Mesemondók márpedig vannak

"Azért mentem régésznek, mert jók voltak a sztorik."

Zalka Csenge Virág, nemzetközi mesemondó

Amikor megkérdezik tőlem, hogy hogyan tanultam meg mesélni, és elmondom, hogy van egy mesemondó mesterem, akkor a többség azonnal egy kedves, ősz hajú, görbe hátú nénikét képzel maga elé, pirospozsgás orcával és szintén görbe hátú macskával. A valóság ettől nem is állhatna távolabb... (Már csak azért sem stimmel a kép, mert Csengének macskája egyáltalában nincs, ellenben van egy helyes, 50 kilós, óóriási, borzas óangol juhászkutyája , és ő maga pedig közel egykorú velem, csak éppen korábban kezdett bele a mesemondásba és hatalmas tapasztalattal rendelkezik).

 Egyébként bőven van annak előnye, ha az ember a saját korosztályához tartozó jóbarátjától tanul, és nem (csak) nénikétől :) Egész más a szemlélet, a kommunikáció.  Most itt a lehetőség, hogy tanuljatok tőle ti is! Csenge könyvbemutatóján jártam...

Bodza, az óangol juhászkutya, személyesen :)

A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával, a Pont Kiadónál jelent meg Zalka Csenge Virág könyve, a Mesemondók márpedig vannak. Csenge a Fordulópont című folyóiratban gyakran publikált, így került kapcsolatba későbbi szerkesztőjével és beszélgetőtársával, Szávai Ilonával. 

Csenge mesemondói művészneve a Tarkabarka Hölgy, ami igen találó név: nem csak öltözködésében, érdeklődésében is sokszínű, ez visszaköszön mesemondói hitvallásában is. Sokan vannak (vagyunk :) akik még az egyetem kellős közepén vagy az iskola elvégzése után sem tudjuk, hogy mihez is szeretnénk igazán kezdeni magunkkal a világban. Ez is teljesen rendjén van, de azért jó tudni, hogy van aki egy 2010-ben elhangzott interjúban  már pontosan tudta, hová tart. 

Csenge nemzetközi mesemondó, angolul és spanyolul is mesél, itthon számos nép kultúráját közvetíti. Első diplomáját itthon, Magyarországon szerezte régészetből, első  kisregényei magyarul jelentek meg az Útban az ég felé című kötetben . 

A "Tarkabarka Hölgy" Móra Ferenc ásatásokról szóló történeteit olvasva választotta a régész szakot, ebben is a történeteket szerette legjobban. (Meg hát saját bevallása szerint az egyetemi felvételin senki nem szólt, hogy akár mesemondó is lehetne). Most, gyakorló mesemondóként sem szakadt el eredeti szakmájától: a régészet napján 2015-ben szarmata, idén pedig gepida történeteket mesélt. Szívesen és sokat mesél múzeumokban. 

Külföldön gyakran mesél magyar népmeséket, a "Hétszűnyű Kapanyányi Monyókot" persze nem lehet angolra fordítani, de erre nincs is szükség: a külföldi közönség szereti hallani a magyar nyelvet, a mesei szófordulatokat és a figurák furcsa neveit. Például az "Egyszer volt, hol nem volt" -nak is mindig nagyon örülnek, ha magyarul hangzik el. A magyar mesék külföldön egzotikusnak számítanak, nincsenek benne úgy a köztudatban mint itthon: ettől lehet, hogy az amerikai gyerekeket meglepetésként éri a hét fejű sárkány. A külföldi közönség annak is nagyon örül, ha Csenge igyekszik megkeresni a magyar népmesében azokat a pontokat, ahol az adott közönséghez tud kapcsolódni a történet: spanyol hallgatóság például szívesen hallgatja, ha magyar mesében spanyol király is szerepel. 

Csenge tíz éve tudja, hogy a mesemondó mint szakma létezik, Amerikában pedig ötven éve indult el a mesemondó reneszánsz. Ennek az amerikai mesemondó mozgalomnak a képviselőitől kapott Csenge kezdőként igen nagy segítséget, egy on line levelezőlistán keresztül: meséket, jótanácsokat. Jelen könyvében éppen ezt a segítséget szeretné továbbadni az olvasóinak.

Ez az a pillanat, ahol megmutatom a saját példányomat:

Rögtön megvásároltam a könyvbemutatón és igen, dedikáltattam is! (És nem, nem fogom megmutatni mit írt bele Csenge :P Nekem írta!) Viszont felhívnám a figyelmet a könyvből előkandikáló rengeteg könyvjelzőmre. Na, pont ennyire hasznos! A könyvjelzők többsége mesemondók neveit jelöli, akikre rákerestem az interneten: sokaktól találtam is felvételt, így kicsit eljött hozzám is azoknak a fesztiváloknak a hangulata, amikről Csenge a könyvben ír, és még repülőjegyet sem kellett vásárolnom hozzá, enélkül is megkezdhettem a hospitálást. Persze azért mégis az lenne az igazi, ha az ember fölkerekedhetne és végiglátogathatná azokat az izgalmas konferenciákat és fesztiválokat, amikről a könyv említést tesz, de addig is első lépésként csudajó volt például rábukkanni a segítségével Kevin Strauss oldalára, ahol középfokú angoltudással is jól érthető mesék vannak on line hallgatható formában. Ahogy azt Csenge a könyvbemutatón elmondta, élőben legközelebb jövőre, Írországban hallgathatjuk meg az európai mesekonferencia résztevőit. 

