2023. október 31., kedd

Bodor Attila: A zsebboszi nagy napja (Mese Bódai-Soós Juditnak)

 



Az a hír járta, hogy Bori undok, magának való lány. Legalábbis ezt gondolták róla az osztálytársai. Már senki sem tudta, mikor és hogyan kezdődött, de Bori mostanra tényleg nem volt barátságos velük. Ahogy ők sem vele. Az iskolában szinte villámokat szórt a lány szeme a hosszú, fekete frufruja alól, mire a többiek úgy röppentek el mindig az útjából, mint a galambok, ha varjú száll közéjük. Nem volt ez másként azon az október végi napon sem, amit már minden gyerek izgatottan várt. Halloweenkor ugyanis szellemnek, vámpírnak vagy más rémlényeknek öltözve gyűjtik a csokit és a cukorkákat a töklámpásokkal kivilágított utcákon. Csak Borinak nem volt párja estére, ezért menni sem akart. Holott az anyukája nagyon szerette volna, ha barátokra talál. Ezen előző nap csúnyán össze is vitatkoztak. Anyu nem ért semmit, gondolta, és olyan komor lett reggelre, mint egy fekete felleg. Sem az iskolaudvar fái mögül fáradtan kikandikáló, reggeli napsugarak, sem az ágakról piros bogyókat felcsippentő rigók, sem a lába elé szállingózó falevelek nem tudták jobb kedvre deríteni. Még Trícia, a sulimenza fekete macskája sem, pedig őt szerette a legjobban az iskolában. Így hát csak az undokság maradt.

A nap során azonban minden egyre rosszabb lett.

Előbb matekórán hívták ki a táblához, de nem tudta megoldani a feladatot. Aztán magyarból kellett felolvasnia a fogalmazását, de nem írta meg otthon a meséjét a veszekedés miatt. Ráadásul egyetlen őszi verset sem tanult meg a csokigyűjtésre (hiszen amúgy sem akart menni), és nem is kérte fel senki a párjának sem. Mindennek a tetejébe csak úgy záporoztak a fekete pontok meg az egyesek az elmaradt házi feladatok miatt. Mire eltelt a délelőtt nagy része, Bori nem komor felleg volt már, hanem inkább mogorva förgeteg! Azt pedig mindenki tudta Boriról, hogy minél komorabbá válik, annál undokabb lesz.

Közeledett az ebéd ideje. Az utolsó óra előtti szünetben a többiek az iskolaudvar túlfeléről mutogattak Bori felé, míg ő a menza külön épülete előtt dúlt-fúlt. Háborgása még a lépcsőn sütkérező Tríciát is felverte a piruló csirkecombok illatával átitatott álmából. Hosszasan nyújtózott egyet, majd barátságosan odanyávogott Borinak.

– Igen, egyest kaptam! Na, és? – fakadt ki a lány. – Még te is kigúnyolsz?

– Nyaú! – próbálkozott újra Trícia. Erre Bori teljesen dühbe gurult, és felkapott egy kavicsot a földről.

– Majd adok én neked! – rikoltotta, azzal a macskához hajította. Nem sokon múlott, hogy eltalálja vele Tríciát. Az meg vadul fújt egyet, és gyorsan beiszkolt a borostyán levelei közé.

Bori szeme könnybe lábadt. Igazából nem akarta ő bántani a macskát, de már nem lehetett visszacsinálni.

– Mekkora egy undok görcs vagy! – hangzott fel a háta mögül. Flóra volt az, Bori osztálytársa. – Nem tudtad, hogy nem szabad dobálózni? – Flóra feltolta az orrán a szemüvegét, hogy nyomatékot adjon a kérdésének. A lencsén keresztül hatalmasnak és barátságtalannak tűnt a szeme.

– Mintha érdekelne titeket… – nyüszítette Bori, és akkorát taszajtott Flórán, hogy a másik lány majdnem elvágódott.

De csak majdnem.

Ekkor ugyanis kicsapódott a menza ajtaja. A konyhás Marika néni suhintott ki rajta a fakanalával, miközben zabosan elkiáltotta magát:

– Na, ebből most lett elég, a kótyonfitty rúgja meg!




Ahogy ezt kimondta, megállt az idő. Az udvar felett vonuló varjak megdermedtek röptükben, a szél által felkapott falevelek mozdulatlanul lebegtek a levegőben, és még Flóra sem terült el a földön. De nem ám! Marika néni varázslata lágyan elkapta, és talpra állította őt, végül mindkét lányt kivonta magából. Ők már mozoghattak, míg mindenki más kimerevedett. Egyedül Tríciára nem hatott a bűbáj. Azóta is dühösen villogó szemmel kuporgott a borostyán tövében. Marika néni lehajolt hozzá, és gyengéden a karjába vette az állatot.

