2020. augusztus 23., vasárnap

Klaus Störtebeker - az Északi-tenger kalóza, német monda

 

 Klaus Störtebeker és az általa vezetett „szabad csapat” a svéd-dán háborúban a körülzárt Stochkolmot élelmiszerrel látták el, I. Margit dán királynő élelmiszerszállító hajóit fosztogatva.

Ám a békekötés után sem hagytak fel korábbi életmódjukkal, úgy megtetszett nekik a rablás és a harc, hogy tovább kalózkodtak, rettegésben tartva a partvidéket. Városokat és hajókat támadtak meg és raboltak ki.

Merész, erős férfiak voltak, mindannyian csatában edzettek és a tengert jól ismerték. Szövetkeztek a közös zsákmányszerzére, és a rablott holmit is maguk akarták szétosztani.

Olyan erősek voltak, hogy képesek voltak elfoglalni a norvégiai Bergen városát, és egy lovag vezette négyezer fős sereg tudta elűzni őket Gotland-szigetéről.

Rügen szigetén, nem messze Stubbenkammertől építették fel a búvóhelyüket és rejtették el a rablott kincseiket.

Nemsokára olyan veszélyessé váltak, hogy a Hanza-városok összefogtak, hogy elkergessék őket a Keleti-tengerről.

Csakhogy Kelet-Fríziában a kalózok barátokra is szert tettek, ott a rablott holmijukat el is rejthették, el is adhatták. Az egyik fríz vezető, Keno ten Brooke Störtebeker apósa lett, mert az ő szépséges lánya beleszeretett a merész kalózba és követte Störtebekert a hajójára.

Fríziából indult Störtebeker Godecke Michaellel és a többi cimborájával rablóhadjáratokra és eljutottak egészen a spanyol tengerig, közben egyre gyakrabban keresztezték a Hanza-szövetség útjait.

A kalózok viselt dolgai leginkább a hamburgiakat és természetesen a kereskedőket is bosszantották, mert az Angliával és Flandriával való kereskedelmet zavarták.

Ha Störtebeker olyan foglyot ejtett, aki váltságdíjat ígért magáért, akkor azt életben hagyta. Ám ha szegény ördög került a markába, akkor a vízbe hajították a hajó fedélzetéről, kivéve, ha ügyes és rátermett fickónak bizonyult, aki alkalmas volt arra, hogy beálljon közéjük kalóznak. Állítólag ehhez egy próbát kellett kiállnia: egy hatalmas kancsó bort kellett egy húzásra meginnia.

Störtebeker saját maga is innen kapta a nevét, hogy képes volt naponta akár többször kiüríteni egy húzásra a kancsót. Ezért nevezték el „Becherstürzer”- nek, vagyis „Kancsóborítónak”, vagyis az északnémet tájszólással Störtebekernek.

Azt beszélik, Störtebeker és Godeke Michael néha elkeseredtek a sorsukon, bűnbánatot éreztek az életmódjuk miatt. A verdeni dóm minden hetedik üvegablakára a hét halálos áldozatuk kiengeszteléseképpen Störtebeker címerét festtették: a két felborult kancsót. (Sajnos ez ma már nem látható, a második világháború alatt az ablakok összetörtek).

A Weser folyótól a kalózok a partok mentén Hamburg irányába indultak. Az Elba torkolatánál rajta ütöttek egy hamburgi hajón, ami bort szállított, a szállítmányt mindenestül benyakalták.

A kalózok Helgolandnál horgonyoztak, amikor egy blankensei halász, aki korábban jó barátságban volt velük, kis csónakjával arra járt. Meghívták, hogy igyon velük a lopott borból.

De a halász csak színleg mulatott velük, titokban pedig olvadt ólmot töltött a kormánylapátba, így az mozdíthatatlanná vált.

A halász még aznap este Hamburg polgármesteréhez sietett, aki azonnal összehívta a Hanza-szövetség seregét. Az utrechti Simon vezénylete alatt, a „Tarka Tehén” zászlóshajó fedélzetéről néztek szembe a hamburgiak a tengeri rablókkal.

Három nap, három éjjel tartott a harc. Störtebeker és bandája kétségbe esetten védte magát. Nem akarták olcsón adni a bőrüket, mert tudták, kegyelemben nem reménykedhetnek.

A „Tarka Tehén” olyan erősen döfködte „erős szarvaival” az első kalózhajót, hogy a hajóorr eltörött. A csata végére rengeteg kalóz meghalt a küzdelem során vagy veszett a tengerbe. A hamburgiak megszerezték a kalózhajók gazdag rakományát: textilt, gyapotot és viaszt, de az tette teljessé a győzelmüket, hogy még Klaus Störtebeker is kézre került, hetven emberével együtt.

