A pálcikás süti esete a könyvbemutatóval

Ibolyás sütemény, zacher torta és répatorta. Azt hiszem ez volt a választék. Nem, azok a szép színes gombócok a pálcikák végén nem nyalókák, ízre épp olyanok, mintha rendes, szelet süteménybe harapnál bele, de méretüknél fogva lehetőséget adnak, hogy sokfélét megkóstolj... És itt még milyen sok volt belőlük. Aztán rohamosan fogyni kezdtek, amikor Kapitány kiadta a vezényszót, hogy szabad venni belőle. :) 

Így lesz az embernek tökéletes napja: reggel még a Madártani Egyesület komoly madarász suli oktatójaként tapostam a havat az ötödikesekkel, túrabakancsban. Hátamon a hetven literes zsák a rengeteg bemutatóanyaggal, néztük az ágon kopácsoló fekete harkályt, délután a Kossuth Kiadó szolgáltatott nekem remek ürügyet, hogy pillangós konttyal, hosszú szoknyában és magassarkú cipőben majszolhassak némi sütit,  és könnyed, de igazán hasznos kérdésekkel foglalkozó irodalmi beszélgetésben vegyek részt. 

(Sacheres cake pop liofilizált málna szórattal és citromos-ibolyakrémes cake pop mályva szirmokkal)

Megnéztük a kiadó hamarosan megjelenő újdonságait, amik közül leginkább Bűn vagy bűnhődés című könyv keltette fel a figyelmem, mert a pszichológiai témájú könyvek mindig is érdekeltek, de az ismeretterjesztő könyvekbe is szívesen belelapoznék, egy jól használható terepi gombahatározót tudnék mire használni. Úgyis közeleg a szülinapom. :P (Apu, ha olvasod...! :D)

Utána bemutatkozott nekünk a Germánia című könyv szerzője, Gráczer László, vagyis G.L.Thompson. Elsőként máris felvetődött a számomra is ismerős kérdés, hogy kell-e az álnév a szerzőnek. A kiadó válasza szerint műfajfüggő, és leginkább kiadói stratégia függő: egy valódi, magyar nevét használó szerző is népszerűvé válhat, de még mindig vonzza a magyar olvasót a külföldi név. A szerző valódi, magyar nevét ismerők meg boldogan összekacsintanak. Vagy adott szerző különböző műfajban írt könyveit is el lehet választani így. Ez nekem teljesen elfogadható válasz, hogy valaki nem csak azért vesz fel egy nevet, hogy a barátai előtt tetszelegjen, hanem tényleg oka, funkciója van. László álnevét például épp a kiadó segített kitalálni. 

répás cake pop-ok narancsos és kék csokiba forgatva a Kossuth Könyvkiadó színeiben. amilyen bizarrul hangzik, annyira finom. a Sweet Lovendertől

A Germánia alternatív történelmi regény, Hitler győzelmét írta meg a szerző. Legnagyobb erényeként azt emelték ki, hogy az író (aki egyébként is történelemtanár) hihetetlen pontossággal utánanézett a legapróbb részleteknek is, valóban létezett emberek személyiségjegyeinek is akár. 

Bár a könyv témája tőlem távol áll, de mégis érdekes volt hallgatni a szerzőt, és a szerkesztőt, akivel együtt dolgozott. Épp erről is esett szó, hogy akár magát a szerkesztőt is kevésbé érdeklő témájú könyvvel is tudnia kell dolgozni, meg kell tudnia állapítani, hogy mennyire jó vagy sem. Kezd az a benyomásom támadni, hogy a Kossuhtnak csupa szimpatikus, bölcs szerkesztője van, mert Gálvölgyi Judit után újra egy nagyon jó fej szerkesztőt ismerhettem meg, akivel akár önálló beszélgetést is szívesen meghallgatnék. 

Szó esett a kezdő, első könyves írók lehetőségeiről a kiadónál, arról hogyan érdemes megfogalmazni egy, a kiadó számára írt levelet, vagy miket tud biztosítani a Multimédia Pláza. A szintén elsőkönyves Gráczer László egyik leglelkesebb olvasójának épp a Multimédia Pláza vezetője bizonyult. 