– Hadd halljam csak, mi ez a ribillió? – kérdezte a konyhás néni. – És miért zargatjátok az én drága Patríciámat? – Azzal ringatni kezdte a macskát.

– A Marika néninek boszorkánynak tetszik lenni? – ámultak el a lányok.

– Bah! – legyintett az öregasszony. – Ilyen idősen nem tetszem én már senkinek! Az idén töltöm be a 173. esztendőmet. De meg kell hagyni, tényleg boszorkány vagyok.

– Hát én azért nem a suli menzáján képzeltem el egy boszorkányt – morogta Bori az orra alatt.

– Bűbájos lányka, tudod te, milyen sanyarú sorsa van manapság a magamfajtának? Az ükanyám ükanyja még hercegkisasszonyokat mérgezett meg almával, ha szebbek voltak nála. Az ükanyám egész birodalmakat átkozott el, mert nem hívták meg egy hercegkisasszony keresztelőjére. Még a nagyanyámnak is kijutott egy-egy hercegkisasszony, akiknek bibircsókot varázsolhatott az orrára. De tudtok nekem akár egyetlen hercegkisasszonyt is mondani a közelben?




– Nem – bökte ki Bori és Flóra egyszerre.

– Na, ugye? Alig vannak már hercegkisasszonyok! Nem csoda, ha a boszorkányok inkább olyasmikben élik ki a varázshatalmukat, amikben igazán tehetségesek. Az unokanővérem például remek fejszámoló, és a közeli szupermarketben pénztáros. Én meg imádok főzni, így konyhás néni lettem a menzán.

– Az igaz, hogy Marika néni készíti a legfinomabb májgombóclevest – helyeselt Flóra.

– De elég is rólam! – folytatta az öregasszony. – Nagy szerencsétek van, hogy Patrícia mérgében nem változott vissza az igazi alakjába. Sárkányként sokkal nehezebb megfékezni, mint amikor csak macska.

– Trícia igaziból sárkány? – A lányok egyik ámulatból a másikba estek.

– Inkább egy familiáris, amolyan boszorkánysegéd. Azóta szolgál engem, hogy a hónom alatt kikeltettem őt egy aprócska sárkánytojásból. Ráadásul zenélő sárkánytojásból! Hajj, de hiányzik az a hangulat. Micsoda bulik voltak akkoriban a konyhán. A jó ebédhez szólt a nóta! Ma meg már csak dorombol az én kis drágám… – Marika néni a görbe orrával megbökte a macskája orrát.

– Nyaú! – felelte Trícia, mire a konyhás néni szigorú tekintettel a lányok felé fordult:




– Ezért is nem örülök, ha bántjátok őt. Annak meg pláne nem, ha két ilyen szép kislány egymást bántja.Hah! Még hogy kislányok?! – kiáltotta, és rájuk kacsintott. – Inkább kis boszorkányok! Mindkettőtökre ráfér, hogy a mai nap kicsit jobban alakuljon!

Marika néni vadul kalimpált a fakanalával, miközben rákezdett a kántálásra:

 

Poshadt cefre, égett rántás,

Híg hurkalé, túl sós mártás.

Penészes sajt, bors bele:

Forr a kondér közepe!

 

Ettől varázslatos csillogás borította be a fakanál végét, és a ragyogás széles ívben követte annak minden mozdulatát. Marika néni ekkor Flórát célozta meg a varázslattal:

– Te leszel a zsebboszorkány! Arasznyi segítség, kis reménysugár, ami szétoszlatja Bori komor fellegeit. Bori, te pedig tiszta lappal újrakezded ezt a napot. Igyekezz majd kihasználni! Mindkettőtökre ráfér, hogy minden kicsit jobb legyen! Kora délután gyertek majd vissza, és meséljétek el nekem, mit tanultatok!

Azzal Flórát bevonta a csillogás, és akkorára töpörödött, mint egy nagyobbacska egér. Bori megijedt, felkapta a pöttöm méretű Flórát, és becsúsztatta a pulcsija zsebébe, hogy ne essen baja. Közben Marika néni egyre hangosabban folytatta a kántálást:

 

Varázslat, ha kerekedik,

Minden visszatekeredik:

Délből reggel lehet megint!