Hamburgban az ügyüket gyorsan megtárgyalták. Amikor kihirdették Störtebeker halálos ítéletét, a kalóz a város tanácsának egy aranyláncot ajánlott, olyan hosszút, amivel az egész várost körbe lehetne keríteni, ha elkerülheti végzetét. De a tanács felháborodva elutasította az ajánlatát.

Úgy tervezték, hogy már másnap végre hajtják az ítéletet. A vad és vakmerő legények utolsó kérésük szerint a legjobb ruhájukban vonultak a vesztőhely felé. Dobosok, furulyások kísérték őket a kivégző helyre.

Ekkor Störtebeker előre lépett és így szólt:

„Teljesítsétek egy utolsó kérésem! Elsőnek engem fejezzetek le, méghozzá állva. És adjátok vissza minden emberem szabadságát, akik előtt fej nélkül képes leszek elsétálni!”

A hamburgiak nagyon furcsának találták a kérést, de megígérték neki, hogy teljesítik.

Mi után a hóhér egyetlen suhintással levágta Störtebeker fejét, a kalóz hét embere előtt képes volt elsétálni. De a hóhérsegéd, aki aggódott a béréért, a lába elé hajított egy husángot, a fej nélküli test így elesett és nem kelt fel többé.

A hamburgiak a kincseket keresve átkutatták Störtebeker hajóját. Néhány serlegen kívül soká nem találtak semmit, ám amikor egy ács a fejszéjével belevágott a főárbocba, kiderült, hogy az tele volt arannyal. A hamburgiak ebből az aranyból egy szép díszítést készíttettek a Szent Miklós templom tornyára, a maradékból a megrabolt hamburgi polgárokat kártalanították és kifizették a kalózok elleni hadjáratköltségeit.


 (saját fordítás több forrás alapján)

2020. augusztus 11., kedd

Kalózok, sellők és egy magyar újságíró nyomában - tengerparti körbeblog


"Különös, érdekes táj a Keleti-tenger partvidéke: rideg, hideg tenger, megkapóan szép táj. Más, mint a Földközi-tenger, kevesebb itt a napsütés, később jön a tavasz, korán a tél. Ritka a sima, csendes tenger; szél járja örökké, néha csak szelíd fehér tarajokat fodroz a vízen, néha meg félelmetes vízhegyeket görget a partoknak. A szél és a víz megtépte az egész partvonulatot: öblök, belső tavak, csatornák, szorosok, víz alatt lapuló homokpadok és zátonyok, keskeny földnyelvek, félszigetek és kisebb-nagyobb szigetek egész sora csipkézi a homokos partot, amely hol simán, laposan fut a tengerbe, hol meg homokdűnékké, dombokká nő a szeszélyesen görbülő partvonulaton. A dűnék tetején itt-ott erdők, néhol magányos fenyők, nyírfák, borókák, tüskés bokrok küzdenek a csípős, sós ízű széllel, a vándorló homokkal."

23. oldal

Koncsek László: Az Oderától a Genfi-tóig

 


Rügen szigete forrás: wikipedia


 A Mozgó Könyvek munkatársa, Benedek Patrik azzal kereste meg a mesemondókat, hogy egy egész hetet szeretne a mesék világának szentelni. Mi, mesemondók, összeálltunk néhányan, és másnaponta megajándékozunk Benneteket  mindenféle mesés tartalmakkal az augusztus 10-ki héten. Irány a tengerpart!

Szeretettel köszöntök mindenkit az utazásunk második állomásán, nem máshová hozott bennünket Hamupipőke varázslatos hintaja, vagy a mesebeli dióhéj, hanem Németországba, a Keleti-tengerhez. Vannak itt hófehér sziklák, gyönyörű, kék tenger, csípős, sós tengeri szél, a parton pedig vénséges bükkerdő... 

A hatvanas években egy magyar újságíró, Koncsek László járt itt hosszú utazása során. Az útról könyvet írt, és magával hozott egy csokornyi népmesét, helyi legendát is, amit „Az éber bádogkakas” címen adtak ki. Az én számomra pedig hátrahagyott egy sor rejtélyt, és alig hogy kiderítek valamit, már újabbra bukkanok. 

Az első rejtély számomra a fordító személye: ki volt ő, aki a népmeséket fordította? Hogy kerültek hozzá a történetek? Hol találhatnám meg őket eredeti formájukban, esetleg más változatban? Könyv könyvet hoz magával, egy-egy kibomló rejtvény új rejtvényeket. Annyi már biztos, hogy "Az éber bádogkakas" meséi mellé meg kellett szereznem "Az Oderától a Genfi-tóig" című útikönyvet is, a kettő nagyon szorosan összetartozik. Koncsek László (aki egyébként József Attila szerelmének, Mártának későbbi férje volt), bizonyára nagyon szerette a jó sztorikat és a természetet. A kor kívánalmainak megfelelő szocialista propaganda szöveg mellé gyönyörű, érzékletes természetleírásokat csempészett a könyvébe, néha a népmesés kötet is át-átmegy útleírásba, illetve az útikönyvben is mókás adomák bukkannak fel. 

