Sminkelős videó - novella

 

Tavaszi szél vizet áraszt… Az Izabella utca meg szagot. Alattomosan bekúszik az ablakon. Meg az autók moraja. Egy élhetős, körúti légy is beszuszakolja magát valahogy, kitartóan zümmög: mert most meg kifelé igyekezne. Ki érti a legyeket?!

Daniella félhangosan dudorászik, keni magára a hidratálót, fényvédőt, azután várja a csodát, hogy beigya a bőre és elkezdhesse végre felvinni a korrektort meg az alapozót. A csajok nincsenek itthon, a földszinti lakásban béke van és kicsit sötét a sminkeléshez. Most még a TikTokot sincs kedve kapcsolni, olyan jólesik az a kis béke. A lakótársai cukik, de néha marha hangosak.

Mostanában főleg sminkelős videókat néz. A TikTokon a lányok sokszor mesélnek az életükről, mi közben kifestik magukat és elkészülnek egy bulira vagy vacsira. Ha ő csinálna videót, neki is lenne miről mesélnie!

Például arról, hogy hétre várja a fiú a Meki előtt. Dávid, 33, programozó. A képen kék szemű, vékony, és jól öltözött. Ezzel együtt lehet, hogy feltűnően túlsúlyos lesz, az ígért magassághoz képest jóval alacsonyabb, erősen dohányzik, esetleg még nős is. A fiúk sokszor hazudnak, legalább egyvalamiben.  Na jó, a lányok is, de ez Daniellát nem vigasztalja. Már a tizenötödik randi az idén.

 Amióta Andris három éve lelépett, valahogy sehogy nem találja az igazit. Ez jóságos, de unalmas, az okos, de nincs kémia, a harmadik meg… uramisten, csak meg ne lássa, merre megy haza, nehogy utána menjen.

Pedig nem így kéne élni. Alattomosan közelít a harminc, ő meg itt áll… Pontosabban most ül. Arra vigyázni kell, hogy a korrektor ne üljön be a szem alatti ráncokba. Azután jöhet a barna kontúr, bronzosító, highlighter…

A munkahelyén is azzal szomorítják, hogy hiszen ő még fiatal, ő még ráér. Várhat még az az előléptetés. Várhat… De meddig? Meddig lakjon huszonnyolc évesen albiban, elsőéves egyetemistákkal? Még egy nyomorult saját szobára sem telik. Egy matrac, egy egészen jó arc szobatárs, ennyi jut. A lakásban öten laknak lányok. Meg a kosz, mert a főbérlő nem hajlandó új porszívót venni az elromlott helyett. A múltkor Csilla tenyérnyi portigrist fogott a szekrény alatt, még szemeket is ragasztott neki papírból, azóta ez az új háziállat.

A gázkonvektor meg szivárog. A télen többször jött haza arra, hogy gázszag van a szobában, és izgult, hogy Judit alszik-e, vagy esetleg rosszul lett. Azóta lett füttyögős gázérzékelőjük, Judit szülei vették. A vacak konvektorokat is mindig le kell tekergetni, mert a főbérlő hisztériázott a számla miatt. Így például a fürdőszobában csak addig lehet bekapcsolva a fűtés, amíg zuhanyozik valaki. Daniella szerint már csak kicsit kéne lejjebb adni a komfortból, és akkor már lakhatnának a Blaha aluljáróban is, az mégolcsóbb lenne.

Csak félig lenne meg az, ami nincs… A tusvonalat utálja, szenvedős. Ha a szempillaspirált elkeni, az csak rondán néz ki, de könnyű javítani igazából. A hülye tusvonal viszont tiszta szívás. Viszont halványzöld szemfesték kerül a mozgó szemhéjra, az szépen kiemeli zöld szemét. Hopp, kimaradt a pirosító! Még időben.

Legalább az élete egyik területén lenne jobb helyzetben! Ha lenne normális állása. Vagy egy normális fiúja. Ha legalább az egyik meglenne a kettőből. De ez így szüntelen kétfrontos háború. Úgy érzi magát, mint az úszó, akinek már csak pár centire van a part… De ez az állapot már évek óta ugyanilyen.

Mondjuk, lehetne egy ipari alpinista párja. Hogy miért pont az? Mert olyan vagányak. Egyszer munkába menet látta, amikor ipari alpinisták takarították az egyik pláza üveges oldalát, irtó menőnek tűntek, ahogy ott lógtak a semmiben a nagy üvegfelületek előtt. Biztosan bátrak, határozottak… De Tinderen eddig még egy sem jött szembe.

Púderrel fixálja az egészet. És most jön a rúzs: meggypiros! Egy csinos lány kacsint vissza a tükörből. Harcra fel! Mosolyt fel! Bármelyik nap jöhet az előléptetés. Bármelyik randin ott lehet az igazi.

Hátha pont ez a Dávid lesz az? Daniella még magabiztosan rámosolyog a tükörképére, és új hittel indul neki az estének.

Rozmaringos kert - a béke zámolyi szigetén

 

Bár a családtagoknak, barátoknak nyújtott segítség ma már nem számít a klasszikus önkéntes munkák közé, azért mégis ide sorolnám a tegnapi napom. Éveken át főleg túráztam szabadidőben, valahogy most átszoktam arra, hogy élőhely kezelésekre, szemétszedésre, vagy valamilyen más, szabad téren végezhető, fizikai munkát igénylő önkéntes munkákra járjak. Mozgok, tanulok belőle, és szép helyekre jutok el. 

Most vasárnap volt egyetemi iskolatársaim zámolyi kertjébe látogattam el, és nekik segítettem a kerti munkákban. 

Zámoly, Szőlő-hegy tényleg egy kis béke szigete ahol megállt az idő. Talán az a titka, hogy mivel nincs vezetékes víz és ritka a buszközlekedés, még megmaradt annak az az igazi, hétvégitelkes helynek, ahol nincsenek óriásira nőtt családi házak, lebetonozott udvarok vagy agyonvegyszerezett golfgyep. Csak néhány egészen vállalkozó szellemű ember él itt állandó jelleggel, egyébként pici, barátságos présházak, borospincék váltják egymást. A flex mellett azért pacsirtát is hallani, és az inváziós gizgazok árnyékában rengeteg őshonos gyógynövény nő az útszélen és a környékbeli erdőben, mezőkön. 

Bár akadnak elhanyagolt telkek, de a legtöbb szépen gondozott, szeretgetett "örömkert", családi sütögetések színhelye. Barátaim, Robi és Zsuzsi birodalma is egy ezek közül. Robi családjában második generáció óta van a telek, ő maga is itt töltötte gyerekkora nyarait, ahonnan annak idején gombászni is együtt járt a család. Most, felnőttként ő gondozza a területet a feleségével. 

