2024. június 18., kedd

Erdőmentés Drégely váránál

 



 Hol vár állott, most szeméthalom - mondhatnám, de szerencsére már nincsen így. Mert a legutóbbi erdőmentős bevetésen pont ez ellen tettünk. 

Terv szerint a turisták által szétszórt szemetet akartuk összegyűjteni, az utat szakaszokra bontva három, egyenként hét fős csapatban. A kapcsolatot a szokásos mobiltelefon helyett walkie talkien tartottuk, térerő híján, ennek máris volt egy érdekes romantikája. 

Azután minden szemétnek nagyon örültünk. Mert az út elején (szerencsére) nem sok volt, ami viszont azt eredményezte, hogy amikor végre tejeszacskóra vagy eldobott üdítős fémdobozra bukkantunk, mindannyian boldogan kiáltottunk fel. Szerintem még életemben nem örültem így szemétnek. Közben kicsit nekieredt az eső is, de nem volt vészes. 

Az első izgalmas lelet egy fél vadászkürt volt, később pedig igazi "aranybányákra" is bukkantunk: sikerült felszámolnunk két, közel 30-40 (vagy több?) éves illegális szemétlerakót. Bár az eredeti cél, a turisták által az útmentén szétszórt random szemét nem volt, de annál többet bányásztunk ki az erdőből ezen a két helyen. Mintha valaki éveken át rendszeresen oda hordta volna a szemetes zsákjait az erdőbe. Fogkrémes tubusok sokasága, konzerves dobozok, technokol tubusa, cipőpaszta, üvegek és drótok voltak egymás alatti rétegekben. Az elszomorító, káros és csúnya halomnak azért volt egy humoros oldala is: a régi kupacból sok olyan márka került elő, amit ma már nem kapni a boltban, vagy pedig az ára volt mai szemmel mókás. 

Májkrémet már láttam életemben, de "üdülőkrémet" viszont még soha. Illetve olyan tejeszacskót is régen, aminek nem csak forintos, hanem filléres ára is volt. Azután még egy kedves kis lakót is kimentettünk a kozervdobozok és üvegszilánkok közül: egy termetes varangy lakott a szemétkupac oldalában. Öreg Varangyanyó vackát biztonságosabbá, lakájosabbá tettük, és miután az erdőmentős lányok végigszeretgették, vissza is engedtük a kuckójába. 

A jól végzett munka után ipari mennyiségű szendvicsebéddel várt bennünket a Pénzásási Háznál három mosolygós helyi néni. Már az elején megfogta a fantáziámat, hogy miért is hívják a helyet Péznásásnak, az épület előtti táblán meg is találtam a legendát: a Kámor-hegyen egykor álló vár legendájához köthető, Kámor rablólovag, a vár ura ide ásta el vasfazéknyi aranyát. 

Alighanem mi egy vasfazéknyi aranynak sem örültünk volna annyira, mint a finom uborkás-szalámis szendvicseknek. 

 Ebéd után pedig a jutalomprogram következett: egy kis gombaismeret. A program szervezője, a terület újdonsült erdőmentős régióvezetője, Borgulya Gizella ugyanis gombaszakellenőr, így a leghitelesebb forrásból tanulhattuk az új ismereteket. 

Megtudtuk például, hogy a tejelő gombák lemezfelületét megvágva fehér levet eresztenek, ami irdatlanul keserű. De ha ugyanezt a gombát a tönkjénél fogva forró, lobogó vízbe lógatod, a keserű tejnedv a kalapból a tönkbe távozik, a kalap pedig ehető lesz. (Juhtúróval és szalonnával állítólag kiváló). 

Az egyetlen gomba, amit Gizi jószívvel tud ajánlani nyers fogyasztásra, a kenyérgomba, aminek nincs kitin tartalma. Szerintem egye, aki akarja, mert ez szintén rém keserű. 

Mérgező a kígyógomba és a szappanszagú galambgomba, de a piruló galóca a gyanús neve ellenére egy ehető gomba, szárítva állítólag a parmezánra emlékeztet. 

Pár alapvetően fontos dolog: ha gombát szedni mész, sose sárosan csomagold el, pláne ne nejlon zacskóba, mert tönkre megy. A helyet ellenőrizd, hogy kell-e engedély a gombaszedéshez és kinek az engedélye. Illetve amit szedtél, mutasd meg szakellenőrnek elfogyasztás előtt, mert nagyon sok ehető gombának van megtévesztő, mérgező hasonmása. 