Amikor már nagyon kezdtünk a süteményre koncentrálni, kicsit megpróbáltam csőbe húzni Gráczer Lászlót. Ma már hajlamosak a kiadók is trendeket követni a témákat illetően, így rákérdeztem, mit tett volna, ha fiókba kerül a Germánia, és ma divatosabb történelmi kort és témát kértek volna tőle. Mondjuk viktoriánus kort némi zombiszerelemmel, hogy a lányok is olvashassák. Hát, nem sikerült ráijesztenem a szemtelenkedésemmel, azt mondta, bevállalta volna, történelemből bármit, de lányregényt azért nem állt volna neki írni. De a kiadó munkatársai hozzátették, hogy valóban tervezik, hogy más témában is kérnek könyvet a szerzőtől, kíváncsian várjuk! :) 

Szinte észre se vettük, hogy már zárt a könyvesbolt, úgyhogy még gyorsan váltottunk pár szót búcsúzóul Kapitánnyal, a készítők lefényképezkedtek a megmaradt sütikkel, majd hagytuk pakolni a szervezőket és egy régi, kedves Vándorsólymos játékostárssal elindultunk hazafelé. 

Aki szeretné megismerni a kiadó munkatársait, szeretne hasonlóan hangulatos beszélgetésen részt venni, az figyelje a kiadó facebook oldalát, vagy a Pamlag blogot! 

... és mééééééééééééég süti: 

:D

Laini Taylor : Füst és csont leánya - beszámoló egy könyvről és egy könyvbemutatóról

Karou, Bori és Anne

Tagadhatatlanul a huszonegyedik század. Prága. Egy tizenhét éves, magányosságát, érzékenységét flegma modora mögé rejtő lány keresi a helyét, önmagát két párhuzamos világban. Félresikerült szerelmek, furcsa, de mégis szerető "család", félig sikerült baráti kapcsolatok jelzik a lány útját. Hova indult? Kit keres? És kiket fog megtalálni?

 1943, Magyarország. A vége felé közelít a második világháború. Egy tizenhat éves, szőke, kissé túlságosan jól nevelt, magányos, gátlásos, a külsejével, önmagával küzdő diáklány, Bori próbálja megtalálni önmagát és a szerelmet egy széthullani készülő világban. A lány zárdában nevelkedik, de még a zárdában is létezik humor, lehet rajongani kedves, fiatal énektanárnőkért, irigyelni a szerencsésebb külsejű barátnőket. És persze ott a szokásos dilemma is: hogy melyik fiút válassza, a vagány, városi srácot, vagy a különös, lázadó, politikába is belekeveredő Milánt? 


Az ezerkilencszázas évek eleje, Kanada. Egy vörös hajú árva lány utazik új befogadó családja, talán végre igazi otthona felé. Anne. E-vel. ;) Egy erős, a vidéki munkában segíteni tudó fiúgyereket vártak, de ő érkezik. De talán mégis ő az, aki az idős testvérpárnak meg a környékbelieknek hiányzik az életéből? Aki teremtő fantáziával legendákat, kísértet históriákat álmodik a mindenki által unásig ismert tájba, humorával, fantáziájával, életszeretetével még a legmogorvább emberek szívét is meghódítja? 






(bónusz: 


1999. Magyarország. Két copfos, barna hajú. felső tagozatos  gyereklány kuporog egy széken a meggyfa alatt. Nyár van. Olvas. Pöttyös/csíkos könyveket számolatlanul, Rejtőt, néha nagy mérgesen kötelezőket... Moldova Györgyöt és Rendőrkémeket is. Titkosrendőrnek vagy légionáriusnak készül. 


Hát egyik se lett belőlem.) 