Csenge blogját már a kezdetektől követem, néha lelkesebben, néha ellustítva a dolgot, ahogy az ember blogokat olvas. Sok dologról olvastam már korábban a blogon, amikről a könyvben is ír, de a könyv remek és jól rendszerezett összefoglalása a blog tartalmának és Csenge az évek során szóban adott tanácsainak. Így egyben jó kis kézikönyv, átlátható, biztosan nem csak egyszer fogom elolvasni, hanem újra és újra felcsapom majd a megfelelő oldalakon. Rettentő hasznosnak találtam a könyvben az on line mesegyűjteményeket mesekereséshez, és azt is, hogy nem csak a külföldi, hanem a mai magyarországi mesemondó mozgalom legaktuálisabb irányzatai, szervezeti is szerepelnek benne. Kezdő mesemondóknak bőven lesz kit keresni, kihez csatlakozni, ha a kezükbe veszik.  

Ajánlom szeretettel a könyvet kezdőknek, haladóknak, mesekedvelőknek, útkeresőknek és céltudatosoknak, tizenéveseknek és százkettő éveseknek egyaránt. 

Aki pedig élőben szeretné hallani Csengét mesélni, annak szeretettel ajánlom a Mítoszok csatáját, ami 2016.07.07-én kerül megrendezésre. Részletekért figyeld a Csenge által alapított, első magyar nemzetközi mesemondó fesztivál oldalát: Holnemvolt Fesztivál és a facebook eseményt: MythOff

A könyvbemutató teljes felvételét pedig itt lehet megnézni: könyvbemutató

Siklólesen a Kopaszi-gáton

Az időjárás előrejelzés nem sok jót ígért a mai napra: esőt, szelet, éppen nem kirándulásra való időt. Hűvösben, szélben a hüllők se bújnak elő. Mégis lelkesen és bizakodva indultunk neki a Kopaszi-gátnak: a magam részéről sportot űztem belőle, hogy minél több élőlényt megfigyeljek és megörökítsek. A velünk sétáló, nagyjából öt- hat esztendős kisfiúnak például nagy örömet szereztem ezzel a csigával: 

"Jó kis csigás időnk van!" - jegyezte meg a túravezetőnk. Mert csiga az bezzeg volt dögivel, meg  szitakötő, tengelicek és őszapók... És nem lettünk volna igazi természetbarátok, ha nem örülünk ezeknek is: amíg a part mentén a kígyókat kerestük, addig arra is volt időnk, hogy játszunk egy kicsit a gömbászkával és távcsővel megfigyeljük a körülöttünk lévő madarakat. A fent említett öt-hat éves kis srác például lelkesen leste a seregélyeket: elsőre ugyan közéjük akart szaladni, de az anyukája azonnal szólt neki, hogy hiszen azért lóg a nyakában a távcső, hogy messziről is megnézhesse őket, így nem kell megzavarnia a madarakat. Azután ő maga sorolta el, hogy miket látott előző nap: bütykös hattyút, szárcsát... Sose lehet elég korán kezdeni. 

No de a túra azért szerveződött, hogy hüllőket: teknősöket, gyíkokat és kígyókat lássunk. Első sorban az év hüllőjét, a kockás siklót kerestük. A kockás siklót sokan összekeverik a vízisiklóval, holott nem csak a mintázatuk tér el, de némileg mások a táplálkozási szokásaik és az élőhelyük is. A vízisikló nem csak vízben fordul elő, de megtaláljuk nedves réteken is. Legtöbbször békákkal táplálkozik, kedveli a nádasokat. Kockás rokona viszont csak vízben fordul elő, és halakkal táplálkozik. gyakran látni köves partokon. Szűk nyílásokban, kövek közötti apró résben épp csak a fejét vesszük észre egy-egy balatoni vagy velencei-tavi stégnél, vízparti út mellett. A Kopaszi-gát bővelkedik kissé gazos, köves partszakaszokban, amik ugyan tele vannak dobálva szeméttel, de a mi siklónkat ez nemigen zavarja. A komposzt kupacok, lufik és üvegek között tulajdonképpen jól megvan, búvóhelyre talál, 

Hamarosan melegedni kezdett az idő, kisütött a nap is, és a part menti kövekre elkezdtek kimerészkedni a fali gyíkok. Egyik a másik után ült ki napozni, nem kis örömünkre. A fali gyík a leggyakoribb gyíkfaj Budapesten és ilyen szép a mintája:

Napozásban élen jártak a teknősök is. Sajnos a Kopaszi-gáton csak idegenhonos teknősfajokat láttunk, az őshonos mocsári teknőst nem, de azért ezeket az egzotikus rokonfajokat is megörökítettük. Sajnos régi probléma, hogy az emberek apró teknőcöket vásárolnak, mivel "picik és cukik", amikor pedig a teknőc már nagyobbra nő, egyszerűen ráunnak és lepasszolják az állatkertnek, vagy (ez se ritka) egyszerűen beleeresztik a legközelebbi élővízbe. Ott pedig sok bajt csinálhat egy-egy idegen faj. Az idegenhonos ékszerteknősök nagyobbak és erősebbek a nálunk őshonos mocsári teknősnél, kiszorítják azt a természetes élőhelyéről, ráadásul parazitákat is hordozhatnak, amik átkerülnek az őshonos állatokra. Egyelőre még kérdéses, hogy sikeresen tudnak-e szaporodni, és felnőnek-e a mi éghajlatunkon az ékszerteknős tojásokból kikelt fiatal teknősök, de a globális felmelegedés miatt erre egyre nő az esély. Ráadásul nem az ékszerteknős az egyetlen, az őshonos faunát veszélyeztető teknősfaj, ami a vizeinkben előfordul. Több visszajelzés érkezett már a kutatókhoz és a nemzeti parkokhoz, hogy más teknősök, például lágyhéjú- és aligátorteknősök is lappanghatnak nálunk. Az ékszerteknősök gyakran kijárnak napozni, így őket könnyebb lefülelni, mint más fajokat. A vörösfülű ékszerteknős kereskedelmét ugyan már betiltották, de sárgafülű társa sajnos még mindig kapható az állatkereskedésekben. Ha valaki mindenképpen teknős szeretne otthonra, a legjobb megoldás az, ha a vadonból befogott, mások által magára hagyott, megunt ékszerteknőst fogad örökbe. Ez pénzbe sem kerül, ráadásul csökkenti az állatkertek terheit és még a környezetet is kíméli vele. 

Egy termetes vörösfülű- és egy kisebb sárgafülű ékszerteknős

Ottjártunkkor kígyóval sajnos nem sikerült találkoznunk, (a többiek később ugyan láttak, de mi hamarabb haza kellett hogy induljunk). Cserébe láttunk: 

... kígyó helyett terjőke kígyósziszt:

...és ha kockás siklót nem is, legalább kockás gumicsizmát:

Aki pedig kígyókkal, teknősökkel, gyíkokkal és más, hasonlóan izgalmas élőlényekkel szeretne találkozni, az bátran keresse fel az MME KHVSZ -t ! :)

Szemtelenül aranyos - a magyar földikutya és rokonsága

Nagyanyám egyszer gondterhelt arccal jött át hozzánk: "A szomszédasszony azt mondja, kutya van a kertben!" Rövid beszélgetés után kiderült, a szomszédasszony valahol valamit hallott a földikutyáról, a két öreglány pedig  minden szegény vakondtúrást ezzel gyanúsított otthon, hogy biztosan "kutya". Sajnos nincs olyan sok ebből a helyes kis állatból, hogy mindenki csak úgy megfigyelhesse a maga portáján, de ahol még akad, ott érdemes védeni. 

A földikutya nem egyetlen faj, hanem egy Európában kialakult rágcsáló alcsalád, amihez számos faj tartozik. Első ránézésre (sőt, esetleg másodikra és harmadikra is) a fajok nem könnyen megkülönböztethetőek. Ahogy Csorba Gábor elmondta a Madártani Egyesület Emlősvédelmi Szakosztályának előadásán, a föld alatt való élet nem az, ami túl nagy változatosságra adna lehetőséget egy-egy élőlénynek: nem pompázhat nagy, lobogó fülekkel, lompos farokkal, mert nem éri meg. Sőt, a földikutyának szeme is alig van: tulajdonképpen van szeme, de vastag bőr takarja és egyáltalán nem látszik. Valamire mégis használja: fényt képes vele érzékelni, a bioritmus szabályozásában játszik szerepet. 

Kommunikálni viszont a talpával és a fejével szokott: a talpával rezgéseket érzékel, a fejét pedig a járat falához ütögeti, így tartja a kapcsolatot a többi földikutyával. Hatalmas járatrendszerben él, (egy-egy állat járata 100 méternél hosszabb is lehet), melyet a fogával ás ki. Ezt segíti, hogy az ajkait össze tudja zárni a fogai mögött, így nem kerül a föld a szájába. Nem túlságosan szociális lény, tartós párkapcsolata sincs: szaporodási időszakban a hím és a nőstény egy időre összenyitják a föld alatti járataikat, aztán a hév elmúltával lezárják. 

A fiatal földikutyák nagyjából egy hónapos korukban önállósodnak, a kutatóknak egyszer sikerült megfigyelniük egy alkalommal, hogy egy nőstény földikutya nagy járatában, a fűvel bélelt oldalsó üregből, (feltételezett szülő- és gyerekszobából) egy kisebb járat vezetett el: így indulnak el az önálló élet felé a fiatal földikutyák. Ugyanerre lehet következtetni, ha egy nőstény állat túrásai körül kisebb túrások jelennek meg.

Táplálkozására nézve a földikutya vegán: kizárólag növényi táplálékot fogyaszt, hagymát, krumplit, lucernát, vagy vadon növő növények gyökereit. Ezekből télire ízléses kamrákat készít magának, egyforma méretűre vágott tarackokból, hagymákból. Bár előfordul, hogy a vakond használja a földikutya járatait, de nincs közöttük táplálékkonkurencia, mivel a vakond rovarevő. 