Rövidre vágott golfgyep helyett, ahol nincs ágyás, Robi meghagyja a vadrétet: csak utakat vág a virágzó seprence és kígyószisz közé. Így nem ég ki a fű nyár végére, cserébe tegnap egész nap figyelhettük, ahogy a méhek szorgalmasan gyűjtögetik a nektárt és a virágport. 

A gondozott ágyások többségén szalma mulcs takarást használnak, ebben segítettem én is, hogy a kihúzott gyomnövények helyét letakartuk. Így kevesebbet kell gazolni és öntözni. Az öntözést a hegyen ügyesen, a tetőkről víztartályokba vezetett esővízzel oldják meg. 

A kertészek büszkeségei: az idei, bőséges csapadéknak köszönhetően nagyra nőttek a kertben a tökfélék, de szépen terem a spenót, a málna, a különböző fűszernövények és a meggy. Robi nem csak leszedte a meggyet, de rögtön dzsemet is főzött belőle, amíg mi Zsuzsival gazoltunk, mulcsoztunk és babot ültettünk.

Felhívnám a figyelmet Rézire, a babra :)

A dombágyásban igencsak jól érzik magukat a növények

Ő pedig itt Rozi, a gigászi, több éves rozmaring

Egy kis vadrét tarka koronafürttel és pipaccsal 

Kilátás az emeletről

A végén még egy kis erdei sétára is jutott idő:

A hétköznapok rengeteg tennivalója között sokan nem szánnak időt arra, hogy fenntartsák a régi baráti kapcsolataikat, pedig a szociális háló megléte elképesztően nagy segítség az élet minden szakaszában. Amikor valakivel nem csak azért találkozol, mert történetesen éppen egy munkahelyre sodort a szél, hanem mert csak egyszerűen jó együtt lenni, megfelelési kényszer, álarcok nélkül, szemmagasságban egymással. (Zsuzsinak mondjuk ehhez pont le kell hajolni hozzám, de értitek). 

Szóval vigyázzatok a természetre, a kertjeitekre és a barátaitokra! Az egészen nehéz időszakokban is segítenek megőrizni önmagunkat. 

Erdőmentés Drégely váránál

 

 Hol vár állott, most szeméthalom - mondhatnám, de szerencsére már nincsen így. Mert a legutóbbi erdőmentős bevetésen pont ez ellen tettünk. 

Terv szerint a turisták által szétszórt szemetet akartuk összegyűjteni, az utat szakaszokra bontva három, egyenként hét fős csapatban. A kapcsolatot a szokásos mobiltelefon helyett walkie talkien tartottuk, térerő híján, ennek máris volt egy érdekes romantikája. 

Azután minden szemétnek nagyon örültünk. Mert az út elején (szerencsére) nem sok volt, ami viszont azt eredményezte, hogy amikor végre tejeszacskóra vagy eldobott üdítős fémdobozra bukkantunk, mindannyian boldogan kiáltottunk fel. Szerintem még életemben nem örültem így szemétnek. Közben kicsit nekieredt az eső is, de nem volt vészes. 

Az első izgalmas lelet egy fél vadászkürt volt, később pedig igazi "aranybányákra" is bukkantunk: sikerült felszámolnunk két, közel 30-40 (vagy több?) éves illegális szemétlerakót. Bár az eredeti cél, a turisták által az útmentén szétszórt random szemét nem volt, de annál többet bányásztunk ki az erdőből ezen a két helyen. Mintha valaki éveken át rendszeresen oda hordta volna a szemetes zsákjait az erdőbe. Fogkrémes tubusok sokasága, konzerves dobozok, technokol tubusa, cipőpaszta, üvegek és drótok voltak egymás alatti rétegekben. Az elszomorító, káros és csúnya halomnak azért volt egy humoros oldala is: a régi kupacból sok olyan márka került elő, amit ma már nem kapni a boltban, vagy pedig az ára volt mai szemmel mókás. 

Májkrémet már láttam életemben, de "üdülőkrémet" viszont még soha. Illetve olyan tejeszacskót is régen, aminek nem csak forintos, hanem filléres ára is volt. Azután még egy kedves kis lakót is kimentettünk a kozervdobozok és üvegszilánkok közül: egy termetes varangy lakott a szemétkupac oldalában. Öreg Varangyanyó vackát biztonságosabbá, lakájosabbá tettük, és miután az erdőmentős lányok végigszeretgették, vissza is engedtük a kuckójába. 

A jól végzett munka után ipari mennyiségű szendvicsebéddel várt bennünket a Pénzásási Háznál három mosolygós helyi néni. Már az elején megfogta a fantáziámat, hogy miért is hívják a helyet Péznásásnak, az épület előtti táblán meg is találtam a legendát: a Kámor-hegyen egykor álló vár legendájához köthető, Kámor rablólovag, a vár ura ide ásta el vasfazéknyi aranyát. 

Alighanem mi egy vasfazéknyi aranynak sem örültünk volna annyira, mint a finom uborkás-szalámis szendvicseknek. 

 Ebéd után pedig a jutalomprogram következett: egy kis gombaismeret. A program szervezője, a terület újdonsült erdőmentős régióvezetője, Borgulya Gizella ugyanis gombaszakellenőr, így a leghitelesebb forrásból tanulhattuk az új ismereteket. 

Megtudtuk például, hogy a tejelő gombák lemezfelületét megvágva fehér levet eresztenek, ami irdatlanul keserű. De ha ugyanezt a gombát a tönkjénél fogva forró, lobogó vízbe lógatod, a keserű tejnedv a kalapból a tönkbe távozik, a kalap pedig ehető lesz. (Juhtúróval és szalonnával állítólag kiváló). 

Az egyetlen gomba, amit Gizi jószívvel tud ajánlani nyers fogyasztásra, a kenyérgomba, aminek nincs kitin tartalma. Szerintem egye, aki akarja, mert ez szintén rém keserű. 

Mérgező a kígyógomba és a szappanszagú galambgomba, de a piruló galóca a gyanús neve ellenére egy ehető gomba, szárítva állítólag a parmezánra emlékeztet. 

Pár alapvetően fontos dolog: ha gombát szedni mész, sose sárosan csomagold el, pláne ne nejlon zacskóba, mert tönkre megy. A helyet ellenőrizd, hogy kell-e engedély a gombaszedéshez és kinek az engedélye. Illetve amit szedtél, mutasd meg szakellenőrnek elfogyasztás előtt, mert nagyon sok ehető gombának van megtévesztő, mérgező hasonmása. 