 

Sárga fonallal jelöltem Koncsek László útvonalát


"A vakítóan fehér hegyoldal meredeken esik le a tengerig, amelyben a felszín alatt, a zöldeskék vízen keresztül derengve, messzire húzódó krétapadok világítanak. A sűrű, nagy lombú bükkerdők félhomályába rejtőző Hertha-tó, a pogány áldozati kövek, mohos régi várak omladékai, a krétahegyek tekervényes barlangjai körül éppen úgy, mint az északi Wittow-félsziget töredezett s porladó szláv várfalain a Kap Arkona-iSvantevit-templom lassan tengerbe vesző romjain legendák születtek, amelyeket ma éppúgy mesélnek, mint évszázadokkal ezelőtt."

38. oldal

Koncsek László: Az Oderától a Genfi-tóig

 

Koncsek László az útikönyvében feljegyezte például, hogy a Keleti-tenger Robin Hoodjának, a Klaus Störtebeker nevű kalóznak emlékét mekkora szeretettel őrzik ma is a helyiek. A legenda szerint rablott kincseiből a szegényeket támogatta. Érdekes módon "Az éber bádogkakas"-ban nem szerepel róla történet, így a kalóz legendáját a "Das Wasser des Lebens" című népmesés kötetben és az interneten találtam meg. 

 A Störtebeker tulajdonképpen ragadványnév, olyasmit jelent, hogy "kancsóürítő", mivel nagy mennyiségű alkoholt tudott egy húzásra meginni. A svéd-dán háború után Störtebeker és cimborái nem akartak lemondani a háborúban megismert, vad, harcos életről, ezért felcsaptak kalóznak. Hajókat fosztogattak, foglyokat ejtettek, akikért váltságdíjat követeltek. Ha a váltságdíjat nem fizették ki, a foglyokat a hajóról a tengerbe dobták, ha csak ki nem állták a Störtebeker-próbát: ki kellett inniuk egy húzásra a bort a kalózkapitány hatalmas korsójából. 



     Kép az Északi tenger kalózai című filmből, forrás: http://est.hu/


Jó ideig támogatóik is akadtak, például a frízek, hiszen az egyik fríz vezető Keno ten Brooke leánya beleszeretett Störtebekerbe, a hajójára is követte és a felesége lett. Végül egy áruló halász mégis a hamburgiak kezére juttatta a bandát. A vesztőhelyen a kalózkapitány utolsó kívánsága az volt, hogy őt fejezzék le elsőnek, és azoknak az embereinek, akik előtt képes lesz fej nélkül elsétálni, kegyelmezzenek meg. Megtörtént a kivégzés, és mindenki legnagyobb ámulatára a lefejezett kalóz elindult a legénysége sorfala előtt. Már hét ember előtt elment, amikor a bakó orvul a lábai közé csúsztatott egy botot (más forrás szerint elgáncsolta), így a többieket nem tudta megmenteni. 

A hamburgiak soká hiába keresték a kalózok kincseit is, majd végre megtalálták: a hajó árboca volt tele arannyal. 

Ma szabadtéri játékokon játsszák újra a kapitány történetét, életéről film is készült, a Karib-tenger kalózai mintájára az Északi-tenger kalózai címet viseli. Megmaradt állítólagos koponyája is, amiről arcrekonstrukció készült, így akár szembe is nézhetünk vele. 

A helyiek pedig a kalózokkal ugratják a gyerekeket is:

 

" Klaus Störtebeker és Gödeke Michael, az urakat dézsmáló és a szegényeket segítő kalózok személye köré a szeretet szőtte évszázadokon át a legendákat, (…). Idestova fél évezrede,hogy a hamburgi patrícius kereskedők vesztőhelyén mindketten elpusztultak, de a dűnék hajlataiba bújt halászfalvak homokos utcáin a magányosan bandukoló apróságokat még ma is így szólítják meg:
– No, nézd csak, hová mentek, Störtebeker meg Gödeke Michael?"

39. oldal

Koncsek László: Az Oderától a Genfi-tóig

 

Störtebeker

Störtebeker állítólagos arcrekostrukcoiója. forrás: 

Meglepett, hogy bár "Az éber bádogkakas" alcíme "A német tengerpart regéi", mégis kevés történetében játszik jelentős szerepet a tenger. De számos mese szól a halomsírok többnyire barátságos, harangvirág-méretű, ezüstcsengőket és hegyes sipkát viselő törpéiről, házimanókról, kék szemű, hosszú hajú germán istennőről. De azért akad vízimanó, sőt bosszúálló, vízbefúlt zombi asszonyszemély, s akadnak benne sellők és vízitündérek is. 

