Klaus Störtebeker - az Északi-tenger kalóza, német monda

 

 Klaus Störtebeker és az általa vezetett „szabad csapat” a svéd-dán háborúban a körülzárt Stochkolmot élelmiszerrel látták el, I. Margit dán királynő élelmiszerszállító hajóit fosztogatva.

Ám a békekötés után sem hagytak fel korábbi életmódjukkal, úgy megtetszett nekik a rablás és a harc, hogy tovább kalózkodtak, rettegésben tartva a partvidéket. Városokat és hajókat támadtak meg és raboltak ki.

Merész, erős férfiak voltak, mindannyian csatában edzettek és a tengert jól ismerték. Szövetkeztek a közös zsákmányszerzére, és a rablott holmit is maguk akarták szétosztani.

Olyan erősek voltak, hogy képesek voltak elfoglalni a norvégiai Bergen városát, és egy lovag vezette négyezer fős sereg tudta elűzni őket Gotland-szigetéről.

Rügen szigetén, nem messze Stubbenkammertől építették fel a búvóhelyüket és rejtették el a rablott kincseiket.

Nemsokára olyan veszélyessé váltak, hogy a Hanza-városok összefogtak, hogy elkergessék őket a Keleti-tengerről.

Csakhogy Kelet-Fríziában a kalózok barátokra is szert tettek, ott a rablott holmijukat el is rejthették, el is adhatták. Az egyik fríz vezető, Keno ten Brooke Störtebeker apósa lett, mert az ő szépséges lánya beleszeretett a merész kalózba és követte Störtebekert a hajójára.

Fríziából indult Störtebeker Godecke Michaellel és a többi cimborájával rablóhadjáratokra és eljutottak egészen a spanyol tengerig, közben egyre gyakrabban keresztezték a Hanza-szövetség útjait.

A kalózok viselt dolgai leginkább a hamburgiakat és természetesen a kereskedőket is bosszantották, mert az Angliával és Flandriával való kereskedelmet zavarták.

Ha Störtebeker olyan foglyot ejtett, aki váltságdíjat ígért magáért, akkor azt életben hagyta. Ám ha szegény ördög került a markába, akkor a vízbe hajították a hajó fedélzetéről, kivéve, ha ügyes és rátermett fickónak bizonyult, aki alkalmas volt arra, hogy beálljon közéjük kalóznak. Állítólag ehhez egy próbát kellett kiállnia: egy hatalmas kancsó bort kellett egy húzásra meginnia.

Störtebeker saját maga is innen kapta a nevét, hogy képes volt naponta akár többször kiüríteni egy húzásra a kancsót. Ezért nevezték el „Becherstürzer”- nek, vagyis „Kancsóborítónak”, vagyis az északnémet tájszólással Störtebekernek.

Azt beszélik, Störtebeker és Godeke Michael néha elkeseredtek a sorsukon, bűnbánatot éreztek az életmódjuk miatt. A verdeni dóm minden hetedik üvegablakára a hét halálos áldozatuk kiengeszteléseképpen Störtebeker címerét festtették: a két felborult kancsót. (Sajnos ez ma már nem látható, a második világháború alatt az ablakok összetörtek).

A Weser folyótól a kalózok a partok mentén Hamburg irányába indultak. Az Elba torkolatánál rajta ütöttek egy hamburgi hajón, ami bort szállított, a szállítmányt mindenestül benyakalták.

A kalózok Helgolandnál horgonyoztak, amikor egy blankensei halász, aki korábban jó barátságban volt velük, kis csónakjával arra járt. Meghívták, hogy igyon velük a lopott borból.

De a halász csak színleg mulatott velük, titokban pedig olvadt ólmot töltött a kormánylapátba, így az mozdíthatatlanná vált.

A halász még aznap este Hamburg polgármesteréhez sietett, aki azonnal összehívta a Hanza-szövetség seregét. Az utrechti Simon vezénylete alatt, a „Tarka Tehén” zászlóshajó fedélzetéről néztek szembe a hamburgiak a tengeri rablókkal.

Három nap, három éjjel tartott a harc. Störtebeker és bandája kétségbe esetten védte magát. Nem akarták olcsón adni a bőrüket, mert tudták, kegyelemben nem reménykedhetnek.

A „Tarka Tehén” olyan erősen döfködte „erős szarvaival” az első kalózhajót, hogy a hajóorr eltörött. A csata végére rengeteg kalóz meghalt a küzdelem során vagy veszett a tengerbe. A hamburgiak megszerezték a kalózhajók gazdag rakományát: textilt, gyapotot és viaszt, de az tette teljessé a győzelmüket, hogy még Klaus Störtebeker is kézre került, hetven emberével együtt.

Hamburgban az ügyüket gyorsan megtárgyalták. Amikor kihirdették Störtebeker halálos ítéletét, a kalóz a város tanácsának egy aranyláncot ajánlott, olyan hosszút, amivel az egész várost körbe lehetne keríteni, ha elkerülheti végzetét. De a tanács felháborodva elutasította az ajánlatát.

Úgy tervezték, hogy már másnap végre hajtják az ítéletet. A vad és vakmerő legények utolsó kérésük szerint a legjobb ruhájukban vonultak a vesztőhely felé. Dobosok, furulyások kísérték őket a kivégző helyre.

Ekkor Störtebeker előre lépett és így szólt:

„Teljesítsétek egy utolsó kérésem! Elsőnek engem fejezzetek le, méghozzá állva. És adjátok vissza minden emberem szabadságát, akik előtt fej nélkül képes leszek elsétálni!”

A hamburgiak nagyon furcsának találták a kérést, de megígérték neki, hogy teljesítik.

Mi után a hóhér egyetlen suhintással levágta Störtebeker fejét, a kalóz hét embere előtt képes volt elsétálni. De a hóhérsegéd, aki aggódott a béréért, a lába elé hajított egy husángot, a fej nélküli test így elesett és nem kelt fel többé.

A hamburgiak a kincseket keresve átkutatták Störtebeker hajóját. Néhány serlegen kívül soká nem találtak semmit, ám amikor egy ács a fejszéjével belevágott a főárbocba, kiderült, hogy az tele volt arannyal. A hamburgiak ebből az aranyból egy szép díszítést készíttettek a Szent Miklós templom tornyára, a maradékból a megrabolt hamburgi polgárokat kártalanították és kifizették a kalózok elleni hadjáratköltségeit.

 (saját fordítás több forrás alapján)

Madárszárnyon az ősök földjén - Sopronban meséltem

Régi álmom vált valóra a soproni meghívással. Hiszen régesrég a mesék földje nekem ez a város: a gyerekkori meséké, amiket apukámtól és nagymamámtól hallottam. 

Évek óta járok ide és a környékre családtörténetet kutatni. Minden kő, utcasarok ismeretlenül is ismerős, tudom, hol van az a pinceablak, ahová apukám gyerekkorában az indiántörzs nevét festette amit játékból alapítottak a barátaival, melyik utcában élt kicsi korában és hol fürdött tilosban. Sok régen, vagy sose látott rokonnal sikerült találkoznom itt, akiktől újabb és újabb kirakós darabokat, történeteket kaptam és mindig lelkendezve hívtam fel aput, hogy mire jöttem rá a családtörténetből. 