Az eső miatt a fényképezőgépemet csak az akció elején és végén mertem használni, de mutatom a szemétszedés eredményét is: 

A koboldos kert - mese egy természetbarát kertről

 

Minden akkor kezdődött, amikor a boszorkány beköltözött a szomszédba. Azaz, hogy boszorkány költözött a szomszédba, ezt Csongoron és Illén kívül nem tudta más: a felnőttek azt gondolták, hogy egyszerűen kicsit flúgos nőszemély az új szomszéd.

Csongor és Ille a Mandulavirág utca 10-ben laktak, egy szép, nagy kertes házban. Apu mindig gondosan lenyírta a füvet fél centisre, az ajtótól kőkockákkal kirakott út vezetett a kapuig. Minden nagyon rendes volt, és a gyerekek számára borzasztóan unalmas. Mert persze, kényelmesen lehetett focizni meg rohangálni, de kalandok nem termettek a rövidre nyírt gyepen.

   A szomszédban sokáig nem lakott senki. Öreg gyümölcsfák álltak benne, magasra nőttek körülöttük a mindenféle furcsa növények. A vén házikó ablakai télen-nyáron sötéten bámultak a világra.

Azután egy szép, tavaszi napon hirtelen világosság gyúlt az egyik ablakban!

− Na, végre, megvette valaki a Rozsdás néni régi házát! – kommentálta Anyu.

− Na, végre, valaki rendbe rakja azt a gyomos kertet! – kontrázott rá Apu.

− Hátha vannak gyerekei, és akkor átmehetünk játszani! – ábrándozott Ille.

Másnap szombat volt, és valahogy az egész család a kerítésnél őgyelgett. Csongornak még szemerkélő esőben is focizni támadt kedve. Apu a kerítést javítgatta. (Pedig Anyu már hónapok óta könyörgött neki, hogy hozza rendbe a kerítést, most hirtelen sürgős lett). Anyu az udvarra akart teregetni, azután meggondolta az eső miatt, végül beállt focizni Csongi és Ille mellé kapusnak.

A szomszéd házban sokáig csend volt. Azután kiült az ablakba egy sárgaszemű, tarka macska. A kerítést javítgató Aput fixírozta az ablak túloldaláról, aki ettől megmagyarázhatatlanul zavarba jött és jobbnak látta visszahúzódni a házba.

A szomszédból valami kaparászás hallatszott, egyszer csak kipattant az ajtó, és egy göndör hajú lány robbant ki rajta. A két keze telis de tele volt szerszámokkal, táblácskákkal, ládákkal. Anyu, Csongi és Ille (de még titokban az ablakból Apu is) majd’ kinézték a szemüket, hogy mi készül!

„− Most kezd el gyomlálni! – drukkolt magában Apu.”

A különös lány vidoran biccentett a családnak:

− Jó napot, szervusztok! Vörös Verbéna vagyok! Tegnap költöztem ide. Milyen csodálatos nap ez a mai! Épp alkalmas hétköznapi varázslatokhoz!

Azzal duddorászva munkához látott: elővett egy sárga táblácskát és a magasra nőtt, virágzó gyomnövények elé kalapálta: „Méhlegelő!”

Azután egy levendulalila táblát vett elő, ezt egy mohás tisztásra helyezte el: „Tánctér koboldoknak!” – hirdette a tábla.

Az öreg meggyfára egy barna láda került, kis lukkal: „Cinege lak!” felirattal. Az öreg farakás elé is került egy tábla: erre az volt ráírva, hogy „Sünkastély”. Egy öreg, törött virágcserép mellé ez a tábla került: „Béka búvóhely”.

„ – Egy árva szál gazt ki nem húzott” – csodálkozott Apu.

A göndörhajú lány most virágmagokat vett elő, azokat ültette cserepekbe az ablakpárkányon. Azután mint aki jólvégezte dolgát, búcsút intett és már odabent tejeskávézott a tarka macskával. Legalábbis Ille ezt gyanította.

„ – Tánctér koboldoknak…” – dünnyögte maga elé Ille.

− Ezt csak meg kéne nézni közelebbről! – mondta lelkesen Csongi a testvérének, egészen megfeledkezve a focizásról.

Még tessék-lássék rúgtak egy pár gólt Anyunak, de egészen máshol jártak a gondolataik.

Este, fürdés után Ille sehogyse tudott elaludni. Csak forgolódott az ágyában álmatlanul. Egyre a különös, új szomszédasszony járt a fejében a tábláival.

− Ille, Ille, alszol? – hallotta meg a bátyja suttogását a kislány.

− Dehogy alszom! – suttogta vissza Ille.

− Szerinted nem kéne megnéznünk ezt a táncteret? Hátha tényleg koboldok járnak ott! – suttogta izgatottan Csongi.

− Nem tudom… − bizonytalankodott a kislány. – Kicsit félek a sötétben. – vallotta be.

− Legalább az ablakból nézzünk rá a szomszéd kertre! – javasolta a bátyja.

Végül elóvakodtak az ablakig:

− Nem látok semmit, talán nincs is ott semmi érdekes! – mondta Ille, félig talán reménykedve, félig aggódva.

− Innen nem lehet rálátni arra a táblára! – bosszankodott Csongi – Kinyitom kicsit, akkor ki tudunk hajolni! És akkor jobban halljuk, ha motoz kint valami!

Csongi sarkig kitárta az ablakot és kihajolt a tavaszi kertbe: hideg, mézédes volt a levegő. Valahol fülemüle énekelt, és…

− Nézd, Ille, fények!

És valóban: ott ahol a „Tánctér koboldoknak” táblának lennie kellett, kis fényecskék imbolyogtak. A testvérek már valami mást is hallottak a madárdalon kívül: odakintről gyenge énekszó hallatszott.

− Nézzük meg közelebbről! – bátorodott fel Csongi.

− És mi van, ha észre veszik Anyuék, hogy kimentünk a kertbe éjszaka?

− Ugyan, hamar visszajövünk! – mondta Csongi, magára húzta a fürdőköpenyét és gyakorlott mozdulattal már fent is termett az ablakpárkányon. Segített Illének is felmászni és hopp! A két gyerek már odalent is volt a kertben. Szívdobogva osontak a kerítésig, ahol minden képzeletüket felülmúlta a látvány, ami eléjük tárult:

Apró, sáskaforma, vékony alakok ropták a táncot a jánosbogárkák fényénél, zöld varangyokkal és sünökkel karöltve. Egy denevér hegedült, és koboldleányok kórusa énekelt.