A díszlet sokat változott, de a lényeg mégis ugyanaz. :)

Tehát a könyvről: Laini Taylor : Füst és csont leánya

Talán egy hónapja lehetett, hogy Kapitány rákérdezett, volna-e kedvem előolvasni könyveket, és amikor konkretizálódott a dolog, nagy lelkesen jelentkeztem is. Vesztemre. Legalábbis az első pár fejezet elolvasása után határozottan így éreztem. A történet valóságos szála nagyon nem nekem való volt, valahogy mesterkéltnek, túlzónak, egy bizonyos életkorú, érdeklődésű emberek  vágyait a giccs határáig beteljesítőnek éreztem. Karou túl tökéletes volt, túl irreálisan menő, minden sikerült neki és minden nagyon vagányul goth volt körülötte. Pedig én szeretem a goth stílust, de a koporsót mintázó asztalok, vámpír pasi, Prága, tetoválások, és a fejéből kéken növő haj még nekem is túl sok volt így együtt. Nem beszélve a humorosnak szánt, enyhén pornografikus részekről, amik inkább fájdalmasak voltak, mint viccesek. 

De amikor végre a helyszín a valóságból átváltott a kimérák, szeráfok világába, egy nagyon lendületes, sodró cselekményű fantasyba csöppentem bele. Talán Gaiman Soseholjára emlékeztetett, de dicséretére legyen mondva, hogy Gaiman állandó, indokolatlan kegyetlenkedése nélkül, mégis a rá jellemző érdekes, izgalmas világgal. Nekem az is tetszett, hogy nem egészen azt kapja az ember, amire a fülszöveg alapján számít, az "angyal" meg az "ördög" szerelmét, hogy nem teljesen húzható rá a dologra a kereszténységből ismert Menny és Pokol. Nem egy újabb Ember tragédiája, nem egy alternatívája a Bibliának, kicsit képen csapja az ilyesmire számító embert, és klisék helyett egy egészen eredeti világot teremt. A sztori már kevésbé eredeti, úgy látszik, Rómeó és Júlia még párszor eladható az embereknek, de ez igazán nem hibája, Shakespeare maga sem az első volt, aki leírta és az egyik kedvenc koboldos filmem alaptörténete is ez. Mire a két világ viszonyai kibontakoztak, már megszerettem Karout is,  talán érteni véltem a kezdeti dolgait, botladozásait. Bár még mindig úgy vélem, hogy egy kicsit szerethetőbb, életszerűbb lett volna, ha valamivel sutább, esetlenebb, de az utólag megismert "családi háttér" fényében valamennyire érthetőek az okai. Amikor megérkezett a történetbe a második férfi, már nem bosszankodtam az újra kicsit félresikerült szexualitáson, de abszolút hatott rám az érzelmi szál. (És más könyvekkel ellentétben örülök, hogy nem én vagyok a főszereplő, olvasás közben lopva megcirógattam a saját páromat, baromira örülve a ténynek, hogy nem egy angyal). 

Másfél nap alatt sikerült elolvasni a történetet, és közben semmi értelmes cselekedetre nem voltam rávehető, ebédelésre is csak hosszas győzködés árán. Utána pedig még napokig töprengtem a végkifejleten, és a lehetséges folytatáson, mert hogy egy sorozat első részéről van szó. No meg azon, hogy ha mégis én lettem volna Karou, mihez kezdtem volna a helyzettel. 

Szeretem az erős női szereplőket, nemrégen az Északi Hősöket olvastam, amiben szintén azok a történetek ragadtak meg leginkább, amiben nő volt a kardforgató bajnok, de Szabó Magdától is szívesen olvasok a lélekben igen erős asszonyokról, lányokról. Karou is ilyesvalakivé érik, akire fel lehet nézni, aki példa, akiért szívből izgultam a történet során. A könyv másik nagy pozitívuma a nyelvezete: nekem mindig nagyon sokat számít, hogy a szerző vagy a fordító hogy használja a nyelvet. Nem egy, mások által kedvelt könyv vérzett el nálam azon, hogy bosszantott a stílusa, erőltetetten szleng és régies szavak használata, pongyola hétköznapiság ami néhány szerintem gyengébb fantasy jellemzője. Néha a könyv szerzője is magyar, mégis olyan, mintha önmaga rettenetes fordítása lenne. A Füst és csont leányánál viszont nem ez a helyzet. Nem hogy nem zavart, kifejezetten jó volt olvasni, és számomra az egyik legfontosabb dolog a könyvnél, hogy a szöveg nem pusztán a történet hordozója legyen, önmagában is szórakoztasson, foglaljon le. Különben a legjobb sztori se ér semmit. A könyvbemutatón arról is esett szó, hogy hogyan lehetne újra elismertté tenni az ifjúsági irodalmat. Szerintem ez például egy nagyon jó eszköz rá, hogy népszerű témájú regények mégis igényes szöveggel jelenjenek meg. 