Kicsit boldog-szomorú fellépés volt ez a mostani gyerekelőadás, hiszen az első olyan soproni utam volt, amikor már nem volt kit felhívni telefonon az új hírekkel. 

De az elmúlt évek alatt történt valami: már nem csak távoli, mesebeli hely volt Sopron, minél többet jártunk ide nyaralás ürügyén kutatni, annál több barát, valódi kedves ismerőssé lett távoli (és közeli) rokon került az életembe. Így amikor a Széchenyi István Városi Könyvtár Madarak-fák napja alkalmából mesélni hívott, jócskán láttam ismerős arcokat a közönség soraiban. 

Rettentően szeretek ismerősöknek (is) mesélni. Mások talán lámpalázasok lesznek a helyzettől, hogy olyasvalaki előtt kell színpadon megszólalni aki egy másik közegből már ismer, nekem szárnyakat ad. Egészen különleges érzés volt pedig azoknak mesélni, akik egy kicsit részei annak a mesének, amit gyerekként hallottam. Mert dédanyám kedvenc öccsének ükunokái vagy apukám gyerekkori jóbarátai. 

épp dedikálok Gombóc tündér mögött :)

Játszottunk egy jó kis, kopogós esőt szivárvánnyal, meséltem hangyákról, baglyokról, sötétségről és világosságról. Egészen remek, lelkes közönségem volt, amit innen is köszönök nekik. Még az új könyvemet, A tündérkapu titkát is dedikáltam a könyvtárnak és egy lelkes olvasónak.

Hozzák a könyvem dedikálásra :)

Az előadás után a Fertő-tóhoz is kimentünk, ahol torkuk szakadtából karicsoltak a nádirigók (többüket láttuk is), a hajó körül csérek kapkodták a vízből a halat, a parton pedig a nyári ludak vezetgették a pelyhes fiókáikat. 

Igazi Madarak-fák napja volt a tóparton és a könyvtárban is, a szívemben pedig békés, tavaszi visszaemlékezés. Nekem, itt a Földön az a dolgom hogy a meséket tovább mondjam, madarakról, fákról és emberekről. 

Mesemondó találkozó Turán

Egyéb elfoglaltságom miatt nem tudtam részt venni a címben beharangozott találkozón, hanem van énnekem egy kedves mesemondó kollégám és barátném, Varga-Fogarasi Szilvia, akit megkértem, meséljen erről. Tehát most itten vendégposzt következik, mégpedig Szilvitől. Fogadjátok szeretettel :)

fotó: Pintér Zsolt

Február hetedikén háromnegyed tizenkettőkör ezüstmetál családi paripánk két fővel hasította az aszfaltot, valahol épp fél úton a Csűrdöngölő Alkotó- és Rendezvényház felé. A Mitfahrer pozíciót Hajós Erika foglalta el, akivel pár éve találkoztam először, és a mesemondáson keresztül szerencsésen újra megtaláltuk a közös fonalat.

Apró pici emberkének éreztem magam, amikor beléptünk a kapun: agyagozó műhely, díszes vaskályha, pödört bajusz – amolyan barátságos, ismerős-ismeretlen kis világ a magamfajtának, akinek neveléséről Eder mester és Benedek Elek közösen gondoskodtak A gulyáslevesért külön dicséret illeti a szakácsot, testben és lélekben is kiválóan megágyazott a délutáni beszélgetésnek. De előbb még mind kocsiba pattantunk, hogy megtekintsük a kastélyt. Merthogy Turán olyan is van, bizony, nem is akármilyen. Nem túl nagy, de nem is kicsi. Éppen tetszetős. Éppen olyan, amibe a házigazda, Pintér Zsolt, nagyon helyesen egy mesemondó rendezvényt álmodott meg. (Sőt, Zsolt szervezésében már volt is hasonlóra példa, méghozzá nem elhanyagolható részvétellel.) A kastélykertben csatlakozott hozzánk három további résztvevő, így a Csűrdöngölőbe már kissé kibővült társaságunk érkezett vissza.

A nap hátrelévő része bemutatkozással, mesemondással és vitákkal telt. Ez a rendezvény valóban egy tető alá kerítette az egyébként csak szétszórtan tevékenykedő mesemondók egy szeletét. Szükség is van rá, efelől senkinek nem is volt kétsége. Hasonló céllal jött létre a Meseszó egyesület is, amelynek születéséről Tóth Kriszta nagy örömmel tájékoztatott bennünket. Az együttműködés irányát már persze egyénenként különféleképp képzeljük el, de azért a Csűrdöngölőben talán valami mégis elkezdődött.

A bemutatkozást igyekeztünk mesemondással egybe kötni, amit eleinte még tartottunk is, de mert közben rengeteg kérdés merült fel, később idő hiányában a történetek sajnos már elmaradtak. Mesével ketten szóltak igazán a szívemhez. Mindig irigyeltem, ha valaki hitelesen tud igazán ízesen beszélni, és Bukovics Jánosnak ez szemlátomást a világon semmi nehézséget nem okoz. Története pedig a furfangos orvvadászról ezen felül fordulatos is volt, vicces is, igazán remekül szórakoztam rajta. A másik különdíjat Sőrés Rozinak szeretném kiosztani, aki leginkább egy kis kiegészítő elemmel kápráztatott el. Felkeltette az érdeklődésemet a meséket felvezető képek iránt, az ő nulladik bekezdése éppen olyan elragadó volt, mint Rozi temészete maga is. Mindenképpen ki fogom dolgozni a saját változatomat, azt a holdról éneklő arany gerlicémet, akinek a tollairól lepereghet a történet. Jómagam egyébként viszonylag az elején kerültem sorra, azt hiszem, akkor sikerült tényleg megérkeznem. Legalábbis annak halltán, hogy már a speciális relativitáselméletről is meséltem, a Csűrdöngölő Alkotóháznak még a falai is vagy tíz centivel közelebb húzódtak, én úgy láttam. Így aztán, noha eredetileg erre a szekcióra egészen mást gondoltam ki (amolyan környezetbe illőbbet), mégis fizikus mesét fűztem a bátor legények és világszép leányok közé. (A Kiberiáda egy tudományos nyelvi leleménnyel kevésbé terhelt történetét választottam.)

A bemutatkozások közben a vita parazsa a mese vs. üzlet vonalon izzott fel újra és újra. Nagyon eltérőek a vélemények arról, hogy a mesemondás színpadi műfaj-e vagy kiscsoportos tevékenység, vagyis hát milyen rendezvényre való egyáltalán? A közös nevező helyén abbeli vágyunk állt, hogy a mesemondásról peregjen le az a modern tévhit, miszerint a mese csak a gyerekeknek való, illetve ezzel egy időben lopódzzék be a mesemondás újra a mindennapjainkba. Van, aki félig poénnak

szánva ezt egyenesen egy közös kukoricamorzsolás romantikus keretébe foglalná, de az tény, hogy a ma divatos hagyományőrző mozgalmak talaján a népi mesemondás percek alatt vet(hetne) gyökeret. De azért sokan evezünk más vizeken, a modern meséknek, vagy éppen más népek történeteinek éppúgy van érdeme és keletje. Nekem az a benyomásom támadt az elbeszélt tapasztalatok alapján, hogy tulajdonképpen még a hazai piac sem határozta el magának, mit kezdjen velünk, mire jó, hogy is jó a mesemondás. Ez szerintem egy valóban fontos pillanat, hiszen még nyitott a kérdés. Most lehet csak igazán ezerszínűt álmodni.