Az eső miatt a fényképezőgépemet csak az akció elején és végén mertem használni, de mutatom a szemétszedés eredményét is: 





2024. május 30., csütörtök

A koboldos kert - mese egy természetbarát kertről

 

Minden akkor kezdődött, amikor a boszorkány beköltözött a szomszédba. Azaz, hogy boszorkány költözött a szomszédba, ezt Csongoron és Illén kívül nem tudta más: a felnőttek azt gondolták, hogy egyszerűen kicsit flúgos nőszemély az új szomszéd.

Csongor és Ille a Mandulavirág utca 10-ben laktak, egy szép, nagy kertes házban. Apu mindig gondosan lenyírta a füvet fél centisre, az ajtótól kőkockákkal kirakott út vezetett a kapuig. Minden nagyon rendes volt, és a gyerekek számára borzasztóan unalmas. Mert persze, kényelmesen lehetett focizni meg rohangálni, de kalandok nem termettek a rövidre nyírt gyepen.

   A szomszédban sokáig nem lakott senki. Öreg gyümölcsfák álltak benne, magasra nőttek körülöttük a mindenféle furcsa növények. A vén házikó ablakai télen-nyáron sötéten bámultak a világra.

Azután egy szép, tavaszi napon hirtelen világosság gyúlt az egyik ablakban!

− Na, végre, megvette valaki a Rozsdás néni régi házát! – kommentálta Anyu.

− Na, végre, valaki rendbe rakja azt a gyomos kertet! – kontrázott rá Apu.

− Hátha vannak gyerekei, és akkor átmehetünk játszani! – ábrándozott Ille.

Másnap szombat volt, és valahogy az egész család a kerítésnél őgyelgett. Csongornak még szemerkélő esőben is focizni támadt kedve. Apu a kerítést javítgatta. (Pedig Anyu már hónapok óta könyörgött neki, hogy hozza rendbe a kerítést, most hirtelen sürgős lett). Anyu az udvarra akart teregetni, azután meggondolta az eső miatt, végül beállt focizni Csongi és Ille mellé kapusnak.

A szomszéd házban sokáig csend volt. Azután kiült az ablakba egy sárgaszemű, tarka macska. A kerítést javítgató Aput fixírozta az ablak túloldaláról, aki ettől megmagyarázhatatlanul zavarba jött és jobbnak látta visszahúzódni a házba.

A szomszédból valami kaparászás hallatszott, egyszer csak kipattant az ajtó, és egy göndör hajú lány robbant ki rajta. A két keze telis de tele volt szerszámokkal, táblácskákkal, ládákkal. Anyu, Csongi és Ille (de még titokban az ablakból Apu is) majd’ kinézték a szemüket, hogy mi készül!

„− Most kezd el gyomlálni! – drukkolt magában Apu.”

A különös lány vidoran biccentett a családnak:

− Jó napot, szervusztok! Vörös Verbéna vagyok! Tegnap költöztem ide. Milyen csodálatos nap ez a mai! Épp alkalmas hétköznapi varázslatokhoz!

Azzal duddorászva munkához látott: elővett egy sárga táblácskát és a magasra nőtt, virágzó gyomnövények elé kalapálta: „Méhlegelő!”

Azután egy levendulalila táblát vett elő, ezt egy mohás tisztásra helyezte el: „Tánctér koboldoknak!” – hirdette a tábla.

Az öreg meggyfára egy barna láda került, kis lukkal: „Cinege lak!” felirattal. Az öreg farakás elé is került egy tábla: erre az volt ráírva, hogy „Sünkastély”. Egy öreg, törött virágcserép mellé ez a tábla került: „Béka búvóhely”.

„ – Egy árva szál gazt ki nem húzott” – csodálkozott Apu.

A göndörhajú lány most virágmagokat vett elő, azokat ültette cserepekbe az ablakpárkányon. Azután mint aki jólvégezte dolgát, búcsút intett és már odabent tejeskávézott a tarka macskával. Legalábbis Ille ezt gyanította.

„ – Tánctér koboldoknak…” – dünnyögte maga elé Ille.

− Ezt csak meg kéne nézni közelebbről! – mondta lelkesen Csongi a testvérének, egészen megfeledkezve a focizásról.

Még tessék-lássék rúgtak egy pár gólt Anyunak, de egészen máshol jártak a gondolataik.

Este, fürdés után Ille sehogyse tudott elaludni. Csak forgolódott az ágyában álmatlanul. Egyre a különös, új szomszédasszony járt a fejében a tábláival.