A könyvbemutató sokat hozzáadott számomra a könyvélményhez, nagyon örültem, hogy a részese lehettem. Túl azon, amit már a korábbi írópályázat kapcsán is megállapítottam, hogy a Kossuth Kiadó munkatársai mernek emberek lenni, ismerik, kedvelik az olvasóikat, játékosaikat, mernek gesztusokat tenni feléjük, most annak is nagyon örültem, hogy a frissen olvasott könyvről hallhattam például a szerkesztő és a fordító, meg más munkatársak véleményét is. Sok mindenben abszolút egyet is értettem velük, például Földes Lászlóval abban, hogy a könyv világa, az események sodrása nem csak "női" olvasóknak élvezhető, és azzal is, amit a szerkesztőnő mondott, hogy a szerelmi szál komolyan vehető, átélhető, súlyosabb dolog és nem egy habkönnyű és jelentőség nélküli valami. Választ kaptam egy engem is foglalkoztató kérdésre, hogy miért is igényeljük, hogy a valós életben is ábrázolható történet, konfliktus, dráma egy nem mindennapi környezetbe, idegen világba kerüljön: talán azért, mert annyi inger ér bennünket manapság, annyi bajról, furcsa történetről hallunk, hogy talán fel se figyelnénk rá, ha nem lenne ott a fantázia világ körülötte. Ez is egy lehetséges válasz. 

Leginkább mégis annak örültem, hogy megismerhettem Gálvölgyi Juditot, aki ezt a könyvet is fordította, így rögtön magyarázatot is kaptam az igényes nyelvezetre. Korábban keveset tudtam a hölgyről, de rögtön megütötte a fülem, amikor beszélni kezdett, és az egyik kedvenc könyvemet, Gerald Durrell A hahagáj című művét említette, hogy azt is ő fordította, sőt, mint kiderült, A szilmarilokat is. Akkor már tudtam, hogy nem akárki áll előttem. Kicsi, barna, nagyszemű néni, olyan meggyőző humorral és intelligenciával, amit drága Szabó Magda óta nem nagyon tapasztaltam. Személyében Rodolfo lányát, és a "Rodolfo így csinálja" könyv szerzőjét is tisztelhetjük. Sok érdekes, vicces dolgot mesélt a munkájáról, nem csak az aktuális könyvről, rengeteg iróniával, keresetlen őszinteséggel. Például azt, hogy mennyire rémes Danielle Steelt fordítani. :D 

Ahogy egy kedves barátnőm szokta mondani, engem "megvett", kilóra. Dedikáltattam is vele a könyvet, ami így, ennek a délutánnak az emlékével csak még nagyobb értéket képvisel számomra. Érdekes ez, ahogy a könyvek a történet mellett még egy jelentést kapnak: a Vándorsólyom kisasszony nekem Kapitányt jelenti, a matrózokat, a különös fotókat és az írói játék remek kihívását, Karou története mellé pedig Gálvölgyi Judit hangja, humora társul nekem örökre.


Kapitány beszámolóját olvashatjátok itt , László Ági riportját Gálvölgyi Judittal pedig itt .

Ajánlom őket szeretettel. :)



plusz adalék: a könyvben szereplő "törőcsont" babonája már anyukám gyerekkorában is ismert volt Magyarországon. Kislány koromban én is szárítottam a vasárnapi ebédből maradt tyúk mellcsontot, de arra már nem emlékszem, hogy eltörtem-e, vagy mit kívántam. . 