Sok érdekfeszítő beszélgetéssel a hátunk mögött esteledett ránk ez az igazán jól eső szombati nap. Hűvös is lett, késő is lett, így Erikával végül elszántuk magunkat az indulásra. Hazafelé egyebek közt megvitattuk a mesemondás anyagi realitásait, kikérdeztem a méltán népszerű fenyőkúti mesetáborról, és nem utolsó sorban megállapodtunk abban, hogy Turára legközelebb is eljövünk.

Köszönet a remek beszámolóért Szilvinek, akit egyébként hamarosan meghallgathattok a Mítoszok Csatáján :)

Meseközpont, Paloznak - harmadszor :) Téli Balaton és igaz mesék

"Mi igazabb az igazságnál? A válasz: a történet."

Isabel Allende Ted-előadása

Bajzáth Mária szerint minden élethelyzetre létezik egy mese, rögtön be is bizonyította nekünk a Paloznakon tartott szakmai nap elején: néhány ismert mesekezdő formulát mondott el, amire rácsodálkozhattunk, hogy mennyire igaz lehet sok olyan állami gondozásban élő gyermek sorsára, akiket a nyáron táboroztattak. Magukra ismerhetnek és erőt meríthetnek a gyerekek a mesékből. Hiszen a meseszereplők szülei is kényszerülhetnek arra, hogy az arany hajú kicsi gyermeküket szegénységükben egy teknőben vízre bocsássák, vagy annyi gyerekük legyen, mint "a rosta lika" és kevés ennivalójuk. Aztán persze a legkisebb gyerekből, vízre bocsátott gyermekecskéből is hős válik a mese végére. A mesehős pedig minta a gyermek számára, hiszen nem fut el a problémák elől, hanem megoldja őket. Ha kell, újjá is születik. 

 Ez pedig csak az egyik ok, amiért a meséket, az élő szavas mesemondást választották legfőbb eszközül a Meseközpontban. Ott van még a "mesehallgatási transz" is, amely során a jobb és a bal agyfélteke egyensúlyi állapotban van és az egészséges fejlődés elengedhetetlen feltétele ennek az állapotnak a megélése. 

A mesék mellett népdalokat énekelnek, mondókáznak, népi játékokat játszanak a gyerekekkel és találós kérdéseket is használnak. Fontos eszköz a tánc, a film és más alkotó tevékenységek, illetve a madárház lakóinak megismerése. Máriáék eszközeikkel és elfogadó jelenlétükkel az otthon biztonságát, békés légkörét szeretnék egy kicsit megteremteni olyan gyerekek számára, akik nem nőhetnek fel családban. 

Az önkéntes mesélő asszonyoknak köszönhetően, akik a hétköznapokon is bejárnak a gyermekotthonokba, 80 mesét hallhattak a Boyai Gyermekotthon lakói. Ma Magyarországon a családban élő, nyolc éves kor feletti gyerekeknek mindössze tíz százaléka hallgat mesét. Egy átlagos gyerekre pedig a  kötelező körökön túl napi hét perc jut. 

A Meseközpont táboraiban a gyerekekre igyekeznek sok személyes figyelmet fordítani, a tábor és a mesemondó önkéntesek iskolai, óvodai és gyermekotthonokban való jelenléte egyfajta védőhálót biztosít a gyerekeknek. Bumberák Maja, Bajzáth Mária és a munkatársaik közel negyven napon át táboroztattak gyerekeket idén nyáron. 

A táborok a túl sok szabállyal szemben csak a legszükségesebb szabályokra szorítkoznak, így a hét elején a gyerekek még nehezen boldogulnak a hirtelen jött szabadsággal, de a hét második felére a munkatársak türelmének, a szép környezetnek, izgalmas tevékenységeknek köszönhetően beáll egy saját rend. A madárházban még a legizgő-mozgóbb gyerekek is nyugodtan üldögélnek, amíg arra várnak, hogy a tenyerükből egyen egy madár. 

Bumberák Maja arról számolt be, hogy a tábor második turnusában tizenkilenc, kettő és tizennyolc év közötti gyermek vett részt. Szerinte a legfontosabb, hogy a gyerekek a táborban a legjobb énjüket láthatják meg, olyan élményekhez, örömteli pillanatokhoz igyekeznek hozzásegíteni a gyerekeket, amik reményei szerint az életüket is végigkísérhetik. 

Persze sokszor egyáltalán nem könnyű a táborvezetők dolga, de a közös éneklés, gitárszó, agyagozás, illetve az érzelmek szabad kifejezése sokat segít ebben.

Grosch Nándor filmes és történelemtanár a film eszközével segíti a gyerekek önmagukra találását, önkifejezését. Olyan témák feldolgozásával, mint a mesebeli "kő szív". A gyerekek komolyan el is töprengtek a valós "kő szív" élethelyzeteken, de jókat is lehetett nevetni együtt filmezés közben. A nyári mesélésem során azt is megtapasztaltam, hogy Nándor nagyon hiteles emberként, jóbarátként is erősen jelen van a gyerekcsoportban. Mellé áll a bizonytalanoknak és segít nekik részt venni egy-egy játékban. Erős, de játékos és megengedő "apaként" is meghatározó ember a táborban, akivel  a fiúk szkanderozhatnak.  

A csupaszív és mindig derűs Wirtz Ágnes, a központ egyik alapítója pedig azt mutatta be, hogy mit is ért "mesélő képek" módszer alatt, ahogy ő játszik a gyerekekkel: híres festményeket nézegetnek együtt és mesélnek köréjük történeteket. Eleinte ő maga, aztán a bekapcsolódó gyerekekkel együtt. 

Megint hatalmas élmény volt a Meseközpontban járni, nem csak nekem, hanem kezdő mesemondó kedves barátnőmnek is, aki először találkozott ilyen jellegű rendezvénnyel és a hellyel. Az ablakon át ránk mosolygott a téli Balaton és nézzétek csak, milyen fantasztikusan helyes bögrékből ittunk most mi, és egyébként meg a táborozó gyerekek: 

Mesemondás a világkörül - Ausztria :)

                                          (Bald kommt die Übersetzung auf Deutsch! :)



Még a budapesti Holnemvolt Fesztiválon ismertem meg Birgit Elizabeth Lehner osztrák mesemondót. Európai fellépőként kicsit közelebb állt az előadása a mi kultúránkhoz. Később pedig megtanultam tőle azt az igen hasznos apróságot, hogy barna hajú mesemondólány hosszú, piros ruhában jól mutat a színpadon! 