− Ille, Ille, alszol? – hallotta meg a bátyja suttogását a kislány.

− Dehogy alszom! – suttogta vissza Ille.

− Szerinted nem kéne megnéznünk ezt a táncteret? Hátha tényleg koboldok járnak ott! – suttogta izgatottan Csongi.

− Nem tudom… − bizonytalankodott a kislány. – Kicsit félek a sötétben. – vallotta be.

− Legalább az ablakból nézzünk rá a szomszéd kertre! – javasolta a bátyja.

Végül elóvakodtak az ablakig:

− Nem látok semmit, talán nincs is ott semmi érdekes! – mondta Ille, félig talán reménykedve, félig aggódva.

− Innen nem lehet rálátni arra a táblára! – bosszankodott Csongi – Kinyitom kicsit, akkor ki tudunk hajolni! És akkor jobban halljuk, ha motoz kint valami!

Csongi sarkig kitárta az ablakot és kihajolt a tavaszi kertbe: hideg, mézédes volt a levegő. Valahol fülemüle énekelt, és…

− Nézd, Ille, fények!

És valóban: ott ahol a „Tánctér koboldoknak” táblának lennie kellett, kis fényecskék imbolyogtak. A testvérek már valami mást is hallottak a madárdalon kívül: odakintről gyenge énekszó hallatszott.

− Nézzük meg közelebbről! – bátorodott fel Csongi.

− És mi van, ha észre veszik Anyuék, hogy kimentünk a kertbe éjszaka?

− Ugyan, hamar visszajövünk! – mondta Csongi, magára húzta a fürdőköpenyét és gyakorlott mozdulattal már fent is termett az ablakpárkányon. Segített Illének is felmászni és hopp! A két gyerek már odalent is volt a kertben. Szívdobogva osontak a kerítésig, ahol minden képzeletüket felülmúlta a látvány, ami eléjük tárult:

Apró, sáskaforma, vékony alakok ropták a táncot a jánosbogárkák fényénél, zöld varangyokkal és sünökkel karöltve. Egy denevér hegedült, és koboldleányok kórusa énekelt.

„ Kertem, kertem varázskertem,

bűbáj terem, homály terem,

Ne félj, mindjárt itt a nyár,

Mindenki otthonra talál!”

A fülemüle is éppen ott ült egy bokor ágán, az is nekik énekelt, a lányok dalát kísérte.

A gyerekek ámulva hallgatták, nézték a táncoló, daloló sokaságot.

− Innen nem látunk elég jól, menjünk közelebb! – javasolta Csongi, és a végül meg nem javított kerítés résén átkúsztak a szomszédos telekre, a táncolók közelébe.

 Hanem egyszer csak Ille hatalmasat tüsszentett!

− Ha-pcí!

− Jaj, Ille, megint elfelejtettél zoknit felvenni! – bosszankodott a bátyja.

Hirtelen minden fényecske kialudt, dühös szaladgálás, zümmögés hallatszott. A koboldok, mint egy megriasztott méhraj özönlöttek át a kerítésen. Mire a testvérek annyit mondhattak volna, bikkmakk, már körbe is vették őket.

 

− Kémek, kémek! – kiabállta a sötétben egy vékony hangocska.

− Ellenséges betolakodók! Leskelődők! Kapd el, csípd el, el ne fusson!

Ille már kiabált volna Anyu után, de csepp koboldkezek tapasztották be a száját, és varázslatokkal kötözték meg.

− Vigyük őket a boszorkány elé! Majd ő ítéljen felettük!

A rémült testvérek érezték, hogy ezer pici kéz taszigálja őket a sötétben a szomszédos ház felé. A sötét bejárati ajtó megnyílt azután puff, becsapódott mögöttük.

Felkapcsolódott a villany, és nagy álmosan előkászálódott az ágyából a göndör hajú Verbéna, nyomában a sárga szemű macska jött és bámult szemrehányóan a gyerekekre.

− Meglestek! – jelentette sértődötten a koboldok vezére.

− Bejöttek a kertbe! – panaszolta egy koboldlány.

− Ó te jószagú málnabokor, ti megkötöztétek a szomszéd gyerekeket! – csapta össze a kezét Verbéna – Azonnal engedjétek el őket! Na ne féljetek, mindjárt hozok egy kis kakaót…

− De meglestek! – mondta szemrehányóan a koboldfi.

− Na és?! Azonnal elengedni őket, ők a barátaink! – toppantott Verbéna. Mire a varázslatot levették a két gyerekről és Verbéna egy-egy meleg pokrócba bugyolálta őket, már ott gőzölgött előttük a forró kakaó.