Védelemre pedig azért szorulnak, mert korábbi téves elképzelések azt valószínűsítették, hogy a földikutya mint olyan egyetlen állatfaj, ehelyett sok faj apró populációiról van szó. Így ha egy-egy élőhelyet nem védünk, nem egy viszonylag nagy területen elterjedt, gyakori állat egy-egy populációja, hanem akár rögtön egy teljes faj pusztulhat ki. Nem tudnak megélni a szikesedő és a vízzel időszakosan elöntött területeken sem, az egyes fajoknak más-más klimatikus igényeik is vannak. A címben emlegetett magyar földikutya például a Kárpát-medence legmelegebb részeit szereti. A földikutya nem túl szapora állat, évente egyszer, egy-két kölyköt hoz a világra egy nőstény, ez is növeli a veszélyeztetettségét, illetve fontos prédaállata (lehetne) a sasoknak, baglyoknak, emlősöknek is. 

Sajnos az általuk preferált, magyarországi élőhelyek jó része olyan területre esik, ahol az ember lőteret, napelem-parkot vagy bevásárlóközpontot akar létrehozni. Holott "viszonylag egyszerű feladat megmenteni a földikutyát, csak békén kell hagyni". Valószínűleg igaz ez sok más élőlényre is. 

Remélem sikerült eljutnunk idáig, addig is hajrá földikutyák és hajrá Emlősvédelmi Szakosztály !

A Magyar Madártani Egyesület Budapesti Helyi Csoportja havonta tart izgalmas előadásokat a Természettudományi múzeumban, ezek egyikén hangzott el a fenti előadás, amiről beszámoltam nektek. 

Még több földikutya pedig itt :)

Dunaharaszti, Zöld Szív - tévéfelvétel

Az előző két bejegyzésemben már beszámoltam arról, hogy engem mi ragadott meg leginkább és milyen élményeket, gondolatokat kaptam a Zöld Szíves óvodák találkozóján. A helyi televízió is ott járt az eseményen, ők ezeket a pillanatokat örökítették meg: KATT IDE :)

(A fenti képen az állomásom névadója, a "kacsaláb" egy tőkés réce lába látható, mert én az óvónőkkel néhány gyakoribb madárfaj lábát és a láb funkcióit nézegettem meg néhány fotó segítségével, illetve a felvételen látható távcsővel figyeltük meg a körülöttünk látható dolgokat. A kócsagos természetvédelem táblát és az arra úszó madarakat :)

A Zöld Tündérke érkezése és az indiántábor - a Zöld Szív a gyakorlatban

A korábbi bejegyzsézemben már beszámoltam a Zöld Szív mozgalom születéséről és mibenlétéről. Ennek a zöld ifjúsági mozgalomnak aktív segítője Mester Andrea, aki Dunaharasztiban, a Hétszínvirág Óvodában méltón képviseli a mozgalom elveit és alkalmazza is a gyakorlatban.

 A gyerekekkel és családjaikkal rendszeresen kijárnak a közelükben lévő természetvédelmi területre, ahol az egyes védett növényfajokat kell a családoknak fotó alapján, egyfajta kincskeresés-szerűen felismerni. A gyerekek mindennapi életét pedig egy kedves bábfigura, a Zöld Tündérke kíséri végig kiscsoportos koruktól az óvoda befejezéséig. Minden zöld jeles napon, és évszakváltásoknál is eljön a gyerekekhez, és felhívja a figyelmüket a természetben történő dolgokra, és elmondja nekik, hogy aktuálisan mivel tudnak segíteni a természetnek. (Télen például madarakat etetnek, ősszel pedig telelőhelyet készítenek a rovaroknak). 

Év végén "indián tábort" is tartanak a gyerekeknek: megérkezik az óvodába "az indián törzsfőnök lánya", azzal a hírrel, hogy túl kevés az indián, és maguk közé választanának olyan embereket, akik éppen úgy szeretik a természetet, ahogy az indiánok: ezért a zöld szíves gyerekekre esett a választásuk.

A gyerekek pedig elkezdenek készülődni az indián táborba: megfestik a saját indián ruháikat, kapnak indián nevet is. A táborba érkezve elszívják a "békepipát" és ihatnak "tüzes vizet" (némi furcsa ízű üdítőt) ;). Ezek után olyan programokon vehetnek részt, mint a vadlovak megszelídítése (lovaglás), vadvízi evezés (csónakázás a Dunán), az ősök megismerése és tisztelete (látogatás a helytörténeti múzeumban és az indián múzeumban ).

Év végén Zöld Szíves vizsgát is tesznek a gyerekek, virágos verseket mondanak, dalokat énekelnek, akkor avatják fel őket igazi Zöld Szíves óvodásokká, az okleveleket is a Zöld Tündérke adja át.

