2013 könyvekben :)

Mivel az óév végén felszámoltam a különálló könyvesblogom, (a bejegyzések mind átkerültek ebbe a blogba, nem vesztek el), így idén ide írom az olvasmányélményeim összefoglalását is.

Kicsit visszafelé haladva az időben: ez itt én vagyok az idén karácsonyra kapott könyveimmel. Egy karácsonyi szakácskönyv, egy Beatrix Potter (amit azóta tovarukkoltam, mert ez a 3. példányom volt belőle és szebb kiadásban is megvan), aminek viszont nagyon örültem, az Durrelltől A susogó táj, amit még nem olvastam. Ez ritkaság számba megy, hiszen alig van még olyan könyv tőle, amit nem ismerek. Illetve egy Bestseller írókkal készült beszélgetéseket tartalmazó kötet, történetesen van benne Coelho is, de szerencsére Ulickaja is. :D Amit legjobban vártam, Arthur Spiderwick Manóhatározója, azt sajnos mégse hozta a Jézuska, úgyhogy az újév elején majd megrendelem magamnak a hegyes tünde szilikonfülekkel együtt. 

Legutolsó idei olvasmányom pedig a saját meseregényem volt, @Izolda moly minden évben felteszi a kérdést, hogy mi történt veled idén először: nos, idén először adták ki könyvemet, idén először volt egy nagyon jó hangulatú könyvbemutatóm, illetve olvastam nyomtatásban a saját könyvemet. Valamint mások számára szülinapi, meg karácsonyi ajándékká is váltam, 

Itt mosolyog például @mesemoly, aki karácsonyra kapta Lea és a három boszorkány történetét. Ja igen, idén először láttam könyvemet a könyvesboltok polcain, az is érdekes élmény volt! A könyvbemutatóról itt van egy remek beszámoló @Fummietól a kiadó honlapján azóta videó is készült mellé. Utazókönyvként itt lehet rá feliratkozni!

Nézzük sorra a többi idei olvasmányélményem. Mivel több, angol nyelvű tündéres könyvbe is belevágtam, amit még nem volt érkezésem befejezni, ezért ezeket is ide számítom, mert a moly.hu is 2013-ra datálja majd ha befejezem. 

Összesen 36 könyvet olvastam (kevéés!!!) , 5944 oldalt.  

Kezdjük a legkatartikusabb könyvélménnyel: Catherynne M. Valente Marija Morevna és a Halhatatlan

Nem volt egyértelműen pozitív élmény, mert nem éreztem jól magam a világában és a könyv igazságaival, tanulságaival se értettem egyet, a főszereplővel nehezen és nem szívesen azonosultam. De egyértelműen szuggesztív könyvről van szó, szerettem benne a rengeteg népmesei vonatkozást is. A szövege igényes, a világa sajátos, a cselekménye sodró. 

9 népmesés kötetet olvastam, ebből:

- két magyart

- két indiánt

- két írt, angolul, a párommal együtt

- egy németet

- egy erdélyi szász

- egy vegyes, kifejezetten manó témájút

+ The Fairy Bible, ami inkább hiedelmek gyűjteménye, de meséket is tartalmaz

Visszatérő kedvenc írók (korábbi években sokat olvastam tőlük): Terry Pratchett 2, Varró Dániel 1, Lucy Maud Montgomery 1, Schmidt Egon 1 kötet

18 gyermek - és ifjúsági irodalom kategóriába tartozó könyvet olvastam (műmesék, meseregények, verseskötetek)

ebből kiemelkedően pozitív élmény volt: 

Richard Adams: Gesztenye, a honalapító

Lucy Maud Montgomery: Ezüst Erdő úrnője

Edith Klatt: Rénszarvasok pásztora

Az egyetlen könyv, amit egy éven belül kétszer is elolvastam:

Nemes Nagy Ágnes: Bors néni könyve

egy madaras, egy embertani és egy gyógynövényes szakkönyv (kevés!!! :D)

fantasy: 4

Két könyvet hagytam félbe

Legnegatívabb élmény:

Raymond E. Feist Tündérmese

eléggé küzdöttem vele, mert olyasvalaki ajánlotta, akire egyébként kíváncsi voltam és fontos volt nekem, de hiába. annyira vacak szegény könyv nyelvezete és cselekménye is, hogy képtelen voltam végigolvasni. Viszont lehet benne tündéres ír hiedelmekre és adalék információkra vadászni (pl manós Disney film!) ami érdekes, talán ez volt az egyetlen pozitívuma. 

Bogos Katalin Füttyös

(eleve poénból olvastuk el egy molytalálkozón, de így is megrázó élmény volt). 