 


– Trícia, tedd a dolgod! – kiáltotta végül, mire a macska felugrott az égre. De ekkorra mintha nem is teljesen macska lett volna már. Szárnyai nőttek, a hátán meg tüskék, a testét pedig fényes fekete pikkelyek borították be.

Ádázul suhant az égbolton egyenesen a Nap felé. Amikor beérte azt, beleakasztotta a karmait, és úgy elgurította a keleti láthatár irányába, mintha csak fonalgombolyag lenne.

Ekkor ismét aznap reggel lett. Újrakezdődött minden. Megint kikandikáltak az iskolaudvar fái mögül a fáradt napsugarak. Ott csipegették a bogyókat a feketerigók. Szállingóztak a sárga falevelek. És újra ott volt Trícia is. Immár újra fekete macskaként.

Flóra óvatosan kidugta a fejét Bori zsebéből.

– Jól vagy? – kérdezte halkan Bori.

Flóra bólogatott.

– Akkor induljunk – suttogta Bori, és újra nekiveselkedett a napnak, ami korábban annyira rosszul alakult.

Matekórán megint kihívták a táblához. Írásban kellett összeszoroznia a harminckettőt tizennyolccal. Bori felírta a táblára a feladatot, de ugyanúgy ódzkodott nekikezdeni, mint legutóbb. Úgy érezte, mintha valaki egy nagy csomót kötött volna a hasába.

– Miért nem csinálod már? – húzta meg Flóra Bori zsebének falát. – Ez nagyon könnyű! Egy szorozva kettővel az kettő, egyszer három meg három. Írd le a vonal alá!

Bori így is tett, Flóra pedig észrevétlenül súgta tovább:

– Most folytasd a nyolcassal egy új sorban! Nyolcszor kettő az tizenhat. Leírod a hatot, maradt az egy. Nyolcszor három az huszonnégy. Ha ehhez hozzáadod a maradék egyet, akkor huszonöt lesz. Húzd alá, és a végéről indulva add össze a két sort! Hat. Aztán öt meg kettő egyenlő hét. Három meg kettő az öt. Vagyis a végeredmény ötszázhetvenhat!

– Ügyes vagy, Bori! – dicsérte meg a tanító néni. – Látod, hogy sikerült? Biztosan sokat gyakoroltad otthon.

Bori arca egy pillanatra felderült a dicséret miatt, de aztán mégis csüggedten ült vissza a helyére.

– Mi a baj? – kérdezte Flóra. – Azt hittem, örülni fogsz, hogy sikerült.

– Igen, az tényleg jó volt – felelte Bori. – De tegnap egyáltalán nem gyakoroltunk anyuval, és végül a többi házimat sem csináltam meg. Csak veszekedtünk.

– Akkor ezért nem írtál mesét mára? És ezért nem tanultad meg a verset sem?

Bori némán, fátyolos szemmel bólintott.

– Min vesztetek össze anyukáddal? – faggatta tovább Flóra.

– Azon, hogy velem senki sem barátkozik, és egyedül nem akarok menni a csokigyűjtésre. Pedig ő nagyon szeretné, mert ott talán szerezhetnék barátokat. Mindig azt mondja, bárcsak mások is olyan jónak látnának, mint ő.

Flóra nem szólt semmit, de kezdte már sejteni, hogy Bori talán nem is olyan undok és magának való. Lehet, hogy csak nem voltak vele elég kedvesek, hogy megnyíljon.

Eljött a magyaróra, és a fogalmazás továbbra sem volt készen. Bori az osztály előtt állt, hogy felolvassa, de csak az üres füzet volt a kezében. A csomó a hasában egyre szorosabbnak érződött. Flóra a zsebéből súgta:

– Csak mondd utánam! A világ egyik távoli szegletében, messze a nyüzsgő nagyvárosoktól található egy Lúdbőrháza nevű falu. Ennek a falunak a szélén, az árnyas erdő fáinak tövében pedig volt egy aprócska tök…

Bori legnagyobb döbbenetére Flóra meséje varázslatos gyöngybetűkkel elkezdett megjelenni a füzetében. Ő pedig olvasta tovább:

… és abban lakott a Zsebboszorkány. Olyan kicsi volt, mint egy fenyőtoboz, és a többi falusihoz hasonlóan imádta a Halloweent. Lúdbőrháza lakói azonban féltek tőle, mert pöttömnyi volt, és nem olyan, mint ők. Éppen ezért sosem hívták meg a halloweeni ünnepségre.

Itt Bori egy pillanatra elhallgatott, mert a gyöngybetűk abbamaradtak.