Mester Andrea és a Zöld Tündérke: a kiscsoportosok még szinte eleven lénynek tekintik a bábot, a nagyobbak is ragaszkodnak hozzá később

Az előadások után az óvónők 10-10 fős csoportokban terepi foglalkozásokon is részt vehettek: egy-egy szakmai vezető tartott számukra foglalkozást: vízminőséget vizsgáltak, nálam például néhány gyakoribb vízimadárfajjal kapcsolatos játékot játszhattak, írhattak mesét egy kavics nevében, hogy mit lát miközben a vízben sodródik... Olyasmiket játszottunk velük, amit ők is tudnak majd a csoportjukkal otthon, amiből a gyerekek is kicsit jobban megismerhetik a környezetüket.

Nekem nagyon tetszett, hogy sokan jöttünk különböző szervezetektől és különböző látásmódokkal. Sok volt közöttünk, aki nem csak játékos, hanem a művészi oldaláról is igyekezett megfogni a Duna part és a természet megismertetését. Saly Erika, a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület munkatársa például egy kidőlt, korhadó fát választott ki állomáshelyéül. Erikánál a csoportok megszagolhatták a természetben fontos szerepet betöltő korhadt fa darabjait, megkocogtathatták a kiszáradt törzs oldalát, mint egy hangszert, kis képkeretekkel pedig megkereshették rajta, hogy mi szép, melyik részletét lenne érdemes kiemelni mint valami fotót.

A rendezvény kapcsán azon töprengtem el, hogy egyrészt fantasztikus, hogy sok helyen az óvodások, kisiskolások életében még fontos szerepet játszhat a természetvédelem. (Hiszen én magam is madarász ovi foglalkozásokat tartok). Ugyanakkor később mintha ez elmaradna. Mintha a természet szeretete, a természetvédelem kinőhető kedves bolondság lenne csak.

Az egyetemen tele voltam még olyan évfolyamtársakkal, akik Durrell, Jane Goodall, Schmidt Egon könyvein nőttek fel, lovakkal, kutyákkal, madarakkal, esetleg delfinekkel és pillangókkal akartak foglalkozni, de amikor kinevették őket, beálltak a sorba és elmentek laborba szakdolgozni, mert az a "menő", az a felnőtt dolog. Nagyjából évfolyamként nem is tartoztunk sehová egyetem alatt, nem volt hova menni mert nem szerveztek nekünk programokat. Jobb híján jártunk bulizni, azok is, akiknek nem ez lett volna az elsődleges érdeklődése, mert nem volt más. Nem volt semmi igazi közösségszervező, inspiráló dolog az életünkben, ami a biológus hallgatókat összefoghatta volna. (Élen a gólyatáborral, ami akár szólhatott volna közös túrázásról, a környék természeti értékeinek felfedezéséről is, ha már biológusnak készült ez a csomó diák). Nem azt mondom, hogy ne lehetne egy biotechnológus céltudatos és ne érezhetné magát a helyén, hanem azt, hogy olyanokból is muszájból biotechnológust vagy molekuláris biológust csinálunk, akiknek a szíve máshová húzna, ha nem nevetnék érte pofon. És annak sem feltétlenül kéne elveszítenie a kapcsolatot a természettel, esetleg a gyerekkori álmaival, aki a maga jószántából dönt úgy hogy laborban szeretne dolgozni.

Most pedig, a harmincas éveim elején olyan barátokkal és ismerősökkel vagyok teli, akik sírva panaszkodnak, hogy üres az életük. Nem érzik, hogy a munkájuknak igazi célja lenne, nem hoznak létre valódi értéket, nem változatos a tevékenységük és semmi hivatástudatuk nincsen. És nem csak az én időmben voltak kallódó egyetemisták sem: mai egyetemista fiataloktól is hallom, hogy cikizik őket, amiért madarakkal akarnak foglalkozni, vagy pedig nyomorultul érzik magukat egy labor szűk falai között és valami többre, másra, igazi természetközeli terepi élményekre vágynak.

És sokan ácsorognak a diplomájukkal a kezükben tanácstalanul, hogy mégsem ezt és mégsem így akarták. Sokan továbbra sem tartoznak sehová, jobb esetben van párjuk, de sokszor barátaik már nemigen. Vagy nincs egy közösség, ahová eljárhatnának.

Komolyan az az érzésem, hogy ahogyan a mondás is tartja, kiöntjük a gyereket a fürdővízzel. Igen, naivitás Magyarország közepén delfines szakdolgozat után vágyakozni. Igen, ha családot szeretnél, pénzre van szükséged és olyan állásra, amivel sokat lehet keresni. De ha mögé nézünk ezeknek a gyerekkori vágyaknak, akkor a naivitás mellett meg kell látni benne az a jóságot is, egy csomó, rettentő fontos érték tiszteletét, amit a felnőtt korra sokan feladnak és szerencsétlenek, üresek és magányosak lesznek nélküle. És a felnőtt értékeket mi teremtjük... Hogy mi ér pénzt. Miért nem becsüljük meg jobban azt, aki szembe megy a tömeggel és nem adja fel az álmait? Miért nem tartjuk értéknek a természetet önmagáért, egyenrangú létjogosultságáért, szépségéért, mint a gyerekek? Miért nem őrizzük meg ezeknek a fontosságát, miért nem segítjük az egyetemistákat, fiatal felnőtteket, hogy ne adják fel?
Olyan furcsa és felemás dolog ez, hogy az óvodásoknak még azt mondjuk, ez fontos, csináld, ez nagyszerű, aztán hirtelen kirántjuk a lábuk alól a talajt amikor 19-30 évesek lesznek, hogy de hát ezeknek a dolgoknak nincs is semmi értelme. És ráadásul igenis van értelme és értéke. A természetvédelemnek, a környezetvédelemnek, az emberi kapcsolatoknak. Segítő kezet kéne nyújtani a 19-30-as korosztálynak, hogy ne vesszenek el a világban. Megőrizhessék magukban az ősök tiszteletét, a természet szeretetét, mint a Zöld Szíves kis indiánok Dunaharasztiban. A természetvédelemnek az egyéb szakmai és környezeti nevelési feladatok mellett komoly közösségalapító, személyiségformáló feladata is lehetne a fiatal felnőttek körében, mert igény igenis volna rá.

