Madárszárnyon az ősök földjén - Sopronban meséltem

Régi álmom vált valóra a soproni meghívással. Hiszen régesrég a mesék földje nekem ez a város: a gyerekkori meséké, amiket apukámtól és nagymamámtól hallottam. 

Évek óta járok ide és a környékre családtörténetet kutatni. Minden kő, utcasarok ismeretlenül is ismerős, tudom, hol van az a pinceablak, ahová apukám gyerekkorában az indiántörzs nevét festette amit játékból alapítottak a barátaival, melyik utcában élt kicsi korában és hol fürdött tilosban. Sok régen, vagy sose látott rokonnal sikerült találkoznom itt, akiktől újabb és újabb kirakós darabokat, történeteket kaptam és mindig lelkendezve hívtam fel aput, hogy mire jöttem rá a családtörténetből. 

Kicsit boldog-szomorú fellépés volt ez a mostani gyerekelőadás, hiszen az első olyan soproni utam volt, amikor már nem volt kit felhívni telefonon az új hírekkel. 

De az elmúlt évek alatt történt valami: már nem csak távoli, mesebeli hely volt Sopron, minél többet jártunk ide nyaralás ürügyén kutatni, annál több barát, valódi kedves ismerőssé lett távoli (és közeli) rokon került az életembe. Így amikor a Széchenyi István Városi Könyvtár Madarak-fák napja alkalmából mesélni hívott, jócskán láttam ismerős arcokat a közönség soraiban. 

Rettentően szeretek ismerősöknek (is) mesélni. Mások talán lámpalázasok lesznek a helyzettől, hogy olyasvalaki előtt kell színpadon megszólalni aki egy másik közegből már ismer, nekem szárnyakat ad. Egészen különleges érzés volt pedig azoknak mesélni, akik egy kicsit részei annak a mesének, amit gyerekként hallottam. Mert dédanyám kedvenc öccsének ükunokái vagy apukám gyerekkori jóbarátai. 

épp dedikálok Gombóc tündér mögött :)

Játszottunk egy jó kis, kopogós esőt szivárvánnyal, meséltem hangyákról, baglyokról, sötétségről és világosságról. Egészen remek, lelkes közönségem volt, amit innen is köszönök nekik. Még az új könyvemet, A tündérkapu titkát is dedikáltam a könyvtárnak és egy lelkes olvasónak.

Hozzák a könyvem dedikálásra :)

Az előadás után a Fertő-tóhoz is kimentünk, ahol torkuk szakadtából karicsoltak a nádirigók (többüket láttuk is), a hajó körül csérek kapkodták a vízből a halat, a parton pedig a nyári ludak vezetgették a pelyhes fiókáikat. 

Igazi Madarak-fák napja volt a tóparton és a könyvtárban is, a szívemben pedig békés, tavaszi visszaemlékezés. Nekem, itt a Földön az a dolgom hogy a meséket tovább mondjam, madarakról, fákról és emberekről. 

Tökhintó meseest a tévében

Az 54. perctől mesélünk. :) a Tökhintó meseesten ott járt a Kispest tv.

http://www.kispesttv.hu/

Mesemondó találkozó Turán

Egyéb elfoglaltságom miatt nem tudtam részt venni a címben beharangozott találkozón, hanem van énnekem egy kedves mesemondó kollégám és barátném, Varga-Fogarasi Szilvia, akit megkértem, meséljen erről. Tehát most itten vendégposzt következik, mégpedig Szilvitől. Fogadjátok szeretettel :)

fotó: Pintér Zsolt

Február hetedikén háromnegyed tizenkettőkör ezüstmetál családi paripánk két fővel hasította az aszfaltot, valahol épp fél úton a Csűrdöngölő Alkotó- és Rendezvényház felé. A Mitfahrer pozíciót Hajós Erika foglalta el, akivel pár éve találkoztam először, és a mesemondáson keresztül szerencsésen újra megtaláltuk a közös fonalat.

Apró pici emberkének éreztem magam, amikor beléptünk a kapun: agyagozó műhely, díszes vaskályha, pödört bajusz – amolyan barátságos, ismerős-ismeretlen kis világ a magamfajtának, akinek neveléséről Eder mester és Benedek Elek közösen gondoskodtak A gulyáslevesért külön dicséret illeti a szakácsot, testben és lélekben is kiválóan megágyazott a délutáni beszélgetésnek. De előbb még mind kocsiba pattantunk, hogy megtekintsük a kastélyt. Merthogy Turán olyan is van, bizony, nem is akármilyen. Nem túl nagy, de nem is kicsi. Éppen tetszetős. Éppen olyan, amibe a házigazda, Pintér Zsolt, nagyon helyesen egy mesemondó rendezvényt álmodott meg. (Sőt, Zsolt szervezésében már volt is hasonlóra példa, méghozzá nem elhanyagolható részvétellel.) A kastélykertben csatlakozott hozzánk három további résztvevő, így a Csűrdöngölőbe már kissé kibővült társaságunk érkezett vissza.

A nap hátrelévő része bemutatkozással, mesemondással és vitákkal telt. Ez a rendezvény valóban egy tető alá kerítette az egyébként csak szétszórtan tevékenykedő mesemondók egy szeletét. Szükség is van rá, efelől senkinek nem is volt kétsége. Hasonló céllal jött létre a Meseszó egyesület is, amelynek születéséről Tóth Kriszta nagy örömmel tájékoztatott bennünket. Az együttműködés irányát már persze egyénenként különféleképp képzeljük el, de azért a Csűrdöngölőben talán valami mégis elkezdődött.

A bemutatkozást igyekeztünk mesemondással egybe kötni, amit eleinte még tartottunk is, de mert közben rengeteg kérdés merült fel, később idő hiányában a történetek sajnos már elmaradtak. Mesével ketten szóltak igazán a szívemhez. Mindig irigyeltem, ha valaki hitelesen tud igazán ízesen beszélni, és Bukovics Jánosnak ez szemlátomást a világon semmi nehézséget nem okoz. Története pedig a furfangos orvvadászról ezen felül fordulatos is volt, vicces is, igazán remekül szórakoztam rajta. A másik különdíjat Sőrés Rozinak szeretném kiosztani, aki leginkább egy kis kiegészítő elemmel kápráztatott el. Felkeltette az érdeklődésemet a meséket felvezető képek iránt, az ő nulladik bekezdése éppen olyan elragadó volt, mint Rozi temészete maga is. Mindenképpen ki fogom dolgozni a saját változatomat, azt a holdról éneklő arany gerlicémet, akinek a tollairól lepereghet a történet. Jómagam egyébként viszonylag az elején kerültem sorra, azt hiszem, akkor sikerült tényleg megérkeznem. Legalábbis annak halltán, hogy már a speciális relativitáselméletről is meséltem, a Csűrdöngölő Alkotóháznak még a falai is vagy tíz centivel közelebb húzódtak, én úgy láttam. Így aztán, noha eredetileg erre a szekcióra egészen mást gondoltam ki (amolyan környezetbe illőbbet), mégis fizikus mesét fűztem a bátor legények és világszép leányok közé. (A Kiberiáda egy tudományos nyelvi leleménnyel kevésbé terhelt történetét választottam.)