– Gyerünk, meséld tovább! – noszogatta Flóra. – Innen már menni fog neked is!

Bori összeszedte minden bátorságát, és folytatta a történetet. De ezúttal úgy érezte, hogy már nem is Flórából, hanem belőle jön a mese:

A Zsebboszi azonban eltökélte, hogy az idén másként lesz. Már jó előre elkezdett készülni az ünnepségre: tököt faragott, tökhintót varázsolt és gesztenyés pitét sütött, hogy elbűvölje Lúdbőrháza lakóit. A legnagyobb attrakciója azonban egy mágikus főzet volt: aki abba bele mer kóstolni, az éppen akkorára zsugorodik majd, mint ő, a Zsebboszi. Elérkezett Halloween estéje, és a Zsebboszorka felvette a legszebb, legfeketébb és legpókhálósabb ruháját. Így ment el az ünnepségre, bár senki nem hívta meg. Vitte magával az ajándékait, és követte a vidám zenét egészen Lúdbőrháza főteréig. A falubeliek eleinte gyanakodva figyelték a Zsebboszorkát, de annyira megtetszettek nekik az apró ajándékok és díszek, hogy hamarosan még a bájitalt is meg merték kóstolni. Mindenki összetöpörödött, és megláthatta, milyen a világ a Zsebboszi szemével. Egész este szállt a vidám muzsikaszó, miközben Lúdbőrházalakói tücskökkel táncoltak, szitakötőn lovagoltak és tökhintót hajtottak. Varázslatosan érezték magukat! Amikor éjfélt ütött az óra, minden falubeli visszaváltozott az eredeti méretére. Attól fogva minden évben meghívták a Zsebboszit az ünnepségre, és ettől csak még jobban várták a Halloweent.




Mikor Bori befejezte, az egész osztály üdvrivalgásban tört ki. Mindenki imádta a Zsebboszi halloweenimeséjét. A többiek tapsának hatására pedig mintha a lányhasában lévő csomó is oldódott volna valamicskét.

– Ez igazán elbűvölő volt – mondta a tanító néni mosolyogva, mikor az osztály végül elcsendesedett. – Elszavalod nekünk a verset is, amivel a csokigyűjtésre készültél? Utána áruld el nekünk, kit szeretnél párodnak!

– Tanító néni, én nem… nem… – hebegte a lány, de Flóra ekkor rosszallón megcibálta a zsebét.

Bori pedig belekezdett egy versbe, amit még az anyukájával tanult tavaly:

 

„Tök, tök, sárga tök,

Halloween-re mit főztök?

 

Kígyót, békát, csontvázakat,

Mindenféle bogarakat.

 

Tök, tök, kicsi tök,

Ugye hozzánk eljöttök?

 

Elmegyünk, elmegyünk,

Ajtódon becsengetünk.

Megtréfálunk, cukrot kérünk,

Aztán gyorsan odébb lépünk.

 

Tök, tök, csúnya tök,

Jobb lesz, hogyha nem jöttök!

Cukrot, csokit mi is várunk,

Házról-házra körbejárunk.”[1]

 

Ahogy végzett, a tanító néni elismerően bólintott.

– És kit kérsz meg, hogy a párod legyen az esti csokigyűjtésen?

A csomó megint összébb szorult Bori hasában.

– Én… én… – a lány ismét habogni kezdett, mire Flóra újfent megcibálta a zsebét. Ezúttal teljes erőből. – …én azt hiszem, hogy Flórát szeretném majd megkérdezni. Amikor ezt kimondta, érezte, hogy a csomó teljesen kioldódik és eltűnik a hasából. Félve lepillantott a zsebébe, ahol Flórának fülig ért a szája, úgy bólogatott. A szemüvegén keresztül igazán barátságosan csillogott a szeme. Ettől fogva Bori sem volt már olyan, mint egy komor, fekete felleg.

–Furcsa is, hogy nem jött ma iskolába – mélázott el a tanító néni. – Pedig reggel mintha még láttam volna.

Erre Flóra halkan kuncogni kezdett, és Bori is úgy vigyorgott, mint a tejbetök.

 

***



 

Kora délután a két lány felkereste a konyhás Marika nénit a menzán. Az öregasszony kiült a lépcsőre, és így szólt:

– Na, kis boszorkák, meséljetek! Hogyan telt a napotok?

– Nagyon jól, Marika néni! – viháncolták a lányok.

– És tanultatok-e valami újat? – Az öregasszony fürkészőn felvonta kesze-kusza szemöldökét.