Uff- szólottam. Rigó :)

Tolmácslom Mester Andrea üzenetét is, aki az önmagukat keresgélő fiataloknak üzeni :

"Javaslatom az álmokkal érzelmekkel teli helyüket nem találó fiataloknak: a pedagógus társadalom ilyen embereknek híján van!!! Kevés tudó, érző ember van főleg a középiskolában, általános iskolákban!!! Át kell adni a lelkesedést, nem csak magunknak gyűjteni, ebben pedig legyenek kreatívak, hogyan nyilvánuljanak meg. Azoknak akiknek ciki az álma pedig: erősödjenek önismeretükben és énerejükben és máris büszkék lesznek értékeikre, igazán fontosnak érzik majd hírvivő szerepüket mert látják milyen kevesen vannak". :)

Zöld szív, természet-empátia

Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy részt vehettem a Zöld Szíves óvodák országos találkozóján Dunaharasztiban, ahol lehetőséget kaptam, hogy száz óvónőnek előadást tartsak a Duna élővilágáról, és meghallgathattam több, nagyon inspiráló előadást is. Remélem benneteket is úgy fellelkesítenek majd Orgoványi Anikó és Mester Andrea nem mindennapi természetvédelmi- és pedagógiai elvei, tettei és gondolatai, amilyen csodálattal én is hallgattam őket.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy költő-festő nő, Orgoványi Anikó, egy álmatlan éjszakán azon gondolkodott, hogyan találhatná meg azokat az embereket, éljenek bárhol is a világban, akik hasonlóan gondolkoznak a természetről, mint ő: nem legyőzni, átalakítani akarják, hanem éppen olyannak szeretni és csodálni, amilyen. Úgy gondolta, hogy a Föld különböző tájairól kell majd találni egy tucatnyi embert, aki társa lesz ebben. Kora reggel gyerekeknek és felnőtteknek szóló felhívásokat fogalmazott meg, azzal, hogy Zöld Szív néven indul egy baráti közösség, s aki egyet ért a céljaival, csatlakozzon hozzá. Ezután leszaladt az újságoshoz s megnézte, hogy milyen lapok foglalkoznak természetvédelemmel, és cikkeket küldött be nekik. Hamarosan érkezni kezdtek hozzá a levelek, olyanoktól, akik épp így gondolkoztak mint ő. Kezdeményezésére zöldszíves csoportok alakultak országszerte, iskolákban és óvodákban pedagógusok vezetésével. Néhány hónap múlva már meg is szervezte az első Zöld Szív országos találkozót Pomázon, közel kétszáz résztvevővel, akik az ország legkülönfélébb pontjairól érkeztek.
A mozgalom egyesületté alakult és a szelíd megismerési módszerük is egyre népszerűbbé vált.

Egy alkalommal előadónak hívták Anikót Bugacpusztára, egy nemzetközi környezeti nevelési konferenciára. A találkozó másnapján a résztvevők terepgyakorlaton vettek részt. Itt aztán a férfiak nekiálltak békát fogni, és a sikongató nők nyakába rakták az állatokat. Anikó döbbenten állt, hogy akkor mit érthettek meg az ő gondolataiból? Ekkor megkérte a társaság tagjait, hogy csendesedjenek le, mert szeretné bemutatni a szelíd megismerési módszert, ami nem más, mint barátkozás élőlénytársainkkal. Odalépett egy békához, és szelíden elé tartotta a kezét. A béka elfogadta a közeledést, és mászni kezdett rajta felfelé. Anikó ekkor egy ujját a béka felé nyújtotta, aki válaszképp rátette az egyik lábacskáját – „kezet” fogtak egymással. Ez lett az 1989-ben megalakult Zöld Szív egyik jelképe, a béka-kézfogás.

Orgoványi Anikó fotója

Később a béka Anikó hajába is felmászott és békésen elidőzött ott, mint valami eleven zöld csat.

Ez a Zöld Szív lényege, hogy nem elég érteni, eszközként használni, tanulmányozni a természetet, hanem szeretettel és tisztelettel kell felé fordulni, ahogy az olyan művészek is teszik, mint Anikó.

