2016. április 7., csütörtök

A Zöld Tündérke érkezése és az indiántábor - a Zöld Szív a gyakorlatban


A korábbi bejegyzsézemben már beszámoltam a Zöld Szív mozgalom születéséről és mibenlétéről. Ennek a zöld ifjúsági mozgalomnak aktív segítője Mester Andrea, aki Dunaharasztiban, a Hétszínvirág Óvodában méltón képviseli a mozgalom elveit és alkalmazza is a gyakorlatban.


 A gyerekekkel és családjaikkal rendszeresen kijárnak a közelükben lévő természetvédelmi területre, ahol az egyes védett növényfajokat kell a családoknak fotó alapján, egyfajta kincskeresés-szerűen felismerni. A gyerekek mindennapi életét pedig egy kedves bábfigura, a Zöld Tündérke kíséri végig kiscsoportos koruktól az óvoda befejezéséig. Minden zöld jeles napon, és évszakváltásoknál is eljön a gyerekekhez, és felhívja a figyelmüket a természetben történő dolgokra, és elmondja nekik, hogy aktuálisan mivel tudnak segíteni a természetnek. (Télen például madarakat etetnek, ősszel pedig telelőhelyet készítenek a rovaroknak). 
Év végén "indián tábort" is tartanak a gyerekeknek: megérkezik az óvodába "az indián törzsfőnök lánya", azzal a hírrel, hogy túl kevés az indián, és maguk közé választanának olyan embereket, akik éppen úgy szeretik a természetet, ahogy az indiánok: ezért a zöld szíves gyerekekre esett a választásuk.

A gyerekek pedig elkezdenek készülődni az indián táborba: megfestik a saját indián ruháikat, kapnak indián nevet is. A táborba érkezve elszívják a "békepipát" és ihatnak "tüzes vizet" (némi furcsa ízű üdítőt) ;). Ezek után olyan programokon vehetnek részt, mint a vadlovak megszelídítése (lovaglás), vadvízi evezés (csónakázás a Dunán), az ősök megismerése és tisztelete (látogatás a helytörténeti múzeumban és az indián múzeumban ).

Év végén Zöld Szíves vizsgát is tesznek a gyerekek, virágos verseket mondanak, dalokat énekelnek, akkor avatják fel őket igazi Zöld Szíves óvodásokká, az okleveleket is a Zöld Tündérke adja át.


Mester Andrea és a Zöld Tündérke: a kiscsoportosok még szinte eleven lénynek tekintik a bábot, a nagyobbak is ragaszkodnak hozzá később


Az előadások után az óvónők 10-10 fős csoportokban terepi foglalkozásokon is részt vehettek: egy-egy szakmai vezető tartott számukra foglalkozást: vízminőséget vizsgáltak, nálam például néhány gyakoribb vízimadárfajjal kapcsolatos játékot játszhattak, írhattak mesét egy kavics nevében, hogy mit lát miközben a vízben sodródik... Olyasmiket játszottunk velük, amit ők is tudnak majd a csoportjukkal otthon, amiből a gyerekek is kicsit jobban megismerhetik a környezetüket.

Nekem nagyon tetszett, hogy sokan jöttünk különböző szervezetektől és különböző látásmódokkal. Sok volt közöttünk, aki nem csak játékos, hanem a művészi oldaláról is igyekezett megfogni a Duna part és a természet megismertetését. Saly Erika, a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület munkatársa például egy kidőlt, korhadó fát választott ki állomáshelyéül. Erikánál a csoportok megszagolhatták a természetben fontos szerepet betöltő korhadt fa darabjait, megkocogtathatták a kiszáradt törzs oldalát, mint egy hangszert, kis képkeretekkel pedig megkereshették rajta, hogy mi szép, melyik részletét lenne érdemes kiemelni mint valami fotót.

A rendezvény kapcsán azon töprengtem el, hogy egyrészt fantasztikus, hogy sok helyen az óvodások, kisiskolások életében még fontos szerepet játszhat a természetvédelem. (Hiszen én magam is madarász ovi foglalkozásokat tartok). Ugyanakkor később mintha ez elmaradna. Mintha a természet szeretete, a természetvédelem kinőhető kedves bolondság lenne csak.