Lelkesen ismerősnek jelöltem facebookon is és igyekeztem figyelemmel követni a tevékenységét. Mivel úgy adódott, hogy a párom épp Bécsbe járt couch surfölni, idén októberben elkísértem és meglátogattuk Birgitet is. Amiről viszont fogalmunk se volt, hogy épp egy Erzähltheaterfestival (Mesemondó fesztivál) közepébe sikerül belecsöppennünk. Itt egy kis pinceszínház, a Theater Olé szervezte a rendezvényt, ahol helyi színészek, mesemondók és távoli országok művészei is felléptek. Mi két előadást csíptünk el, sajnos Birgitről épp lemaradtunk, helyette viszont a svájci Brigit Oplatka műsorát láthattuk. (!Figyelem! Hasonló női nevekben nem lesz hiány, a kedves osztrák mesemondó hölgyet Birgitnek, a kékszemű svájci lányt Brigitnek hívják)! :)  

No de vissza a svájci előadóhoz, Brigit Oplatkához : tőle egy egészen igazi, klasszikus mesemondó előadást hallhattunk. Volt egy szép ráhangoló bevezető meséje a mesékről általában, majd népmesék következtek. Nem használt hangszert, nem énekelt és nem voltak különleges eszközei, nem mozgatta meg semmivel a közönséget sem. Tényleg csak a történetek és az előadásmód erejével hatott, ez viszont nagyon jól ment neki: szép, széles gesztusai voltak, jól hallhatóan és érthetően beszélt (simán tudtam követni a német szöveget, először hallott mesénél is, pedig régen nem gyakoroltam a nyelvet). Egyetlen mesében használt csak tárgyakat, ami viszont gazdagította a műsort. Jelenségként is olyan  volt, amilyennek az ember elképzeli A mesemondót: nagy, kék szemek, félhosszú szőke haj és kicsit a Levente Péterék Égből pottyant meséiben viselt ruháira emlékeztető öltözet. (Aki még emlékszik gyerekkorából: amikor a gyerekek magukra néznek és csodálkoznak, hogy "Meseruha!" :))) A kedvenc mesém egyértelműen a Wali Dad ajándékai című indiai történet volt. 

Az előadás után azt terveztük, hogy hazamegyünk pihenni, de úgy megtetszett a fesztivál, hogy maradtunk meghallgatni még egy mesét. A szünetben Birgit összeismertetett két kedves bohóccal, akik piros orr bohócdoktorkodnak. Hirtelen rengeteget próbáltam beszélni, ami kilenc éve (?) nem használt német nyelvtudással nem volt egyszerű, de a párom sokat segített és Birgit meg a bohócok is nagyon kedvesek és türelmesek voltak velem. Az egyikük hirtelenében készített a számomra karton sütistányérkából egy névjegykártyát a színház és az ő elérhetőségével, arra az esetre, ha sikerül lefordíttatnom valamelyik mesekönyvemet németre. A színház igazgatója is nagyon kedves volt, sajnos a színház jelenlegi épületét el kell hagyniuk, de azt mondta, jövőre is biztosan lesz fesztivál. Ha újra megtanulok németül, talán még előadni is mehetek. Nagyon szuper lenne! Akár így, akár úgy, mindenképpen szívesen megyek jövőre is. 

A második előadás már inkább egy monodráma volt, mint klasszikus értelemben vett mesemondás. Az előadó egy tényleges, Traumvater című darabot adott elő, díszlettel, és nem saját magát játszotta, hanem szerepből beszélt végig. És mi volt a szerep? Egy madarászt játszott... A történetben igazi madárhangok is szerepeltek, ezen külön jól szórakoztam, hogy igyekeztem felismerni a német szövegen túl a madárdalokat is. A történet fonalát ezúttal sikerült elveszíteni, de a madarakat mind felismertem! 

A mesék után a pincehelyiségtől és a budapestinél lényegesen hűvösebb időjárástól csontig átfagyva, de füligérő szájjal igyekeztünk a szállásunk felé. A metró előtt még búcsúzkodtunk Birgittől, fogadkoztunk, hogy újra meglátogatjuk. Jó volna őt is megint mesélni hallani!

Nincs is olyan messze ez a Bécs, ahogyan gondolja az ember. (Busszal Szeged is négy, háromésfél óra Székesfehérvárról, ahonnan egyetemre jártam). Miért is ne járhatna át az ember Bécsbe is, néhány jó meséért? :)

Meseközpont, mesés konferencia

A világot három alma változtatta meg: Éva almája, Newton almája, az Apple számítógépes alma... de ott van még a negyedik, a népmesék aranyalmája is :) Bajzáth Mária után 

Ki tudja, hogy hol van Paloznak? És azt, hogy ott van egy Meseközpont ? Na, én se tudtam... :P Paloznak Csopak mellett van (egész kényelmesen át lehet sétálni). Paloznakon pedig a kacsalábon forgó meseszép, hatalmas épület, óriási kerttel és kilátással a Balatonra. Ide várják immár három éve Wirtz Ágnesék az állami gondozott gyerekeket. 

Hogy mit kapnak itt a gyerekek? Főleg figyelmet. Meg aztán meséket, játékot, sikerélményeket. Elmondhatják az álmaikat és letehetik, amit nem akarnak magukkal vinni tovább (egy kis házikóban, érkezéskor elgondolhatják, hogy mire vágynak és miről akarnak elfeledkezni ebben a tíz napban). Van még tánc, zene, kézműves foglalkozás is. 

A központot Wirtz Ágnes és párja alapította, az elmúlt három évben 230 gyerek fordult meg itt. De nem csak nyáron kapnak a gyerekek 10 nap csodát: szerencsére ma már a hétköznapjaikban is ott a mese, hiszen a központ önkéntesei, óvónők és egyetemisták a hétköznapokon is bejárnak az otthonokba: mesélni, játszani, együtt tanulni a gyerekekkel, ahogy ezt Bajzáth Mária, a központ szakmai vezetője elmesélte. 

A központban 300 madár is él: hatalmas volierekben egzotikus pintyek, papagájok, a kifutóban emu és tőkésréce pár lakik. Ezek közé a madarak közé a gyerekek bemehetnek, a tenyerükből etethetik őket és közöttük ülve is hallgathatják a mesét. 

Mint környezeti nevelő nekem rögtön az jutott eszembe, hogy jól illeszkedne a programba az őshonos madaraink megfigyelése, védelme is. Hiszen egy madárbarát kerttel, etetővel, itatóval, mesterséges oduval és fecske műfészkekkel (sün- és békagarázzsal!) a nálunk élő állatokat is hasonlóan közelről megfigyelhetnék, megszerethetnék a gyerekek. És egy tengelic semmivel sem kevésbé színes, mint egy papagáj, egy zöldike nem énekel rosszabbul a vele rokon kanárinál. ;) De erről még egyeztetek a központ munkatársaival, elsőre vevőnek tűntek az ötleteimre.

Bajzáth Mária az Aranyhajszál programról is beszélt, melynek alapgondolata, hogy "Nem hiszem, hogy szebb ne volna!". Hogy bizony szép-szép a négyszer tíz nap, amit a gyerekek eltöltenek Paloznakon (volt olyan csoport, akiknek ez a 4. nyara lesz itt), de lehetne több... Ennek köszönhetően tartottak foglalkozást, mesemondó képzést a gyerekek nevelőinek, illetve kezdték el foglalkoztatni a mesemondó önkénteseket, akik a gyerekekhez hétköznap is járnak.