Így kezdődött. A gyakorlatban pedig Anikó tanárként ugyanezt a személtet igyekezett átadni a diákjainak. Ekkoriban sokak szemében ő volt a "különc", és a tanítványai is ilyen "különcökké" lettek. Rettentően fontos dolgot mutatott meg nekik: hogy nem vállat vonva kell tovább menni, passzívan sajnálkozni, ha valami nagy bajt látnak. A Zöld Szív egyik fontos része a Folyófigyelő program, melynek során az osztály vagy csoport örökbe fogad egy, a környékén lévő élő vizet, folyószakaszt, vagy patakot és rendszeresen ellenőrzik az állapotát. Egyik ellenőrző körútjuk alkalmával Anikó osztálya azt tapasztalta, hogy a patakba, ami a védelmük alatt állt, piros, bűzös lé folyik. El is sétáltak együtt a "forrásig" és kiderült, egy közeli textilgyár engedte bele a szennyvizét. Ekkor levelet írtak a gyárnak, hogy fogadják őket személyesen, mert beszélni akarnak velük az esetről. A gyár hamarosan fogadta is az osztályt és a közben hozzájuk csatlakozó tv stábot. Leültek tárgyalni a gyerekekkel és eleget tettek a kérésüknek, hogy nem rontják tovább a víz minőségét. Más alkalommal a Szentendrei szigeten való táborozásuk alkalmával szembesültek az ártéri erdő irtásával, ez ellen is azonnal felléptek. Transzparensekkel vonultak fel és megállították a munkagépeket a pusztításban. Otthonról persze újabb levél írása következett: kiderült, illegális volt az erdőirtás, az erdő megmaradt és a céget megbüntették.

Szerintem ezek is rettentő fontos dolgok: szívfájdító, hogy ma inkább azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy kicsik és tehetetlenek vagyunk, nem is érdemes megpróbálni tenni dolgok ellen, amik szerintünk nem helyesek. Úgyse érnénk el semmit, a természetkárosítók hatalmasak hozzánk képest, és különben is joguk van hozzá, meg pénz lesz belőle, és a pénz mennyivel nagyobb érték, mint a természet. Holott a gyerekek még tudják, hogy mi az igazán értékes, csak nem kapnak megerősítést. Jellemző ez a vers is, amit gyerekként szavaltam:

"Siv Widerberg: BETEG A TENGER

Nem szabad fürödnünk a tengerben.

"Megbetegszik, aki fürdik benne --

mondja anya. --

Megbetegszik,

mert beteg a tenger,

beteg és piszkos a gyárak miatt. "

Ezért tegnap Kajsa és én nyelvet

nyújtottunk

Eriksson bácsira az utcán

(Eriksson bácsinak gyára van)

és azt kiabáltuk: "Hülye!"

De mama azt mondta,

hogy nem szabad nyelvet nyújtani

Erikkson bácsira,

és `egyáltalán `nem szabad hülyét

kiabálni...

Így hát Kajsa és én

levelet írtunk Eriksson bácsinak.

"Ne piszkicsd be a vizet, fürödni

akarunk!"

Ezt írtuk.

Alatta ez van:

"Kiválló tiszteletel

Lena Persson és Kajsa Lindkvist"

Jó, mi?

De mamának nem mutattuk meg

a levelet."

Gondolkodhatnánk erről úgy is, hogy milyen cuki ez a Kajsa meg ez a Lena, aranyos hülyeésget csinálnak, bár milyen kínos lehet a mamájuknak. Holott a versbéli gyerekek épp azt tették, amit Anikó tanítványai: a maguk eszközeivel igyekeztek megtenni valamit, ami szerintük fontos. A legtöbb gyerek egy idő múlva "kinő" ezekből a dolgokból. Megtanulja, hogy úgyse ér el semmit, és az Eriksson bácsikat nem illik sértegetni. Anikó tanítványaival és a Zöld Szíves/ gyerekekkel nem ez történik: ők azt tanulják meg, hogy nem kicsik és tehetetlenek, és igenis felléphetnek eredményesen nekik fontos ügyekben, mert komolyan veszik őket. 

Nem volt könnyű megtartanom az előadásomat az előttem elhangzottak után, mert éreztem, hogy ilyen előzmények után nem kezdhettem bele egy komoly és tényszerű, "steril" szakszövegbe a Duna part madarairól.  Ráadásul nagyon meg is érintett Anikó előadása, igazán szívemből szólt. Így aztán mi előtt belekezdtem volna az előadásomba, elmeséltem neki és a bennünket hallgató óvónőknek, hogy nagyonis átérzem a természet-empátia mibenlétét és fontosnak is tartom. Hiszen épp egy nappal korábban azzal kezdtem a napom, hogy hajnali négykor keltem, és az Erdőmentőkkel békákat mentettem Tinnye határában. Szám szerint három, kb csokipuding állagú, még kissé átfagyott és lassú mozgású barna varangyot vehettem a tenyerembe és vihettem el a veszélyes autóúttól a szaporodóhelyére. Szegények ők ugyan nem tudták a beleegyezésüket adni a művelethez, de én a végtelenségig meg voltam illetődve a lehetőségtől, hogy kézbe vehetem őket és segíthetek rajtuk. Remélem ezt a szeretet és tiszteletet tudom továbbadni a saját tanítványaimnak is.