„ Kertem, kertem varázskertem,

bűbáj terem, homály terem,

Ne félj, mindjárt itt a nyár,

Mindenki otthonra talál!”

A fülemüle is éppen ott ült egy bokor ágán, az is nekik énekelt, a lányok dalát kísérte.

A gyerekek ámulva hallgatták, nézték a táncoló, daloló sokaságot.

− Innen nem látunk elég jól, menjünk közelebb! – javasolta Csongi, és a végül meg nem javított kerítés résén átkúsztak a szomszédos telekre, a táncolók közelébe.

 Hanem egyszer csak Ille hatalmasat tüsszentett!

− Ha-pcí!

− Jaj, Ille, megint elfelejtettél zoknit felvenni! – bosszankodott a bátyja.

Hirtelen minden fényecske kialudt, dühös szaladgálás, zümmögés hallatszott. A koboldok, mint egy megriasztott méhraj özönlöttek át a kerítésen. Mire a testvérek annyit mondhattak volna, bikkmakk, már körbe is vették őket.

 

− Kémek, kémek! – kiabállta a sötétben egy vékony hangocska.

− Ellenséges betolakodók! Leskelődők! Kapd el, csípd el, el ne fusson!

Ille már kiabált volna Anyu után, de csepp koboldkezek tapasztották be a száját, és varázslatokkal kötözték meg.

− Vigyük őket a boszorkány elé! Majd ő ítéljen felettük!

A rémült testvérek érezték, hogy ezer pici kéz taszigálja őket a sötétben a szomszédos ház felé. A sötét bejárati ajtó megnyílt azután puff, becsapódott mögöttük.

Felkapcsolódott a villany, és nagy álmosan előkászálódott az ágyából a göndör hajú Verbéna, nyomában a sárga szemű macska jött és bámult szemrehányóan a gyerekekre.

− Meglestek! – jelentette sértődötten a koboldok vezére.

− Bejöttek a kertbe! – panaszolta egy koboldlány.

− Ó te jószagú málnabokor, ti megkötöztétek a szomszéd gyerekeket! – csapta össze a kezét Verbéna – Azonnal engedjétek el őket! Na ne féljetek, mindjárt hozok egy kis kakaót…

− De meglestek! – mondta szemrehányóan a koboldfi.

− Na és?! Azonnal elengedni őket, ők a barátaink! – toppantott Verbéna. Mire a varázslatot levették a két gyerekről és Verbéna egy-egy meleg pokrócba bugyolálta őket, már ott gőzölgött előttük a forró kakaó.

− Ne haragudjatok a koboldjaimra, sok üldöztetésben volt részük. – magyarázta a lány. – Az emberek nem értették ezt a dolgot a koboldokkal, ha rájuk bukkantak, aranyat akartak tőlük, múzeumban akarták mutogatni őket… Ezért a koboldok elbújtak az emberi szemek elől. De egyre nehezebb megtalálni azokat a titkos, természetes kerteket, ahol még otthonra találhatnak: ahol van hely a vadvirágoknak, méheknek is, ahol a sün, béka, denevér- meg madárbarátaik is lakhatnak. Ahol van hely a koboldoknak táncolni éjjelenként. Mindenhol beton van, és üres gyepek, sehol egy szál virág vagy egy madáritató. Már csak a boszorkányok kertjei maradtak a koboldok utolsó menedékei. Beláthatjátok, hogy félnek és szomorúak.

Ille akármennyire megijedt is tőlük, most megsajnálta a csöpp, zöld alakokat.

− Ha nálunk is lenne méhlelgelő, tánctér meg sünkastély, akkor hozzánk is eljönnének táncolni éjszakánként? – kérdezte óvatosan a kislány.

− Elmennétek hozzájuk is? – hunyorított kedves koboldjaira Verbéna.

− Sőt, a varázsdalra is megtanítjuk őket! −  mosolygott az egyik énekeslány.

Verbéna segítségével a gyerek ripsz-ropsz hazakerültek a saját ágyukba. Másnap már ők kérték édesapjukat, hogy a rövidre nyírt fűből szakasszon ki egy kis területet, ahol magasra nőhetnek a virágok.

− Nem bánjátok, ha kisebb terület jut focizni?! – csodálkozott  Apu.

− Nem, dehogy! Szeretnénk méhlegelőt! És sünkastélyt! – sorolta Csongi.

− És táncteret a koboldoknak! – tette hozzá Ille.

Apu vállat vont, de munkához látott: másnap este a testvérek már a saját ablakukból hallgatták a koboldok énekét.

Mentsd a lápot! - Ócsa

 

Az Erdőmentők Alapítvány szervezésében egy láperdőben vehettem részt inváziós növény mentesítésen. Az Erdőmentők Alapítvány egy olyan, nagy önkéntes bázist megmozgató civilszervezet, ami aktívan igyekszik részt venni a természet védelmében. Oktatnak, kutatnak, önkéntes munkájukkal például a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság munkáját is segítik, ahogy azt most tették az ócsai láprét esetében. 

Sajnos sok olyan növény- és állatfajunk van, amit az ember innen-onnan behurcolt, behozott, más kontinensre, idegen környezetbe kerülve pedig sok bajt okoznak. Egy faj akkor válik idegenhonosból "invázióssá", amikor ellenségei nem lévén az új helyre érkezve agresszíven terjedni kezd, "túl jól érzi magát", és kiszorítja helyéről az eredeti élővilágot. Ettől a természet szegényebb, sérülékenyebb lesz. 

Tulajdonképpen nem az inváziós faj tehet az egészről, szóval nem ő a "gonosz ellenség", hiszen a felelőse a dolognak itt is az ember. És amit az ember elrontott, azt igazából ugyancsak az embernek kéne megkísérelni helyre hozni. 

Az ócsai láprét esetében a Amerikából behurcolt zöld juhar (Acer negundo) volt a visszaszorítandó inváziós növény. Szerencsére a tavaszi időszakban jól hántható, vízzel teli, puha kéreg körben történő lefejtésével (gyűrűzés) vegyszer nélkül is kiszáríthatóak az egyes egyedei. Az elpusztult fa később holt faként újra az erdő részévé bomlik vissza, otthont adva a holt fákban élő rovaroknak. A helyét pedig átvehetik az őshonos tölgyek, kőrisek, amelyek magoncai már több helyen ott próbálkoztak nődögélni az inváziós fák árnyékában. 