A lányok egy pillanatra elgondolkodtak a kérdésén.

– Én azt, hogy nem minden az, aminek látszik – bökte ki végül Flóra, aki még mindig akkora volt, mint egy nagyobbacska egér. – Könnyen félre lehet ismerni a másikat.

Bori folytatta:

– Én meg azt, hogy sosem késő változtatni és kijavítani a hibáinkat. Igaza volt anyunak. Alig várom, hogy elmondjam neki, hogy sajnálom, és hogy elmegyek este csokit gyűjteni. – Ekkor lepillantott Flórára. – És azt is, hogy talán szereztem ma egy új barátot.

Flórahevesen bólogatott.

– Marika néni, vissza tetszene varázsolni Flórát az eredeti méretére?

– Úgy látom, hogy ennek már semmi akadálya!

Azzal a konyhás néni meglendítette a fakanalát. Körülötte most is megjelent a varázslatos csillogás. Végül a bűbáj egy ragyogó ívben Flórára pattant, és visszaváltoztatta a lányt éppen akkora méretűre, mint amekkora korábban volt.

–Most nem is kellett varázsige, Marika néni? – kérdezte Bori.

– Ugyan dehogy! – vágta rá a konyhás néni. –Anélkül is megy. Csak azért szoktam használni őket, mert régimódi boszorkány vagyok, és szeretem a nagy hacacárét!

Bori és Flóra még időztek kicsit az öregasszonynál, de nem sokáig, hiszen még ki kellett választaniuk a jelmezüket estére.

– Csókolom, Marika néni! – csicseregték elfelé menet. – Holnap májgombócleves legyen az ebéd, jó?

A konyhás néni biccentett. Elégedetten nézte, ahogy a lányok csevegve elindulnak, majd a macskájához fordult:

– Ez egy igen jó nap volt. Nem gondolod, kiscicám? De nem volna-e még jobb, ha mindjárt este lenne?

– Nyau! – felelte a macska, aki mindeddig a borostyánok tövében nyammogott egy csirkecombon. Tudta, hogy most el kell búcsúznia az ebédjétől.

– Akkor hát tedd a dolgod, Trícia! –kurjantotta az öregasszony, és felpattant az időközben fekete sárkánnyá változott macska hátára. Szélsebesen szelték az eget, hogy megkergessék a napkorongot, és beűzzék a nyugati horizont alá.

A csokigyűjtő gyerekek egész este hallották egy boszorkány hátborzongatóan rikácsoló kacaját. Azt azonban csak Bori és Flóra tudták, hogy a sulimenzás Marika néni volt az meg az ő fekete macskája, Trícia.




 A kulisszák mögött: 


A történet a Meseszőttes Csapat halloweeni játékában készült. A Meseszőttes Csapat meseírók baráti köre, akik időről időre történetekkel lepik meg egymást és az olvasókat. Mert nem csak írni, mesét kapni, olvasni is ugyanúgy szeretünk.



ez volt Judit három kívánsága, ami alapján a mese íródott:


szereplő: Trícia, aki egy fekete macska
mesei elem: zenélő sárkánytojás
cím: Zsebboszi nagy napja


képek: AI


Itt találtok egy mókás videót arról, hogy hogy is megy ez a játék, kik is vagyunk:

https://www.youtube.com/watch?v=Tt5cuMFI1fA



Egy másik Meseszőttes tag, Palásthy Ági néhány halloweeni játékkal készült nektek:




A holnapi meséért figyeljétek Judit oldalát:






[1] Őre István: Halloween-re (forrás: https://mek.oszk.hu/02200/02244/02244.htm)

2023. október 29., vasárnap

Samu és az éjféli bájital (Mese Tóth Eszternek)


Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon Samu. És Samu szörnyen utálta a magasságot. A mélységet. Vagy lenézni egy barlang plafonjáról.

Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha Samu embergyerek. Vagy kisoroszlán. Esetleg zebra vagy farkaskölyök. Nagyjából bármi más, mint… kis patkósdenevér a Szemlő-hegyi-barlangban.

Denevérnek a tériszony nem a leghasznosabb tulajdonság. Ráadásul fejjel lefelé lógva még szédült is. Úgyhogy nem lógott. Gyalog közlekedett, méghozzá fejjel felfelé.

Pedig eleinte olyan jól indult minden…




 Samu első emléke az volt, hogy a mamája suttogott a fülébe:

− Na, kié a világ leggyönyörűbb orrlebenykéje? Na, kié? Kié a legszépségesebb farokvitorlácska? Na, kié? És a legédesebb pici pracli? Naná, hogy a Samukáé!