Írásaim a Kossuth Kiadó blogján

A Kossuth Kiadónál újabb szórakoztató írós játék volt: ismeretlen eredetű, régi fotókról kellett kitalálni, hogy mi lehet a hozzájuk kapcsolódó történet. 

Ezek voltak az én variációim: 

http://pamlag.blogspot.com/2012/03/lovranits-julia-fekete-kokorcsinek.html

http://pamlag.blogspot.com/2012/04/lovranits-julia-level-annuskanak.html

Szuggesztív, remek képek ezek, tetszett a feladat megint. Aki szeretne hasonló játékban részt venni, figyelje a kiadó facebook oldalát, hátha írnak ki újat! :)

Kossuth Kiadó vs szerzők, könyvesbloggerek. a Vándorsólyom Kisasszony pályázat befejezése

... avagy a matrózok a mennybe mennek :P

… és akkor arról, hogy mi történt tegnap. (azon kívül, hogy majdnem megvágtak tizenvalahányezer forintra a metrón, mert elvesztettem a jegyemet, illetve azon kívül, hogy vettem helyette egy szép, csillagos-holdas bakancsot, mert a BKV-s megsajnált és mégse írt fel). 

szussz. a fenti dolgok már önmagukban is mesébe illőek. ám de lehet ezt fokozni.

a Kossuth Kiadó valami hatalmas szeretettel fogadott bennünket. ahogyan ezt már többen írtuk-mondtuk, maga a verseny hangulata is teljesen szokatlanul jó és valami egészen igazi dolog volt, a játékostársak és a szervezők hozzáállása miatt is, és mindez egészen hasonlóan folytatódott tegnap. 

a kiadó vezetősége (!) illetve Kapitány (aki egyébként egy helyes, fiatal, szőke hölgy :P) is őszinte érdeklődéssel fordult felénk, bár valóban és szerintem egyáltalán el nem ítélhető módon volt reklámértéke az összejövetelnek, (de könyörgöm, azt nem várhatjuk egy kiadótól, hogy anyukánk-apukánk-tanárbácsink legyen és önzetlenül, ingyen és bérmentve csináljon nekünk találkozókat, és nem mosóport kaptunk, hanem könyveket), de igazából az egész nagyon is rólunk szólt. arról, hogy kik vagyunk, mit olvasunk és miért, kiknek a véleménye számít abban, hogy miért olvasunk el könyveket (igen, kíváncsiak voltak a molyra és a könyvesbloggerekre is). 

És ami nekem a legfontosabb és leglényegesebb az egészből: nem csak az, hogy a mostani verseny kapcsán olyan szépen beszéltek a beküldött írásainkról, nem csak azokról, amikkel helyezést értünk el. mert ez lehetne egy lezárt dolog. hanem azt mondták, hogy később csinálnának egy válogatást a képtárukból, amihez megint mi írhatnánk történeteket, és lenne olyan pályázat is esetleg, ahol páros alkotásokat várnak, mármint ketten kell összeállni alkotni valamit… és hogy havonta egyszer összegyűlhetünk náluk, beszélgethetünk nem csak befutott szerzőkkel, hanem ami szerintem egy kezdő író számára sokkal érdekesebb, szerkesztőkkel is. nem csak most, egyszer voltak kíváncsiak ránk, hanem terveik vannak velünk. 

és nekem ez az, ami az igazán nagyszerűnek tűnik az egészben, hogy amikor más kiadók megengedik (és a kézirattömegek miatt meg is engedhetik :S sajnos) maguknak, hogy félvállról kezeljenek, kioktatóak és lekezelőek legyenek, (kaptam már úgy vissza kéziratomat nem nevesíteném melyik kiadótól, hogy amit a lektor írt, az minden volt, csak kíméletes visszautasítás nem, hanem két oldalas tömény bunkóság, mindezt úgy, hogy egy évet vártam, mire bármit reagáltak), szóval amikor akkor se tudnánk védekezni, ha így kezelnének, akkor leállnak velünk beszélgetni, és valódi érdeklődéssel fordulnak felénk, akár hosszútávon is… 

szóval ez nekem valami teljesen valószínűtlen és álomszerű dolognak tűnik, és őszintén szólva most én félek. félek, hogy megérdemeljük ezt a bizalmat, hogy néhány akart-akaratlan furcsa fogalmazás, vagy az érdeklődés hiánya miatt ne ábránduljanak ki belőlünk és ne hagyjanak visszasüllyedni a kéziratokkal hadonászók névtelen tömegébe…

Vándorsólyom kisasszony - a döntő

A verseny döntője tegnap előtt este zajlott, egy óránk volt megadott képről írni egy történetet. Rendkívül érdekes, intenzív élmény volt ilyen rövid idő alatt írni valamit, de ez valahogy más volt, mint az egyetemi vizsgadrukk: ilyesmit érezhetnek az autóversenyzők, meg a motorosok, (vagy a szél hátán lovagoló boszorkányok ;). Valami száguldás, valami nagyon ott és akkor. 

Sajnos a döntőt nem sikerült megnyerni, viszont egy másik írásomra ("Tudod, az a lány..." kezdetű) közönségdíjat kaptam. Facebookos likeok száma alapján díjat nyerni kétes dicsőségnek tűnhet... de ebben az esetben komolyan hiszem, hogy ismerősök és ismeretlenek tényleg azért nyomták meg a "tetszik" gombocskát, mert komolyan is gondolták. 

A döntős írások közül csak a nyertes került fel a facebook oldalra, a későbbiekben a verseny során beérkezett valamennyi mű egy közös blogban kap majd helyet. Ráadásul a Kossuth Kiadó munkatársai még egy ajándékot adtak a szerzőiknek: behívtak bennünket egy személyes találkozóra december hetedikén délután. :) Ennek azért is nagyon örülök, mert élőben is találkozhatok a játékostársaimmal, akikkel annyit ugrattuk egymást, és izgultunk egymásért az elmúlt napokban, és kiderül, ki volt Vándorsólyom Kisasszony, akit én következetesen Vándorsólyom Kapitánynak tituláltam, és akinek Matróz néven írtam a leveleim. :P (Majd ők is biztosan nagyot néznek, ha az oldalon játszott szerepem szerinti tenyeres-talpas matróz helyett megjelenek teljes 157 cm-es, 48 kg-os valómban...) Meg persze sose árt, ha valakit, aki írogat néha napján, meg akar nézni magának egy kiadó... 

Mivel a döntős írásaink nem kerültek fel még eddig sehová, úgy gondoltam, hogy legalábbis egyelőre kiteszem ide az enyémet, hogy azok is láthassák, akik nem, vagy csak ritkán járnak a moly.hu oldalon,  ;)  (ahová különben "karcolni" szoktam a félkész dolgaimat).

tehát ez volt a megadott kép: 

és ezt írtam róla:

A fák nem kiabálnak

Nyári délután van, képeket nézegetünk az unokámmal. Hosszú-hosszú családi históriákat mesélek, számára sose látott, rég volt emberekről. Neki mesevilág elevenedik meg. Csendben figyel, kicsi lány, angyalszemű. Olyan tiszta tekintete van, gyönyörű, nagy, kék szemei, szakasztott, mint amilyen az anyja volt ennyi idősen. Békés, csendes gyerek, kilenc éves. Kiborítottam a képeket az asztalra a kopott, fehérre festett fadobozból, most élvezettel turkál közöttük. Sorra rábök egy-egy képre, kérdezgeti, hogy ki a bácsi. Hirtelen a céllövöldés fotót veszi a kezébe.

 De vidám délután volt az is! László azzal állt elő, hogy ma az asszonyokon a sor, a férfiak nem lőhetnek. Mit össze ügyetlenkedtünk azokkal a puskákkal! De mennyit nevettünk rajta!

Megint elgondolkoztam, Anna csillogó szemmel, várakozóan néz rám, hanem aztán hirtelen újra a céllövöldés képre pillant, és azt mondja:

- Nagyanya, erről a képről én akarok mesélni neked! Nézd csak, ennek a fának arca van! Nagy, fekete, sötét szemöldökei. Ott fent, a tető magasságában. És icipici pötty az orra, kis fitos, mókás. Mégsem vidám. Hiszen látod, egyedül van. Oda építették a bódét mellé, és nem láthatja a barátait, az erdő többi fáját. Képzeld csak el, mindenki nevet körülötte, szól a zene, csillog-villog a sok játék, ő meg egyedül, mindig egyedül van.

Hirtelen megijedek a komor gondolataitól. Honnan van ebben a kislányban ennyi érzékenység, ennyi fogékonyság a szomorúságra? De belemegyek a játékba.

- De hiszen a többi fa lombja is látszik a bódé felett, közel vannak! Talán látja őket, tud nekik kiabálni.

Annuska szigorúan néz rám:

- A fák nem szoktak kiabálni.

Tény. A gyerek egészen zavarba hoz vele, minden mesebeli gondolat ellenére nagyon is két lábbal áll a földön. A fák márpedig nem kiabálnak.

- Tudnának. – teszi hozzá bizalmasan- De nem akarnak. Soha. Akkor se, ha nagyon fáj nekik valami.

- Vannak ilyen emberek is… A nagyapád is ilyen volt. Soha nem kiabált. Nem sírt. Akkor se, amikor nagyon-nagyon beteg volt. Én nem ilyen vagyok…

- Te kiabálsz! – nevet – És anya is. Ha elbotlik az elöl hagyott játékokban. Ha beüti a könyökét. Vagy ha ki akar szólni a postásnak hogy ne menjen tovább, mert lassan ér le az emeletről.

- Te is kiabálsz néha játék közben.

- Szoktam? – kérdezi, csöppnyi aggodalommal. – Pedig milyen jó lenne olyannak lenni, mint a fák. Akkor is, ha szomorúak.

- De talán nem is olyan szomorú ez a fa… - kezdi rá újra, forgatja a képet- Hiszen üzenni azért tud a többieknek.

- Üzen a széllel. És a madarakkal. – kapom el boldogan a felém nyújtott mentőövet.

- Dehogy! A szellőt nem hallanák meg a puskaropogástól, meg az emberek állandó nevetgélésétől, kiabálásától. A madarak meg csak egészen ritkán repülnek arra, félnek a zajtól.

- Hát akkor?

- Az erdőben, a fák odvában denevérek laknak. Azokkal üzen. Éjszaka. Nappal ilyen morcos csak, mint itt a képen. Várja az éjszakát, hogy beszélgethessen a barátaival.

Kicsit megkönnyebbülök, na végre valami pozitív fordulat.

- Ha az emberek nem zajonganának, akkor nappal is tudna beszélgetni a barátaival. – mondja Anna, most ő gondolkozik el, valahová nagyon messzire néz- Ez egy nagyon régi kép, ugye?

- Régi. – hagyom rá.

- Akkor talán nincs is már meg ez a bódé. Talán az emberek már elmentek onnan, és újra csupa erdő van a helyén.

- Lehet. – mondom óvatosan, nem egészen értem mit akar kihozni belőle.

- Akkor jó. – nyugszik meg végre. – Akkor már biztosan nem szomorú, és nincs már egyedül.

- Azért én szeretném, ha meglenne az a bódé. Mert nekem olyan kedves emlékem, az a sok nevetés, az a délután… Ha már az emberek közül már alig-alig van meg valaki, akik körülötte állnak.

Annának sírásra görbül a szája. A fa, meg talán az emberek miatt is. Gyorsan elhessegetem a rémképet, egyébként sincs igazam.

- Micsoda önző alak vagyok! Csak azért legyen ott ez a zajos céllövölde, hogy holmi öregasszonyt megnyugtasson, hogy nem múltak el élete helyszínei. Nem, legyen csak a földel egyenlő, hadd beszélgessen az a szegény fa a barátaival.

Annuska újra mosolyog, nézegeti a képet.

- Elkérhetem? Csak egy kicsit. Kölcsönbe. Szeretném lerajzolni, hogy milyen most. Amikor boldog.

- Persze, vidd csak! De majd mutasd meg, milyen lett!