A szükséges rossz: bár az Erdőmentők Alapítvány munkatársai, önkéntesei sokkal jobb érzéssel ültetnek fát, vagy biztosítanak élőhelyet peléknek, madaraknak, minthogy fákat pusztítsanak el, de az inváziós fajok célzott irtása mégis az erdő egészségének, a fajgazdagság megőrzésének érdekeit szolgálja, így bevállalták ezt a hálátlan feladatot is. 

A magam részéről egészen sikerült belefeledkeznem a feladatba, jólesett a tudat, hogy valami természetvédelmi szempontból hasznos tevékenységet végzek. Néha jó valami manuális, látható eredménnyel járó munkát végezni. Bár elképesztő szúnyogfelhő vett minket körül, de közben hallhattuk a sárgarigót, a csilp-csalp füzikét és még az ócsai gyülekezőnél a csicsörkét is. 

És hogy például kiért-miért dolgoztunk, hogy egy élhetőbb erdőt kapjon:

Értékőrzés Dunaharasztiban

 

Dunaharaszti határában van egy zsebkendőnyi, védett értékekkel teli, természetvédelmi jelentőséggel bíró terület: a Kápolna-domb, és az azzal határos kis erdő. 

A dombon, a homoki gyepben számos védett, és két fokozottan védett növényfaj is él: fokozottan védett a csikófark és a homoki kikerics. 

A terület gyep, legelő művelési ágba tartozott, 2010 előtt nem volt rá jellemző az intenzív erdősülés, hanem egy szerencsétlenül sikerült beavatkozás, egy akácos-ezüstfás cserjecsoport kivágását követően a gyökérsarjaktól elszabadult a pokol: hatalmas sűrűség kezdte belepni a domboldalt, veszélyeztetve a védett botanikai értékeket. 

Itt lépett közbe dr Sziráki György, (az MTA doktora, a Magyar Természettudományi Múzeum nyugalmazott főmúzeológusa), és Mester Andrea (a Zöld Szíves Hétszínvirág Óvoda óvodapedagógusa). Dr Sziráki György szakmai útmutatását követve, a Mester Andrea által szervezett önkéntes csapat évről évre aktívan védelmezi a kápolnadombot az inváziós növényfajoktól: cserjementesítésekkel, idén tavasszal pedig lágyszárú gyomok és inváziós fák magoncainak irtásával adják vissza az élőhelyet az itt őshonos növényeknek. 

2024. május 4-én én is részt vehettem az akcióban: rajtam kívül érkeztek még önkéntesek a helyi pedagógusok, növendékek közül is. 

dr Sziráki György szakmai eligazítást tart a csapatnak

Néhány fotó a védendő értékekről:

szártalan csűdfű

közönséges csikófark

pusztai meténg

Az élőhely kezelés közben arra is jutott idő, hogy a Kápolna-domb lepkéit is szemrevételezzem:

farkasalmalepke

A munka befejezése után pedig a legkitartóbb résztvevőkkel még egy kis sétát is tettünk a közeli erdőbe és a csatornapartra. A fű közül homoki gyíkok kukucskáltak ránk, a levegőből pedig hangos "prütty-prütty" kiáltások hallatszottak: örömmel nyugtáztuk, hogy a gyurgyalagok már megérkeztek Dunaharasztiba is. A száraz, homokos talajon virul a báránypirosító, a csatorna partján pedig az őshonos mocsári teknősök mutatták meg magukat. 

báránypirosító közönséges gyöngyházlepkével

báránypirosító vörös szemeslepkével

Mostanában sokat jár a fejemben, mintha a fél életünket azzal töltjük, hogy említésre méltó dolgok megtételére törekedjünk, hogy egyszer majd utcát nevezzenek el rólunk. Vagy tudom is én miért, de olyan sokan hajszoljuk a dicsőséget, köztük én magam is. Holott mire az emberről utcát neveznek el, az neki magának már ténylegesen teljesen mindegy. Valaki nemrég arra figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert ha mindig csak várok valami szebbre, jobbra, elmegy mellettem az élet. Hát, így is, úgy is elmegy. Mi lenne akkor az, aminek igazán értelme van? Talán a megélt, boldog pillanatoknak. Nem lehet belekapaszkodni, megállítani az időt, de mondjuk a gondolat megnyugtató, hogy annyi jó dolog megtörtént, amiért érdemes volt élni. 

kukucskál a homoki gyík

Szóval az ilyen pillanatokért vagyok hálás, hogy élhetek, amilyeneket itt is megéltünk Dunaharasztiban. Amellett, hogy tenni a természetért, jót tenni jó, jó benne lenni egy vidám csapatban, jó szakértőktől tanulni... megszokhatatlanul csodálatos élmény rácsodálkozni a természet értékeire, gyíkokra, lepkékre, madarakra és más élőlényekre. 

Gyurgyalagok az erdő felett.

Mocsári teknősök

Bodor Attila: A zsebboszi nagy napja (Mese Bódai-Soós Juditnak)

 

Az a hír járta, hogy Bori undok, magának való lány. Legalábbis ezt gondolták róla az osztálytársai. Már senki sem tudta, mikor és hogyan kezdődött, de Bori mostanra tényleg nem volt barátságos velük. Ahogy ők sem vele. Az iskolában szinte villámokat szórt a lány szeme a hosszú, fekete frufruja alól, mire a többiek úgy röppentek el mindig az útjából, mint a galambok, ha varjú száll közéjük. Nem volt ez másként azon az október végi napon sem, amit már minden gyerek izgatottan várt. Halloweenkor ugyanis szellemnek, vámpírnak vagy más rémlényeknek öltözve gyűjtik a csokit és a cukorkákat a töklámpásokkal kivilágított utcákon. Csak Borinak nem volt párja estére, ezért menni sem akart. Holott az anyukája nagyon szerette volna, ha barátokra talál. Ezen előző nap csúnyán össze is vitatkoztak. Anyu nem ért semmit, gondolta, és olyan komor lett reggelre, mint egy fekete felleg. Sem az iskolaudvar fái mögül fáradtan kikandikáló, reggeli napsugarak, sem az ágakról piros bogyókat felcsippentő rigók, sem a lába elé szállingózó falevelek nem tudták jobb kedvre deríteni. Még Trícia, a sulimenza fekete macskája sem, pedig őt szerette a legjobban az iskolában. Így hát csak az undokság maradt.

A nap során azonban minden egyre rosszabb lett.

Előbb matekórán hívták ki a táblához, de nem tudta megoldani a feladatot. Aztán magyarból kellett felolvasnia a fogalmazását, de nem írta meg otthon a meséjét a veszekedés miatt. Ráadásul egyetlen őszi verset sem tanult meg a csokigyűjtésre (hiszen amúgy sem akart menni), és nem is kérte fel senki a párjának sem. Mindennek a tetejébe csak úgy záporoztak a fekete pontok meg az egyesek az elmaradt házi feladatok miatt. Mire eltelt a délelőtt nagy része, Bori nem komor felleg volt már, hanem inkább mogorva förgeteg! Azt pedig mindenki tudta Boriról, hogy minél komorabbá válik, annál undokabb lesz.

Közeledett az ebéd ideje. Az utolsó óra előtti szünetben a többiek az iskolaudvar túlfeléről mutogattak Bori felé, míg ő a menza külön épülete előtt dúlt-fúlt. Háborgása még a lépcsőn sütkérező Tríciát is felverte a piruló csirkecombok illatával átitatott álmából. Hosszasan nyújtózott egyet, majd barátságosan odanyávogott Borinak.

– Igen, egyest kaptam! Na, és? – fakadt ki a lány. – Még te is kigúnyolsz?

– Nyaú! – próbálkozott újra Trícia. Erre Bori teljesen dühbe gurult, és felkapott egy kavicsot a földről.

– Majd adok én neked! – rikoltotta, azzal a macskához hajította. Nem sokon múlott, hogy eltalálja vele Tríciát. Az meg vadul fújt egyet, és gyorsan beiszkolt a borostyán levelei közé.

Bori szeme könnybe lábadt. Igazából nem akarta ő bántani a macskát, de már nem lehetett visszacsinálni.

– Mekkora egy undok görcs vagy! – hangzott fel a háta mögül. Flóra volt az, Bori osztálytársa. – Nem tudtad, hogy nem szabad dobálózni? – Flóra feltolta az orrán a szemüvegét, hogy nyomatékot adjon a kérdésének. A lencsén keresztül hatalmasnak és barátságtalannak tűnt a szeme.

– Mintha érdekelne titeket… – nyüszítette Bori, és akkorát taszajtott Flórán, hogy a másik lány majdnem elvágódott.

De csak majdnem.

Ekkor ugyanis kicsapódott a menza ajtaja. A konyhás Marika néni suhintott ki rajta a fakanalával, miközben zabosan elkiáltotta magát:

– Na, ebből most lett elég, a kótyonfitty rúgja meg!

Ahogy ezt kimondta, megállt az idő. Az udvar felett vonuló varjak megdermedtek röptükben, a szél által felkapott falevelek mozdulatlanul lebegtek a levegőben, és még Flóra sem terült el a földön. De nem ám! Marika néni varázslata lágyan elkapta, és talpra állította őt, végül mindkét lányt kivonta magából. Ők már mozoghattak, míg mindenki más kimerevedett. Egyedül Tríciára nem hatott a bűbáj. Azóta is dühösen villogó szemmel kuporgott a borostyán tövében. Marika néni lehajolt hozzá, és gyengéden a karjába vette az állatot.

– Hadd halljam csak, mi ez a ribillió? – kérdezte a konyhás néni. – És miért zargatjátok az én drága Patríciámat? – Azzal ringatni kezdte a macskát.

– A Marika néninek boszorkánynak tetszik lenni? – ámultak el a lányok.

– Bah! – legyintett az öregasszony. – Ilyen idősen nem tetszem én már senkinek! Az idén töltöm be a 173. esztendőmet. De meg kell hagyni, tényleg boszorkány vagyok.

– Hát én azért nem a suli menzáján képzeltem el egy boszorkányt – morogta Bori az orra alatt.

– Bűbájos lányka, tudod te, milyen sanyarú sorsa van manapság a magamfajtának? Az ükanyám ükanyja még hercegkisasszonyokat mérgezett meg almával, ha szebbek voltak nála. Az ükanyám egész birodalmakat átkozott el, mert nem hívták meg egy hercegkisasszony keresztelőjére. Még a nagyanyámnak is kijutott egy-egy hercegkisasszony, akiknek bibircsókot varázsolhatott az orrára. De tudtok nekem akár egyetlen hercegkisasszonyt is mondani a közelben?

– Nem – bökte ki Bori és Flóra egyszerre.

– Na, ugye? Alig vannak már hercegkisasszonyok! Nem csoda, ha a boszorkányok inkább olyasmikben élik ki a varázshatalmukat, amikben igazán tehetségesek. Az unokanővérem például remek fejszámoló, és a közeli szupermarketben pénztáros. Én meg imádok főzni, így konyhás néni lettem a menzán.

– Az igaz, hogy Marika néni készíti a legfinomabb májgombóclevest – helyeselt Flóra.

– De elég is rólam! – folytatta az öregasszony. – Nagy szerencsétek van, hogy Patrícia mérgében nem változott vissza az igazi alakjába. Sárkányként sokkal nehezebb megfékezni, mint amikor csak macska.

– Trícia igaziból sárkány? – A lányok egyik ámulatból a másikba estek.

– Inkább egy familiáris, amolyan boszorkánysegéd. Azóta szolgál engem, hogy a hónom alatt kikeltettem őt egy aprócska sárkánytojásból. Ráadásul zenélő sárkánytojásból! Hajj, de hiányzik az a hangulat. Micsoda bulik voltak akkoriban a konyhán. A jó ebédhez szólt a nóta! Ma meg már csak dorombol az én kis drágám… – Marika néni a görbe orrával megbökte a macskája orrát.

– Nyaú! – felelte Trícia, mire a konyhás néni szigorú tekintettel a lányok felé fordult:

– Ezért is nem örülök, ha bántjátok őt. Annak meg pláne nem, ha két ilyen szép kislány egymást bántja.Hah! Még hogy kislányok?! – kiáltotta, és rájuk kacsintott. – Inkább kis boszorkányok! Mindkettőtökre ráfér, hogy a mai nap kicsit jobban alakuljon!

Marika néni vadul kalimpált a fakanalával, miközben rákezdett a kántálásra:

 

Poshadt cefre, égett rántás,

Híg hurkalé, túl sós mártás.

Penészes sajt, bors bele:

Forr a kondér közepe!

 

Ettől varázslatos csillogás borította be a fakanál végét, és a ragyogás széles ívben követte annak minden mozdulatát. Marika néni ekkor Flórát célozta meg a varázslattal:

– Te leszel a zsebboszorkány! Arasznyi segítség, kis reménysugár, ami szétoszlatja Bori komor fellegeit. Bori, te pedig tiszta lappal újrakezded ezt a napot. Igyekezz majd kihasználni! Mindkettőtökre ráfér, hogy minden kicsit jobb legyen! Kora délután gyertek majd vissza, és meséljétek el nekem, mit tanultatok!