Valószínűleg minden denevérmama és embermama hasonló dolgokat suttog a kicsinye fülébe a kezdet kezdetén. És Samu úgy gondolta, ő a legszebb, a legtökéletesebb denevérgyerek a világon.

Hanem azután Mama elrúgta magát a barlang tetejéről, és a rémülten kapaszkodó Samukával együtt elindult vadászni. 

− Jííííííííííííííííííííí! − visított rémülten Samu.

− Pici fiam, ne sikíts, nem hallom tőled rendesen, hogy merre vannak az éjjeli lepkék! – kérlelte a mamája. De minden hiába volt. Samu visított, sivított, és könyörgött, hogy azonnal szálljanak le valahova, mert nem bírja elviselni a rettenetes mélységet, magasságot, gyorsaságot.

− Na, mi az, Klementina, nem denevérkölyköd született, hanem kisegered, aki utálja a repülést? – gúnyolódott egy arra szálló ismerős denevérmama.

− Samu igazán rendes kisdenevér, csak még szokatlan neki a repülés, hiszen épp most jött világra! – vágott vissza Klementina. – Csukd be a szemed, kisfiam, hátha úgy jobban megy! – súgta oda Samunak, aki szorosan behunyta a szemét.

Ez valamennyire segített. Attól kezdve, ha Klementina vadászni indult, Samu szorosan behunyta a szemét.

Hanem eljött az az idő is, amikor a nyolchetes kisdenevérek már nagy, „óvodás” denevérgyerekek lesznek és önállóan kéne tudniuk repülni. A barlangi denevér oviban már sorra lógtak egymás mellett fejjel lefelé a jól nevelt, nagyra nőtt denevér csemeték, azután egymás után lendültek ki könnyed suhanással a barlang nyílásán. Csak egy maradt: Samu. Aki nem lendült. Nem suhant. Hanem lefelé vette az irányt, és lemászott a barlang aljára, elindult kifelé – gyalog.

Hanem mégsem ő volt az egyetlen denevérgyerek, aki a barlangban maradt. Hirtelen szárnysuhogást hallott, és megjelent felette egy denevérlány: olyasmi korú lehetett, mint ő maga.

Samu szomorúan pillantott fel rá: azt hitte, már senki nincs a barlangban rajta kívül, így nem fogja látni a többi denevér a csúfos pillanatot, amikor ő repülés helyett mászni kezd.

− Te is csak azért jössz utánam, hogy gúnyolódj rajtam? – kérdezte mérgesen.

− Dehogy akarlak bántani! – mondta meglepetten a másik. – Igazából segíteni szeretnék rajtad. Mi baj, miért nem repülsz? Eltört valamid?

− Nem, sokkal rosszabb – vallotta be pironkodva Samu. – Félek. Amíg a mamám repült, mindig becsukta a szemem és próbáltam nem figyelni az ultrahangokra, amik a messzi sziklákról verődtek vissza. De önállóan repülni így nem lehet. Úgyhogy most nem tudom, mi lesz velem. Arra gondoltam, ha mindenki kirepült a barlangból, én is kisurranok és elmegyek az egerek közé, hátha azok majd befogadnak.

− Nagyon rossz érzés félni. Főleg olyan dologtól félni, ami fontos lenne neked – mondta együttérzően a denevérlány, és esze ágában sem volt gúnyolódni. – De nem vagy te egér. Nagyon kedves, csinos denevér vagy. Közöttünk van a helyed! Kell lennie valami megoldásnak.

− Rajtam csak a varázslat segíthet! – legyintett lemondóan Samu.

− Varázslat? – gondolkodott a denevérlány. – Nem is rossz ötlet! Viszont sajnos csak egy valakit ismerek, aki tud varázsolni. Az pedig senki más, mint a Barlangi Banya!




− Hű, te, ennél még az is jobb, ha beállok egérnek! – szörnyülködött Samu. – Hiszen ő egy igazi gonosz boszorkány!

− Biztos vagy te ebben? Ha mérgében egérré változtat, vagy békává, legalább nem lesz többé gondod a tériszonnyal. De még az is lehet, hogy jó kedvében találod!

− Végülis… Ennél rosszabb már aligha lehet! Egy próbát megér – állt rá a dologra Samu. – Köszönöm a jó tanácsot, akkor megyek is a boszorkányhoz!