Érdekes a története a Buskam-sziklának, ami tulajdonképpen egy egészen apró, furcsa kis sziget. A valóságban ez egy úgynevezett vándorkő: a jégkorszakban, egy gleccserrel érkezett apróbb társaival együtt, amik viszont nem emelkednek a tengerszint fölé. Koncsek László könyvében három különböző legenda is szól róla. Az egyik szerint Walpurgis éjszakáján ide repülnek a boszorkányok, hogy levegyék öregasszony-bőrüket és szép, fiatal leányokká változva mulatozhassanak a főnökükkel, az ember arcú, bakkecske testű ördöggel. Itt avatják az új boszorkákat, itt tanulják a praktikákat, és még éjfél előtt újra felkapnak a kecskék, macskák hátára vagy a seprűnyélre, piszkavasra, mert akit a hajnal a levegőben talál, az lepotyog! De ugyanennél a sziklánál találkoznak egy másik legenda szerint Szent Ivánkor a hableányok. Tálcáikon finom ennivalót hoznak, és kiülnek a sziklára eddegélni. Játékosan körbeúszkálják a sziklát, és aki elfárad, az nagyobb halakba kapaszkodik, azokkal húzatja magát.


A Buskam szikla

a Buskam-szikla. a kép forrása: https://de.wikipedia.org/wiki/Buskam

 A harmadik legenda pedig azt véli tudni, hogy Adebar, az a bizonyos varázslatos gólya jár ide, aki a gyermekeket hordja az embereknek. Kiveszi a tengerből a gyermekeket, és kicsinykét kiteszi őket száradni a Buskam-sziklára. Végülis, miért ne használhatnák mindannyian ugyanezt a sziklát?! Sőt, az internet tanúsága szerint házasulandó emberek is odajárnak, esküvő előtt ajánlatos a pároknak hűségük próbájaként a sziklához evezni és ott fent táncolni néhány lépést. Utána mehetnek a templomba!

 

De a németek nem csak az Adebar gólyát becsülik meg, szeretettel gondoskodnak a valóságos madarakról is. Koncsek László feljegyzi, hogy a Fähr-sziget madárvédelmi terület, ő maga pedig a Gólyanyár című, német ismeretterjesztő könyv fordítója is. 


Itt egyébként körbe is lehet úszkálni a sziklát virtuálisan: 

https://www.youtube.com/watch?v=WwpPThnvcRI

 

De még egy utolsó körre térjünk vissza a mesék világába, a közismert Loreley történetre emlékeztető történet él a Keleti-tenger partvidékén a borostyán boszorkájáról. Azt mondják, valaha a borostyán boszorkája szép tündérlány volt, egy magányos szirtfokon dalolta szomorú énekeit. Egy fiatal halászlegény egyszer a közelébe evezett, majd egyre több időt töltött a tündérrel. A lány barátságosan fogadta a közeledését, olyannyira, hogy egy idő múlva átszállt a bárkájába is, a halászatban is a segítségére volt. Csakhogy a lány a gonosz szellemek szolgája volt, akik a borostyánt őrizték. Kérve kérte a fiút, hogy szöktesse meg őt tőlük, vigye magával messzire, ahol örökre boldogok lehetnek. Úgy tervezték, hogy indulás előtt még megrabolják a gonosz szellemeket és nagy halom borostyánt is visznek magukkal. Egy sötét éjszakán elindultak a vénséges bükkerdőbe, de az egyik szellem elébük toppant és félelmes hangon rájuk dörrent:

"Hová mész te tolvaj, hová mész te áruló?!"

A halászlegény úgy megrémült, hogy visszarohant a bárkájához, és messze kievezett a tengerre – vesztére! Másnap találták meg a bárkát felborulva, ő maga a tengerbe veszett. A szellemek pedig megbüntették a tündérlányt, soha többé nem énekelhet szélcsendes időben a szirtfokon, hogy emberfia meg ne közelíthesse mégegyszer. Csak szörnyű, viharos időkben engedik a földfelszínre, ekkor kiáltja világgá boldogtalanságát, és bosszúból a tengerbe szórja a szellemek kincseit, a borostyánt... 

 

Itt egyelőre vége az Északi-tengeri kalandnak, de az utazás még folytatódik! Kövessétek nyomon a mesék útját a mesemondók blogjain, az Óperenciás- tengeren is túl...

 

Zalka Csenge

·         weboldal: http://tarkabarka.blogspot.com/

Stenszky Cecília

·         weboldal: http://naposholdasmesek.blogspot.com/

 

Varga-Fogarasi Szilvia

·         weboldal: https://www.ketfulu.hu/