Azzal Flórát bevonta a csillogás, és akkorára töpörödött, mint egy nagyobbacska egér. Bori megijedt, felkapta a pöttöm méretű Flórát, és becsúsztatta a pulcsija zsebébe, hogy ne essen baja. Közben Marika néni egyre hangosabban folytatta a kántálást:

 

Varázslat, ha kerekedik,

Minden visszatekeredik:

Délből reggel lehet megint!

 

– Trícia, tedd a dolgod! – kiáltotta végül, mire a macska felugrott az égre. De ekkorra mintha nem is teljesen macska lett volna már. Szárnyai nőttek, a hátán meg tüskék, a testét pedig fényes fekete pikkelyek borították be.

Ádázul suhant az égbolton egyenesen a Nap felé. Amikor beérte azt, beleakasztotta a karmait, és úgy elgurította a keleti láthatár irányába, mintha csak fonalgombolyag lenne.

Ekkor ismét aznap reggel lett. Újrakezdődött minden. Megint kikandikáltak az iskolaudvar fái mögül a fáradt napsugarak. Ott csipegették a bogyókat a feketerigók. Szállingóztak a sárga falevelek. És újra ott volt Trícia is. Immár újra fekete macskaként.

Flóra óvatosan kidugta a fejét Bori zsebéből.

– Jól vagy? – kérdezte halkan Bori.

Flóra bólogatott.

– Akkor induljunk – suttogta Bori, és újra nekiveselkedett a napnak, ami korábban annyira rosszul alakult.

Matekórán megint kihívták a táblához. Írásban kellett összeszoroznia a harminckettőt tizennyolccal. Bori felírta a táblára a feladatot, de ugyanúgy ódzkodott nekikezdeni, mint legutóbb. Úgy érezte, mintha valaki egy nagy csomót kötött volna a hasába.

– Miért nem csinálod már? – húzta meg Flóra Bori zsebének falát. – Ez nagyon könnyű! Egy szorozva kettővel az kettő, egyszer három meg három. Írd le a vonal alá!

Bori így is tett, Flóra pedig észrevétlenül súgta tovább:

– Most folytasd a nyolcassal egy új sorban! Nyolcszor kettő az tizenhat. Leírod a hatot, maradt az egy. Nyolcszor három az huszonnégy. Ha ehhez hozzáadod a maradék egyet, akkor huszonöt lesz. Húzd alá, és a végéről indulva add össze a két sort! Hat. Aztán öt meg kettő egyenlő hét. Három meg kettő az öt. Vagyis a végeredmény ötszázhetvenhat!

– Ügyes vagy, Bori! – dicsérte meg a tanító néni. – Látod, hogy sikerült? Biztosan sokat gyakoroltad otthon.

Bori arca egy pillanatra felderült a dicséret miatt, de aztán mégis csüggedten ült vissza a helyére.

– Mi a baj? – kérdezte Flóra. – Azt hittem, örülni fogsz, hogy sikerült.

– Igen, az tényleg jó volt – felelte Bori. – De tegnap egyáltalán nem gyakoroltunk anyuval, és végül a többi házimat sem csináltam meg. Csak veszekedtünk.

– Akkor ezért nem írtál mesét mára? És ezért nem tanultad meg a verset sem?

Bori némán, fátyolos szemmel bólintott.

– Min vesztetek össze anyukáddal? – faggatta tovább Flóra.

– Azon, hogy velem senki sem barátkozik, és egyedül nem akarok menni a csokigyűjtésre. Pedig ő nagyon szeretné, mert ott talán szerezhetnék barátokat. Mindig azt mondja, bárcsak mások is olyan jónak látnának, mint ő.

Flóra nem szólt semmit, de kezdte már sejteni, hogy Bori talán nem is olyan undok és magának való. Lehet, hogy csak nem voltak vele elég kedvesek, hogy megnyíljon.

Eljött a magyaróra, és a fogalmazás továbbra sem volt készen. Bori az osztály előtt állt, hogy felolvassa, de csak az üres füzet volt a kezében. A csomó a hasában egyre szorosabbnak érződött. Flóra a zsebéből súgta:

– Csak mondd utánam! A világ egyik távoli szegletében, messze a nyüzsgő nagyvárosoktól található egy Lúdbőrháza nevű falu. Ennek a falunak a szélén, az árnyas erdő fáinak tövében pedig volt egy aprócska tök…

Bori legnagyobb döbbenetére Flóra meséje varázslatos gyöngybetűkkel elkezdett megjelenni a füzetében. Ő pedig olvasta tovább:

–… és abban lakott a Zsebboszorkány. Olyan kicsi volt, mint egy fenyőtoboz, és a többi falusihoz hasonlóan imádta a Halloweent. Lúdbőrháza lakói azonban féltek tőle, mert pöttömnyi volt, és nem olyan, mint ők. Éppen ezért sosem hívták meg a halloweeni ünnepségre.

Itt Bori egy pillanatra elhallgatott, mert a gyöngybetűk abbamaradtak.

– Gyerünk, meséld tovább! – noszogatta Flóra. – Innen már menni fog neked is!

Bori összeszedte minden bátorságát, és folytatta a történetet. De ezúttal úgy érezte, hogy már nem is Flórából, hanem belőle jön a mese:

–A Zsebboszi azonban eltökélte, hogy az idén másként lesz. Már jó előre elkezdett készülni az ünnepségre: tököt faragott, tökhintót varázsolt és gesztenyés pitét sütött, hogy elbűvölje Lúdbőrháza lakóit. A legnagyobb attrakciója azonban egy mágikus főzet volt: aki abba bele mer kóstolni, az éppen akkorára zsugorodik majd, mint ő, a Zsebboszi. Elérkezett Halloween estéje, és a Zsebboszorka felvette a legszebb, legfeketébb és legpókhálósabb ruháját. Így ment el az ünnepségre, bár senki nem hívta meg. Vitte magával az ajándékait, és követte a vidám zenét egészen Lúdbőrháza főteréig. A falubeliek eleinte gyanakodva figyelték a Zsebboszorkát, de annyira megtetszettek nekik az apró ajándékok és díszek, hogy hamarosan még a bájitalt is meg merték kóstolni. Mindenki összetöpörödött, és megláthatta, milyen a világ a Zsebboszi szemével. Egész este szállt a vidám muzsikaszó, miközben Lúdbőrházalakói tücskökkel táncoltak, szitakötőn lovagoltak és tökhintót hajtottak. Varázslatosan érezték magukat! Amikor éjfélt ütött az óra, minden falubeli visszaváltozott az eredeti méretére. Attól fogva minden évben meghívták a Zsebboszit az ünnepségre, és ettől csak még jobban várták a Halloweent.