Jó tanácsom az elmúlt év tanulságául és az idei évre nézve:

;)

Mindenhol jó de legjobb...

... a Dinnyési Fertőn, főleg, ha nem fagy szét az ember.

Lassan szokásossá válik, hogy az évet a 9. helyi csoport madarászaival zárom. Idén elmaradt az ottalvós téli tábor (amit különösebben nem bántam, mert a rosszul kifűthető elzai faházban én mindig megfázom vagy összeszedek valami betegséget), volt helyette egy remek, langyosnak ígérkező téli nap, beígért kirándulás és hasonló jó dolgok.

Elsőnek is mindjárt ott voltak a tatai vadlúdsokadalmat megszégyenítően látványos mennyiségű ludak és mindenféle színes récék. A tőkéseken kívül üstökös- és barátrécéket is láttunk (a többiek szerint volt kerce- meg kanalasréce is, de ezekről lemaradtam). Nemrég a bécsi természettudományi múzeumban gyakoroltuk a mindenféle kacsákat a kitömött példányokon (az is nagy móka volt, beszabadultunk párommal az állatgyűjtemény madaras részére, ki se jöttünk vagy 3 órán keresztül), most élőben és igazán messziről is megnézhettük őket. Kacsákat nézegetni az egyik legszórakoztatóbb formája a madarászásnak, mert legalább olyan jellegzetes színezetük van, mint az énekesmadaraknak, így könnyű őket megtanulni (szemben mondjuk a partimadarakkal) és még szemet gyönyörködtetően változatosak is. Közben a fejünk felett folyamatosan húztak a vadlúdcsapatok is, mindehhez a kulissza a Fertő szépséges, szerencsére épp nagy, nyílt vízfelülete volt a tavalyi nád között. 

A hálókkal talán kisebb szerencsénk volt, mert nem fogtunk sok madarat (sajnos nekem nem is jutott lehetőség, hogy "madarat szedjek" azaz kibogozgassam a hálóba tekeredett jószágokat), de azért látni is jó volt közelről a mezei verebeket, széncinegét. Legjobban egy vörösbegynek örültem, mostanában az egyik kedvenc madaram, mindig rácsodálkozom a fantasztikus színére. 

Ha valaki esetleg nem ismerné a módszert: a madarászok úgy nevezett függönyhálókkal fogják meg a madarakat. Ezek talán leginkább a merítőhálóhoz hasonlítanak, csak éppen függőlegesen helyezkednek el. Zsebek vannak rajtuk, ebbe potyog és gabalyodik bele a hálónak ütődő madár. A befogásukra azért van szükség, hogy apró fém gyűrűvel megjelölhessék őket, ennek segítségével megismerhessék a visszafogások alkalmával, hogy merre jár, mennyi ideig él egy-egy madár. A kapott adatoknak köszönhetően hatékonyabban tudják védeni a vonulási útvonalakat, a pihenőhelyeket. Nyaranta az ország minden részében tartanak "gyűrűző táborokat", ahol ezt a munkát végzik. A dolognak óriási környezeti nevelési jelentősége is van: hiszen itt a gyerekek nem csak

sokat tanulhatnak a madarakról, hanem egészen közelről is láthatják őket, illetve ha a hálóból kibogozni nem is szabad mindenkinek, de a jelölés után még a legkisebbek is megsimogathatják, szabadon engedhetik a madarat. Nem gondolom, hogy kizárólag ez az egyetlen járható útja a természet megszerettetésének, de maradandó élmény lehet.

A mai napon nem csak gyűrűztünk a Fertőn, hanem kisebb sétát is tettünk, ahol a madaraknak éjszakázó

helyül és költőhelyként szolgáló, mesterséges odukat tettünk ki. Közben Fenyvesi Laci, a csoport elnöke és
fő-fő gyűrűzője sok más érdekességet is mutatott. Mesélt Dinnyés falu történetéről, amiből engem a határban lévő kőkereszt története fogott meg leginkább: ez most a faluból kifelé néz, a régi falu irányába, amit a török dúlás pusztított el. A kereszt igen régi, maguk a dinnyésiek se tudják, ki, mikor állíttatta. Még meg is akarták fordítani, hogy a jelenlegi falura nézzen, de aztán a tanító javaslatára mégis meghagyták a mostani irányban, a régi falu iránti kegyeletből.