− Várj, vár, jövök veled én is! Ha már ilyen tanácsokat osztogatok neked, minimum, hogy elkísérlek az úton! – mondta gyorsan a denevérlány, talán azért is, mert kezdte megkedvelni Samut.−Egyébként Fruzsinának hívnak – nyújtott szárnyat Samunak. És szolidaritásból leszállt mellé a földre.

Így indultak ketten a boszorkány barlangmélyi kunyhója felé – gyalogosan.

 

Igen messze lakott a boszorkány a denevérek lakhelyétől. Három nap, három éjszakát gyalogolt a két kis denevér, mire megérkezett a boszorkához, aki épp a konyhájában volt. Nagy üstökben főzte a macskafarkat, békacombot, vagy talán csak gulyáslevest pudingos galuskával.

− Az a legenda járja, hogy ha a boszorkát jó kedvében találod, mire hazaérsz, megfőzi a kedvenc ételed! – súgta Samu Fruzsinának és nagyot kordúlt a gyomra.

− De ha tiszteletlen vagy, boróka bokorrá, békává vagy kisegérré változtat! – súgta vissza Fruzsina.

Samu pedig hangosan, bátran így szólt:

− Szerencsés jó estét kívánunk, kedves Öreganyánk!

Erre hatalmas csendülés-kondulás támadt, és a boszorkányok konyhájából kiperdült egy hosszú-hosszú, bibircsókos orrú, csúf banya!

− Szerencsétek, hogy öreganyátoknak szólítottatok! Különben varangyos békává változtattalak volna mindkettőtöket most ízibe! Vagy belefőzlek a babgulyásba! Ezer éve nem ettem ilyen zsenge denevért! De mi szél hozott ide benneteket a barlang mélyére, ahol a madár se jár?!

− Kedves Öreganyám, − folytatta Samu, még a hangja sem remegett meg – én talán még annak is jobban örülnék, ha a bablevesben végezném levesbetét gyanánt. Egy fabatkát sem ér az életem. Hát élet ez?

− No, no, no! – lépett közelebb a banya, csúnyának csúnya volt, de egyáltalán nem látszott már barátságtalannak és tőle telhető kedvességgel lapogatta rücskös-gacsos kezével a kis denevér háta tájékát. – Mitől vagy így nekikeseredve, édes gyerekem, hogy már a boszorkány levesében is szívesen végeznéd?

− Denevér vagyok édes Öreganyám, de milyen?! Nekem tériszonyom van! Amíg a többi denevér boldogan száll az ég felé, én lenn a földön kuporgok, mert félek a magasságtól, a mélységtől, a repüléstől!

− Az nagy baj… − gondolkodott el a boszorka.–Denevérnek a repülés a lételeme. Talán egy megfelelő bájital segíthetne… − vakargatta a fejét a boszorkány. – Én ugyan egy gonosz, vén szipirtyó vagyok, de nekem is lehet jó napom. És mert ilyen bátrak voltatok, hogy bár tudtátok, hogy nem jó a hírem, mégis eljöttetek hozzám segítséget kérni, és olyan kedvesen köszöntöttetek, megpróbálom megtenni, ami tőlem telhető. Valamelyik dédnagynénikém jótét boszorkány volt, valahol a konyhaszekrény legfelső polcán meg kell lennie a bájital gyűjteményének… 

A boszorka beinvitálta őket a konyhába, azután keresett, kutatott. A két kisdenevér is segített neki felforgatni a konyha minden rejtett zegét - zugát, majd a boszorka egy diadalmas rikkantással előhúzott egy vaskos, porlepte szakácskönyvet:

− Ha! Ez az! Bibircsókos Begónia dédnagynénikém legfájintosabb bájital receptjei! Nézzük csak… Szerelmi bájital, Bájital visszér ellen, Bájital főfájásra és hascsikarásra, Bájital békává vált királyfiak számára… Bájital tériszony ellen! Ez kell nekünk! Itt azt írja, pontosan éjfélkor kell meginni… Éjfélig még van fél óránk, gyorsan összerittyentem nektek gyerekek, addig is egyetek egy kis fülbemászó pogácsát, biztosan megéheztetek az úton.

 

− Fülbemászó pogácsa! – mondta boldogan Fruzsina – Édes Nagyanyó, hát honnan tudta, hogy épp az a kedvencem?!

− Ugyan-ugyan, egy kis csekélység! – pironkodott a boszorkány. Azután nekilátott megfőzni a tériszony ellen való bűbájos orvosságot.