− Ne haragudjatok a koboldjaimra, sok üldöztetésben volt részük. – magyarázta a lány. – Az emberek nem értették ezt a dolgot a koboldokkal, ha rájuk bukkantak, aranyat akartak tőlük, múzeumban akarták mutogatni őket… Ezért a koboldok elbújtak az emberi szemek elől. De egyre nehezebb megtalálni azokat a titkos, természetes kerteket, ahol még otthonra találhatnak: ahol van hely a vadvirágoknak, méheknek is, ahol a sün, béka, denevér- meg madárbarátaik is lakhatnak. Ahol van hely a koboldoknak táncolni éjjelenként. Mindenhol beton van, és üres gyepek, sehol egy szál virág vagy egy madáritató. Már csak a boszorkányok kertjei maradtak a koboldok utolsó menedékei. Beláthatjátok, hogy félnek és szomorúak.

Ille akármennyire megijedt is tőlük, most megsajnálta a csöpp, zöld alakokat.

− Ha nálunk is lenne méhlelgelő, tánctér meg sünkastély, akkor hozzánk is eljönnének táncolni éjszakánként? – kérdezte óvatosan a kislány.

− Elmennétek hozzájuk is? – hunyorított kedves koboldjaira Verbéna.

− Sőt, a varázsdalra is megtanítjuk őket! −  mosolygott az egyik énekeslány.

Verbéna segítségével a gyerek ripsz-ropsz hazakerültek a saját ágyukba. Másnap már ők kérték édesapjukat, hogy a rövidre nyírt fűből szakasszon ki egy kis területet, ahol magasra nőhetnek a virágok.

− Nem bánjátok, ha kisebb terület jut focizni?! – csodálkozott  Apu.

− Nem, dehogy! Szeretnénk méhlegelőt! És sünkastélyt! – sorolta Csongi.

− És táncteret a koboldoknak! – tette hozzá Ille.

Apu vállat vont, de munkához látott: másnap este a testvérek már a saját ablakukból hallgatták a koboldok énekét.

2024. május 18., szombat

Mentsd a lápot! - Ócsa

 



Az Erdőmentők Alapítvány szervezésében egy láperdőben vehettem részt inváziós növény mentesítésen. Az Erdőmentők Alapítvány egy olyan, nagy önkéntes bázist megmozgató civilszervezet, ami aktívan igyekszik részt venni a természet védelmében. Oktatnak, kutatnak, önkéntes munkájukkal például a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság munkáját is segítik, ahogy azt most tették az ócsai láprét esetében. 

Sajnos sok olyan növény- és állatfajunk van, amit az ember innen-onnan behurcolt, behozott, más kontinensre, idegen környezetbe kerülve pedig sok bajt okoznak. Egy faj akkor válik idegenhonosból "invázióssá", amikor ellenségei nem lévén az új helyre érkezve agresszíven terjedni kezd, "túl jól érzi magát", és kiszorítja helyéről az eredeti élővilágot. Ettől a természet szegényebb, sérülékenyebb lesz. 

Tulajdonképpen nem az inváziós faj tehet az egészről, szóval nem ő a "gonosz ellenség", hiszen a felelőse a dolognak itt is az ember. És amit az ember elrontott, azt igazából ugyancsak az embernek kéne megkísérelni helyre hozni. 

Az ócsai láprét esetében a Amerikából behurcolt zöld juhar (Acer negundo) volt a visszaszorítandó inváziós növény. Szerencsére a tavaszi időszakban jól hántható, vízzel teli, puha kéreg körben történő lefejtésével (gyűrűzés) vegyszer nélkül is kiszáríthatóak az egyes egyedei. Az elpusztult fa később holt faként újra az erdő részévé bomlik vissza, otthont adva a holt fákban élő rovaroknak. A helyét pedig átvehetik az őshonos tölgyek, kőrisek, amelyek magoncai már több helyen ott próbálkoztak nődögélni az inváziós fák árnyékában. 





A szükséges rossz: bár az Erdőmentők Alapítvány munkatársai, önkéntesei sokkal jobb érzéssel ültetnek fát, vagy biztosítanak élőhelyet peléknek, madaraknak, minthogy fákat pusztítsanak el, de az inváziós fajok célzott irtása mégis az erdő egészségének, a fajgazdagság megőrzésének érdekeit szolgálja, így bevállalták ezt a hálátlan feladatot is. 




