Lassan a végére ér a karantén, és vele a home office. Így gondoltam írok a végére egy összegzőt. Azok táborát erősítem, akik szerint a "normális" volt a nemnormális, ugyanakkor sajnos nem hiszek benne, hogy ha tiltakozó levelet írnék bárkinek, olyan sokat változna tőle a világ. De leírni a gondolatokat azért van értelme, hátha mást megerősítek a hasonló meggyőződésében, illetve a saját életemet meg fogom próbálni apró lépésekben változtatni, megtartani dolgokat, amik új szokásaim lettek. Lássuk!
A járványhelyzet sok tekintetben szélsebesen a komfortzónámon belülre taszított, ahonnan egyébként mostanában divat menekülni, de néha mégis érdekes szembesülni vele, hogy hogyan élnék, ha engednék a lehetőségeim. A dolog nálam ott kezdődik, amikor beütött a home office, és én vettem a laptopom, és hazaköltöztem anyukámhoz vidékre. 19 éves korom óta nem éltem ilyen tartósan itthon, iszonyatosan élveztem, hogy újra az a vidéki lány lehetek, aki voltam valaha. Se bkv, se tömeg, se munkába rohanás. Egyáltalán: semmi rohanás. De szép békésen végignézhettem az udvarunkon a teljes tavaszt az ibolyától a cseresznyefák virágzásán át a bodzáig. Figyelhettem a madáritató körül a népes sereg jövését-menését nappal (és az éjjel látó kamera segítségével éjszaka is). Így, hogy nem maradtam le az ibolya- és pitypang szezonról, ibolyás ecet és savanyított pitypang bimbó készült, anyuval folyamatosan ültettünk és szüreteltünk. Már napi rutinná vált, hogy százszorszép és árvácska kerül a tányérra a vacsorára készülő szendvicskrémek tetejére, nő a borsó, sőt, a végén még a kerti tavat is felélesztettem és tavi rózsát is ültettem.
A Néprajzi Múzeum egyik ötletes felhívása volt a közelmúltban, hogy gondoljuk végig, mik voltak a "karantén tárgyaink", mik segítettek túlélni. Nem vagyok egy nagy sportoló, futni meg aztán kifejezetten nem szeretek (unom). Az erőnléti sportok soha nem tudtak igazán motiválni, így valami olyan mozgást kerestem, amiben szerepet kap az ügyesség, így nem arra figyelek, hogy éppen elfáradok. Az ugrókötelezés erre tökéletes megoldásnak bizonyult, márciusban még napi tíz ugrás ment megszakítás nélkül, ma már eljutottam a napi negyvenig. Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy szülinapomra kaptam egy hosszabb ugrókötelet az itthon talált gyerekméret helyett. Akár hová vessen is a sors, azt hiszem, az ugrókötelezés lesz az egyik, amit mindenképpen meg szeretnék tartani az életemben. Vicces, nem kell hozzá nagy tér, és még mozgok is.
A másik tökéletes eszköze a jó közérzetem megőrzésének pedig az akvarell készletem lett. Épp a járvány előtt jártam el Óbudán rajzszakkörre, ahol megtanultunk akvarell ceruzával, és kínai ecsetekkel is bánni. Ezek az eszközök már évek óta szinte érintetlenül hevertek a fiókomban, nem igazán tudtam mihez kezdeni velük. Most a frissen szerzett tudással felfegyverezve sokkal bátrabban mertem rajzolni. Fix hétvégi programom lett, hogy némi kelta zenét hallgatva rajzolok és festek. Eszméletlen módon pihentet, semmiféle meditációs gyakorlat nem tud így hatni rám. Tökéletesen kipihenem magam tőle, mindenféle zaklatottságom elmúlik, és még a teljesítmény kényszerem is megkapja amitől jól érzi magát: hiszen a végén van egy kép, amit elégedetten eltehetek a mappámba, hozzáadtam valamit a világhoz. A festést mindenképpen megtartom szintén. Minden nap nem álltam neki rajzolni, nehogy elveszítse a varázsát, de heti kétszer, általában szombat és vasárnap délelőtt igen. A délelőtti alkotás, reggeli fényeknél a legboldogítóbb.
Ami nem jött be: érdekes módon az olvasáshoz alig volt türelmem. Ebben közre játszott az is, hogy rettenetesen mellé nyúltam több alkalommal is, sehogyse volt szerencsém az olvasmányaim kiválasztásával. Még a szokásosnál is rosszabbul tűrtem a borús, depresszív könyveket, és rendre ilyenekbe futottam bele, vagy pedig a cselekmény hiánya bosszantott fel. Úgy tűnik, végképp megakadtam a derűs, de cselekményes mesék és a fantasy olvasásánál, szóval ebből a szempontból várom a vészhelyzet végét, alig várom, hogy bejussak az első utamba kerülő könyvtárba, és végre azt olvassak, ami csak eszembe jut, és ne azt, ami van itthon. Egyébként erről több ismerősöm is beszámolt, hogy sok a félbe hagyott könyvük, semmit sem olvastak végig ebben az időszakban.
Írni jobbára csak meglévő feladatokat írtam, pályázatra, újságba készülő meséket, javítgattam félkész mesekönyv kéziratát és befejeztem egy megkezdett keretmesét múzeumi foglalkozáshoz a Hetedhét Játékmúzeumnak. Ezt egyébként rettentően élveztem, mivel az íráshoz nem kell wifi, amikor nem volt rossz idő, simán kiültem a fenyőfa alá írni. Ezt nem hiszem, hogy rövid távon meg tudom tartani, de milyen jó lenne egy ilyen élet, amikor a vidéki írónő a fenyő alatt írja a történeteit! Viszont az írás, mint menekülés a valóság elől szintén nem került sorra, egyszerűen nem volt időm teljesen új, saját projketbe kezdeni és elmerülni egy új világ megteremtésében, így is éppen csak sikerült befejeznem mindent, ami a feladatom lett volna amúgy is. De legalább ezeket ráérősebben csinálhattam, és most majd a szürke hétköznapok alatt vehetem elő a dédelgetett, új kedvenceimet. Ezekről is írok majd hamarosan... :)
Ami még az állandó programom lett, az a Bozóki Balázs és csapata által szervezett Online Biológiai Konferencia. Így a szakmámmal is tudtam kapcsolatot tartani, nagy élvezettel hallgattam az előadásokat a medvékről, vaddisznókról, farkasokról, de békákról és Afrika vadvilágáról is.
Összességében a karantén nekem lelassulást hozott, több, természetben töltött időt, odafigyelést a saját egészségemre, belső csendekre. Ez egy nagy tanulság azt hiszem, hogy mekkora igényem van az olyan elcsendesülős dolgokra, mint a zene mellett festés, a fák alatt üldögélés, és némi mozgás. Jó lenne abba az irányba elmozdítani az életemet, hogy ezekből sokkal de sokkal több legyen, mint annak előtte volt. Ezen leszek!