Laci rögtönzött növényvizsgát is tartott a jelenlevőknek, mindenféle elszáradt, a kecskék által alaposan megrágcsált kóróból kellett megmondanunk, hogy az melyik növény lehetett friss állapotában. Három gyógynövénytáborral a hátam mögött ez nem is volt olyan lehetetlen feladat, sikerült kitalálnom a cickafarkat, a lóromot, a szamárbogáncsot, a beléndeket és a fehér ürmöt is, csak valamelyik ökörfarkkóró fajt nem ismertem meg. (Nem a szöszös ökörfarkkórót, az könnyen ment volna). Pedig a lóromból meg az ürömből már alaposan befalatoztak a kecskék. 

Mellesleg a kecsék és a rackák ott legeltek a környéken, Laci meg is etette őket és elkísértek bennünket egy darabon. Ha kevesled a téli madárlesre érkezőket, toldd meg a csoportodat néhány kecskével! 

Mindenképp meg kell említenem Kriszta remek palacsintáját, Bogi rendíthetetlen derűjét, meg a párom kitartását, aki bár mégis átfagyott az enyhe téli napon, hősiesen ott maradt velem az utolsó nagyobb sétáig. 

A menetrend szerinti téli madarászat megvolt, jöhet az új év! :) Bár még tartozom a réginek egy könyves, olvasmányértékelős évlezárással is. 

                  (gyűrűző napló, gyűrűző fogó, madárgyűrű füzér, a szaloncukrot meg ismeritek ;)

                                                                       

                                                                             Ernő

        Ha kevesled a téli madárlesre érkezőket, toldd meg a csoportodat néhány kecskével! 

... és rackával is, ha úgy tetszik! :)

Boszorkányból sose elég :) BUÉK! :)

Banyásodó - hajdan és ma :)  önarckép egy barátnőmmel

Nyanyó háza Leával és frugilegával

Borbolya házának belseje

Rajzaim a Derkovits kör kiállításán, 2011

Lea és a viharbanyák - ami a regényből kimaradt

A szerkesztőm javaslatára végül Lea és Frugilega jelenete került az első kisregény végére, eredetileg a Fekete Királyfi sorsáról esett volna szó. A balul elsült boszorkányszombat előestéjén a banyák tervezgetik, hogy milyen varázslatokat visznek majd véghez. Egyikük egy önhitt, fekete hajú, a szerelmes királylányokból folyvást gúnyt űző királyfit akar teáskannává varázsolni. Természetesen amikor megtartják a második boszorkányszombatot, erre is sor kerül:

Az önhitt, gonosz szívű Fekete Királyfi viszont még azon a hajnalon egy szűk, sötét és hűvös helyen találta magát. Kiáltani akart a szolgáiért, de nem jött ki hang a torkán, sőt, mintha nem is lett volna torka! Se lába, hogy a folyosóra szaladhasson, és fellármázhassa a palotát. Dúlt-fúlt magában, és elhatározta, hogy még aznap felnégyelteti azt, aki miatt ebbe a kínos helyzetbe került. De persze még egyetlen teáskannának sem sikerült bárkit is felnégyeltetnie. Reggel a konyhalány megörült, amikor a szép, rózsamintás teáskannát meglelte a kamrában, rögtön el is határozta, hogy ebben küldi fel a királykisasszonynak a reggeli kakukkfűteáját. Szépen egy tálcára állította a királyfiból lett kannácskát. És elhihetitek, hogy egy amúgy is rossz éjszaka után semmivel sem hangolódik jobb kedvre tőle valaki, ha színültig töltik tűzforró teával (hiszen nem volt szabad kihűlnie, amíg fel nem vitték a hétszázhetvenhetedik szobába, a királykisasszonyhoz).

De a királyfi minden szenvedését elfelejtette, amikor felértek vele abba bizonyos a hétszázhetvenhetedik szobába. Baldachinos ágyában, fehér párnáin ott üldögélt a kicsi királykisasszony: égszínkék hálóköntösében, hosszú, kibomlott hajával, alvástól kisimult, békés arcocskájával olyan szép volt, hogy a királyfi menten beléje szeretett. De hosszú-hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a Fekete Királyfi végre visszanyerhesse emberi alakját, bocsánatot kérhessen egykori durvaságáért, és feleségül kérhesse. 

Karácsonyi történet, köszönet

Blogon nem szoktam ünnepelni a karácsonyt, most mégis megteszem, mert találtam valamit, ami igazi karácsonyi történetnek való. Egy köszönetről van szó, amivel tartozom valakinek, mégpedig Varró Dánielnek. 

Volt egy legalább két, három éves szakasza az életemnek, amikor egyáltalán nem írtam semmit. Egyetemista elsős koromtól körülbelül harmadikos koromig. Ebben persze az egyetem is szerepet játszott, ahol biológus szakon nem sok ráérő ideje marad az embernek az első néhány évben, de még egy dolog visszatartott az írástól. Gimnázium utolsó két évében volt szerencsém részt venni egy diákírótáborban, ahol épp olyan évetketfogtam ki, hogy divat volt a negatívum, mint téma. A zsűri csak azokat a diákírókat emelte ki, akik valami szörnyű-szomorú-nyomasztó dologról írtak. Csak az volt a jó, ha a világot valami rettenetes helynek láttad, szinte kötelező volt keserűnek és kiábrándultnak lenni. Rám meg mindenki döbbenten nézett, hiába hívtak be egymás utáni két évben is, hogy mit keresek én itt a biedermeier természetleírásommal, derűs, "jókislányos" világommal. Unalmasnak tartották a magyar tájat, fölöslegesen érthetetlennek a madarász szakszavakat. (Bele mertem írni valamibe, hogy "revír"). 

Bennem akkor egy világ dőlt össze, az első év után még igyekeztem, meg akartam felelni, aztán feladtam. Hogy ha tényleg azok és csak azok a jók, amit ők annak tartanak, akkor nekem ezzel az egésszel nincs dolgom tovább. 

Még bőven tartott az én-többet nem - írok korszakom, amikor egy író-olvasótalálkozón, Szegeden találkoztam Varró Dániellel. Egyetemista koromban én olyan lelkesen jártam író-olvasótalálkozókra, mint más rock koncerte. Szabó Magdához és Varró Dánielhez, például. Néhány ismerőssel vitatkoztunk nemrégiben arról, hogy kell-e, hogy lássuk egy író, költő arcát, vagy hogy mi történjék akkor, ha hirtelen magánproblémákkal kezdik bombázni az olvasók egyik-másik szerzőt. Természetesen én is ilyen voltam, én is felnéztem a kedvenc íróimra, költőimre, a személyükért is rajongtam, nem csak a puszta írásaikért, ha érdemesek voltak rá persze. És természetesen ki másnak öntöttem volna ki a lelkemet, mint Varró Dánielnek, a dedikáció ürügyén: hiszen ő is diákíró táborozott annak idején, és ő sem ír naturalisztikus és nyomasztó dolgokat. Tőle kérdeztem meg, hogy akkor mégis helyes úton vagyok-e, és persze elmeséltem neki a fenti történetet. Hiszen éppen ő az, aki költőként is mer őszintén derűsnek, árnyalatnyira sem keserűnek lenni.

 Ő pedig válaszul ezt írta a Bögre Azúr elejébe nekem:

Ezt pedig ma, első könyves szerzőként ezúton is nagyon-nagyon köszönöm! Hogy visszaadta a hitemet és újra írni kezdtem. 

Boldog karácsonyt mindenkinek! :))))

Boszorkányságok :)

Egy kis ajándék a Lea és a viharbanyák, olvasd újra velem!  kihívás játékosainak, és mindazoknak, akiket érdekel a könyvem háttere, a benne szereplő dolgok ihletői. Sohonyai Edit kérdezte a könyvbemutatón, hogy Lea,a  főszereplő kislány ugye én magam vagyok? Természetesen így van, bizonyos szempontból biztosan. :)) Olyannyira, hogy egyik-másik mozzanat, említett dolog egészen valóságos, mint például ez a Boszorkányságok című újság, ami szintén szerepel a könyvben. Nekem valóban volt két barátnőm, akikkel alsó tagozatban együtt boszorkányoztunk, például írtuk ezt, a sajnos később soha ki nem adott újságot, aminek csak a címlapja készült el, meg az alábbi, általam írt cikk. A varjas írásom és rajzom valószínűbb, hogy a Foltos című "környezetvédelmi diákújságba" íródott, amit szintén ugyanezzel az alsós osztályommal, barátnőimmel írtunk.

Könyvbemutatón túl, Tolkien születésnapján innen

Mivel már így is laza két órája ülök a számítógép előtt (és még csak hszekre meg emailekre válaszoltam!!) így megint nincs időm sajnos hosszú bejegyzésre, de hadd osszam meg veletek @Fummie élménybeszámolóját a könyvbemutatómról, illetve a kedvenc képemet! :))

@Fummie a moly és könyvesblogger így élte ezt meg: http://fummiekonyvtara.blogspot.hu/2013/12/konyvbemutaton-jartam-2.html

családi pezsgőzés a bemutató után. :)))

további képek Rigó, a mesemondó facebook oldalán 

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.252535881569434.1073741832.245851205571235&type=3

Mindenkinek szívből köszönöm, aki eljött, én csudajól éreztem magam! :))

Újabb beszélgetés velem

Rohamosan közelít a könyvbemutatóm! :) Ennek kapcsán beszélgetett velem @SpiritBliss , a Könyvmolyképző Kiadó egy másik szerzője. Az alábbi fotón pedig személyesen Frugilega néném üldögél, a bemutatón ő is ott lesz! :)) (anyukám varrta) 

interjúúú: http://spiritblissinterjublog.blogspot.hu/2013/12/regi-uj-boszorkanyok-lathataron.html

Boszorkány röpte - Luca napra :)

Önarcképem boszorkányokkal

Így repülnek a magyar boszorkányok

Borbolya néne

Variáció seprűttartásra

Beszélgetés velem a kiadó honlapján :)

Tessék olvasni eztet itt! :)

http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/interju-lovranits-julia-5308.html

Külön örömömre szolgált, hogy a kiadó nevében egy régi kedves játékostársam, Bökös Borbála keresett meg, aki már az első Aranymosás játékban is szimpatikus lett számomra, ráadásul jól is ír! :) Idén ő is nyert, a Szmirkó című regényével, talán legközelebb én beszélgetek ővele az új könyve kapcsán? :) 

Szóval ezúton is köszi Bori, a lelkiismeretes és tényleg igazán rámfigyelős kérdezést, jólesett! :))

ui.: először nem jól tettem ki a linket, most már rendben van!

Rajzaim a meseregényemhez

Frugilega (fekete ruhában) , Borbolya (lila ruhás) , Herta (középen)

Boszorkányszombat

Nyanyó háza

Nyanyó háza a fehéroroszországi színes faházak alapján

Lea és a Viharbanyák - Könyvbemutatóm :)

A korábban A varjasboszorka című kéziratom végül a kiadóban a Lea és a Viharbanyák címet kapta a kiadóvezető javaslatára. Az itt látható borítótervet Szőnyi Gergely készítette, a könyv a bíbor pöttyös sorozatban jelenik meg ifjúsági irodalomként, de én már nyolc éves kortól is ajánlom! :)

és ....


hurrrrrrrá lesz könyvbemutatóm! :))) Amire minden érdeklődőt szeretettel várok.

itt:

KMO - Kispesti Munkásotthon Művelődési Ház, Teleki utca 50.

ekkor:

december 18. 17:30- 18-30 ig

https://www.facebook.com/events/417683921692199/?ref_dashboard_filter=calendar

Ami biztosan lesz: boszorkány ujjak sütemény, felolvasás a regényből. És aki velem beszélget mesékről, mesemondásról, regényírásról és madarakról: Sohonyai Edit írónő, a Macskaköröm és a Kockacukor szerzője (többek között). :)

Edit régi kedves ismerősöm, az ő kérésének eleget téve kezdtem írni a regényt.

a könyvből felolvas Kovács Marianna mesemondó és Deák Adrienn a Magyar Tolkien Társaság munkatársa.

a könyv előrendelhető: http://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/lovranits-julia-a-varjasboszorka-6500

nekem pedig lett írói-mesemondói facebook oldalam: https://www.facebook.com/rigothestoryteller


Hamarosan jön egy beszélgetés is velem! :)

Meseregény :)

Kedves Mindenki! :)

Decemberre (dec 15 körül) megjelenik a Könyvmolyképző Kiadónál a rég várt meseregényem! :) Pontos részletekkel később jelentkezem, egyelőre elkezdem ide kitenni a regény kimaradt részeit, illetve az írásomhoz készült saját rajzaimat.

A jelen részletet mesemondó mesteremnek, Zalka Csenge Virágnak ajánlom, hiszen az ő miniportréját tartalmazza. :)

Túl az Óperencián

Már öreg este volt, mire elértek a folyó torkolatához, és a lábuk előtt, a sötétben ott zúgott a tenger. A Hold arany hidat rajzolt a víz felszínére, a parton tűz égett, egy embercsalád táncolt a holdfényben a tűz körül. Lent a parton kisebb vitorlások, meg hajók horgonyoztak.

- Nahát, itt vannak emberek? – csodálkozott Lea.

- Vannak, - felelte Kökörcsin.- Ez amolyan határvidék, akad, aki ellátogathat az Óperenciára: főleg zenészek, mesemondók, de akad köztük néhány egészen hétköznapi apuka anyuka is, meg sok gyerek. De azért jobb lenne, ha nem látnának meg.

Frugilega meg Holdviola közben láthatóan terveltek valamit, azután a királyfi, és Holdviola átbucskáztak a fejükön, és arany csőrű, fehér madarakká változtak, máris felreppentek egy, a királyfi országába tartó hajó árbocára. Akkor Frugilega is elmormolt valami varázsigét, és sirállyá változtatta Leat meg saját magát, felkapta Kökörcsint, azután meglebbentette a szárnyát, és felszállt egy árbocra. Lea kissé meglepetten követte.

- Így ni! - csérogta a sirály - Frugilega- Nem vagyok oda ezekért a madarakért, de tengeren határozottan praktikusabb sirálynak lenni, mint varjúnak. Most pedig fejed a szárnyad alá, és próbálj meg kicsit aludni reggelig, holnap hosszú utunk lesz.

Másnap korán reggel, Lea kissé elgémberedett szárnyakkal ébredt, nyújtózkodott egyet, amúgy madármódra, és körberepült a homokos, kék és fekete kagylóhéjakkal borított part felett. (...)

Épp ideje volt, hogy visszatérjen a boszorkány mellé, mert a hajó már fel is húzta a horgonyt, és elindult a nyílt tenger felé.

Karcsú hajó volt, fekete kalózvitorlával, oldalán piros felirat hirdette a nevét: „Stefánia”. Legénysége néhány matrózból állt, a kormányosból, a kapitányból, meg egy mesemondóból, aki az utasokkal, vagy tucatnyi, tíz-tizenhárom év közötti gyerekkel foglalkozott. Nagyon korán volt reggel, a gyerekek is álmosak voltak még, csendben nézték a vizet, ami a parttól távolodva új meg új színeket öltött: zöld volt, majd kék lett, hol sötétebb, hol világosabb. A hullámokban labda nagyságú, áttetsző medúzák úsztak, ezek barnák voltak meg égszínkékek.

- Na kiről meséljek ma nektek? – kérdezte a Mesemondó. Olyan huszonnégy éves forma lány volt, eleven tekintetű, vidám mosolyú. Hosszú, fonott, vörös copfja a derekáig ért, a nyakában hatalmas, farkasos medál lógott, bokáján ezüstcsörgők csengtek. Odatérdelt a gyerekek közé, hosszú szoknyáját szétterítette: a szoknyán mindenféle figurák rajzai voltak, indián, farkas, nyúl… más effélék, meg volt egy kalózforma hajósember is, vörös kendővel a nyakában.

A gyerekek rögtön megélénkültek, és szinte egyszerre kezdték sorolni:

- Tündérekről!

- Manókról!

- Sárkányokról!

- Cowboyokról és katonákról!

Egy komoly arcú kislány a Mesemondó szoknyáját nézegette, aztán hosszas gondolkodás után rábökött a kalózkülsejű hajóslegényre:

- Róla mesélj! Meg a tengerről!

- Jó, de legyenek benne tündérek! Vízi tündérek! – egyezett bele a másik kislány

- Meg harc! – tette hozzá egy kisfiú

A gyerekek lassan elcsendesedtek, a Mesemondó kisimította a szoknyáját, szemügyre vette az arcképet, és azt mondta:

- Hát akkor gyere te, Hordivár.

Azzal a gyerekek felé fordult, és belefogott a mesébe.

- Ezt a történetet még a nagymamámtól hallottam, aki egyébként személyesen ismerte ezt a fickót, mert egyszer utazott a hajón, amin Hordivár szolgált. A dédnagymamám akkoriban olyan korú lehetett, mint most ti. És nagyon tetszettek neki a hajóslegények: ugyanis tudtak harmonikázni jó nótákat, amiket el is énekeltek mindjárt. De mesélni csak egy tudott. Ő volt Hordivár Gamez. Hajlott, görögös orrú, olajos barna bőrű, nagy, fekete szemű és hajú fickó volt. Rettentő jó pasi! – kacsintott ki a lányokra a Mesemondó- Neve után brazilnak gondolták, akik ismerték, de állította magáról, hogy Indiában született. Halászok voltak a szülei, kicsi bárkán laktak, ő is azon született, valahol a Gangesz partjainál, így mesélte. Hogy aztán elsüllyedt-e a bárka, vagy Hordivár szökött meg a családjától, ki tudja? Ki így, ki úgy tudta a történetet, maga Hordivár is gyakran változtatott rajta, egyszer elrabolták arab kereskedők, máskor viharból menekült egymaga. A családi tutaj mérete is folyton változott: hol kicsi lélekvesztő, hol kiszolgált csatahajó volt az otthona. Mindig máshogyan mesélte el az életét. Persze, senki nem mert ellenkezni vele, mert verekedni is nagyon jól tudott. Talán csak egyetlen története volt, amit mindig egyféleképpen mondott el, ez volt a nagymamám kedvenc meséje: Amikor Hordivár még kisfiú volt, és a szülei bárkáján utazgatott, egyszer az apja hálójába akadt egy sellő. Hajnal volt, a felnőttek még nem is voltak ébren, de Hordivár valamiért korán kelt, és meglátta a magatehetetlenül vergődő lányt a hálóban. Csodaszép sellő volt, gyönyörű, hullámos aranyhajjal, hatalmas, kékeszöld szemekkel. Nagyon belekeveredett a háló szemeibe, jó sokáig tartott, mire a fiúnak végre sikerült kiszabadítania és óvatosan visszacsúsztatnia a tengerbe.

