2011. szeptember 30., péntek

Még mindig a szegedi mesélésről...


Viktor, Mesemanó, én






Madármesék Székesfehérváron, Kiskunhalason és Szegeden

Ez a történet Székesfehvárnáron kezdődik, a Munkácsy Mihály Általános Iskolában, ahová én is jártam alsó tagozatos koromban, és ahova nagyon-nagy örömmel mentem vissza mesélni. Két negyedikes, és egy elsős osztályhoz mentem be, a nagyobbaknak komolyabb műsort vittem. Hazai madárfajokról szóló meséket hallgathattak meg, és elmondtam néhány érdekességet is a madarakról, meghallgattuk a hangjukat is. Nagyon sok madarat ismertek, elmesélték néhány saját, madaras történetüket. Megemlítettem nekik a Székesfehérvári Vadmadár Kórházat és a Magyar Madártani Egyesületet , meglepő módon sokkal többen ismerték, mint elsős koromban az egyetemi évfolyamtársaim közül, amikor nekünk tették fel ezt a kérdést. Sőt, az egyik negyedik osztály még a Madárkórház bemutatóján is járt. Épp a régi tanító nénim ült bent a negyedikeseknél, külön örültem, hogy ő is meghallgatta az előadásomat.
Az elsősöknek kevésbé konkrét állatfajokra, vagy hazai fajokra koncentráló, inkább játékos, mozgalmas meséket vittem, de itt is szem előtt tartottam, hogy közük legyen a természethez. Eljátszottuk az esőt, a napsütést, báboztunk az ujjainkkal, tanítottam nekik néhány érdekes, általam némileg továbbgondolt indiai kézjelet, amivel mindenféle állatokat ábrázoltunk. Pillangót, repülős madarat, pávát, rákot, teknőcöt... Ha az embernél épp ninmcs semmi játékszer, akkor is sokmindent el tud játszani a két kezével. Amikor kislány voltam, órákig tudtam játszani azzal, hogy  "két nyuszit" formáltam a kezeimből és ezekkel játszottam, akár orvosnál a váróteremben, vagy útban hazafelé... Erre emlékeztem vissza, és találtam ki ezeket a figurákat az indiai mudrák alapján. Az esős játékot különösen élvezték, ahogy később a kiskunhalasi óvodások is.

Kiskunahalason három óvodai csoportnak meséltem (kb. ötven gyerek jött el a könyvtárba), végig lelkesen együtt működtek, a kézjeleknél az óvó nénik meg a könyvtárosok is beszálltak és velünk játszottak. Nagyon sokat segítettek az óvó nénik, a nehezebb kézjeleket ők is magyarázták a gyerekeknek, és azt az egy-két kisfiút is kordában tartották, akik méltatlankodtak ha nem őket szólítottam fel kérdezgetős részeknél. Összességében igazán jó hangulatú volt az egész, a végén még hallottam, ahogy elmenőben két kisfiú mondogatta az óvó néninek, hogy mennyire élvezték a mesélést.

Szegeden újra valamivel nagyobbak, három másodikos-harmadikos osztály jött el meghallgatni. Szerencsésebb lett volna, ha itt is sikerül hangosítást szervezni, mert a gyerekek délutánra fáradtabbak voltak, és többet beszélgettek, és azt hiszem, még ennek a korosztálnyak is több játékot érdemes bele tenni legközelebb. De a mozgalmasabb, kézjeles meséket, különböző madarak hangját utánzó sípokat itt is nagyon szerették.

Tanulságok számomra:

- ha nem csak egy osztálynak meéslek, hanem összevont, nagyobb csoportnak, akkor érdemes hangosítást kérnem
- nem érdemes a gyerekeket földre/párnára ültetni. mert harminc-negyven percet nem kényelmes törökülésben ülni, és elfáradnak, elfekszenek... és én se látok rájuk, ha állva mesélek, ami zavaró.

- és még mindig sokkal több játékos rész kell a nagyobbacskáknak is. Szívesen csinálják, és könnyebben meg lehet tartani a figyelmüket ha közreműködhetnek a mesében.
(Nekem ez furcsa, mert annak idején nagyon nem ilyen gyerek voltam, mindig hátsó sorba ültem a cirkuszban is, hogy ne engem szólítson ki a színpadra a bohóc, és általában azt szerettem, ha szépen békén hagynak és passzívan hallgathatom a műsort... De a gyerekek többsége nem ilyen. És felnőttként kifejezetten élvezem, hogy együtt játszhatok velük).

Nagyon sokat tanultam a fellépésekből, és igazán szerethető, remek közönségeim voltak. Különös tekintettel a kiskunhalasi ovisokra, akik a fotókon is láthatók. :))

Viktor beszámolója ugyanerről itt :)



2011. szeptember 26., hétfő

fotókiállítás és mesemondás

"Tényleg ismered Fehérvárt?" címmel hamarosan "zseb" fotókiállításom nyílik a Széna Téri Könyvtárban, utána egy érdekes beszélgetés lesz a város múltjáról dr. Táborosi Zsuzsával. A képek nem annyira technikájukban, mint inkább témájukban érdekesek, Székesfehérvár kevésbé ismert részei, érdekes helyei láthatóak rajtuk. A legtöbbnek a történetét is alá írom majd, hogy ki lakott a házban, vagy honnan kapta Székesfehérvár azt a vasmacskát, ami a vidámparki tó partján áll. 


Ugyanebben a könyvtárban október kilencedikén mesélek is, ismét "Tündérszárnyon, madárszárnyon" címmel, nyolc éven felüli gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek. 


2011. szeptember 21., szerda

A mesemondó műsort tervez

Készülök a következő mesélésekre, meséket, érdekes ritmushangszereket, ezt-azt gyűjtögetek, és találtam két egészen jó videót a neten: 




és hogy mi köze az indiai mudráknak meg a kalimba nevű hangszernek egymáshoz? az hamarosan kiderül, legalábbis a kiskunhalasi óvodások számára.

következő, mindenki számára nyílt fellépésem október kilencedikén lesz, Székesfehérváron a Széna Téri Könyvtárban, fél egy és két óra között. :) 

2011. szeptember 20., kedd

Horgas Béla: Sárpogácsa

Már jó régen írtam könyvesblogot, ami leginkább azért van, mert mostanában főleg népmesés könyveket olvasok, amikből esetleg csak egy-két mese tetszik igazán, nem tudok egységes véleményt írni a könyvről. Az egyetlen regény amit csak úgy a magam mulatságára olvastam az elmúlt hetekben az Pratchett Érdekes idők című könyve, de úgy érzem bőven elég neki a molyos értékelés. 

Ellenben ez a kedves gyerekverses könyv nagyon megérdemli hogy írjak róla. Már csak a szerző személye miatt is, akinek olyan remek gyerekkönyvet is köszönhetünk, mint egyik, mind máig kedvenc manós mesekönyvem, a Kacifánt színre lép no meg az Egyik fülem sós , Sétikálóval a kulcsokat zörgető tündérrel. 

Horgas Béla könyvben a Szeltagor kivételével még sose csalódtam, ez is egy nagyon kedves, vidám könyve. Gyönyörű maga a kiadás is, kemény fedeles, színes, kedves rajzokkal (Stuiber Zsuzsa rajzai, még nem hallottam a nevét de helyes és szerethető rajzokat készített).

A versek meg hol vidámak, hol szomorkásak, bolondosak vagy elgondolkoztatóak. Bevallom nekem az elgondolkoztató és a vidám versek tetszettek legjobban. Néhány remek verset idéztek is belőle molyon, itt.

egy verset én is ide írok, ami különösen megtetszett:


"Időfa

Ki lakik, lakik-e
valaki a fában?
Az idő lakik a hársfában,
lakik az ágában,
lakik a törzsében,
ezüst levelében,
föld alatt ágazó
hajszálgyökerében...

Ki lakik, lakik-e
valaki a fában?
Négy tündér lakik a hársfában,
négy tündér, illanó,
ősszel szomorkodó,
tavasszal a széllel,
nyáron nevetéssel,
télen takarózik
ezüsthárslevéllel...

(...)

Ki lakik, ki kérdez?
Forog az időfa:
porban a gyökere,
felhő a tajtéka.
Ki lakik, lakik-e
valaki a fában?
ki lakik, hallja-e
ha hívom, eljön-e,
ha eljön, hiszi-e:

négy tündér, illanó,
ősszel szomorkodó,
tavasszal széllel,
nyáron nevetéssel,
télen takarózik
ezüsthárslevéllel. "

a szerzőről:

Horgas Béla Homokszentgyörgyön született 1937. november 29-én Horgas János és Kovács Gizella gyermekeként.

1956-ban elektrotechnikusi oklevelet szerzett. 1956-1958 között a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult, ám félbehagyta tanulmányait, 1961-től az ELTE magyar szakán volt hallgató, 1965-ben szerezte diplomáját.

1960 óta publikál szépirodalmat, verset, prózát, értekezést. 1965-ben jelent meg első verseskötete a Nevetni, sírni című. 1965-1988 között a Gyermekünk című pedagógiai folyóirat munkatársa volt. A Liget folyóirat és Könyvek főszerkesztőjeként dolgozik. 1988-ban feleségével, Levendel Júliával együtt létrehozta a Liget Műhelyt, mely könyvkiadóként is funkcionál.

Gyakran meseelemeket használ fel, a gyermekvers játékosságából sokat tanul. Maga is ír meséket, gyermekverseket. Sétalovaglás(versek, 1969) című kötetéből a költői világkép módosulása verseinek poétikáját is megváltoztatja. A versbeszéd utalásossá, áttételessé válik, a költő távoli dolgokat asszociál. Több prózakötete is megjelent (Címkeragasztás, 1976). Mammutfogak (1980) címmel verseit és elbeszéléseit adta ki. Irodalomtörténeti, esszéírói munkásságából kiemelkedik József Attila világképéről írt könyve (A szellem és a szerelem, 1970) és műelemzés-kötete (Nyomolvasás, 1978). Csokonai Vitéz Mihályról kismonográfiát írt (1988).


forrás wikipedia


a könyv értékelése: Jó! :)


2011. szeptember 12., hétfő

Nagytétény, Kastélymúzeum - "vízpróba" :P





Szóval túl életem első igazán-igazán hivatalos mesélésén. Nagyszerű lehetőség egy csodaszép helyszínen. Voltak nem könnyű pillanatok, pláne, mert kora reggel a gyereknek inkább még szaladgálni lenne kedve, mint mesét hallgatni, pláne, ha szép, színes (és remekül hajigálható) párnák is vannak hozzá, na de ahogy egy külső szemlélő mondta, "nyakig merültél a mély vízbe, de nem fulladtál bele".  

2011. szeptember 9., péntek

Lelkes manókórus

Mivel roham tempóban közeledik a nagytétényi mesélésem, ezért elmentem dupla főpróbát tartani egy régi családi barátunk munkahelyére, a Zentai Úti Általános Iskolába. 

Első nap egy második osztályban meséltem, gyorsan bemutattak a tanító néniknek meg a gyerekeknek, és rögtön bele is kezdtünk a mesébe, mivel országosan elrendelt tűzriadó próba volt épp abban az órában, így némileg igyekezni kellett a mesével. 
Először kicsit aggódtam, hiszen először próbáltam ki ezt a mesecsokrot nagyobb közönség, pláne tiszta gyerekközönség előtt, de meglepő módon egy percig sem volt lámpalázam. Amint beléptem, rögtön rám mosolygott egy nagyon kedves, kerek képű, vörös hajú kisfiú, aki végig élénken válaszolgatott a kérdéseimre. A mesélés után még a csengettyűt is elkérte, amit az egyik mesében használtam, hogy ő is megszólaltathassa. Már akkor feltűnt, hogy mennyire szívesen vesznek részt a gyerekek mesében, örültek, ha kérdezgettem őket, akár a meséről, akár saját gondolataikról a mesével kapcsolatban. 
Még tíz perc volt a tűzriadóig amikor befejeztem, utána hosszasan beszélgettünk a tanító nénivel, aki csak két évvel volt idősebb nálam, és legalább annyira örült a mesének mint a gyerekek. Gratulált, hogy sikerült lekötnöm a kicsiket, és elmondta, hogy ők rendszeresen mesélnek a gyerekeknek órák előtt vagy órák után, aminek én külön örültem. 

Másnap aztán a harmadikosoknál igyekeztem még több teret adni a kérdezgetésnek, játéknak, együtt éneklésnek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve magammal vittem anyukám fa manócskáját, amit kiültettem a tanári asztalra. Még mi előtt elkezdtem volna az első mesét, már megindult a sutyorgás az osztályban, amíg előpakoltam a holmimat: "Manó, manó, manó!", meg "Csengő, csengő, csengő!" 
Még lelkesebbek és beszédesebbek voltak mint a másodikosok, szívesen vállalták a "manókórus" szerepét, és bár az eredeti terv szerint csak egyszer szerepelt volna a történetben, négyszer is elénekeltük a "Van nekem egy kecském..." kezdetű dalt. Előadás közben körbe néztem, és egészen úgy éreztem magam, mint a mesebeli vándorlegény az erdőben, amikor meglátja maga körül a sziklákon üldögélő manócskákat. Sok, vidám, csillogó szemű kismanó ült körülöttem. 
Sok kedves, spontán történetet is megosztottak velem. Az egyik kislány elmesélte, hogy néha szokott otthon zenét hallani este, szerinte valószínűleg akkor is a manók táncolnak. Már ki is csengettek, mire a végére értünk a mesélésnek, de lezárásképpen énekeltünk még egyet, megráztam a kismanó elveszett csengettyűjét, és az után ők kitódultak szünetre én meg hazafelé vettem az irányt.
Már csak azt nem tudom, hogy mit gondoltak az autósok, akik a forgalmas út mellett, a zuhogó esőben egy kockás szoknyás lányt láttak baktatni, aki teli szájjal vigyorgott maga elé. Ha ilyenek a gyerekeink, hogy ennyire lelkesen részt vesznek a mesékben, hallani vélik a tündérek zenéjét és mernek beszélni, énekelni, ötletelni, akkor én lényegesen kevésbé féltem a világot...



(sajnos ez az egy fotó készült, valahol ott vagyok elöl :P és nem, nem olvastam a mesét, mindössze egy idézet volt könyvből, pechemre akkor készült a kép)