A bemutatkozások közben a vita parazsa a mese vs. üzlet vonalon izzott fel újra és újra. Nagyon eltérőek a vélemények arról, hogy a mesemondás színpadi műfaj-e vagy kiscsoportos tevékenység, vagyis hát milyen rendezvényre való egyáltalán? A közös nevező helyén abbeli vágyunk állt, hogy a mesemondásról peregjen le az a modern tévhit, miszerint a mese csak a gyerekeknek való, illetve ezzel egy időben lopódzzék be a mesemondás újra a mindennapjainkba. Van, aki félig poénnak

szánva ezt egyenesen egy közös kukoricamorzsolás romantikus keretébe foglalná, de az tény, hogy a ma divatos hagyományőrző mozgalmak talaján a népi mesemondás percek alatt vet(hetne) gyökeret. De azért sokan evezünk más vizeken, a modern meséknek, vagy éppen más népek történeteinek éppúgy van érdeme és keletje. Nekem az a benyomásom támadt az elbeszélt tapasztalatok alapján, hogy tulajdonképpen még a hazai piac sem határozta el magának, mit kezdjen velünk, mire jó, hogy is jó a mesemondás. Ez szerintem egy valóban fontos pillanat, hiszen még nyitott a kérdés. Most lehet csak igazán ezerszínűt álmodni.

Sok érdekfeszítő beszélgetéssel a hátunk mögött esteledett ránk ez az igazán jól eső szombati nap. Hűvös is lett, késő is lett, így Erikával végül elszántuk magunkat az indulásra. Hazafelé egyebek közt megvitattuk a mesemondás anyagi realitásait, kikérdeztem a méltán népszerű fenyőkúti mesetáborról, és nem utolsó sorban megállapodtunk abban, hogy Turára legközelebb is eljövünk.

Köszönet a remek beszámolóért Szilvinek, akit egyébként hamarosan meghallgathattok a Mítoszok Csatáján :)

Földből növekvő, égen járó

Jéjé, holá, jéjé
fent az Isten, lent az ember
jéjé, holá, jéjé
az Isten: Isten,
az ember: ember,
egyik is, másik is úr a maga honában
egyik is, másik is ura otthonának."
(afrikai mítosz)

Egy szép és komoly játék. Ez jut eszembe, ha Sándor Anna foglalkozásaira gondolok amit Boldizsár Ildikó Metamorphoses Meseterápiás Módszerét alkalmazva tart. 

Legendákat, teremtéstörténeteket hallgatunk, utazásokat teszünk messzi földre és saját magunkba. Annának nagyon szép hangja van, szépen is mesél: Kalevalát, vagy éppen afrikai mítoszokat. Vele együtt teremtjük a világot, az embert. A saját világunkat is: megkeressük, hogy melyik jelenet fog meg a mesében, van ránk hatással, milyen érzelmek, illatok vannak jelen a mese számunkra fontos részében. Elgondolkozhatunk rajta, hogy milyen teremtő erőt használunk az életünkben, a tüzet, a földet, a vizet vagy éppen valami egészen mást, ami a munkánkból adódik. 

Azt hiszem, az ember bármit olvas, hallgat, hajlamos benne választ keresni az őt foglalkoztató kérdésekre. Volt egyszer egy jóbarátom, akivel mindig előre megbeszéltük, hogy milyen könyvet olvassunk el (két különböző városban, de egyszerre), majd hajnalokig vitatkoztunk interneten a szereplőkről meg a cselekményről. Magunk sem gondoltunk bele, hogy milyen önismerethez segítettük hozzá egymást vagy árultunk el magunkból dolgokat. Ilyesmi ez a "meseterápia" is, és nincs is ezzel semmi baj. Persze sem a barátok meglétét, sem a pszichológushoz járást nem pótolja, ha az ember egy ilyen nyilvános körbe jár el. Ez inkább egy magányos belső utazás, mert ha ki is mondjuk, hogy ki hol látja magát a mesében, nem firtatjuk, hogy mi az a valós életben meglévő problémája, amiért ezt a képet választotta. (Sőt, még ennyit sem kell kimondani, ha valaki ezt sem szeretné a többiek tudomására hozni). De már ezzel is izgalmas élményekben lehet részünk, hasznos megállapításokra juthatunk saját magunkkal kapcsolatban. 

A gyógynövénytáborok is eszembe jutnak, ahol azt tanultuk, hogy semmiképpen ne hagyja el az ember a fontos gyógyszereit, de ha csak egy picit meg van fázva, akkor nyugodtan teázgathat azért. Na ilyen gyógynövénytea is ez a foglalkozás, hogy aki nem komolyan depressziós, csak picit elveszett a világban, esetleg ki akar szakadni a hétköznapokból és segítséget szeretne kapni, hogy tudjon önmagára is figyelni, az miért ne járhatna mesekörbe. (Úgy is tűnik nekem, hogy egyre több mesekör, "női kör" jelenik meg. Alighanem sok a magányos, útkereső ember, ezért is kellenek a mesék). 

De elmesélem a tegnapi találkozásomat egy különös lánnyal: azt a feladatot kaptuk Annától, hogy az asztalon lévő kupacból válasszunk egy képet. Hevert ott mindenféle ember fotója, öreg, fiatal, gyereké is. Olyat kellett keresni, aki szimpatikus és megfog valamiért. Ahogy ránéztem az asztalra, azonnal megláttam egy, az internetről már számomra régtől ismerős képet, egy zöld szemű, űzött tekintetű, de gyönyörű, sötét bőrű lányét. A ruhája kicsit hasonlított az indiai táncosok ruháihoz, bár utóbb kiderült, hogy a lány eredetileg burmai. Meghallgattunk egy afrikai mesét az ember majd a lélek születéséről, majd mi is lelket leheltünk a fotón lévő alakba. Elgondolkoztunk rajta, ki ő, mi ő, milyen anyagból teremtenénk meg és milyen kérdést tennénk fel neki, ha lehetne. 

Néztem a lány szakadozott, kopott, piros ruháját, sötét bőrét, különös szemét és arra jutottam, hogy ő földből van. A föld számomra alaktalan, durva valami. Formátlan, súlyos és még sok szenvedést tartalmazó életet képzeltem a lánynak. 

Akkor a kérdést kellett feltenni az általunk választott, teremtett alaknak: engem leginkább az foglalkoztatott, hogy vajon kihez ment feleségül? De aligha választott jól, talán nem is választhatott ő maga, hanem a szülei tették helyette. Hanem azért késő öregkorában talán megtalálta a nyugalmat és a boldogságot, mondjuk valamilyen kézműves tevékenység vagy kerti munka által. Ahogy a föld is mindig képes megújulni, úgy ő is képes erre. 

Végül Anna arra kért bennünket, hogy behunyt szemmel képzeljük magunk elé ezt az embert, és gondoljuk el, hogy a kezében ajándékot nyújt felénk: egy maréknyit abból az anyagból, amiből teremtettük. Egy marék földet kaptam, felruházva a tulajdonsággal, amit gondoltam erről: a szenvedésekkel teli, de végül boldogságot és megnyugvást hozó élettel. Elfogadtam az ajándékot. 

Aki kedvet kapott hasonló játékhoz a fantáziával, mesékkel és önmagával, annak pedig:

ajánlom Annát :)

Meseközpont, Paloznak - harmadszor :) Téli Balaton és igaz mesék

"Mi igazabb az igazságnál? A válasz: a történet."

Isabel Allende Ted-előadása

Bajzáth Mária szerint minden élethelyzetre létezik egy mese, rögtön be is bizonyította nekünk a Paloznakon tartott szakmai nap elején: néhány ismert mesekezdő formulát mondott el, amire rácsodálkozhattunk, hogy mennyire igaz lehet sok olyan állami gondozásban élő gyermek sorsára, akiket a nyáron táboroztattak. Magukra ismerhetnek és erőt meríthetnek a gyerekek a mesékből. Hiszen a meseszereplők szülei is kényszerülhetnek arra, hogy az arany hajú kicsi gyermeküket szegénységükben egy teknőben vízre bocsássák, vagy annyi gyerekük legyen, mint "a rosta lika" és kevés ennivalójuk. Aztán persze a legkisebb gyerekből, vízre bocsátott gyermekecskéből is hős válik a mese végére. A mesehős pedig minta a gyermek számára, hiszen nem fut el a problémák elől, hanem megoldja őket. Ha kell, újjá is születik. 

 Ez pedig csak az egyik ok, amiért a meséket, az élő szavas mesemondást választották legfőbb eszközül a Meseközpontban. Ott van még a "mesehallgatási transz" is, amely során a jobb és a bal agyfélteke egyensúlyi állapotban van és az egészséges fejlődés elengedhetetlen feltétele ennek az állapotnak a megélése. 

A mesék mellett népdalokat énekelnek, mondókáznak, népi játékokat játszanak a gyerekekkel és találós kérdéseket is használnak. Fontos eszköz a tánc, a film és más alkotó tevékenységek, illetve a madárház lakóinak megismerése. Máriáék eszközeikkel és elfogadó jelenlétükkel az otthon biztonságát, békés légkörét szeretnék egy kicsit megteremteni olyan gyerekek számára, akik nem nőhetnek fel családban. 

Az önkéntes mesélő asszonyoknak köszönhetően, akik a hétköznapokon is bejárnak a gyermekotthonokba, 80 mesét hallhattak a Boyai Gyermekotthon lakói. Ma Magyarországon a családban élő, nyolc éves kor feletti gyerekeknek mindössze tíz százaléka hallgat mesét. Egy átlagos gyerekre pedig a  kötelező körökön túl napi hét perc jut. 

A Meseközpont táboraiban a gyerekekre igyekeznek sok személyes figyelmet fordítani, a tábor és a mesemondó önkéntesek iskolai, óvodai és gyermekotthonokban való jelenléte egyfajta védőhálót biztosít a gyerekeknek. Bumberák Maja, Bajzáth Mária és a munkatársaik közel negyven napon át táboroztattak gyerekeket idén nyáron. 

A táborok a túl sok szabállyal szemben csak a legszükségesebb szabályokra szorítkoznak, így a hét elején a gyerekek még nehezen boldogulnak a hirtelen jött szabadsággal, de a hét második felére a munkatársak türelmének, a szép környezetnek, izgalmas tevékenységeknek köszönhetően beáll egy saját rend. A madárházban még a legizgő-mozgóbb gyerekek is nyugodtan üldögélnek, amíg arra várnak, hogy a tenyerükből egyen egy madár. 

Bumberák Maja arról számolt be, hogy a tábor második turnusában tizenkilenc, kettő és tizennyolc év közötti gyermek vett részt. Szerinte a legfontosabb, hogy a gyerekek a táborban a legjobb énjüket láthatják meg, olyan élményekhez, örömteli pillanatokhoz igyekeznek hozzásegíteni a gyerekeket, amik reményei szerint az életüket is végigkísérhetik. 

Persze sokszor egyáltalán nem könnyű a táborvezetők dolga, de a közös éneklés, gitárszó, agyagozás, illetve az érzelmek szabad kifejezése sokat segít ebben.

Grosch Nándor filmes és történelemtanár a film eszközével segíti a gyerekek önmagukra találását, önkifejezését. Olyan témák feldolgozásával, mint a mesebeli "kő szív". A gyerekek komolyan el is töprengtek a valós "kő szív" élethelyzeteken, de jókat is lehetett nevetni együtt filmezés közben. A nyári mesélésem során azt is megtapasztaltam, hogy Nándor nagyon hiteles emberként, jóbarátként is erősen jelen van a gyerekcsoportban. Mellé áll a bizonytalanoknak és segít nekik részt venni egy-egy játékban. Erős, de játékos és megengedő "apaként" is meghatározó ember a táborban, akivel  a fiúk szkanderozhatnak.  

A csupaszív és mindig derűs Wirtz Ágnes, a központ egyik alapítója pedig azt mutatta be, hogy mit is ért "mesélő képek" módszer alatt, ahogy ő játszik a gyerekekkel: híres festményeket nézegetnek együtt és mesélnek köréjük történeteket. Eleinte ő maga, aztán a bekapcsolódó gyerekekkel együtt. 

Megint hatalmas élmény volt a Meseközpontban járni, nem csak nekem, hanem kezdő mesemondó kedves barátnőmnek is, aki először találkozott ilyen jellegű rendezvénnyel és a hellyel. Az ablakon át ránk mosolygott a téli Balaton és nézzétek csak, milyen fantasztikusan helyes bögrékből ittunk most mi, és egyébként meg a táborozó gyerekek: 

Mesemondás a világkörül - Ausztria :)

                                          (Bald kommt die Übersetzung auf Deutsch! :)



Még a budapesti Holnemvolt Fesztiválon ismertem meg Birgit Elizabeth Lehner osztrák mesemondót. Európai fellépőként kicsit közelebb állt az előadása a mi kultúránkhoz. Később pedig megtanultam tőle azt az igen hasznos apróságot, hogy barna hajú mesemondólány hosszú, piros ruhában jól mutat a színpadon! 

Lelkesen ismerősnek jelöltem facebookon is és igyekeztem figyelemmel követni a tevékenységét. Mivel úgy adódott, hogy a párom épp Bécsbe járt couch surfölni, idén októberben elkísértem és meglátogattuk Birgitet is. Amiről viszont fogalmunk se volt, hogy épp egy Erzähltheaterfestival (Mesemondó fesztivál) közepébe sikerül belecsöppennünk. Itt egy kis pinceszínház, a Theater Olé szervezte a rendezvényt, ahol helyi színészek, mesemondók és távoli országok művészei is felléptek. Mi két előadást csíptünk el, sajnos Birgitről épp lemaradtunk, helyette viszont a svájci Brigit Oplatka műsorát láthattuk. (!Figyelem! Hasonló női nevekben nem lesz hiány, a kedves osztrák mesemondó hölgyet Birgitnek, a kékszemű svájci lányt Brigitnek hívják)! :)  

No de vissza a svájci előadóhoz, Brigit Oplatkához : tőle egy egészen igazi, klasszikus mesemondó előadást hallhattunk. Volt egy szép ráhangoló bevezető meséje a mesékről általában, majd népmesék következtek. Nem használt hangszert, nem énekelt és nem voltak különleges eszközei, nem mozgatta meg semmivel a közönséget sem. Tényleg csak a történetek és az előadásmód erejével hatott, ez viszont nagyon jól ment neki: szép, széles gesztusai voltak, jól hallhatóan és érthetően beszélt (simán tudtam követni a német szöveget, először hallott mesénél is, pedig régen nem gyakoroltam a nyelvet). Egyetlen mesében használt csak tárgyakat, ami viszont gazdagította a műsort. Jelenségként is olyan  volt, amilyennek az ember elképzeli A mesemondót: nagy, kék szemek, félhosszú szőke haj és kicsit a Levente Péterék Égből pottyant meséiben viselt ruháira emlékeztető öltözet. (Aki még emlékszik gyerekkorából: amikor a gyerekek magukra néznek és csodálkoznak, hogy "Meseruha!" :))) A kedvenc mesém egyértelműen a Wali Dad ajándékai című indiai történet volt. 