A magam részéről egészen sikerült belefeledkeznem a feladatba, jólesett a tudat, hogy valami természetvédelmi szempontból hasznos tevékenységet végzek. Néha jó valami manuális, látható eredménnyel járó munkát végezni. Bár elképesztő szúnyogfelhő vett minket körül, de közben hallhattuk a sárgarigót, a csilp-csalp füzikét és még az ócsai gyülekezőnél a csicsörkét is. 


És hogy például kiért-miért dolgoztunk, hogy egy élhetőbb erdőt kapjon:





2024. május 5., vasárnap

Értékőrzés Dunaharasztiban

 

Dunaharaszti határában van egy zsebkendőnyi, védett értékekkel teli, természetvédelmi jelentőséggel bíró terület: a Kápolna-domb, és az azzal határos kis erdő. 

A dombon, a homoki gyepben számos védett, és két fokozottan védett növényfaj is él: fokozottan védett a csikófark és a homoki kikerics. 

A terület gyep, legelő művelési ágba tartozott, 2010 előtt nem volt rá jellemző az intenzív erdősülés, hanem egy szerencsétlenül sikerült beavatkozás, egy akácos-ezüstfás cserjecsoport kivágását követően a gyökérsarjaktól elszabadult a pokol: hatalmas sűrűség kezdte belepni a domboldalt, veszélyeztetve a védett botanikai értékeket. 

Itt lépett közbe dr Sziráki György, (az MTA doktora, a Magyar Természettudományi Múzeum nyugalmazott főmúzeológusa), és Mester Andrea (a Zöld Szíves Hétszínvirág Óvoda óvodapedagógusa). Dr Sziráki György szakmai útmutatását követve, a Mester Andrea által szervezett önkéntes csapat évről évre aktívan védelmezi a kápolnadombot az inváziós növényfajoktól: cserjementesítésekkel, idén tavasszal pedig lágyszárú gyomok és inváziós fák magoncainak irtásával adják vissza az élőhelyet az itt őshonos növényeknek. 


2024. május 4-én én is részt vehettem az akcióban: rajtam kívül érkeztek még önkéntesek a helyi pedagógusok, növendékek közül is. 



dr Sziráki György szakmai eligazítást tart a csapatnak

Néhány fotó a védendő értékekről:


szártalan csűdfű





közönséges csikófark




pusztai meténg


Az élőhely kezelés közben arra is jutott idő, hogy a Kápolna-domb lepkéit is szemrevételezzem:














farkasalmalepke




A munka befejezése után pedig a legkitartóbb résztvevőkkel még egy kis sétát is tettünk a közeli erdőbe és a csatornapartra. A fű közül homoki gyíkok kukucskáltak ránk, a levegőből pedig hangos "prütty-prütty" kiáltások hallatszottak: örömmel nyugtáztuk, hogy a gyurgyalagok már megérkeztek Dunaharasztiba is. A száraz, homokos talajon virul a báránypirosító, a csatorna partján pedig az őshonos mocsári teknősök mutatták meg magukat. 



báránypirosító közönséges gyöngyházlepkével


báránypirosító vörös szemeslepkével


Mostanában sokat jár a fejemben, mintha a fél életünket azzal töltjük, hogy említésre méltó dolgok megtételére törekedjünk, hogy egyszer majd utcát nevezzenek el rólunk. Vagy tudom is én miért, de olyan sokan hajszoljuk a dicsőséget, köztük én magam is. Holott mire az emberről utcát neveznek el, az neki magának már ténylegesen teljesen mindegy. Valaki nemrég arra figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert ha mindig csak várok valami szebbre, jobbra, elmegy mellettem az élet. Hát, így is, úgy is elmegy. Mi lenne akkor az, aminek igazán értelme van? Talán a megélt, boldog pillanatoknak. Nem lehet belekapaszkodni, megállítani az időt, de mondjuk a gondolat megnyugtató, hogy annyi jó dolog megtörtént, amiért érdemes volt élni. 



kukucskál a homoki gyík



Szóval az ilyen pillanatokért vagyok hálás, hogy élhetek, amilyeneket itt is megéltünk Dunaharasztiban. Amellett, hogy tenni a természetért, jót tenni jó, jó benne lenni egy vidám csapatban, jó szakértőktől tanulni... megszokhatatlanul csodálatos élmény rácsodálkozni a természet értékeire, gyíkokra, lepkékre, madarakra és más élőlényekre. 



Gyurgyalagok az erdő felett.






Mocsári teknősök