Az egyetemen tele voltam még olyan évfolyamtársakkal, akik Durrell, Jane Goodall, Schmidt Egon könyvein nőttek fel, lovakkal, kutyákkal, madarakkal, esetleg delfinekkel és pillangókkal akartak foglalkozni, de amikor kinevették őket, beálltak a sorba és elmentek laborba szakdolgozni, mert az a "menő", az a felnőtt dolog. Nagyjából évfolyamként nem is tartoztunk sehová egyetem alatt, nem volt hova menni mert nem szerveztek nekünk programokat. Jobb híján jártunk bulizni, azok is, akiknek nem ez lett volna az elsődleges érdeklődése, mert nem volt más. Nem volt semmi igazi közösségszervező, inspiráló dolog az életünkben, ami a biológus hallgatókat összefoghatta volna. (Élen a gólyatáborral, ami akár szólhatott volna közös túrázásról, a környék természeti értékeinek felfedezéséről is, ha már biológusnak készült ez a csomó diák). Nem azt mondom, hogy ne lehetne egy biotechnológus céltudatos és ne érezhetné magát a helyén, hanem azt, hogy olyanokból is muszájból biotechnológust vagy molekuláris biológust csinálunk, akiknek a szíve máshová húzna, ha nem nevetnék érte pofon. És annak sem feltétlenül kéne elveszítenie a kapcsolatot a természettel, esetleg a gyerekkori álmaival, aki a maga jószántából dönt úgy hogy laborban szeretne dolgozni.

Most pedig, a harmincas éveim elején olyan barátokkal és ismerősökkel vagyok teli, akik sírva panaszkodnak, hogy üres az életük. Nem érzik, hogy a munkájuknak igazi célja lenne, nem hoznak létre valódi értéket, nem változatos a tevékenységük és semmi hivatástudatuk nincsen. És nem csak az én időmben voltak kallódó egyetemisták sem: mai egyetemista fiataloktól is hallom, hogy cikizik őket, amiért madarakkal akarnak foglalkozni, vagy pedig nyomorultul érzik magukat egy labor szűk falai között és valami többre, másra, igazi természetközeli terepi élményekre vágynak.

És sokan ácsorognak a diplomájukkal a kezükben tanácstalanul, hogy mégsem ezt és mégsem így akarták. Sokan továbbra sem tartoznak sehová, jobb esetben van párjuk, de sokszor barátaik már nemigen. Vagy nincs egy közösség, ahová eljárhatnának.

Komolyan az az érzésem, hogy ahogyan a mondás is tartja, kiöntjük a gyereket a fürdővízzel. Igen, naivitás Magyarország közepén delfines szakdolgozat után vágyakozni. Igen, ha családot szeretnél, pénzre van szükséged és olyan állásra, amivel sokat lehet keresni. De ha mögé nézünk ezeknek a gyerekkori vágyaknak, akkor a naivitás mellett meg kell látni benne az a jóságot is, egy csomó, rettentő fontos érték tiszteletét, amit a felnőtt korra sokan feladnak és szerencsétlenek, üresek és magányosak lesznek nélküle. És a felnőtt értékeket mi teremtjük... Hogy mi ér pénzt. Miért nem becsüljük meg jobban azt, aki szembe megy a tömeggel és nem adja fel az álmait? Miért nem tartjuk értéknek a természetet önmagáért, egyenrangú létjogosultságáért, szépségéért, mint a gyerekek? Miért nem őrizzük meg ezeknek a fontosságát, miért nem segítjük az egyetemistákat, fiatal felnőtteket, hogy ne adják fel?
Olyan furcsa és felemás dolog ez, hogy az óvodásoknak még azt mondjuk, ez fontos, csináld, ez nagyszerű, aztán hirtelen kirántjuk a lábuk alól a talajt amikor 19-30 évesek lesznek, hogy de hát ezeknek a dolgoknak nincs is semmi értelme. És ráadásul igenis van értelme és értéke. A természetvédelemnek, a környezetvédelemnek, az emberi kapcsolatoknak. Segítő kezet kéne nyújtani a 19-30-as korosztálynak, hogy ne vesszenek el a világban. Megőrizhessék magukban az ősök tiszteletét, a természet szeretetét, mint a Zöld Szíves kis indiánok Dunaharasztiban. A természetvédelemnek az egyéb szakmai és környezeti nevelési feladatok mellett komoly közösségalapító, személyiségformáló feladata is lehetne a fiatal felnőttek körében, mert igény igenis volna rá.

Uff- szólottam. Rigó :)

Tolmácslom Mester Andrea üzenetét is, aki az önmagukat keresgélő fiataloknak üzeni :

"Javaslatom az álmokkal érzelmekkel teli helyüket nem találó fiataloknak: a pedagógus társadalom ilyen embereknek híján van!!! Kevés tudó, érző ember van főleg a középiskolában, általános iskolákban!!! Át kell adni a lelkesedést, nem csak magunknak gyűjteni, ebben pedig legyenek kreatívak, hogyan nyilvánuljanak meg. Azoknak akiknek ciki az álma pedig: erősödjenek önismeretükben és énerejükben és máris büszkék lesznek értékeikre, igazán fontosnak érzik majd hírvivő szerepüket mert látják milyen kevesen vannak". :)




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése