2012. december 31., hétfő

Évértékelés könyvekben - 2012

A Víz Leánya – így mesélik a Vének – kagylóhéjjal fedett, korall fallal védett palotában lakott a Zöld Víz mélyén. Szépséges volt Rafara, arca finom és halovány, mint a rózsaszirom, tűzszínű haja nagyszerűen illett tengerzöld szemeihez.
376. Rafara, a víz lánya

Ortutay Gyula (szerk.): A csillagok szíve




2011-et és 2012-t is a dinnyési madarásztáborban fejeztem be tulajdonképpen. A táborban elkezdett könyv volt az első, 2012-be olvasott könyvem is. És hogy az évet mi minden kísérte végig... Legjellemzőbben sok népmesés kötet.

Összes olvasott könyvem ebben az évben:
76





Olvasott népmesés kötetek száma:

15 klasszikus népmesés kötet + két legendás

ezek közül:
indián 6
orosz 1
afrikai 2
japán, tibeti, kínai, vietnámi, ujgur, mongol, koreai vegyes gyűjtemény 1
kínai 1
teljesen vegyes gyűjtemény 1
német 1
lapp 1
breton 1
izlandi legendás könyv 2


ezek közül kedvenc lett: Dybas Tihamér (szerk.) A sárkánykirály palotája, A sárkánykirály lánya

Visszatérő vendégek: szerzők, akiket évek óta szeretek

Tove Jansson 2
Varró Dániel 1
Terry Pratchett 4
Schmidt Egon: 3
Gerald Durrell 1
Lázár Ervin 1
Horgas Béla 1

madaras, természetvédelmes, szakmai:

 8 + 1 embertanos tankönyv
de voltak köztük most megjelölt, rendszeresen forgatott lexikonok is


női szerzők:

13

a teljesség igénye nélkül: Beatrix Potter, Tove Jansson, Virginia Woolf, Kertész Erzsébet, Seita Parkkola, Kleinheicz Csilla, Selma Langerlöf

Az év legnagyobb könyvélményei:

Erlend Loe: Naiv. szuper, Sjón: A macskaróka, Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

A legjobb meseregények, mesekönyvek műmesék közül:

Selma Lagerlöf Nils Holgersson csodálatos utazása, Sven Nordqvist A kobold karácsonyi titka,Rákos Péter Mumus a padláson



Ami nem tetszett:

Bartos Erika Bogyó és Babóca a jégen (Bogyó és Babóca 9.), (részletezni se érdemes)

Tony DiTerlizzi · Holly Black Manók könyve (Spiderwick Krónika 1.)

hiába tetszett sokszor a világ, amit használt, ahogy használta, az erősen negatív élmény maradt

Legjobb fantasyk: Kleniheicz Csilla: Ólomerdő, Brandon Sanderson Elantris, Neil Gaiman · Terry Pratchett
Elveszett próféciák





Jövőre talán jobb lenne az arányt méginkább a népmesék, madaras-természetvédelmes szakkönyvek, a szépirodalom és a jó gyerekirodalom irányába eltolni, és kevesebb rossz vagy kevésbé érdekes és csak időrabló könyvet elolvasni csak azért, mert XY kedveli. 

Nem mellesleg pedig... 


Boldog új évet! :D

2012. december 5., szerda

Knjižnica Lendava - Könyvtár Lendva

Szlovéniában meséltem


Pont egy évvel ez előtt történt, hogy a lendvai könyvtár egyik munkatársa megkeresett, hogy mesemondót szeretne hívni a 2012-es karácsony környéki rendezvényükre. Petra Bobovec Szabó korábban Budapesten tanult,  ahol összeismerkedett a helyi madarászokkal is, ezért esett rám a választása, mint madaras mesemondóra. 
Idén végre meg is valósult a dolog, december 3-án Lendvára indultam, hogy 4-én mesélhessek a gyerekeknek. 
Utazni mindenképpen jó dolog, főleg, ha az ember sokat vonatozhat. Ráadásul nem csak jó könyvem volt hozzá, mint általában, hanem jó társaságom is, mivel édesanyám úgy döntött, elkísér. 

A könyvtár munkatársai nagyon barátságosan fogadtak minket. Miran, aki autóval elénk jöttek Rédicsre, igyekezett megmutatni az autóút során látható nevezetességeket, és a magyar nyelvű rádió műsorát is meghallgattatta velünk. (Első számú tanulság: igen, van olyan, hogy egy férfi kedves legyen, helyes, és még könyvtáros is!)

Amikor célhoz értünk, megmutatták a szállásunkat, meghívtak az aznap esti könyvtári zongorakoncertre, és Petrától még arra vonatkozólag is kaptunk tippet, hogy hol érdemes Lendván vacsorázni. A tipp bejött, a gyros és a vegaburger nagyon finom volt, utólag azt bánom, hogy nem készítettem róluk fotót. Nem az itthon megszokott pitában és hamburger zsömlében árulták, hanem ropogósra sütött, igazi kenyértésztában. Ennél nagyobb gasztronómiai élmény csak a másnapi túrós burek volt.
Az odavalósi emberek is mind nagyon kedvesek voltak velünk, nem csak Miran és Petra, hanem a hotel dolgozói, meg a gyrosos bácsi is. 

Sajnos aludni már nem sikerült igazán jól, mert a szállodai szobában eléggé meleg volt, az ablakot meg többszöri próbálkozásra se sikerült kinyitni, ezért az első előadásomon még kissé álmos voltam, de a gyerekek szerencsére mindig hamar felébresztik az embert. Bár a csoportból nem mindenki tudott egyformán jól magyarul, de az esős játékot láthatóan minden gyerek egyformán élvezte, a kézjeleket is sikerült követniük. Kicsit sajnáltam, hogy én nem vagyok kétnyelvű, mint ők, de az óvónők igyekeztek segíteni, ha valami nehezebb feladatnak bizonyult. 
Mindkét csoportban voltak kifejezetten lelkes és ügyesen kommunikáló gyerekek is, különösen örültem, hogy a végén épp az egyik ilyen kislányt küldték oda hozzám egy csokor virággal, és még pár szót beszélgethettem vele. 

A fellépés után elindultunk anyuval várost nézni. Lendva talán a szülővárosomhoz, Székesfehérvárhoz volt hasonlatos nekem,  békés kisváros, szép régi, polgári házakkal a belvárosában. Nagyon élhető helynek tűnt. A körülötte magasodó dombok miatt pedig egy számomra szintén kedves helyhez, Dunaföldvárhoz is hasonlított. Érdekes volt a város kép így, hogy odalent ott volt a megszokott Spar, hotel, Lidl és parkoló, felette pedig a párás dombtetőn a fák között kicsi templom állt, alatta szőlőtőkékkel. 

Sajnos a nap végére szakadni kezdett az eső, de ahogy utaztunk hazafelé, hóesésbe ment át, és hamarosan hófehér tájak mellett autóztunk el. Végre itt van a december, közelednek az ünnepek, ezzel a meséléssel pedig igazán ünnepváró hangulatom is lett.

Köszönöm szépen a lehetőséget Petrának és a többi munkatársnak! :) 


Itt meghallgatható a Muravidéki Magyar Rádió riportja a mesélésemről, mellette további fotók is megtekinthetők: KATT ide

További fotóim Lendváról:


Terry Pratchett: Gördülő kövek 



A lendvai könyvtár egy gyönyörű villaépületben van, ez is hozzá tartozik




szépséges régi házak a főutcán. (na ez hasonlít nekem Fehérvárhoz)




Ott fent van a templomocska.


ráközelítettem. :)









2012. december 1., szombat

A Kobold, a Tarkabarka Hölgy, a Képíró - és a Férfi



Volt már itt a gyerekkönyves interjú alanyaim között bábos-énekes lány, világjáró mesemondó, illusztrátor, most végre egy Férfi. :) A kedvenc Hagyományok Házás mesemondó csapatom, a Gárembucka férfi tagjáról van szó. Először a mesemondó találkozón , a Népmese Napján láttam szerepelni Gárembuckáékat, és első látásra meggyőztek. Tehetségesek, ügyesek, a gyerekek is remekül szórakoznak az előadásaikon, a felnőtt meséléseik is szuperek. Mi kell még? :)





Gregus László mesemondó így mutatja be magát:



Már gyerekkoromban is az érdekelt, hogy hogyan működik a világ, mi mozgatja a dolgokat. Ez a kíváncsiság megmaradt felnőtt koromra is. Így történt, hogy sokáig asztrológiát tanultam, mert érdekelt, van-e olyan dolog, ami láthatatlanul mozgatja a világot. Aztán az Integrált Kifejezés- és Táncterápiás központban tanultam, mert érdekelt, hogy hogyan működök én, és esetleg hogyan működnek mások. A tánc és a mozgás fontos szerepet tölt be az életemben, így lehetett, hogy több mint tíz éve elkezdtem taichi-t tanulni. Így nagyon sokat tanultam arról, hogyan működik a testem. Talán látszik mindebből, hogy szeretek sok mindent kipróbálni, az élet látszólag egymástól távol eső területeit összekapcsolni. Próbálom az életet egészként megtapasztalni.
Hogy kerültem közel a mesékhez? A mesék folyton jelen voltak az életemben, gyerekkoromtól egészen felnőtt koromig. De sokáig nem is nagyon gondoltam arra, hogy én magam meséljek. Egészen addig, amíg 2010-ben be nem kopogtattam a Hagyományok Háza ajtaján, hogy én a mesemondó tanfolyamon bizony szeretnék megismerkedni ezzel a régi és nemes művészettel. Amit ott találtam, arra viszont a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. A tanfolyam után életre hívtuk a Gárembuckát, mesemondó társaimmal mi lettünk a Napos- Holdas mesemondók (garembucka.hu). Azóta mesélünk és járjuk a világot, a hetedhét országon is túl, meg még az üveghegyen is túl.

És amikor én kérdeztem:

Rigó:  Honnan tudtad, hogy a mesemondás, mint foglalkozás létezik?



 Gregus László:  Boldizsár Ildikó meseterápiája kezdett érdekelni, és ő mondta sokszor, hogy régen nem mindenki mondott mesét, nem mindenkiből lett mesemondó.

Elkezdett érdekelni, hogy hogyan is volt ez régen, és bekopogtattam a Hagyományok Háza mesemondó tanfolyamára.

Akkor döbbentem rá, hogy létezhet ilyen foglalkozás, mint mesemondó.


Rigó:   Hogyan választasz mesét?



Gregus László: Természetesen azt a mesét választom, amit tetszik. 



Rigó:  Könyvből, internetről, másoktól hallod...? És milyen mesék állnak hozzád közel? Legyen benne királyfi, banya...?

 Gregus László:  Ha mesélni hívnak, és engedik, hogy szabadon válogassam meg a meséket, akkor a kedvenceim közül választok, amik nagyon megérintenek, amelyeket nagyon szeretek.


Egyszer felfedeztem magamnak Karl May Winnetou című könyvét. Elég vaskos, és kétszer akkora, mint egy átlagos könyv. Volt mit olvasni rajta. És persze akkor indián, vagy az indiánok barátja akartam lenni. Gregus László

Amikor például a saját meseestjeinkre készülünk, akkor előre megbeszéljük, mi lesz a téma, és a köré gyűjtjük a meséket.
De akkor az a fő szempont, hogy melyikkel tudok azonosulni, melyik az, amelyiket magam köré tudom csavarni. Van, amikor másoktól hallok egy jó mesét, és azt adom tovább.
Sokkal könnyebben "tanulok" mesét hallás után. Van, amikor annyira tetszik, hogy meghallgatom a történetet, és bennem ragad. Szinte el sem tudom felejteni.
De sajnos nem terem minden bokorban mesemondó. Így sokszor marad a könyv.
Lassan már alig férek be a lakásba a rengeteg mesegyűjteménytől. 
Ezért is szeretek összejárni a mesemondó cimborákkal, hogy egymásnak meséljünk, egymástól tanuljunk. Havonta egyszer körbeülünk, és csak mesélünk, mesélünk.

Rigó:  Van kedvenc korosztályod, akiknek a legszívesebben mesélsz?

Gregus László:  Még nem sikerült minden korosztálynak mesélnem, vannak még hiányosságaim.  Például kiskamaszoknak és nagykamaszoknak még nem meséltem.
Minden korosztálynak másért szép mesélni.

Az óvodásoknak úgy kell mesélni, hogy közben ne unatkozzanak, kicsit szeretem őket megmozgatni, vagy eljátsszuk velük a mesét. (Bumberák Majával, vagy Kriván Andrea Gyopárkával, mesemondó társaimmal, akikkel a Gárembucka - Napos- Holdas Mesemondók vagyunk.)
Ők nagyon rá tudnak csodálkozni a mesékre, hihetetlen fantáziájuk van, és olyan meglátásaik, hogy öröm hallgatni őket. 

Felnőtteknek azért jó mesélni, mert ők már sok rétegét értik a meséknek, a szavaknak. Lehet célozgatni, utalgatni, kikacsintani. 
De időnként azért nehéz nekik mesélni, mert úgy gondolják, hogy ők felnőttek, és egy ilyen "gyerekes" dolog őket nem érdekelheti. Nem egyszer előfordult, hogy amíg a gyerekeknek meséltem, a felnőttek titokban, nehogy valaki észrevegye őket, odasettenkedtek, és szinte nagyobb élvezettel hallgatták a meséket, mint a gyerekek. 

 Rigó:  Mi a kedvenc könyved a lehető legkisebb korodból amire vissza tudsz emlékezni?

 Gregus László:  Arra emlékszem, hogy gyerekkoromban esténként nyaggattam édesanyámat, hogy meséljen a Grimm könyvből.  Mindig a leghosszabbat akartam hallani.
 Rigó:  Az miért jó? Hogy pont a leghosszabbat.  Úgy tapasztalom, az óvodásoknak sokszor nincs türelmük hosszú szövegeket meghallgatni.

 Gregus László:  Hogy minél tovább tartson. Akkor biztosan sok minden történik, és úgy izgalmasabb. Azért is kellett a hosszú, mert akkor sokáig fent lehet maradni, és ott ült az ágy mellett az anyukám. 
Édesanyám sokat mesélt nekünk este. Akkor még nem volt divat az esti tévénézés, és fejezetről fejezetre haladtunk egy-egy könyvben.

Az esti mesélések közül az egyik nagy kedvencem Török Sándor Kököjszi és Bobojszája volt.
Amikor már nagyobb lettem, és én olvastam magamnak, bizony velem is előfordult, hogy a takaró alatt, zseblámpával bújtam a könyvet. 

Rigó:  Jajj de jó! Én is nagyon szeretem Török Sándort. Olyanra még emlékszel belőle, hogy kedvenc szereplő, kedvenc sztori vagy momentum? Mondjuk, hogy kisfiúként szívesen hajókáztál volna velük.

 Gregus László:  Igen, az varázslatos volt, hogy apróra tudták varázsolni a kisfiút (Andrist), és mindenféle mesebeli helyre vitték éjszaka. Ez nagyon megfogott.
Mind a mai napig eszembe jut ez a könyv, ha mondjuk csöpögő csapot hallok. 

Nagy kedvenceim voltak a népmesék. Kolozsvári Grandpierre Emil  A csodafurulya című könyvéhez mind a mai napig sokszor visszanyúlok.
Arra már nem emlékszem sajnos, hogy melyik volt az első könyv, amit egyedül olvastam végig. Talán Rege Sándor Gumimókus kalandjai, de nem vagyok benne biztos.
De nagyon sokat olvastam, gyűjtöttem a könyveket, időnként még akkor is a könyvesboltban voltam, ha nem is volt pénzem könyvre, vagy az utolsó forintjaimból - akkor még fillérjeimből- is könyvet vettem.

Rigó: Saját mesétek volt otthon? Amit a szüleid találtak ki.



Emlékszem, Verne Nemo kapitányát a földön kuporogva olvastam, és mindig ugyan azt a kazettát hallgattam, aminek az lett a vége, ha meghallom azt a zenét, akkor egy pillanatra újra az a földön kuporgó gyerek leszek, és a tenger alatti kalandokon izgulok. Gregus László


Gregus László:  Arra emlékszem, hogy édesapám mesélgette időnként a kis csotrogány történetét. Nagyon tetszett ez a szó, mindig nevettem rajta, de arra már nem emlékszem, mik történtek a kis csotrogánnyal. 

Rigó:  Mik a kedvenc könyveid most?

Gregus László:  Sajnos sokszor volt, hogy csak szakirodalomig jutottam, és regény vagy mese nem jutott el hozzám. De mind a mai napig el tudok veszni egy-egy jó könyvben. Olyankor előfordul, hogy inkább nem is alszom, csak megtudjam, hogyan folytatódik a történet.
Nagy kedvenc Terry Pratchett.  A Korongvilág, úgy ahogy van, varászlóstul(!), boszorkányostul, halálostul. 

Nehezen tudok egy-egy könyvet kiemelni. Sokszor éppen az az aktuális kedvenc, amelyiket éppen olvasom, vagy olvastam.

Nagyon szerettem Michael Crichton könyveit, a felvetéseit, ahogy gondolkodott a világról. (Ő írta az Őslénypark c. könyvet is, amiből később a világhírű Jurassic park c. film készült.)
Aztán nagy rajongója voltam David Attenborough  könyveinek. Kézbe venni is öröm őket, és még ha ismeretterjesztő könyvek is az ő könyvei, nekem nagyon olvasmányosak. Nagyon szerettem olvasni Spiró György Fogság című könyvét. Örkény egypercesei is a kedvenceim között vannak. Itt most következhetne még egy nagyon hosszú lista.
Legutóbb James Clavell A Tajpan c. könyvét olvastam.

Rigó: Személyiségformáló regényhősök, mesehősök voltak az életedben?

 Gregus László:  Valahogy nekem kimaradtak az életemből az ideálok és a példaképek. Sem a regény- és mesehősök között, sem az élő személyek között nem találtam olyat, aki olyan mélyen megérintett volna, hogy rá akartam hasonlítani. Persze egy-egy izgalmas könyv után én is Bornemissza Gergő, Kinizsi Pál, vagy legkisebbik királyfi akartam lenni. De sosem lebegett sokáig az a szemem előtt, hogy én is pont olyan akarok lenni, mint ők.

Rigó:  12-13 évesen mit olvastál?

 Gregus László:  Elég későn fedeztem fel aTüskevárat . Amikor kellett, akkor nem olvastam el, nem fogott meg. Talán épp 12-13 éves voltam, amikor rátaláltam, és akkor már nagyon tetszett. Többször is újraolvastam. Nagyon szerettem Tatay Sándor Kinizsi Pálját. Azt is többször elolvastam.  Talán ebben az időben olvastam az Egri csillagokat, hamarabb, mint hogy kötelező olvasmány lett volna.
Talán 12-13 évesen olvastam a legtöbbet.
Szinte mindent, amit otthon a könyvespolcon találtam, és elég izgalmas volt, vagy megértettem gyerekfejjel. Ilyen élmény volt Michael Ende Végtelen története, ami gyerekfejjel egy borzasztóan vastag könyvnek tűnt.

Emlékszem, Verne  Nemo kapitányát a földön kuporogva olvastam, és mindig ugyan azt a kazettát hallgattam, aminek az lett a vége, ha meghallom azt a zenét, akkor egy pillanatra újra az a földön kuporgó gyerek leszek, és a tenger alatti kalandokon izgulok.

Egyszer felfedeztem magamnak Karl May Winnetou című könyvét. Elég vaskos, és kétszer akkora, mint egy átlagos könyv. Volt mit olvasni rajta. És persze akkor indián, vagy az indiánok barátja akartam lenni. 

Volt egy sorozat régen, a Delfin könyvek, talán még emlékszel rá te is, abban mindig nagyon jó történetek voltak, nagyon szerettem őket.



Rigó: Mit fogsz olvasni saját gyerekednek? Műmesét, népmesét? Népmesés kötetet lehet-e szerinted csak úgy olvasni gyereknek, ahol kinyílik/ cím alapján, vagy jobb, ha a szülő előre megválogatja a meséket?

Gregus László:  Népmesét nem biztos, hogy fogok olvasni a gyerekeimnek - mesemondó lennék, vagy nem?  Inkább mesélem majd őket, a saját szavaimmal. 

A népmeséket régen egyáltalán nem a gyerekeknek mesélték. Felnőtt műfaj volt, ezért vannak olyan mesék, amelyeket gyerekeknek nem biztos, hogy mesélni kellene. Inkább a gyerek életkorának megfelelő mesét kell megtalálni, és azt elmesélni neki. Én úgy gondolom, hogy ha a gyerek megtalálja a neki megfelelő mesét, akkor azt többször fogja majd kérni. Érdemes akkor figyelni arra, hogy mi történik abban a mesében, mi az, ami izgatja az ő fantáziáját, és ezen a vonalon továbbindulva hasonló meséket keresni.

Rigó: És a műmesék közül mit olvasnál?

 Gregus László:  Tény és való, hogy a mostani gyerekirodalmak között nem ismerem ki magam, és egy könyvesboltban, ha a gyerekkönyvek közé tévedek, sokszor elborzadok, hogy milyen könyvek jelennek meg. Lehet, hogy a gyerekkorom kedvenc könyveihez nyúlnék vissza először, és azokat olvasnám. Például a Kököjszi és Bobojszát.  De Lázár Ervint is szinte biztos, hogy olvasnék, és Csukás Istvánt is.

Rigó:  Én a kismalac és a farkasok, Forró vizet a kopaszra című mesét szerettem gyerekként. Ezt egy pszichológusnak ne meséljem el? (A rózsaszín párduc figura volt a kopasz farkas, szegény nagyanyám rengetegszer mesélte)

 Gregus László:  Nyugodtan elmesélheted pszichológusnak.  A kismalac és a farkasok még egy habkönnyű gyerekmese más mesékhez képest.  Például a Szépjány Ibronkát nem ajánlom esti meseként egy gyereknek és szülőnek sem. 

Rigó: Mikor lesz a legközelebbi fellépésetek?

 Gregus László:  A legközelebbi felnőtt meseest időpontját még nem beszéltük meg, de valószínű, hogy december 19., szerda este lesz.

Gyerekeknek Mikulás alkalmából mesélünk legközelebb, illetve a Hagyományok Házában az adventi vásár alkalmából is mesélünk majd december 8-án. Maja délelőtt, én délután. 

Rigó:  Köszönöm a beszélgetést! 

2012. november 29., csütörtök

Szegedi hó



Azt hiszem, 2009-ben született ez a novellám. Mivel már nem túl valószínű, hogy újra szegedi diákújságnál dolgozzak valaha is, ahol aktualitása lehetne, hát kiteszem ide. 




Fiatal szerzetes állt a villamosmegállóban, pont olyan, amilyeneket olyan gyakran szoktam látni akkoriban a városban. Az egyik karját kissé maga elé emelte, úgy nézte a ruhaujján megülő hópelyheket. Lassan olvadtak el, hosszú percekig fehérlettek a sötét szöveten.
 Különös hó hullott aznap Szegeden, szabályos csillagforma, de az emberek mintha nem látszottak volna ezt észrevenni. Sietősen lépkedtek tova az Irinyi épület, vagy a Dóm tér irányába, dolgos vegyészek és jövendő matematikusok. Elfoglalt családanyák, kisgyerekek, diákok tülekedtek az érkező szerelvényhez, és eszelős tekintetű, kancsal koldusok járkáltak közöttük. A barna csuhás alak csak állt az újságosbódé védelmében, vigyázva, nehogy  lesodródjanak a csillagai, és megbűvölten bámulta a hóesést.

Jó lett volna megállni mellette, és kérdezni tőle. Talán valamiféle bölcsességet vártam volna, de inkább azt hiszem, egészen vidám dolgot mondott volna, mert fiatal fiú volt, kedves, rajongó arcú. Olyan, aki teljes szívvel csodálja az Istene teremtette gyönyörű világot.
Zuhogott a hó, ez a rajzolni valóan csillagformájú, és én tovább utaztam egy másik, távoli cél felé.

De ez már régen volt, évekkel ezelőtt.


Azóta már ritkábban járok a Dóm tér környékén, és nem találkozom a szerzetesekkel. Úgy tűnt a semmibe ez a három és fél év, hogy észre sem vettük: hiszen tanóráról tanórára szaladtunk, néha negyed órával előbb lógtunk ki a teremből, hogy nehogy lekéssük a következőt. Különösebb lelkesedés nélkül hallgattuk a tanárok szavait, számoltuk a perceket, és haragudtunk azokra, akik közbekérdeztek, tovább nyújtva ezzel az előadást. Igyekeztük belezsúfolni a hathetes vizsgaidőszakba a tizenkét vizsgát, aztán koncerteken ordítottuk ki magunkból a feszültséget.

A bulik… „TTIK”s meg „felező” buli, koncertek, ahol az első sorokban álló fiúk kieresztik a gőzt, és „bikából” a tömegbe rohannak, vagdalják egymást, „pogóznak”, vagy csókolóznak, a random szembe kerülő lányokkal. Egyszer láttam egy hat-hétfős társaságot: azt hittem párok, de később láttam, hogy igazából minden lány táncolt és csókolózott minden fiúval. Így ismerkedünk, alkoholtól, vagy valami mástól üveges szemmel bámulunk egymásra. „Jó buli volt” mondjuk aztán.


Nincs időnk. Nincs időnk megismerni, elfogadni azt, akivel a „buli hevében” vagy épp az internetes oldalon összesodródtunk. Nem számít, ki van a mögött az on line szóáradat mögött, kivel váltunk üzeneteket, vagy ki az, akit két órát szorongatunk a koncert alatt. Éppcsak rápillantunk, aztán futunk is tovább, cipeljük a magányunkat, és nagyot álmodunk a sose látottról.
Lassan közhellyé válik, de összemosódik a valóság meg a képzelet, a filmjeink, virtuális valóságaink éppoly reálisak, mint a hétköznapi életünk, sőt, néha igazabbnak tűnnek. Blogolunk, chatelünk, álarcokat hordunk, „avatart”, „nicknevet”, és próbálunk elevenen is hasonlítani az általánosan elfogadottra. Ezt is várjuk el. Valami tökéleteset, filmszerűt.
Gyors kaja, gyors tanóra, gyors randi. Aztán gyorsan valami örömforrás. Egyre zaklatottabban, egyre türelmetlenebbül hajszoljuk az időt, a diplomát, a boldogságot…

És nemhogy a hóesésre, de a másik emberre sem figyelünk. Félre hajítjuk, ha nem tökéletes. Pedig még az élettan előadáson is elhangzik, hogy már csak a DNS-e miatt is mindenki egyedi kincs…


Zuhog a hó Szegeden. Reggel óta hullik, hol hatalmas pelyhekben, hol apró szemekben. Alig látok, olyan sűrűn szakad, egy-egy pihe a szemembe kerül, néha a szél a nyakamba hajít egy maroknyit, hiába burkolózom a sálba és két pulóverbe.

Egy barátnőm hógolyózni hív. Jó lenne otthon maradni a melegben, és haladni valamicskét a következő zéhá anyagával… de most le kell fagyasztani a kezem a kesztyű nélkül gyúrt hógolyókkal, és végig kell vágtatni a városon, Móni után, csizmasarkat próbáló bakugrásokkal utolérni a trolit, és fahéjas cappuccinot kortyolni a Palánkban. Élni, élni, élni, a fenébe is, rámosolyogni a széllel dacoló biciklisfiúra és megtalálni magamban azt a kislányt, aki még a szerzetes naivitásával csodálta a világot.

2012. november 27., kedd

Mesemondó száriban - oltárt avatunk


- egy igazi szári hossza hat méter

- Dzsagannáth szekere, amelyet Nandigosnak neveznek, 13,7 méter magas, és 18 kereke van.

- a szekér egy kereke nagyobb egy embernél, mégis újraépítik kétévente

-  A Nátja-sásztra a táncművészet kézikönyve, a Silpa-sásztra a kőfaragás, szobrászat tudománya, a Vasztu-sásztra pedig az építészet és térrendezés szaktudománya. A Natyasastrát, Bharata írta. Ő volt aki száz fiával továbbadta.






 Történt egyszer, hogy Kiskunhalason ötven óvodásnak készültem mesélni egy könyvtárban. Töprengtem a dolgon, hogy ennyi töméntelen gyerek hogy marad egy helyben negyvenöt percen keresztül, mert leginkább sehogy. Az után eszembe jutott, hogy réges-régen a Művészetek Völgyében láttam egy indiai táncosnőtől kézjeleket, amiket a közönség is kipróbálhatott. Még napokig sikerült is megjegyezni, itthon megmutattam a barátnőimnek, aztán feledésbe is mertül az egész. A fellépés előtti kétségbe esett műsortervezés közben viszont bevillant ez az emlék, nosza neki is álltam kutakodni az interneten, hogy milyen kézjelek is léteznek... 

Így találtam meg az azóta állandóan használt mudrákat, és még sok mást is. De nagyon sajnáltam, hogy amikor megkérdezik, hogy hol tanultam, azt kell felelnem, hogy az internetről. Néha nem is volt könnyű egy-egy új jelre bukkanni, mert minden ugyanazzal a néhány, "gyógyító" mudrával van tele, hiányzott valami igazi útmutatás. 



Végre szeptemberben indult egy ingyenes odisszi óra az indiai nagykövetségen Budapesten, ahol személyesen is megismerhettem  Túri Virág Rékát , akitől azóta is tanulok táncolni. Rékának nemrégiben saját táncstúdiója lett, ahová új oltár került. Itt a szeptember óta tanuló kezdő táncosok is kipróbálhatták magukat közönség előtt, de táncolt nekünk és az oltárnak a haladó csoport is. Láthattunk egy izgalmas kortárs táncot odisszi elemekkel, meghallgattuk Virág Réka előadását Indiáról, utazási élményeiről, például arról, hogy hogyan zajlik egy szekérünnep Indiában.  Én pedig meséltem. 

A haladó csoport tánca egészen orkán erejű volt. Előadták azt a Mangalacharant is, amit mi tanulnunk, de tőlük látni egész más volt. Minden táncos lábán csörgőfűzér volt, szépen kigyakorolt, már-már akrobatikus mozdulataik voltak.
Az oltár avatásában aztán mi, kezdők is részt vehettünk, virágszirmot szórtunk, hallgattuk az indiai dalt és a kagylókürt hangját.

Majd újabb táncot láthattunk a haladóktól, amikor pedig már azt hittük, hogy ezt lehetetlen fokozni, akkor jött a kortárs tánc, Virág Réka és egy régi, táncművészeti főiskolai barátnője előadásában, egy Misztrál szám és indiai zene keverékére. Már az indiai táncnál is megfigyeltem, hogy bár a legtöbb táncos arca szoborszerű, merev, Virág Rékának nagyon-nagyon finom vonású, eleven arca van. Ahogy az indiai táncban is táncol a szem, az arc, úgy ebben a kortárs darabban is hangsúlyos volt, nem csak a mozgás közvetített érzelmeket. Érdekes volt a modern táncos mozdulatok mellett ráismerni egy-egy indiai táncból ismert kézjelre. Lírai volt, gyönyörű. 


Az esztétikai élmény után gasztronómiai jött, édes halavát, fűszeres tejes teát és valami rettentően csípős rizst kaptunk. Na ennél a pontnál kezdtem kétségbe esni, mert éhes voltam én, de az a rizs tényleg szörnyen csípett. Már éppen azon voltam, hogy szégyen nem szégyen, de inkább kérek egy pohár vizet, amikor az egyik haladó csoportos táncos rám szólt, hogy meg ne próbáljam, rosszabb lesz tőle. "Edd csak meg, utána kapsz halavát, és majd jó lesz!". Jelentem, túléltem. 


Amikor pedig már mindenki jóllakott, elindult a kötetlen beszélgetés, aminek során többen próbálták tőlem eltanulni a sárkányos kézjelemet és igyekeztek nem csomót kötni az ujjaikra. 

Mindenestül fantasztikus élmény volt számomra ez az ünnep, az avatón részt venni és kagylókürtöt hallgatni már-már misztikus volt. Igazi, indiai száriban mudrákkal mesélni, szintén száriba öltözött táncosoknak... erre már meg se próbálok szavakat keresni. Ismételni kéne. És azóta is kísért a gondolat, hogy el kéne jutni Indiába.







pár érdekesség:

Odisszi


Az indiai klasszikus templomi táncok egyike az Odisszi, amely első látásra líraiságával, kecsességével emelkedik ki a többi közül. Az egykor pompázó templomi környezetben előadott táncok híven tükrözték a táncosnők lelki alkatát, akik kifinomult művészi készségüket a védikus történetek táncban való megjelenítésében bontakoztatták ki. Isten szolgálata iránti elkötelezettségük a mindennapi életükre is kiterjedt, férjüknek magát az imádott Istent tekintették, a templom környezetében laktak, és részt vettek az ottani életben.

forrás


Ratha-Játrá fesztivál

A Ratha-játrá fesztivált az Orissza állambeli Puriban tartják, Asada hónap (június-július) újholdjának első napján. Dzsagannáthát, Balarámát és Szubhadrát hatalmas szekereiken végighúzzák Puri főútján. Nagyon izgalmas fesztivál, amelyen több mint félmillió ember vesz részt. Úgy tartják, hogy az Úr Dzsagannáth nem különbözik Krisnától. A Páhandi, vagyis az a menet, amelyben a múrtikat a templomból a szekerekre viszik, a fesztivál legszínesebb része. Ehhez a folyamathoz legalább hat erős felépítésű púdzsárira (papra) van szükség, akik az Úr ezen hatalmas formáit megfogva a hatalmas szekerekre teszik őket. Miután a múrtik elhelyezkedtek szekerükön, elindul a menet. A hatalmas szekereket végighúzzák a Dzsagannáth- templomtól a Gundicsá-templomig vezető Grand Road-on, ami körülbelül három kilométeres távolság. Orissza királya eközben egy arany nyelű söprűvel söpri, tisztogatja az utat a szekerek előtt. Miután a múrtik megérkeznek a Gundicsá-templomba, kilenc napig ott maradnak, s csak a tizedik napon térnek vissza a főtemplomba. Ezt Bahuda-yátrának, vagyis visszatérő szekérfesztiválnak nevezik. E két fesztivál ideje alatt a nem hindunak született emberek is lehetőséget kapnak arra, hogy láthassák az Úr Dzsagannáth múrtiját. Egyébként az év többi részében a múrtik a Dzsagannáth-templomban vannak, ahová csakis született hinduk léphetnek be. Dzsagannáth szekere, amelyet Nandigosnak neveznek, 13,7 méter magas, és 18 kereke van. Élénksárga és vörös színű szövet fedi, s a szekér tetejét Visnu harci korongja díszíti. Balaráma szekere 13,2 méter magas és 16 kereke van, Szubhadráé pedig 12,9 méteres, és 14 kereke van. A kormányszerkezet nélküli szekerek húzásához legalább 4 000 ember szükséges.


forrás


http://krisna.hu/w/?q=node/4515