Annuska boldogan szalad a képpel, libeg utána a virágos szoknyája, mogyorószínű, hosszú haja. Szikrázóan napfényes, meleg, nyári délután van.

Valahol a világban van egy nagyon boldog, öreg fa, aki végre visszakapta a barátait. És egy nagyon boldog kislány, az Anna.

Meg egy bolond öregasszony… Az vagyok én. Akit meg az unokája mosolya, csapongó fantáziája tesz boldoggá. 

Vándorsólyom Kisasszony újra, a harmadik forduló

Beszálltam a harmadik körbe is egy írással, aki kíváncsi, hogy most milyen képről és milyen történetet írtam, itt olvashatja:

http://www.facebook.com/notes/v%C3%A1ndors%C3%B3lyom-kisasszony-hivatalos/lovranits-j%C3%BAlia-tenger-mellett-sz%C3%BCletnek-a-boszork%C3%A1nyok/278503378859032?notif_t=note_reply

A verseny nagyon jó hangulatú, nem is érzem igazi versenynek, inkább a szó legnemesebb értelmében vett játék. A szervezők közvetlenek, nem lekezelőek, nem kioktatók, és nem ragaszkodnak mereven szabályokhoz. Veszik a poénjainkat, pozitívan reagálnak rá, ha a magunk módján tovább gondoljuk a feladatokat. A játékostársaimat sem érzem versenytársaknak, hanem igazi játszótársaknak. Biztatjuk egymást, örülünk az új írásoknak. Mindemellett egy hetes, internetes, minimál határidős játékhoz képest meglepően erős a mezőny, nagyon sok jó írás kerül fel. Hangulatosak, színesek, olyan emberek írják őket, akiknek szép nagy szókincse, jó kifejezőkészsége van. Jó olvasni. 

A verseny négy kis részből áll, a harmadik péntek éjfélkor ér véget, és még lesz egy negyedik is. Akinek van kedve történeteket írni régi fényképekről, még mindig részt vehet, nem maradt le semmiről! :)

Vándorsólyom kisasszony - újabb irodalmi pályázaton indultam

!!!!! Figyelem, figyelem!!! ez most NEM gyerekirodalom. Ezt a figyelmeztetést fontosnak tartottam kitenni, mivel a jelen pályázatra nem gyerekeknek szóló történetet küldtem be. A pályázat egy érdekesnek tűnő könyvhöz kapcsolódik, az egyik könyvesblogger írt is róla itt.

A múlthéten láttam meg néhány képet a fenti könyvről, és nagyon megfogtak. A könyv valódi sztorijáról mit se tudva elkezdtem megírni a saját történetemet az egyik képhez, nagyon jól szórakoztunk a dolgon a moly.hu -s barátaimmal. Ma délután észre vettem, hogy a könyv kiadója pályázatot írt ki, épp ezzel kapcsolatban. Régi fotókról, akár a könyv képeiről lehet írni, így a második fordulóján indultam is.

Ha minden igaz, facebookos tetszikelés mennyiség alapján dől el, hogy ki nyeri a pályázatot, bár azt írták, a kiadó is elolvassa a beérkezett írásokat. A művek később egy blogon kapnak majd helyet, ami a verseny után is megmarad. 

Összesen négy forduló lesz, az első 10 legjobb adott képről ír majd, egy óra alatt egy újabb történetet, ez alapján dől el, hogy ki nyer. 

Szeretem az ilyen kreatív feladatokat, kíváncsian várom, mi sül ki ebből.

Akit érdekel, hogy milyen képről, és mit írtam, megnézheti itt:

http://www.facebook.com/notes/v%C3%A1ndors%C3%B3lyom-kisasszony-hivatalos/lovranits-j%C3%BAlia-tudod-az-a-l%C3%A1ny/277337648975605

ha jónak találjátok, tetszikelhetitek is, aminek külön örülök ha valóban ez dönt majd a versenyben.

no kaptam pontosítást, e szerint:

7 írásról az oldal szerkesztői döntenek, de 3-at a közönség tetszikelése alapján juttatnak a döntőbe. az a kör, amiben én vagyok, (!!!) holnap estig (!!!!!) tart.