A tizenhét óvónő és a családvédelem szakos egyetemisták esti mesét mondanak a gyerekeknek: a mesélésnek kialakult már egy "szertartása" is. Gyertyát gyújtanak, kellemes illatú illóolajat visznek magukkal (ez a meseillat :) és mindig elomondanak egy mondókát is. Azt gondolom, hogy a rendszeresség, a mesei visszatérő fordulatok és a megszokott "szertartás" biztonsága a családokban élő gyerekeknek is fontos, az otthonokban élőknek meg különösképp.

A központ nyit a családban élő gyerekek és a környékbeli falvak lakossága felé is: idén 20, családból jövő gyerek is táborozik majd itt (természetesen nekik a tábor fizetős, de jó tudni, hogy erre is van lehetőség!) és családi nyílt napot is szerveznek, ahová bárki bejöhet mesét hallgatni, madarakat nézni.

Mesemondók :) Greguss Laci, Bumberák Maja, és az ELTE mesemondó versenyének helyezettjei :)

Az Aranyhajszál programnak köszönhetően nyolcszorosára nőtt a központ által a gyerekekre fordított idő, az állami gondozott gyermekek 80-100 mesét kapnak, ami nem kevés. A gyerekek 0-22 éves korig járhatnak a meseközpont táboraiba, a cél, hogy akár az egyes gyerekek életútját is végigkísérjék óvodától fiatal felnőtt korig. Wirtz Ágnes azt szeretné, ha a központ olyan hely lenne, ahová a gyermek mindig bizalommal fordulhat. Ez a gondolat nekem nagyon tetszik, hogy nem csak kicsi gyerek korukban, egy-egy tábor erejéig kapnak egy jó élményt a gyerekek, hanem nem engedik el a kezüket később sem, biztos pont lehet számukra a központ. 

Hamar eltanulták a sárkányomat :)

A Meseközpont munkatársain kívül meghívott előadók is beszéltek a mesékkel kapcsolatos munkájukról, a teljesség igénye nélkül a nekem két legérdekesebb előadást venném most ide. Juhász László pszichológus 2003 óta foglalkozik mesékkel, egy olasz meseterápia módszer fordítása kapcsán kezdett bele. Carina Coulacoglou mesetesztjét fordította magyarra, majd Propp, Aarne-Thomson, Uther és mások műveinek, eredményeinek tanulmányozása után dolgozta ki a saját meseterápiás módszerét. A terápia résztvevője megírja a saját meséjét egy kilenc mondatos instrukció alapján, ezt elemzi a pszichológus. A dolog több szempontból működik szerencsésen: valamit írni kell, nem lehet kibújni a feladat alól, a terápia vezetője nem mondja meg előre, hogy mit akar vizsgálni vele (könnyebb őszinteségre bírni a résztvevőt). 

Miért pont a mesét választotta Juhász László? Propp megfogalmazása szerint a mese egyfajta hiányból, szükségletből indul el, ami megfeleltethető az emberek saját szükségleteinek, problémáinak, amiről önkéntelenül is írja majd a meséjét. Ezek pedig megfeleltethetőek a Maslow piramis szintjeinek is. Ezt meg lehet nézni a népmeséken is, hogy a probléma, amiből a mese indul, a Maslow piramis melyik szintje. Érdekes kutatási eredmény, hogy a népmesék és a személyes mesék szükségletei között szignifikáns különbség van. (Ezt már Juhász László nem mondta ki, de én erről arra következtetek, hogy más problémák foglalkoztatták a népmesék születése korában élő embereket, és a maiakat, vagyis saját mesével ma könnyebb és célratörőbb lehet egy ma élő ember problémáit feltárni). 

Végezetül egy gondolat Juhász Lászlótól: "A mesék elzáródott érzelmi csatornát nyitnak meg". 

Családi nyílt nap a Meseközpontban, Tündérkert

A másik nagyon szimpatikus előadó Kádár Annamária volt, ő egy gyermek mesepályázat kapcsán kezdett mesékkel foglalkozni, szerinte a mese az érzelmi intelligencia fejlesztésének fontos eszköze. Szomorúan tapasztalta, hogy az óvodától az iskola felé haladva csökkenő tendenciát mutat a flow élmény, mind a pedagógusok, mind a gyerekek körében. Az óvónő, tanítónő még megéli, de ötödik, nyolcadik osztálynál már romlanak az eredmények. Mesélt néhány életszemléleti módról is: ilyen a jelen hedonizmus, így él minden kisgyerek, az itt és mostban, nem töpreng a jövőn és igyekezik kiélvezni a jelen lehetőségeit. A jelen fatalizmus ezzel szemben azt mondja: "már úgyis mindegy". S aztán nézhetjük a jövőt célorientáltan, a múltunk pozitív eseményeire emlékezve (vagyis a múltunkról úgy beszélünk, hogy a jó dolgokat említjük, mint mérföldköveket), meg nézhetjük úgy is az életet, hogy a múltról a rossz dolgok mentén emlékezünk. 

A mesehősök mindig célorientáltak és jelenhedonisztikusak: a szegénylegény sose mondja azt, hogy nekem már úgyis mindegy, nem indulok el, és egyébként sincs lovam meg kardom. (Ezért kéne példát venni róluk :) Ez a szemlélet nem csak a mesehősöknél, vagy egyes embereknél, de a nemzeteknél is felfedezhető: a spanyolok, olaszok stb jelenhedonisztikusak, mi magyarok ezzel szemben jelenfatalisztikusak vagyunk, nem vagyunk célorientáltak se, lemondunk magunkról és a múltunkra a rossz dolgok mentén emlékszünk vissza. 

Kádár Annamária a terápiájában részt vevő egyetemistáktól azt is megkérdezte, hogy mik az ő hamuban sült pogácsáik, az öt áldás, amit magukkal visznek az életbe és mik az átkok, amiktől félnek? Sokan meglepődtek, mert nem tudtak öt lényeges, meghatározó jó dolgot mondani az életükből. (Pedig nem kell nagy dolgokra gondolni, lehetne ez egy tanár biztató mondata is egy fontos életszakaszban).  

Konkrét megoldási javaslatot nem kaptunk, de gondolom kinek-kinek magának bőven akadnának ötletei. Meg kéne valósítani végre! 

Nagyon köszönöm, hogy ott lehettem a konferencián és az azt követő családi napon, tényleg izgalmas volt! Nem kis öröm volt számomra, hogy a mesemondó mesteremet, Zalka Csenge Virágot is viszontláthattam. Ő bár most nem tartott előadást, de hamarosan fellép Budapesten és workshopot is tart, szóval ha még mindig nem laktatok jól mesével, gyertek meghallgatni és tanulni tőle! :) 

Csenge mesél

és tanít

Terápiás madarak:

Emu :)

 Miből lesz a kanári? 

Mesemondás itthon és a világ körül

 a Hagyományok Háza népmese konferenciájáról (is) :)

Nagyon szeretek konferenciára, különböző szervezetek közgyűléseire járni. Ez elsőre kissé mazochista dolognak hangzik, mert minek ülne valaki bent a teremben, hosszú előadásokat hallgatva, amikor helyette végre kirándulhatna, vagy olvashatna néhány jó mesét... de legalább ennyire jó olyan emberekkel, kollégákkal találkozni, akiket szeretek, sok érdekes dologról hallani, össze lehet ismerkedni új, hasonló érdeklődésű emberekkel. A népmese konferencia is maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményemet: viszontláttam néhány kedves barátomat (olyat is, akire nem is számítottam, hogy ott lesz) megismertem valakit, aki pszichológus hallgató és a mesét mint terápiás lehetőséget szeretné használni, nem mellesleg pedig tanultam néhány jó, mesélést fejlesztő játékot amit a gyerekekkel majd én is játszhatok és pontosabb képet kaptam más mesélők tevékenységéről. Sőt! Még táncoltam is! :)

játszók :) (forrás: Hagyományok Háza honlapja)

Több kedves ismerősöm előadására ültem be, azért is, hogy halljam őket, még többet tudjak meg arról, mivel is foglalkoznak, meg a puszta viszontlátás öröme miatt is. Kovács Marianna, százhalombattai horvát-magyar könyvtáros mesemondó arról beszélt, hogyan dolgozik a gyerekekkel a könyvtárban olyan eszközökkel, mint a mesetáborok, a biblioterápia, vagy a különböző korosztályoknak, középiskolásoknak és családoknak is tartott mesefoglalkozások. Gregus Laci a Gárembucka mesemondó csapat munkáját mutatta be, Tóth Kriszta pedig a városi mesemondókról, az Ahol a madár se jár... mesekörről beszélt.

Bumberák Maja a nemzetközi storytelling mozgalomról mesélt, erről írnék egy kicsit bővebben is, itt-ott kiegészítve azt, amit Maja mondott. 

Maja először a számomra is nagyon kedves magyarországi, nemzetközi mesemondó fesztivált említette, a Holnemvolt Fesztivált, amit a mesemondó mesterem, Zalka Csenge Virág alapított. Eddig két alkalommal szervezték meg Budapesten, mindkettőn részt vettem személyesen és fantasztikusan intenzív, intellektuális élmény volt. Ha az ember belegondol, hogy egy-egy mesébe belefér egy-egy ember, mesehős élete születésétől a haláláig, akkor ezek a napok szüntelen halállal és újjászületéssel teltek, rengeteg életet élhettünk le és tanulhattunk belőle. 

Zalka Csenge Virág, a Holnemvolt Fesztivál alapítója

Különleges hangulatú volt azért is, hogy megismerhettük azt a számtalan mesemondót, aki a világ minden tájáról érkezett Magyarországra: Csenge norvég, olasz, perui, amerikai mesemondó barátait is elhívta, akiknek rácsodálkozhattunk egyedi stílusára, különbözőségére. A személyes kedvencem a norvég Tone Bolstad FLøde , a közönség egyik vitathatatlan nagy kedvence az amerikai Angela Davis volt. 

Maja előadásában a következő mérföldkő a római storytelling fesztivál volt, amin ő maga is részt vett. A Federation of European Storytelling (barátainak csak FEST), vagyis az európai mesemondó szövetség, aminek a konferenciája volt Rómában. A fesztivál szervezője a Maja által szintén említett Paola Balbi . 

Maja Rómában ismerte meg mégjobban a külföldi mesemondókat és szemléletüket, a stroytelling szó jelentését. Meglepve tapasztalta, a külföldieknek jellemzően nincsen külön szavuk a népmesék mesélésére (például se a franciáknak, se a németeknek nincs ilyen), hanem storytellingnek hívják, ami egyszerűen történetmesélést jelent. Történet pedig bármi lehet, legyen szó népmeséről, műmeséről vagy személyes történetről. A kettő tehát nem szemben áll egymással, hanem egyik a másikának a részhalmaza. Maja ezt külön hangsúlyozta, hogy az itthoni klasszikus értelemben vett mesélés nem is esik olyan messze ettől. 

Például nem olyan régen Magyarországon járt Piret Päär észt mesemondó, aki  Berecz Andrással közösen mesélt, az észt népmesék mellett személyes történeteket is mondott a családjáról, a szüleiről, sőt, még egy viccet is elmesélt, mindez szépen belesimult az előadásba. (És Bereczről is tudjuk, hogy ő se megy a szomszédba modern, de nagyon a helyükön levő poénokért, személyes sztorikért). 

Még néhány mesemondó és érdekes kezdeményezés, amit Maja az előadásban megemlített:

-  Heidi Dahlsveen , a norvég mesemondó, aki talán a következő Holnemvolt vendége lesz

-Katrice Horsley , aki tragikus gyermekkor után lett mesemondóvá

- Jack Lynch , aki szerint a finnek után az íreknek van a 2. legnagyobb gyűjtött folklórja (ez engem személy szerint meglepett, hiszen nagyon érdekelnek a finn mesék, mégis keveset találok belőlük magyarul)

- Maratón de Cuentosnak (mesemaratonnak) hívják, amit Guadalajaraban tartanak: spanyol mesmeondó fesztivált, ahol 4 nap, 4 éjjel mesélés, tánc és zene van. Vagyis a mesemondás a szórakozás elfogadott része. :) Csenge írt róla bővebben itt meg itt .

- említett egy romániai projektet, ahol az öregek és a gyerekek összehozására az öregek meséltek, a gyerekek számítógépes ismereteket tanítottak, Luzsi Margótól idézett, hogy most generációs gettókban élünk, és a mesék ezt segítenek megszüntetni. 

(kép forrása: http://hagyomanyokhaza.hu/ , keresd a piros szoknyás alakot! ;)

Még egy magyar vonatkozású érdekességet megemlítenék, a Körmendy Petra és csapata által rendszeresen szervezett storyslam estéket, amiken bárki kipróbálhatta magát, mint stroyteller. A storyslam olyasmi, mint a slampoetry, csak történetekkel. Általában kocsmában játsszák, jelezve, hogy felnőtteknek szóló, fiatalos műfajról van szó. Adott témában, adott idő alatt mesélhet bárki személyes történetet, vicceset vagy szomorút, érdekeset (stand upolni viszont tilos!), a végén a közönség szavaz, hogy ki volt a legjobb, az viszi el a felajánlott főnyereményt (ez aprópénz, amit egy kalapba dob össze a közönség a műsor elején). Jó hangulatú esték szoktak ebből is kisülni, az India témájún én is voltam, tetszett. Állítólag a Holnemvolttal együtt hamarosan ezek az esték, a Holnemvolt Storyslam Klub is újraéled. ;)

Az előadások után még a frissen szerzett, pszichológus hallgató barátnémmal beálltunk táncolni, végül hosszas, világmegváltós beszélgetésbe bonyolódtunk némi palacsinta felett. 

Tehát konferenciára járni jó! :)

Meseregény :)

Kedves Mindenki! :)

Decemberre (dec 15 körül) megjelenik a Könyvmolyképző Kiadónál a rég várt meseregényem! :) Pontos részletekkel később jelentkezem, egyelőre elkezdem ide kitenni a regény kimaradt részeit, illetve az írásomhoz készült saját rajzaimat.