Az előadás után azt terveztük, hogy hazamegyünk pihenni, de úgy megtetszett a fesztivál, hogy maradtunk meghallgatni még egy mesét. A szünetben Birgit összeismertetett két kedves bohóccal, akik piros orr bohócdoktorkodnak. Hirtelen rengeteget próbáltam beszélni, ami kilenc éve (?) nem használt német nyelvtudással nem volt egyszerű, de a párom sokat segített és Birgit meg a bohócok is nagyon kedvesek és türelmesek voltak velem. Az egyikük hirtelenében készített a számomra karton sütistányérkából egy névjegykártyát a színház és az ő elérhetőségével, arra az esetre, ha sikerül lefordíttatnom valamelyik mesekönyvemet németre. A színház igazgatója is nagyon kedves volt, sajnos a színház jelenlegi épületét el kell hagyniuk, de azt mondta, jövőre is biztosan lesz fesztivál. Ha újra megtanulok németül, talán még előadni is mehetek. Nagyon szuper lenne! Akár így, akár úgy, mindenképpen szívesen megyek jövőre is. 

A második előadás már inkább egy monodráma volt, mint klasszikus értelemben vett mesemondás. Az előadó egy tényleges, Traumvater című darabot adott elő, díszlettel, és nem saját magát játszotta, hanem szerepből beszélt végig. És mi volt a szerep? Egy madarászt játszott... A történetben igazi madárhangok is szerepeltek, ezen külön jól szórakoztam, hogy igyekeztem felismerni a német szövegen túl a madárdalokat is. A történet fonalát ezúttal sikerült elveszíteni, de a madarakat mind felismertem! 

A mesék után a pincehelyiségtől és a budapestinél lényegesen hűvösebb időjárástól csontig átfagyva, de füligérő szájjal igyekeztünk a szállásunk felé. A metró előtt még búcsúzkodtunk Birgittől, fogadkoztunk, hogy újra meglátogatjuk. Jó volna őt is megint mesélni hallani!

Nincs is olyan messze ez a Bécs, ahogyan gondolja az ember. (Busszal Szeged is négy, háromésfél óra Székesfehérvárról, ahonnan egyetemre jártam). Miért is ne járhatna át az ember Bécsbe is, néhány jó meséért? :)

Sárkányok és boszorkányok

a Magyar Népmese Napja alkalmából meséltünk

Jelenleg is zajlik a Magyar Olvasás Társaság által a Magyar Népmese Napja alkalmából rendezett mesekonferencia Erdélyben. Felmerült bennem, hogy én is odautazzak a konferenciára, de az általam alapított Fairy Ring mesekör egyik tagja, Szilvi felvetette, hogy mi lenne, ha inkább itthonról csatlakoznánk hozzájuk, saját rendezvénnyel. 

Enikő

Egészen izgalmas előadás sült ki a dologból: az eredetileg tervezett történetrögtönzések helyett végül azt mutattuk meg az érdeklődőknek, hogy milyen sokféle stílusban lehet mesélni. A sors úgy hozta, hogy hárman három nagyon különböző módon meséltünk. Az általam vendégelőadónak meghívott Nagy Enikő a hagyományos népi mesemondás irányvonalát képviselte. Enikő az ELTE népmesemondó versenyének harmadik helyezettje, a paloznaki mesekonferencián hallottam először mesélni. Már akkor meggyőzött az előadói stílusával.

A felvidéki lány otthonról hozott és tanult, székely tájszólással adta elő a Rózsakirályfi című népmesét. Gyakorlott mesehallgatóként számomra nem voltak újak a történet elemei vagy a cselekmény menete. Annál többet hozzáadott viszont maga Enikő az előadásmódjával. Nem csak a tájszólásával teremtett sajátos hangulatot, neki magának is van egy kedves, mesebeli királylányos kisugárzása, amitől számomra igazán hiteles mesélő lesz. 

csoportkép a legkitartóbbakkal. :) lent, jobbról: Szilvi, én, Enikő

Az Attention Klub közönsége is szeretettel, kíváncsian fogadta a történetét, volt, akinek a gyerekkorában hallott szófordulatokat, meséket idézte vissza, másnak inkább merőben új volt egy-egy részlet, mint például a kígyóból lett leány. 

Enikő után következtem én, egy Fülöp-szigeteki, állatos népmese kézjeles feldolgozását vittem, melyben indiai mudrák és más kézjelek segítségével jelenítettem meg az állatokat. A mese után a sárkányos kézjelet mindenki igyekezett elsajátítani. 

Gábor sárkánya

Engem Varga-Fogarasi Szilvia követett, a rendezvény ötletgazdája és az este moderátora, aki egy saját mesével rukkolt elő. Szilvi igazi trickster, aki a gyanútlanul dohányzó-iszogató társaság közé behajított egy csomag színes filcet, és a következő pillanatban azon vettem észre magam, hogy ezzel remekül felvezetve a mesélést egy csomó remek sárkányt rajzoltatott a random arra kószáló emberekkel is. A története egy praktikus gondolkodású boszorkányról, egy kevéssé eszes sárkányról és az angol lovagról szólt, akinek greenwichi idő szerint jár az órája, de éppen ennek köszönheti, hogy sikerül megmentenie a királylányt. 

Utánunk a közönség is felbátorodott, két srác mondott még nekünk számukra sokat jelentő történeteket. Az egyik fiú élete  meghatározó, autósmoziban látott szerelmes filmjét mesélte el, (külön jó pont, hogy az egyik kedvenc Enya számomat játszotta be alá aláfestő zenének), a másikuk Nick Cave zenéje alatt a Harry Potter néhány felkavaró, különös hangulatú jelenetét elevenítette fel. Nagyon tetszett, hogy a srácok ennyire bátran belevágtak a történetmondásba, úgy, ahogy ők értelmezték: saját szavakkal, lámpaláz és könyvek szorongatása nélkül, a kedvenc zenéjükkel. Valami nagyon fontos dolgot tanultam ott az egyetemi éveimet idéző pinceklub cigifüstjében, tizenegy óra felé: hogy a felnőttek nagyonis szeretnek játszani. Szavakkal, zenékkel, színekkel, rajzzal, történetekkel. És ha ez igaz, akkor cseppet sem kell féltenünk a meséket, a mesemondást. 

Nagyon köszönöm! Enikőnek, Szilvinek, Gábornak és a többieknek!

(és ennél még sokkal több csokoládét sikerült elfogyasztani, de megérdemeltük) :)))

Démonvadászat és tündérkör

Idén nyáron hazalátogatott Amerikából a mesemondó mesterem, Zalka Csenge Virág. Ez már önnmagában is elég örömre adna okot, hiszen nagyon kedves barátnőmről van szó. De újra hallhattam mesélni is, sőt, Kulcs a mesemondáshoz címmel mesemondó workshopot is tartott. 

Az Aisha, a Démonvadász című mesemondó premierre a MagNet közösségi házban került sor, a múzeumok éjszakáján. Segítettem kiosztani a dalok szövegeit, kezdetben még az üres székekre is tettem néhányat, de aztán percek alatt telt ház lett a teremben: volt egy kis de ja vum az évekkel ez előtti Szabó Magda író-olvasótalálkozót illetően, ahol órákkal korábban be kellett vennem magam a könyvtárba, hogy a második sorban kaphassak helyet. No most is ilyesmi történt: mondjuk most fél órával korábban érkeztem, majd boldogan becsüccsentem az első sorba. És abszolút érdemes volt! 

Voltak kételyeim afelől, hogy akár felnőtt közönség is képes mindenféle mozgás nélkül, teljes órás mesét végigülni egy teremben, főleg, ha komoly történetről van szó és nem puffognak folyton bereczi poénok. Az aggodalmam alaptalannak bizonyult: a már-már fantasyt vagy Disney filmet idéző, vagány, különleges hangulatú történet maximálisan lekötötte a közönséget. Inkább úgy éreztem, mintha filmet néznék, holott nem volt hozzá kép. Körmendy Petrának és csapatának zenéje, dalai is ráerősítettek erre az érzésre, és egy-egy kaland végén bőségesen elegendőek voltak pihenésképpen. Külön örültem, hogy egy szintén meséléssel foglalkozni készülő barátném is ott ült a közönség soraiban és ő is részese lehetett ennek az élménynek. Mindketten kíváncsian vártuk Csenge két héttel későbbi workshopját.

Sőt, annyira vártam a workshopot, hogy folyton azzal rémálmodtam, hogy elkésem, eltévedek Budapesten vagy bármi más szörnyűség történik és mégse jutok el. Kis híján valóban ez történt (pedig ha az ember a rémálmokat elmeséli, állítólag nem fognak megtörténni :P) mert a MÁV úgy döntött, nem indítja el a vonatot, amire felültem. Végül a fél órával korábban érkezés helyett fél órás késéssel futottam be... Szerencsére a bemutatkozókörön kívül másról nem maradtam le (bár meg kell mondjam, erről sem szeretek lemaradni), azért a résztvevők jórészét ismertem: különböző irányvonalat képviselő, gyakorló mesemondók és más érdeklődők gyűltek össze. Jöttek olyanok, akiket a Hagyományok Háza indított el az útjukon, jöttek a Holnemvolt Fesztivál szervezői, meg sok kedves barátnőm is. Kaptunk jónéhány hasznos tippet a mesék tárolását, keresését, színpadi emlékeztetőfüzetke elegáns használatát illetően, majd a magunkkal hozott vagy a helyszínen kapott mesékkel is foglalkoztunk. Csináltunk egy csomó izgalmas gyakorlatot, melyek során egymással folyton cserélődő párokban a meséinkről beszélgettünk: együtt gondolkodva számos részlettel gazdagítva a későbbi előadásainkat. 

Csenge azóta visszarepült Amerikába és már az arizónai mesemondó konferencián van, nekünk hagyott egy csomó lelkesítő gondolatot és egy kis internetes meseműhelyt a workshop résztvevői számára. A párommal pedig úgy döntöttünk, hogy a kertünket is szeretnénk mesékkel életre kelteni. Néhány kedves barátunkkal azóta is havonta mesélünk egymásnak, immáron nevünk is van, Fairy Ring mesekör néven önképzőkörözünk, mesélünk. A nevet azért választottam, mert egy tündérkörben mindig történik valami különös: különleges tér, a kertünket is ilyennek szeretnénk. Tábortüzet gyújtunk, és azt meséljük körbe: ha a többiek hazamentek, és csak kilátogatunk a kertbe, a tűzrakónál meg-megállva érzem az ott elmondott mesék hangulatát. :)

A későbbiekben tervezünk nyilvános rendezvényeket is, például októberben a Madártani Egyesület számára tartott felnőtt mesemondó estemen már az egyik Fairy Ring mesekörös lány működik velem együtt, aki majd dalokkal egészíti ki a műsorom.

egy kis ír leprikón :)

a párom így ír a Fairy Ring mesekör első találkozójáról: kerti mesék

a démonvadászatról bővebben: Csenge beszámolója

A kertben nemcsak meséltünk, hanem ilyen szép kézműves munkák is készültek :) batikolás

az ihletet adó vers:

Meseközpont, mesés konferencia

A világot három alma változtatta meg: Éva almája, Newton almája, az Apple számítógépes alma... de ott van még a negyedik, a népmesék aranyalmája is :) Bajzáth Mária után 

Ki tudja, hogy hol van Paloznak? És azt, hogy ott van egy Meseközpont ? Na, én se tudtam... :P Paloznak Csopak mellett van (egész kényelmesen át lehet sétálni). Paloznakon pedig a kacsalábon forgó meseszép, hatalmas épület, óriási kerttel és kilátással a Balatonra. Ide várják immár három éve Wirtz Ágnesék az állami gondozott gyerekeket. 

Hogy mit kapnak itt a gyerekek? Főleg figyelmet. Meg aztán meséket, játékot, sikerélményeket. Elmondhatják az álmaikat és letehetik, amit nem akarnak magukkal vinni tovább (egy kis házikóban, érkezéskor elgondolhatják, hogy mire vágynak és miről akarnak elfeledkezni ebben a tíz napban). Van még tánc, zene, kézműves foglalkozás is. 

A központot Wirtz Ágnes és párja alapította, az elmúlt három évben 230 gyerek fordult meg itt. De nem csak nyáron kapnak a gyerekek 10 nap csodát: szerencsére ma már a hétköznapjaikban is ott a mese, hiszen a központ önkéntesei, óvónők és egyetemisták a hétköznapokon is bejárnak az otthonokba: mesélni, játszani, együtt tanulni a gyerekekkel, ahogy ezt Bajzáth Mária, a központ szakmai vezetője elmesélte. 

A központban 300 madár is él: hatalmas volierekben egzotikus pintyek, papagájok, a kifutóban emu és tőkésréce pár lakik. Ezek közé a madarak közé a gyerekek bemehetnek, a tenyerükből etethetik őket és közöttük ülve is hallgathatják a mesét. 

Mint környezeti nevelő nekem rögtön az jutott eszembe, hogy jól illeszkedne a programba az őshonos madaraink megfigyelése, védelme is. Hiszen egy madárbarát kerttel, etetővel, itatóval, mesterséges oduval és fecske műfészkekkel (sün- és békagarázzsal!) a nálunk élő állatokat is hasonlóan közelről megfigyelhetnék, megszerethetnék a gyerekek. És egy tengelic semmivel sem kevésbé színes, mint egy papagáj, egy zöldike nem énekel rosszabbul a vele rokon kanárinál. ;) De erről még egyeztetek a központ munkatársaival, elsőre vevőnek tűntek az ötleteimre.

Bajzáth Mária az Aranyhajszál programról is beszélt, melynek alapgondolata, hogy "Nem hiszem, hogy szebb ne volna!". Hogy bizony szép-szép a négyszer tíz nap, amit a gyerekek eltöltenek Paloznakon (volt olyan csoport, akiknek ez a 4. nyara lesz itt), de lehetne több... Ennek köszönhetően tartottak foglalkozást, mesemondó képzést a gyerekek nevelőinek, illetve kezdték el foglalkoztatni a mesemondó önkénteseket, akik a gyerekekhez hétköznap is járnak.

A tizenhét óvónő és a családvédelem szakos egyetemisták esti mesét mondanak a gyerekeknek: a mesélésnek kialakult már egy "szertartása" is. Gyertyát gyújtanak, kellemes illatú illóolajat visznek magukkal (ez a meseillat :) és mindig elomondanak egy mondókát is. Azt gondolom, hogy a rendszeresség, a mesei visszatérő fordulatok és a megszokott "szertartás" biztonsága a családokban élő gyerekeknek is fontos, az otthonokban élőknek meg különösképp.

A központ nyit a családban élő gyerekek és a környékbeli falvak lakossága felé is: idén 20, családból jövő gyerek is táborozik majd itt (természetesen nekik a tábor fizetős, de jó tudni, hogy erre is van lehetőség!) és családi nyílt napot is szerveznek, ahová bárki bejöhet mesét hallgatni, madarakat nézni.

Mesemondók :) Greguss Laci, Bumberák Maja, és az ELTE mesemondó versenyének helyezettjei :)

Az Aranyhajszál programnak köszönhetően nyolcszorosára nőtt a központ által a gyerekekre fordított idő, az állami gondozott gyermekek 80-100 mesét kapnak, ami nem kevés. A gyerekek 0-22 éves korig járhatnak a meseközpont táboraiba, a cél, hogy akár az egyes gyerekek életútját is végigkísérjék óvodától fiatal felnőtt korig. Wirtz Ágnes azt szeretné, ha a központ olyan hely lenne, ahová a gyermek mindig bizalommal fordulhat. Ez a gondolat nekem nagyon tetszik, hogy nem csak kicsi gyerek korukban, egy-egy tábor erejéig kapnak egy jó élményt a gyerekek, hanem nem engedik el a kezüket később sem, biztos pont lehet számukra a központ. 

Hamar eltanulták a sárkányomat :)

A Meseközpont munkatársain kívül meghívott előadók is beszéltek a mesékkel kapcsolatos munkájukról, a teljesség igénye nélkül a nekem két legérdekesebb előadást venném most ide. Juhász László pszichológus 2003 óta foglalkozik mesékkel, egy olasz meseterápia módszer fordítása kapcsán kezdett bele. Carina Coulacoglou mesetesztjét fordította magyarra, majd Propp, Aarne-Thomson, Uther és mások műveinek, eredményeinek tanulmányozása után dolgozta ki a saját meseterápiás módszerét. A terápia résztvevője megírja a saját meséjét egy kilenc mondatos instrukció alapján, ezt elemzi a pszichológus. A dolog több szempontból működik szerencsésen: valamit írni kell, nem lehet kibújni a feladat alól, a terápia vezetője nem mondja meg előre, hogy mit akar vizsgálni vele (könnyebb őszinteségre bírni a résztvevőt). 

Miért pont a mesét választotta Juhász László? Propp megfogalmazása szerint a mese egyfajta hiányból, szükségletből indul el, ami megfeleltethető az emberek saját szükségleteinek, problémáinak, amiről önkéntelenül is írja majd a meséjét. Ezek pedig megfeleltethetőek a Maslow piramis szintjeinek is. Ezt meg lehet nézni a népmeséken is, hogy a probléma, amiből a mese indul, a Maslow piramis melyik szintje. Érdekes kutatási eredmény, hogy a népmesék és a személyes mesék szükségletei között szignifikáns különbség van. (Ezt már Juhász László nem mondta ki, de én erről arra következtetek, hogy más problémák foglalkoztatták a népmesék születése korában élő embereket, és a maiakat, vagyis saját mesével ma könnyebb és célratörőbb lehet egy ma élő ember problémáit feltárni). 

Végezetül egy gondolat Juhász Lászlótól: "A mesék elzáródott érzelmi csatornát nyitnak meg". 

Családi nyílt nap a Meseközpontban, Tündérkert

A másik nagyon szimpatikus előadó Kádár Annamária volt, ő egy gyermek mesepályázat kapcsán kezdett mesékkel foglalkozni, szerinte a mese az érzelmi intelligencia fejlesztésének fontos eszköze. Szomorúan tapasztalta, hogy az óvodától az iskola felé haladva csökkenő tendenciát mutat a flow élmény, mind a pedagógusok, mind a gyerekek körében. Az óvónő, tanítónő még megéli, de ötödik, nyolcadik osztálynál már romlanak az eredmények. Mesélt néhány életszemléleti módról is: ilyen a jelen hedonizmus, így él minden kisgyerek, az itt és mostban, nem töpreng a jövőn és igyekezik kiélvezni a jelen lehetőségeit. A jelen fatalizmus ezzel szemben azt mondja: "már úgyis mindegy". S aztán nézhetjük a jövőt célorientáltan, a múltunk pozitív eseményeire emlékezve (vagyis a múltunkról úgy beszélünk, hogy a jó dolgokat említjük, mint mérföldköveket), meg nézhetjük úgy is az életet, hogy a múltról a rossz dolgok mentén emlékezünk. 

A mesehősök mindig célorientáltak és jelenhedonisztikusak: a szegénylegény sose mondja azt, hogy nekem már úgyis mindegy, nem indulok el, és egyébként sincs lovam meg kardom. (Ezért kéne példát venni róluk :) Ez a szemlélet nem csak a mesehősöknél, vagy egyes embereknél, de a nemzeteknél is felfedezhető: a spanyolok, olaszok stb jelenhedonisztikusak, mi magyarok ezzel szemben jelenfatalisztikusak vagyunk, nem vagyunk célorientáltak se, lemondunk magunkról és a múltunkra a rossz dolgok mentén emlékszünk vissza. 

Kádár Annamária a terápiájában részt vevő egyetemistáktól azt is megkérdezte, hogy mik az ő hamuban sült pogácsáik, az öt áldás, amit magukkal visznek az életbe és mik az átkok, amiktől félnek? Sokan meglepődtek, mert nem tudtak öt lényeges, meghatározó jó dolgot mondani az életükből. (Pedig nem kell nagy dolgokra gondolni, lehetne ez egy tanár biztató mondata is egy fontos életszakaszban).  

Konkrét megoldási javaslatot nem kaptunk, de gondolom kinek-kinek magának bőven akadnának ötletei. Meg kéne valósítani végre! 

Nagyon köszönöm, hogy ott lehettem a konferencián és az azt követő családi napon, tényleg izgalmas volt! Nem kis öröm volt számomra, hogy a mesemondó mesteremet, Zalka Csenge Virágot is viszontláthattam. Ő bár most nem tartott előadást, de hamarosan fellép Budapesten és workshopot is tart, szóval ha még mindig nem laktatok jól mesével, gyertek meghallgatni és tanulni tőle! :) 

Csenge mesél

és tanít

Terápiás madarak:

Emu :)

 Miből lesz a kanári? 

Jelmezbál nekem :)

Az esetek többségében adott Júlia néni. Nadrágos-bakancsos, zöld ruhás, puritán madarász. Mert ez a mindennapi munkám, praktikus és mert a hátizsákhoz minden más furcsán állna. Egyszer apukám egy barátja azt kérdezte, ugye ez az igazi énem? De neeeeem. Ez is csak egy jelmez, mint a többi. :P

(a kép Százhalombattán készült tavaly, de nagyjából ugyanígy öltözöm madarász ovihoz/sulihoz mindig)

2014. 05. 05. Naplás-tónál tartottam gyerekfoglalkozást, kb ilyen ruhában

Vannak vicces hetek, amikor egy-két nap különbséggel egészen másképp festek, amikor elindulok itthonról. Néha a kedves virágárus, aki már jó ismerősöm, alig ismer rám, amikor beugrom hozzá barkáért, cserépért, mikor mi kell. Ezek a mostani, májusi heteim is ilyenek. 

Jártam például Kiskőrösön mesélni, akkor mint piros ruhás mesemondólány indultam útnak:

(@Margarita moly küldte a fotót)

2014. 05. 08. Kiskőrös, Miért csíp a szúnyog? mesemondó előadás, mint Rigó a meseondó

A Madártani Egyesület családi napján a nyomozós játékban én játszottam Móni nénét, a gyógynövényes banyát

(a kép csücskében seregélytojások láthatók)

2014. 05. 10. Jókai-kert, MME családi nap

Végül @Esmeralda angol kisasszonyos zsúrján mint későviktoriánus hölgy jelentem meg, Olivia King és Hetty néni után szabadon :)

2014. 05. 11. Gyömrő, Teadélután. :) tejes tea, uborkásszendvics, Dowton Abbey zenéje... és még vörösbegyes bögrém is volt, sajnos csészét nem leltem, viszont a Robin Anglia nemzeti madara :)

Nem minden hetem ilyen, de nagyon tudom értékelni, amikor így jönnek össze a dolgok. :) 

Mesemondás itthon és a világ körül

 a Hagyományok Háza népmese konferenciájáról (is) :)

Nagyon szeretek konferenciára, különböző szervezetek közgyűléseire járni. Ez elsőre kissé mazochista dolognak hangzik, mert minek ülne valaki bent a teremben, hosszú előadásokat hallgatva, amikor helyette végre kirándulhatna, vagy olvashatna néhány jó mesét... de legalább ennyire jó olyan emberekkel, kollégákkal találkozni, akiket szeretek, sok érdekes dologról hallani, össze lehet ismerkedni új, hasonló érdeklődésű emberekkel. A népmese konferencia is maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményemet: viszontláttam néhány kedves barátomat (olyat is, akire nem is számítottam, hogy ott lesz) megismertem valakit, aki pszichológus hallgató és a mesét mint terápiás lehetőséget szeretné használni, nem mellesleg pedig tanultam néhány jó, mesélést fejlesztő játékot amit a gyerekekkel majd én is játszhatok és pontosabb képet kaptam más mesélők tevékenységéről. Sőt! Még táncoltam is! :)

játszók :) (forrás: Hagyományok Háza honlapja)

Több kedves ismerősöm előadására ültem be, azért is, hogy halljam őket, még többet tudjak meg arról, mivel is foglalkoznak, meg a puszta viszontlátás öröme miatt is. Kovács Marianna, százhalombattai horvát-magyar könyvtáros mesemondó arról beszélt, hogyan dolgozik a gyerekekkel a könyvtárban olyan eszközökkel, mint a mesetáborok, a biblioterápia, vagy a különböző korosztályoknak, középiskolásoknak és családoknak is tartott mesefoglalkozások. Gregus Laci a Gárembucka mesemondó csapat munkáját mutatta be, Tóth Kriszta pedig a városi mesemondókról, az Ahol a madár se jár... mesekörről beszélt.

Bumberák Maja a nemzetközi storytelling mozgalomról mesélt, erről írnék egy kicsit bővebben is, itt-ott kiegészítve azt, amit Maja mondott. 

Maja először a számomra is nagyon kedves magyarországi, nemzetközi mesemondó fesztivált említette, a Holnemvolt Fesztivált, amit a mesemondó mesterem, Zalka Csenge Virág alapított. Eddig két alkalommal szervezték meg Budapesten, mindkettőn részt vettem személyesen és fantasztikusan intenzív, intellektuális élmény volt. Ha az ember belegondol, hogy egy-egy mesébe belefér egy-egy ember, mesehős élete születésétől a haláláig, akkor ezek a napok szüntelen halállal és újjászületéssel teltek, rengeteg életet élhettünk le és tanulhattunk belőle. 

Zalka Csenge Virág, a Holnemvolt Fesztivál alapítója

Különleges hangulatú volt azért is, hogy megismerhettük azt a számtalan mesemondót, aki a világ minden tájáról érkezett Magyarországra: Csenge norvég, olasz, perui, amerikai mesemondó barátait is elhívta, akiknek rácsodálkozhattunk egyedi stílusára, különbözőségére. A személyes kedvencem a norvég Tone Bolstad FLøde , a közönség egyik vitathatatlan nagy kedvence az amerikai Angela Davis volt. 

Maja előadásában a következő mérföldkő a római storytelling fesztivál volt, amin ő maga is részt vett. A Federation of European Storytelling (barátainak csak FEST), vagyis az európai mesemondó szövetség, aminek a konferenciája volt Rómában. A fesztivál szervezője a Maja által szintén említett Paola Balbi . 

Maja Rómában ismerte meg mégjobban a külföldi mesemondókat és szemléletüket, a stroytelling szó jelentését. Meglepve tapasztalta, a külföldieknek jellemzően nincsen külön szavuk a népmesék mesélésére (például se a franciáknak, se a németeknek nincs ilyen), hanem storytellingnek hívják, ami egyszerűen történetmesélést jelent. Történet pedig bármi lehet, legyen szó népmeséről, műmeséről vagy személyes történetről. A kettő tehát nem szemben áll egymással, hanem egyik a másikának a részhalmaza. Maja ezt külön hangsúlyozta, hogy az itthoni klasszikus értelemben vett mesélés nem is esik olyan messze ettől. 

Például nem olyan régen Magyarországon járt Piret Päär észt mesemondó, aki  Berecz Andrással közösen mesélt, az észt népmesék mellett személyes történeteket is mondott a családjáról, a szüleiről, sőt, még egy viccet is elmesélt, mindez szépen belesimult az előadásba. (És Bereczről is tudjuk, hogy ő se megy a szomszédba modern, de nagyon a helyükön levő poénokért, személyes sztorikért). 

Még néhány mesemondó és érdekes kezdeményezés, amit Maja az előadásban megemlített:

-  Heidi Dahlsveen , a norvég mesemondó, aki talán a következő Holnemvolt vendége lesz

-Katrice Horsley , aki tragikus gyermekkor után lett mesemondóvá

- Jack Lynch , aki szerint a finnek után az íreknek van a 2. legnagyobb gyűjtött folklórja (ez engem személy szerint meglepett, hiszen nagyon érdekelnek a finn mesék, mégis keveset találok belőlük magyarul)

- Maratón de Cuentosnak (mesemaratonnak) hívják, amit Guadalajaraban tartanak: spanyol mesmeondó fesztivált, ahol 4 nap, 4 éjjel mesélés, tánc és zene van. Vagyis a mesemondás a szórakozás elfogadott része. :) Csenge írt róla bővebben itt meg itt .

- említett egy romániai projektet, ahol az öregek és a gyerekek összehozására az öregek meséltek, a gyerekek számítógépes ismereteket tanítottak, Luzsi Margótól idézett, hogy most generációs gettókban élünk, és a mesék ezt segítenek megszüntetni. 

(kép forrása: http://hagyomanyokhaza.hu/ , keresd a piros szoknyás alakot! ;)

Még egy magyar vonatkozású érdekességet megemlítenék, a Körmendy Petra és csapata által rendszeresen szervezett storyslam estéket, amiken bárki kipróbálhatta magát, mint stroyteller. A storyslam olyasmi, mint a slampoetry, csak történetekkel. Általában kocsmában játsszák, jelezve, hogy felnőtteknek szóló, fiatalos műfajról van szó. Adott témában, adott idő alatt mesélhet bárki személyes történetet, vicceset vagy szomorút, érdekeset (stand upolni viszont tilos!), a végén a közönség szavaz, hogy ki volt a legjobb, az viszi el a felajánlott főnyereményt (ez aprópénz, amit egy kalapba dob össze a közönség a műsor elején). Jó hangulatú esték szoktak ebből is kisülni, az India témájún én is voltam, tetszett. Állítólag a Holnemvolttal együtt hamarosan ezek az esték, a Holnemvolt Storyslam Klub is újraéled. ;)

Az előadások után még a frissen szerzett, pszichológus hallgató barátnémmal beálltunk táncolni, végül hosszas, világmegváltós beszélgetésbe bonyolódtunk némi palacsinta felett. 

Tehát konferenciára járni jó! :)

Rádióinterjú :)

Aki esetleg lemaradt az adásról, annak végre meg tudom mutatni a velem készült interjút. :) Természetesen a rádió munkatársainak engedélyével, mivel nincsen archívumuk, és már az ismétlések is lementek, megkaptam ezt a felvételt.

Nagy élmény volt, három érdeklődő, vidám középiskolás lánnyal beszélgettem írásról, mesemondásról, meseregényről, madarászoviról... meg az élet egyéb fontos dolgairól! :) Hallgassátok! :)

itt hangzott el: http://www.taskaradio.com/

Mesék és kézjelek

a Zöld Zugoly egyik önkéntese madarat reptet a Művészetek Völgyében, 2013

"Az ujjakkal és magával a kézfejjel (kéztartás + ujjtartás), vagy az alkarral történő kommunikáció igen ősi módja a kommunikálásnak (Egyiptom). Használták kiabálás helyett, és titkosítás okán katonák irányítására, de használták a templomok kórusainak irányítására is, amikor több ember pontos éneklését – zenélését irányították úgy, hogy a kéz mozdulatai mintegy emlékeztették az előadókat a dallam (és a szünetekre!) vonalára és az egyes hangok (záróhangok) hosszára. A Brachoho-keironómia (brahiosz = alkar, cherio = kéz, nomosz = törvény)a karral, kézjelekkel való irányítás a zenében. Festészetben számtalan jellemző kéztartást látunk (Krisztus összezárt hüvelyk- és gyűrűsujja, de ez látható Buddha esetében is). A daktil alapja az ősi testbeszéd.

A kézzel való beszéd az Indiában alkalmazott mudrákkal (kéztartás, kifejező, valamit felidéző szimbólum, később vallásos kéztartás) szoros kapcsolatban áll (Dunkel), mert valaha a beszéd = mozgás volt. (vö: Austin: Apeach-Act Theory, Noam Chonsky az agyban eleve adott nyelvi mélyszerkezet + annak biológiai alapja)"

forrás: wikipedia

Mivel annyit használom őket az előadásaimon, mesélek egy kicsit róluk. 2007 nyarán a Művészetek Völgyében láttam egy indiai tánc előadást, Somi Panni bharatanatyam előadását, ahol mutatott néhány érdekes, állatos jelet. A barátnőimnek még otthon meg is mutattam néhány jelet, aztán a dolog feledésbe is merült. Évekkel később, az első mesemondó fellépéseim egyikén szembesültem a problémával, hogy ötven nagycsoportoshoz hívtak egy könyvtárba mesélni... Hogy tudnám őket úgy megmozgatni, hogy valóban élvezzék a mesélést, és a könyvtár se dőljön szét? És ekkor jutottak újra eszembe a kézjelek.

Somi Panni 2007-ben a Művészetek Völgyében 

A néhány, innen-onnan összeszedett jelgyűjteményemet azóta gyarapítottam, mert én magam is beiratkoztam táncolni, 2012-2013 között egy tanévet táncoltam Túri Virág Réka odisszi csoportjában.


Tehát léteznek az indiai kézjelek, vagyis mudrák, amiket a táncban szokás használni. Rékától azt tanultuk, hogy a táncosnak a szeme a leglényegesebb, az összes többi, a kéz, a testmozgás, a tánclépések csak díszítenek. Ez egy kezdő táncosnak egészen kétségbeejtő valami, amikor kész csoda, ha a lépések sorrendjét megjegyzem, nemhogy a szememmel, kezemmel is tudjak foglalkozni! Nézzük az indiai táncosok mudráit, egykezes jelek:

mudrasor dalocskával: http://www.youtube.com/watch?v=mbI1Dckp0xw

A jelek egy része egykezes, mások kétkezesek. Van köztük "két szerelmes kismadár", "ágyacska", "bimbó" és "oroszlán" jelentéssel bíró is, a többség nem ennyire konkrét jelentésű. A táncban akkor válnak legkifejezőbbekké, amikor a táncos egész testével rásegít a megjeleníteni kívánt dolog (kígyó, íjazás, lovaglás, félelem) megjelenítésére. Az általam megismert mangalacharan nevű odisszi táncdarab például nem rendelkezik konkrét történettel, inkább olyan, mint egy ima, csak megjelenítettünk egy-egy istenséget, apró jelenetet, ezzel szemben más darabok valóban egész történeteket mesélnek el a jelek, de a testmozgás, szemmozgás segítségével is. Rékától azt is megtanultuk, hogy azért is érdemes indiai táncot tanulni, mert ha nem is lesz belőled esetleg soha profi táncos, értő közönsége lehetsz az előadásoknak. Én nagyon jól szórakozom a mai napig, ha indiai táncost látok, és felismerem az egyes mudrákat a táncában. 

Egy "kúcsipúdi" irányzat csodálatos jellemdrámája, ami tényleg történetet mesél el: 

http://www.youtube.com/watch?v=sXz79aOwLq4

Mi pedig ezt a táncot tanultuk Rékától, ami egy szép virágfelajánlással kezdődik: 

http://www.youtube.com/watch?v=kN7B81aY5Sw 

kezdő odisszi csoport, lent középen a blog szerzője

Azután vannak az amerikai kézjelek, amik náluk egyszerűen csak valamiféle játékot, szlenget jelentenek. Vicces dalok, szleng kifejezések megjelenítésére szolgálnak, vagy csak önmagukban való játékok. Meglepő módon az indiai mudrasorból ismert oroszlán az amerikaiaknál láma. Az amerikaiak nem gyerekek szórakoztatására használják, inkább kamaszok viccelődnek vele egymás között, de szerintem túl aranyosak és látványosak, hogy gyerekelőadáshoz ne használjuk őket.

A legbetegebb lámás dalocska ez: 

http://www.youtube.com/watch?v=t2PSs_3n-JQ

A kézjelek harmadik fajtája, amit találnom sikerült, a siketek jelnyelve. Ez a feladat még előttem áll, hogy a különböző nyelvek siket jeleit tanulmányozzam, hiszen nem egyetlen, nemzetközi nyelvük van, hanem ugyanúgy külön nyelvek, mint a beszélt nyelvben.

A wikipedia szócikkből nekem ez volt a legérdekesebb momentum:

"

Emberszabású majmok

A nyelv eredetének kutatásában felmerült az az ötlet, hogy meg kellene vizsgálni az emberszabású majmok nyelvi képességeit. Először a beszéddel kísérleteztek, de kiderült, hogy a majmok hangképző szervei beszédre alkalmatlanok. Ezután a kutatók figyelme a jelnyelv felé fordult, és a majmok nagy lépést tettek előre. A majmokkal amerikai jelnyelven kommunikáltak, ahogy siket szülők jelelnek a gyerekeikkel. A leghíresebb majmok Washoe és Loulis, a csimpánzok, és Michael és Koko, a gorillák voltak. Koko 600 jelet tanult meg, és alkalmazott néhány egyszerű nyelvtani szabályt, mint például a szórend, vagy a szóösszetétel. Mindezek ellenére jelelése nem felelt meg a jelnyelv szabályainak. Vitatott, hogy az általa alkalmazott rendszer mennyire tekinthető nyelvnek."

forrás: wikipedia

A jelnyelv történetéről, nyelvjárásokról az adott szócikkben olvashattok még. http://hu.wikipedia.org/wiki/Jelnyelv 

Létezik egy jel, ami az indiai mudrasorban, az amerikai szlengben és a magyar siket jelnyelvben is megvan, az indiaiaknál halacska, a másik két jelsorban teknős. 

Léteznek még árnyjátékos jelek, és ázsiai kéztrükkök. Utóbbiak közül két, igen bonyolultat ismerek, én így hívom őket, anyukám ázsiai cserediákjai szokták ismerni. 

Amikor pedig mesélésnél én használom a gesztusnyelvet, az ilyen: 

http://www.youtube.com/watch?v=BND_ZYi33tc 

Akinek az összefoglalóm felkeltette az érdeklődését, itt kipróbálhatja magát, hogy mennyire ismeri meg a jeleket: 

http://egyszervolt.hu/jatek/jelbeszelo.html 

Jó szórakozást! :)