A sellő nagyon megörült a szabadságának, odajöttek hálálkodni a nővérei is, egyik szebb volt, mint a másik, de amelyik a hálóba akadt, az volt a legszebb. Egy dalt énekeltek köszönetül, majd a kékszemű visszaúszott, és arra kérte Hordivárt, hajoljon át a hajó korlátján, hogy búcsúzóul megcsókolhassa.

Ekkor jött fel a fedélzetre a fiú apja, rémülten rohant oda, és rántotta vissza a fedélzetre a fiát, hogy a lány nehogy magával ránthassa a mélybe, és cifra átkokat szórt a halfarkú nők után, akik rémülten menekültek előle.

Hordivár sohasem tudta meg, hogy igazán rossz lélek volt-e a sellő, és tényleg vízbe akarta-e őt ölni, vagy valóban csak csókkal akart elválni tőle. De egy dologban biztos volt: hogy beleszeretett azokba a kékeszöld szemekbe.

Aztán persze látott még sellőket, de csúnyák voltak és gonoszak. Azt az elsőt, az aranyhajút és kékszeműt hiába kereste a világ minden tengerében, vad folyamában, csendes tavában és földi lányok kékeszöld szemében.

- És aztán mi lett Hordivárral? – kérdezte az előbbi kislány.- Soha többé nem szeretett meg senkit?

- Dehogynem! – válaszolta mosolyogva a Mesemondó- Egy olasz kereskedő lányát, aki nem volt se szőke, se kékszemű, mert barna volt, és hatalmas, fekete szemei voltak. De az apja nem akarta hozzáadni a fiúhoz, egy magas toronyban őriztette a lányt.

- Sok fegyveres őrrel! – kiabált közbe egy kisfiú.

- Bizony, sok fegyveres őrrel, messze a világ végén. Hordivár soká-soká vándorolt, míg meglelte a tornyot, és hosszú hetekig kellett küzdenie az őrökkel, egyszer majdnem le is győzték, de a legjobb barátja a segítségére sietett, és megmenekült. Akkor kiszabadította a lányt, és megszöktette a toronyból. De a lány azt mondta, hogy csak akkor megy hozzá feleségül, ha otthagyja a tengert, odaköltözik mellé a szárazföldre és egyszerű kereskedő lesz. Mert nem akar olyan férfi felesége lenni, aki bármelyik nagyobb viharban meghalhat. (Akkoriban még jóval kevésbé biztonságos hajók, és szeszélyesebb tengerek voltak, mint manapság.) Nem akar napot nap után végigrettegni, hogy épségben hazatér-e hozzá. Akkor Hordivár elbújtatta a lányt az apja elől egy nagynénikéjénél, és visszament a tengerre.

- De mikor fog visszamenni a lányhoz? – kérdezősködött újra a kislány, aki a mesét kérte.

- Hát… majd ha elege lesz a tengerből. Meg ha elég pénzt gyűjtött, hogy kereskedő lehessen- válaszolt a Mesemondó.

- Nekem ugyan soha nem lenne elegem a tengerből! – mondta elszántan egy kisfiú.

- Én meg inkább tengerre szállnék Hordivárral a lány helyében! – tette hozzá nekitüzesedve egy szőke, copfos kislány.

- De bolond is az a Hordivár, ha igazán otthagyta ezt! – mondta az előbbi fiú, körbe tekintve a csillogó vízen.

- Még szép, hogy otthagyta! – csattant fel az egyik lány.- Mert fontos volt neki a fekete szemű lány!

- De biztosan otthagyta? Nem lehet, hogy ezt is csak kitalálta, mint a többi dolgot?

- Az is lehet! – mondta titokzatosan a Mesemondó.