A jelen részletet mesemondó mesteremnek, Zalka Csenge Virágnak ajánlom, hiszen az ő miniportréját tartalmazza. :)

Túl az Óperencián

Már öreg este volt, mire elértek a folyó torkolatához, és a lábuk előtt, a sötétben ott zúgott a tenger. A Hold arany hidat rajzolt a víz felszínére, a parton tűz égett, egy embercsalád táncolt a holdfényben a tűz körül. Lent a parton kisebb vitorlások, meg hajók horgonyoztak.

- Nahát, itt vannak emberek? – csodálkozott Lea.

- Vannak, - felelte Kökörcsin.- Ez amolyan határvidék, akad, aki ellátogathat az Óperenciára: főleg zenészek, mesemondók, de akad köztük néhány egészen hétköznapi apuka anyuka is, meg sok gyerek. De azért jobb lenne, ha nem látnának meg.

Frugilega meg Holdviola közben láthatóan terveltek valamit, azután a királyfi, és Holdviola átbucskáztak a fejükön, és arany csőrű, fehér madarakká változtak, máris felreppentek egy, a királyfi országába tartó hajó árbocára. Akkor Frugilega is elmormolt valami varázsigét, és sirállyá változtatta Leat meg saját magát, felkapta Kökörcsint, azután meglebbentette a szárnyát, és felszállt egy árbocra. Lea kissé meglepetten követte.

- Így ni! - csérogta a sirály - Frugilega- Nem vagyok oda ezekért a madarakért, de tengeren határozottan praktikusabb sirálynak lenni, mint varjúnak. Most pedig fejed a szárnyad alá, és próbálj meg kicsit aludni reggelig, holnap hosszú utunk lesz.

Másnap korán reggel, Lea kissé elgémberedett szárnyakkal ébredt, nyújtózkodott egyet, amúgy madármódra, és körberepült a homokos, kék és fekete kagylóhéjakkal borított part felett. (...)

Épp ideje volt, hogy visszatérjen a boszorkány mellé, mert a hajó már fel is húzta a horgonyt, és elindult a nyílt tenger felé.

Karcsú hajó volt, fekete kalózvitorlával, oldalán piros felirat hirdette a nevét: „Stefánia”. Legénysége néhány matrózból állt, a kormányosból, a kapitányból, meg egy mesemondóból, aki az utasokkal, vagy tucatnyi, tíz-tizenhárom év közötti gyerekkel foglalkozott. Nagyon korán volt reggel, a gyerekek is álmosak voltak még, csendben nézték a vizet, ami a parttól távolodva új meg új színeket öltött: zöld volt, majd kék lett, hol sötétebb, hol világosabb. A hullámokban labda nagyságú, áttetsző medúzák úsztak, ezek barnák voltak meg égszínkékek.

- Na kiről meséljek ma nektek? – kérdezte a Mesemondó. Olyan huszonnégy éves forma lány volt, eleven tekintetű, vidám mosolyú. Hosszú, fonott, vörös copfja a derekáig ért, a nyakában hatalmas, farkasos medál lógott, bokáján ezüstcsörgők csengtek. Odatérdelt a gyerekek közé, hosszú szoknyáját szétterítette: a szoknyán mindenféle figurák rajzai voltak, indián, farkas, nyúl… más effélék, meg volt egy kalózforma hajósember is, vörös kendővel a nyakában.

A gyerekek rögtön megélénkültek, és szinte egyszerre kezdték sorolni:

- Tündérekről!

- Manókról!

- Sárkányokról!

- Cowboyokról és katonákról!

Egy komoly arcú kislány a Mesemondó szoknyáját nézegette, aztán hosszas gondolkodás után rábökött a kalózkülsejű hajóslegényre:

- Róla mesélj! Meg a tengerről!

- Jó, de legyenek benne tündérek! Vízi tündérek! – egyezett bele a másik kislány

- Meg harc! – tette hozzá egy kisfiú

A gyerekek lassan elcsendesedtek, a Mesemondó kisimította a szoknyáját, szemügyre vette az arcképet, és azt mondta:

- Hát akkor gyere te, Hordivár.

Azzal a gyerekek felé fordult, és belefogott a mesébe.

- Ezt a történetet még a nagymamámtól hallottam, aki egyébként személyesen ismerte ezt a fickót, mert egyszer utazott a hajón, amin Hordivár szolgált. A dédnagymamám akkoriban olyan korú lehetett, mint most ti. És nagyon tetszettek neki a hajóslegények: ugyanis tudtak harmonikázni jó nótákat, amiket el is énekeltek mindjárt. De mesélni csak egy tudott. Ő volt Hordivár Gamez. Hajlott, görögös orrú, olajos barna bőrű, nagy, fekete szemű és hajú fickó volt. Rettentő jó pasi! – kacsintott ki a lányokra a Mesemondó- Neve után brazilnak gondolták, akik ismerték, de állította magáról, hogy Indiában született. Halászok voltak a szülei, kicsi bárkán laktak, ő is azon született, valahol a Gangesz partjainál, így mesélte. Hogy aztán elsüllyedt-e a bárka, vagy Hordivár szökött meg a családjától, ki tudja? Ki így, ki úgy tudta a történetet, maga Hordivár is gyakran változtatott rajta, egyszer elrabolták arab kereskedők, máskor viharból menekült egymaga. A családi tutaj mérete is folyton változott: hol kicsi lélekvesztő, hol kiszolgált csatahajó volt az otthona. Mindig máshogyan mesélte el az életét. Persze, senki nem mert ellenkezni vele, mert verekedni is nagyon jól tudott. Talán csak egyetlen története volt, amit mindig egyféleképpen mondott el, ez volt a nagymamám kedvenc meséje: Amikor Hordivár még kisfiú volt, és a szülei bárkáján utazgatott, egyszer az apja hálójába akadt egy sellő. Hajnal volt, a felnőttek még nem is voltak ébren, de Hordivár valamiért korán kelt, és meglátta a magatehetetlenül vergődő lányt a hálóban. Csodaszép sellő volt, gyönyörű, hullámos aranyhajjal, hatalmas, kékeszöld szemekkel. Nagyon belekeveredett a háló szemeibe, jó sokáig tartott, mire a fiúnak végre sikerült kiszabadítania és óvatosan visszacsúsztatnia a tengerbe.

A sellő nagyon megörült a szabadságának, odajöttek hálálkodni a nővérei is, egyik szebb volt, mint a másik, de amelyik a hálóba akadt, az volt a legszebb. Egy dalt énekeltek köszönetül, majd a kékszemű visszaúszott, és arra kérte Hordivárt, hajoljon át a hajó korlátján, hogy búcsúzóul megcsókolhassa.

Ekkor jött fel a fedélzetre a fiú apja, rémülten rohant oda, és rántotta vissza a fedélzetre a fiát, hogy a lány nehogy magával ránthassa a mélybe, és cifra átkokat szórt a halfarkú nők után, akik rémülten menekültek előle.

Hordivár sohasem tudta meg, hogy igazán rossz lélek volt-e a sellő, és tényleg vízbe akarta-e őt ölni, vagy valóban csak csókkal akart elválni tőle. De egy dologban biztos volt: hogy beleszeretett azokba a kékeszöld szemekbe.

Aztán persze látott még sellőket, de csúnyák voltak és gonoszak. Azt az elsőt, az aranyhajút és kékszeműt hiába kereste a világ minden tengerében, vad folyamában, csendes tavában és földi lányok kékeszöld szemében.