Éjfél fele a boszorkányüstben már bőszen fortyogott valami élénk narancssárga színű lé. A boszorka Samut odaállította a kondér mellé és egy jókora merőkanállal töltött számára egy hatalmas bögrébe. Samu bizalmatlanul szemlélte a bögre tartalmát. Mi van, ha boszorka csak színlelte, hogy jó napja van és mégis be akarja csapni őket? Esetleg átváltoztatja valamivé, mint szegény Szép Borókát abban a másik mesében? De nem volt veszítenivalója: annál bármi jobb, mint gyalogdenevérnek lenni. Óvatosan belekortyolt az italba:

− Fujj, ennek sütőtök íze van! – súgta oda Fruzsinának – Legalább egy kicsit lenne bőrfutrinka vagy pláne cserebogár íze!

De azután hősiesen fenékig ürítette a bögrét.

A boszorka még egy varázsigét is elmormolt, hogy jobban hasson az ital:

„Macska füle, kajla fürj,

Denevérszárny most repülj!”

 

− Érzel-e valamit? – kérdezte Fruzsina kíváncsian méregetve Samut.

− Mintha lenne valamiféle bizsergés a szárnyaim hegyében… − mondta elgondolkodva Samu.

− Esetleg megpróbálhatnál repülni! – javasolta Fruzsina.

− De hát te is tudod, hogy nem tudok! – méltatlankodott Samu.

− Honnan tudod, ha meg se próbáltad? – kérdezte a barlangi banya ravasz tekintettel. – Csak onnan a könyvespolc tetejéről!

 

Végülis, a könyvespolc teteje még nem olyan magas, mint a barlang plafonja. Samu óvatosan felkapaszkodott, azután… elrúgta magát, pont úgy, mint az anyukája annak idején.

− Juhú, Samu röpül! – ujjongott Fruzsina és utánaszállt.

Boldogan csapongtak a boszorka konyhájában.

 

− Na, most próbáld meg odakint! – bíztatta Samut a boszorkány és szélesre tárta a konyha ajtaját.

 

Fruzsina aggódva figyelte, mi lesz: de Samu egy elegáns surranással már kint is termett és szép nagy tiszteletkört írt le a barlang mennyezetéig emelkedve.

 

− Köszönjük édes Öreganyánk! – kiáltotta vidáman Fruzsina, cuppanós puszit nyomott a boszorka bal orcájára és Samu után repült.

 

− Köszönöm, köszönöm drága Öreganyám! – kiáltott Samu is.

− Nincs mit, igazán nincs mit, drága gyerekeim! Csekélység egy ilyen vén csoroszlyától, de mostmár repüljetek kifele a barlang száján, vár titeket a szép, tavaszi este és a sok zaftos bagolylepke!

− Egész szakajtónyi bagolylepkét hozunk hálából! Egész szakajtónyit! – kiáltott vissza Samu és a két vidám kisdenevér eliramodott a barlang kijárata felé.

A barlangi banya még sokáig, mosolyogva integetett utánuk. Mind a három fogát kivillantotta örömében.

Így volt, mese volt, ha nem hiszitek, látogassátok meg ti is a Szemlő-hegyibarlang banyáját, hátha süt nektek is fülbemászópogácsát. Vagy amit szeretnétek. 





A kulisszák mögött:


A történet a Meseszőttes Csapat halloweeni játékában készült. A Meseszőttes Csapat meseírók baráti köre, akik időről időre történetekkel lepik meg egymást és az olvasókat. Mert nem csak írni, mesét kapni, olvasni is ugyanúgy szeretünk 


 ez volt Eszter három kívánsága, ami alapján a mesét írtam:

Szereplő: Samu, a tériszonyos denevér

Meseelem: boszorkány kunyhója

Cím: Éjféli bájital

rajzok és szöveg: Lovranits Júlia Villő

Itt találtok egy mókás videót arról, hogy hogy is megy ez a játék, kik is vagyunk:

https://www.youtube.com/watch?v=Tt5cuMFI1fA


Egy másik Meseszőttes tag, Palásthy Ági néhány halloweeni játékkal készült nektek:

https://tinyurl.hu/85yb


Amire pedig a mesém hősei utalnak, Boróka és Folyondár, no meg a Barlangi Banya  meséjét, amit Döbrentey Ildikó írt meghallgathatjátok a Szemlő-hegyi-barlang kiállításában Gryllus Vilmoskék előadásában vagy elolvashatjátok/kiszínezhetitek: 

https://www.dunaipoly.hu/hu/termek/boroka-es-folyondar-szinezo-a-szemlo-hegyi-barlang-meseje


A holnapi meséért pedig figyeljétek Tóth Eszter oldalát:

 https://www.facebook.com/teszteriroiblogja