Akkor egy kicsit mindenki elhallgatott, és azon töprengtek, mit csináltak volna Gamez helyében. Csak a tenger fodrozódott körülöttük a hajó mentén. A távolban delfinek karcsú alakja tűnt fel, épp csak megvillant a fényes testük, ahogy fölmerültek és visszabukfenceztek a vízbe. Vagy mégiscsak sellők voltak…?

- De most már igazán mesélj sárkányokról! – törte meg a csendet egy eleven tekintetű fiúcska.

- Meg cowboyokról!

- Mesélj mégegyet! Mesélj még!

Így ment ez nap mint nap, és a gyerekek el nem unták. Sőt, még Frugiilega sem: félrebillentett fejjel hallgatta a történeteket, ki nem hagyott volna egyet sem.

Az egyik lány meg is jegyezte egyszer:

- Mintha az a sirály is a mesét hallgatná!

- Könnyen lehet! – felelte a mesemondó.

Néha a Stefánia lehorgonyzott a tenger közepén, és a gyerekek sikongatva ugráltak a vízbe, némelyeknek búvármaszkjuk is volt, azzal kémlelték a vízi világot.

Különböző halak úsztak el mellettük: aprók és színesek hatalmas rajokban, meg magányosak, nagyok, kövérek és barátságosak. De volt köztük tarajos, sárkányforma, gömb- és egészen tüskés, spanyolos táncot járó tűzhal is. A korallszirteken és moszaterdőkben cafrangos-sallangos gúnyájú, pöttyös vízicsigák barangoltak, és tengeri csillagok, lapos kagylók hevertek.

Furcsán fordított világ volt ez: a csigáknak többnyire nem volt háza, mégis ezek voltak a legszebbek és legélénkebb színűek. Viszont a gyerekek által üresnek vélt csigaházakban meg rákok laktak.

Egy kislány, pont az a komoly arcú (talán Sárának hívták) egy napon messzire úszott a többiektől, és egy olyan állattal találkozott, amihez hasonlót még sose látott: hatalmas, zöld jószág volt, a teste gömbölyded volt, mint egy fókának, de hosszú, kígyószerű nyaka volt, és olyan feje, mint valami dinoszaurusznak. A kislány először vissza akart menekülni a többiekhez, amikor meglátta ezt a különös élőlényt, de aztán belenézett a szemébe, és úgy döntött, mégsem úszik el előle: az állatnak hatalmas, mély tekintetű fekete szemei voltak, inkább szomorkásak mint barátságtalanok. Óvatosan közeledett a lányhoz, azután megállt mellette, és hosszan nézték egymást. Különös lény volt ez, mint valami régi időkből itt felejtett ősállat. Rettenetesen öreg, és rettenetesen magányos. Talán utolsó élő képviselője valamilyen rég elfelejtett fajnak. Sára összeszedte minden bátorságát, és megsimogatta a furcsa lény fejét. Az állat barátságosat horkantott, és egészen közel hajolt a kislányhoz. Sára úgy érezte, mintha hangok nélkül beszélne hozzá, panaszkodtak azok a hatalmas szemek, halászokról, szigonyokról, sok elveszített, kedves lényről és magányról. Azután ahogy jött, úgy el is tűnt a hatalmas állat.

- Sára, Sára, merre jársz?! – hallotta meg akkor a kiabálást a lány a hajó felől. A nővére volt, majd’ a lelkét kikiabálta már, rettentően kétségbe volt esve, csupa könny volt a szeme is- Hát te meg hol jártál?! Már azt hittem, vízbe fúltál, vagy elkapott valami ronda dög és megevett! Hogy tehettél ilyet, soha de soha ne kóborolj el mellőlem ilyen nagyon!

- No, de most már ne szidd, hanem annak örülj, hogy megkerült! – kelt a lány védelmére a Mesemondó. – Nem kell aggódnod, errefelé csak barátságos lények laknak, nem bánthatja senki.

- Sára, hol voltál? Már mindenütt kerestünk!

- Én inkább arra lennék kíváncsi, kivel találkozott. – mondta a mesemondó.

De Sára csak nézett rájuk, kifürkészhetetlen tekintettel, és nem mondta meg nekik.

- Kalózok, fedélzetre fel! – vezényelt egy reggel a Mesemondó. Nagy nap a mai! Mert meghódítjuk a Lakatlan Szigetet!

Nem is sziget volt az igazán, hanem csak egy lakatlan partszakasz. De a sekély vízben gyönyörű kagylóhéjakat lehetett találni, és kedves, tenyérnyi szárazföldi teknősök mászkáltak a part menti bozótban.

-       Na, most aztán vége a potyautazásnak! – mondta akkor Frugilega. – Irány észak! Innen már nincs messze Nyanyó erdeje.