- És aztán mi lett Hordivárral? – kérdezte az előbbi kislány.- Soha többé nem szeretett meg senkit?

- Dehogynem! – válaszolta mosolyogva a Mesemondó- Egy olasz kereskedő lányát, aki nem volt se szőke, se kékszemű, mert barna volt, és hatalmas, fekete szemei voltak. De az apja nem akarta hozzáadni a fiúhoz, egy magas toronyban őriztette a lányt.

- Sok fegyveres őrrel! – kiabált közbe egy kisfiú.

- Bizony, sok fegyveres őrrel, messze a világ végén. Hordivár soká-soká vándorolt, míg meglelte a tornyot, és hosszú hetekig kellett küzdenie az őrökkel, egyszer majdnem le is győzték, de a legjobb barátja a segítségére sietett, és megmenekült. Akkor kiszabadította a lányt, és megszöktette a toronyból. De a lány azt mondta, hogy csak akkor megy hozzá feleségül, ha otthagyja a tengert, odaköltözik mellé a szárazföldre és egyszerű kereskedő lesz. Mert nem akar olyan férfi felesége lenni, aki bármelyik nagyobb viharban meghalhat. (Akkoriban még jóval kevésbé biztonságos hajók, és szeszélyesebb tengerek voltak, mint manapság.) Nem akar napot nap után végigrettegni, hogy épségben hazatér-e hozzá. Akkor Hordivár elbújtatta a lányt az apja elől egy nagynénikéjénél, és visszament a tengerre.

- De mikor fog visszamenni a lányhoz? – kérdezősködött újra a kislány, aki a mesét kérte.

- Hát… majd ha elege lesz a tengerből. Meg ha elég pénzt gyűjtött, hogy kereskedő lehessen- válaszolt a Mesemondó.

- Nekem ugyan soha nem lenne elegem a tengerből! – mondta elszántan egy kisfiú.

- Én meg inkább tengerre szállnék Hordivárral a lány helyében! – tette hozzá nekitüzesedve egy szőke, copfos kislány.

- De bolond is az a Hordivár, ha igazán otthagyta ezt! – mondta az előbbi fiú, körbe tekintve a csillogó vízen.

- Még szép, hogy otthagyta! – csattant fel az egyik lány.- Mert fontos volt neki a fekete szemű lány!

- De biztosan otthagyta? Nem lehet, hogy ezt is csak kitalálta, mint a többi dolgot?

- Az is lehet! – mondta titokzatosan a Mesemondó.

Akkor egy kicsit mindenki elhallgatott, és azon töprengtek, mit csináltak volna Gamez helyében. Csak a tenger fodrozódott körülöttük a hajó mentén. A távolban delfinek karcsú alakja tűnt fel, épp csak megvillant a fényes testük, ahogy fölmerültek és visszabukfenceztek a vízbe. Vagy mégiscsak sellők voltak…?

- De most már igazán mesélj sárkányokról! – törte meg a csendet egy eleven tekintetű fiúcska.

- Meg cowboyokról!

- Mesélj mégegyet! Mesélj még!

Így ment ez nap mint nap, és a gyerekek el nem unták. Sőt, még Frugiilega sem: félrebillentett fejjel hallgatta a történeteket, ki nem hagyott volna egyet sem.

Az egyik lány meg is jegyezte egyszer:

- Mintha az a sirály is a mesét hallgatná!

- Könnyen lehet! – felelte a mesemondó.

Néha a Stefánia lehorgonyzott a tenger közepén, és a gyerekek sikongatva ugráltak a vízbe, némelyeknek búvármaszkjuk is volt, azzal kémlelték a vízi világot.

Különböző halak úsztak el mellettük: aprók és színesek hatalmas rajokban, meg magányosak, nagyok, kövérek és barátságosak. De volt köztük tarajos, sárkányforma, gömb- és egészen tüskés, spanyolos táncot járó tűzhal is. A korallszirteken és moszaterdőkben cafrangos-sallangos gúnyájú, pöttyös vízicsigák barangoltak, és tengeri csillagok, lapos kagylók hevertek.

Furcsán fordított világ volt ez: a csigáknak többnyire nem volt háza, mégis ezek voltak a legszebbek és legélénkebb színűek. Viszont a gyerekek által üresnek vélt csigaházakban meg rákok laktak.

Egy kislány, pont az a komoly arcú (talán Sárának hívták) egy napon messzire úszott a többiektől, és egy olyan állattal találkozott, amihez hasonlót még sose látott: hatalmas, zöld jószág volt, a teste gömbölyded volt, mint egy fókának, de hosszú, kígyószerű nyaka volt, és olyan feje, mint valami dinoszaurusznak. A kislány először vissza akart menekülni a többiekhez, amikor meglátta ezt a különös élőlényt, de aztán belenézett a szemébe, és úgy döntött, mégsem úszik el előle: az állatnak hatalmas, mély tekintetű fekete szemei voltak, inkább szomorkásak mint barátságtalanok. Óvatosan közeledett a lányhoz, azután megállt mellette, és hosszan nézték egymást. Különös lény volt ez, mint valami régi időkből itt felejtett ősállat. Rettenetesen öreg, és rettenetesen magányos. Talán utolsó élő képviselője valamilyen rég elfelejtett fajnak. Sára összeszedte minden bátorságát, és megsimogatta a furcsa lény fejét. Az állat barátságosat horkantott, és egészen közel hajolt a kislányhoz. Sára úgy érezte, mintha hangok nélkül beszélne hozzá, panaszkodtak azok a hatalmas szemek, halászokról, szigonyokról, sok elveszített, kedves lényről és magányról. Azután ahogy jött, úgy el is tűnt a hatalmas állat.

- Sára, Sára, merre jársz?! – hallotta meg akkor a kiabálást a lány a hajó felől. A nővére volt, majd’ a lelkét kikiabálta már, rettentően kétségbe volt esve, csupa könny volt a szeme is- Hát te meg hol jártál?! Már azt hittem, vízbe fúltál, vagy elkapott valami ronda dög és megevett! Hogy tehettél ilyet, soha de soha ne kóborolj el mellőlem ilyen nagyon!

- No, de most már ne szidd, hanem annak örülj, hogy megkerült! – kelt a lány védelmére a Mesemondó. – Nem kell aggódnod, errefelé csak barátságos lények laknak, nem bánthatja senki.

- Sára, hol voltál? Már mindenütt kerestünk!

- Én inkább arra lennék kíváncsi, kivel találkozott. – mondta a mesemondó.

De Sára csak nézett rájuk, kifürkészhetetlen tekintettel, és nem mondta meg nekik.

- Kalózok, fedélzetre fel! – vezényelt egy reggel a Mesemondó. Nagy nap a mai! Mert meghódítjuk a Lakatlan Szigetet!

Nem is sziget volt az igazán, hanem csak egy lakatlan partszakasz. De a sekély vízben gyönyörű kagylóhéjakat lehetett találni, és kedves, tenyérnyi szárazföldi teknősök mászkáltak a part menti bozótban.

-       Na, most aztán vége a potyautazásnak! – mondta akkor Frugilega. – Irány észak! Innen már nincs messze Nyanyó erdeje.