Egyetemista koromban egy barátkozó kedvű leveli békával :)

(Mester Andrea előadásáról hamarosan megírom a beszámoló második részét is: ahogy a Zöld Szív elvei Dunaharasztin megvalósulnak a Hétszínvirág Óvodában).

Izland madárvilága - ízelítő

Árvay Márton a DINPI Klubban tartott, Viharfecske és atlanti vészmadár gyűrűzés Izlandon című előadása kapcsán írnék néhány érdekességet Izland madárvilágáról, a teljesség igénye nélkül. Izlandon kevés erdő van: általában tűlevelűek vagy nyírfából állnak. Egy izlandi mondás szerint ha eltévedsz az erdőben, csak fel kell állnod. Így kevés erdei, főleg inkább vízimadarakkal lehet megismerkedni a szigetországban.



Énekes hattyú  (Cygnus cygnus)

Nem csak a védett területeken, hanem a fővárosban Rejkjavikban is előfordul. A mi bütykös hattyúnkhoz hasonlóan korábban vadászták. Vonuló madár, Magyarországon is fel-felbukkan.

Összehasonlításképp:

Az itthon közismert bütykös hattyú, ez valamivel nagyobb Izlandon élő társánál.

Csigaforgaó (Haematopus ostralegus)

Szintén él a fővárosban, Rejkjavikban, az előadó még a repülőtéren is összefutott vele, de védett területen, rezervátumban is költ. Magyarországon is találkozhatunk a fajjal, érdemes távcsővel a lábára pillantani, hátha meglátjuk rajta az izlandi színes madárgyűrűt. "Nem csak Izlandon, hanem a Feröer-szigeteken is él, a szigetek nemzeti madara. Költőhelyén parti csigákkal, fövényférgekkel, kagylókkal, tengerisünökkel, apró rákokkal és rovarokkal táplálkozik. A kagylók héját lapított csőrével nyitja fel. Megeszi a vízicsigákat és puhatestűeket is."

Aranylile (Pluvialis apricaria)


"Nyílt tundrák, mocsarak és lápok jellegzetes madara. A Brit-szigetektől Skandinávián keresztül Észak-Oroszországig költ, ősszel délre vonul a tengerpartokra, de megtalálható a szárazföld belsejében is. " Magyarországon szintén felbukkanhat. A lappok versben is említik: Aranylile mondja tavasszal

Előadónk ellátogatott a Bakkatjörn-tóhoz is:

Itt ismerkedett meg az alábbi fajjal:

Pehelyréce (Somateria mollissima)

"A víz alá merül puhatestűekből, férgekből, rákokból és halakból álló táplálékáért. A repülésbe hamar belefárad, a szárazföldön esetlen, viszont kiválóan úszik és mélyre bukik."

a tojó a fiókákkal

a gácsér

A kevés erdei madárfaj egyike a zsezse (Carduelis flammea) 

Márton különböző apróbb, madaras szigeteket is említett az előadásában, egyik ilyen az Eldey-sziget. 1830-ban itt még volt óriás alka, itt pusztították el az utolsót. Ma viszont az egyik legnagyobb szula kolóniának ad otthont és csüllők is fészkelnek rajta. 

Óriás alka (Pinguinus impennis)

"Az óriásalka (Pinguinus impennis, vagy korábbi nevén Alca impennis) egy kihalt madár, a Pinguinus nem egyetlen ismert faja. Nagytestű, röpképtelen faj.

A 14. századig költött az Atlanti-óceán északi medencéjében, a Kanada, Grönland, Izland, Írország és Skócia partjai közelében lévő kis szigeteken és sziklazátonyokon. A legnagyobb alkafaj volt, magassága mintegy 75 cm, tömege 5 kg körül lehetett. Kiválóan úszott, a víz alatt szárnyaival evezett, főként tengeri halakkal táplálkozott. A szárazföldön nehézkesen mozgott. Évente egyetlen, nagyméretű (110–140 x 70–84 mm) tojást rakott, ezt a kopár földön költötte ki.  A világ múzeumai ma kb. 75 tojást, 24 teljes csontvázat, és 81 kitömött példányt őriznek a fajból."

Szula (Morus bassanus)

"A szula kolóniákban költ, különben nem túlzottan társas lény. A nagy magasságból, csapatosan a levegőből vágódik a vízbe, hering- és makrélarajokra vadászva, olyan látványt nyújtva, mintha késeket dobálnának a vízbe. 15-35 méter mélyre is lemerül. 16-20 évig él."

Nyugati fjordok, Isafjörsdur

Cifra pehelyréce  (Somateria spectabilis)

Érdekessége, hogy Izlandon is ritkaságnak számít, ezért külön öröm volt Márton számára, hogy láthatta.

Északi sirályhojsza (Fulmarus glacialis)

"A legidősebb madarak elérik a 40 éves kort is."

és ami nem madár, de az izlandiak büszkesége: az izlandi birka. :)

Fotók és az idézőjeles szövegek forrása: wikipedia. A többi információ a DINPI Klub előadáson hangzott el.

Szeretettel ajánlom mindenkinek a DINPI Klubot , és a nemzeti park többi programját!