Mikor Bori befejezte, az egész osztály üdvrivalgásban tört ki. Mindenki imádta a Zsebboszi halloweenimeséjét. A többiek tapsának hatására pedig mintha a lányhasában lévő csomó is oldódott volna valamicskét.

– Ez igazán elbűvölő volt – mondta a tanító néni mosolyogva, mikor az osztály végül elcsendesedett. – Elszavalod nekünk a verset is, amivel a csokigyűjtésre készültél? Utána áruld el nekünk, kit szeretnél párodnak!

– Tanító néni, én nem… nem… – hebegte a lány, de Flóra ekkor rosszallón megcibálta a zsebét.

Bori pedig belekezdett egy versbe, amit még az anyukájával tanult tavaly:

 

„Tök, tök, sárga tök,

Halloween-re mit főztök?

 

Kígyót, békát, csontvázakat,

Mindenféle bogarakat.

 

Tök, tök, kicsi tök,

Ugye hozzánk eljöttök?

 

Elmegyünk, elmegyünk,

Ajtódon becsengetünk.

Megtréfálunk, cukrot kérünk,

Aztán gyorsan odébb lépünk.

 

Tök, tök, csúnya tök,

Jobb lesz, hogyha nem jöttök!

Cukrot, csokit mi is várunk,

Házról-házra körbejárunk.”[1]

 

Ahogy végzett, a tanító néni elismerően bólintott.

– És kit kérsz meg, hogy a párod legyen az esti csokigyűjtésen?

A csomó megint összébb szorult Bori hasában.

– Én… én… – a lány ismét habogni kezdett, mire Flóra újfent megcibálta a zsebét. Ezúttal teljes erőből. – …én azt hiszem, hogy Flórát szeretném majd megkérdezni. Amikor ezt kimondta, érezte, hogy a csomó teljesen kioldódik és eltűnik a hasából. Félve lepillantott a zsebébe, ahol Flórának fülig ért a szája, úgy bólogatott. A szemüvegén keresztül igazán barátságosan csillogott a szeme. Ettől fogva Bori sem volt már olyan, mint egy komor, fekete felleg.

–Furcsa is, hogy nem jött ma iskolába – mélázott el a tanító néni. – Pedig reggel mintha még láttam volna.

Erre Flóra halkan kuncogni kezdett, és Bori is úgy vigyorgott, mint a tejbetök.

 

***

 

Kora délután a két lány felkereste a konyhás Marika nénit a menzán. Az öregasszony kiült a lépcsőre, és így szólt:

– Na, kis boszorkák, meséljetek! Hogyan telt a napotok?

– Nagyon jól, Marika néni! – viháncolták a lányok.

– És tanultatok-e valami újat? – Az öregasszony fürkészőn felvonta kesze-kusza szemöldökét.

A lányok egy pillanatra elgondolkodtak a kérdésén.

– Én azt, hogy nem minden az, aminek látszik – bökte ki végül Flóra, aki még mindig akkora volt, mint egy nagyobbacska egér. – Könnyen félre lehet ismerni a másikat.

Bori folytatta:

– Én meg azt, hogy sosem késő változtatni és kijavítani a hibáinkat. Igaza volt anyunak. Alig várom, hogy elmondjam neki, hogy sajnálom, és hogy elmegyek este csokit gyűjteni. – Ekkor lepillantott Flórára. – És azt is, hogy talán szereztem ma egy új barátot.

Flórahevesen bólogatott.

– Marika néni, vissza tetszene varázsolni Flórát az eredeti méretére?

– Úgy látom, hogy ennek már semmi akadálya!

Azzal a konyhás néni meglendítette a fakanalát. Körülötte most is megjelent a varázslatos csillogás. Végül a bűbáj egy ragyogó ívben Flórára pattant, és visszaváltoztatta a lányt éppen akkora méretűre, mint amekkora korábban volt.

–Most nem is kellett varázsige, Marika néni? – kérdezte Bori.

– Ugyan dehogy! – vágta rá a konyhás néni. –Anélkül is megy. Csak azért szoktam használni őket, mert régimódi boszorkány vagyok, és szeretem a nagy hacacárét!

Bori és Flóra még időztek kicsit az öregasszonynál, de nem sokáig, hiszen még ki kellett választaniuk a jelmezüket estére.

– Csókolom, Marika néni! – csicseregték elfelé menet. – Holnap májgombócleves legyen az ebéd, jó?

A konyhás néni biccentett. Elégedetten nézte, ahogy a lányok csevegve elindulnak, majd a macskájához fordult:

– Ez egy igen jó nap volt. Nem gondolod, kiscicám? De nem volna-e még jobb, ha mindjárt este lenne?

– Nyau! – felelte a macska, aki mindeddig a borostyánok tövében nyammogott egy csirkecombon. Tudta, hogy most el kell búcsúznia az ebédjétől.

– Akkor hát tedd a dolgod, Trícia! –kurjantotta az öregasszony, és felpattant az időközben fekete sárkánnyá változott macska hátára. Szélsebesen szelték az eget, hogy megkergessék a napkorongot, és beűzzék a nyugati horizont alá.

A csokigyűjtő gyerekek egész este hallották egy boszorkány hátborzongatóan rikácsoló kacaját. Azt azonban csak Bori és Flóra tudták, hogy a sulimenzás Marika néni volt az meg az ő fekete macskája, Trícia.

 A kulisszák mögött: 

A történet a Meseszőttes Csapat halloweeni játékában készült. A Meseszőttes Csapat meseírók baráti köre, akik időről időre történetekkel lepik meg egymást és az olvasókat. Mert nem csak írni, mesét kapni, olvasni is ugyanúgy szeretünk.

ez volt Judit három kívánsága, ami alapján a mese íródott:


szereplő: Trícia, aki egy fekete macska
mesei elem: zenélő sárkánytojás
cím: Zsebboszi nagy napja

képek: AI

Itt találtok egy mókás videót arról, hogy hogy is megy ez a játék, kik is vagyunk:

https://www.youtube.com/watch?v=Tt5cuMFI1fA

Egy másik Meseszőttes tag, Palásthy Ági néhány halloweeni játékkal készült nektek:

https://tinyurl.hu/85yb

A holnapi meséért figyeljétek Judit oldalát:

https://www.facebook.com/bodaisoosjudit

---

[1] Őre István: Halloween-re (forrás: https://mek.oszk.hu/02200/02244/02244.htm)