Benedek Elek születésnapja alkalmából Zalka Csenge Virággal és Varga-Fogarasi Szilvivel blogsorozatot indítottunk, Hetedhétfő címmel. Mert mindhárman mesemondók vagyunk, Elek apó szülinapjától számítva egymást követő hét hétfőn jelentkezünk, mesékkel, meséléssel kapcsolatos témákkal. Az előző heti bejegyzésemet itt találjátok. Ezen a héten a népmesék különös lényeit mutatjuk be nektek.
Bevallom, egész kis gyűjteményem van fura lényekből, mert évek óta szorgalmasan gyűjtöm az ilyen idézeteket. Ha volna rá időm és energiám, jó lenne ezekből egyszer gyerekrajz pályázatot kiírni. Tehát itt következnek a kedvenc mesebeli fura rémlényeim, a teljesség igénye nélkül:
Chuyanchaqui
A perui dzsungel lakója, bármilyen alakot, ismert személy alakját is képes felvenni. Ezt a tulajdonságát arra használja fel, hogy másokat az erdő mélyébe csaljon, de még feleséget rabolni is megpróbál magának időnként. Lebuktatni csak úgy lehet, ha megnézed a lábát, mert a fél lába soha nem emberi láb, hanem kecske körme. Ez kissé hasonló a magyar népi hiedelmekből ismert lidérc alakjával, amelyik szintén tud csinos fiatalember is lenni, de a fél lába lúdláb marad.
"Furcsa szerzet volt ez a Csujacsaki. Az istenek ember formájúra teremtették, de lábat csak egyet adtak neki, a másik helyén kecskeköröm éktelenkedett."
34. oldal
Dornbach Mária (szerk.): A tollaskígyó búcsúja,
Közép- és dél-amerikai indián mesék és legendák
"Chuyanchaquiról tudni kell, hogy két különleges képessége van, amelyet csínytevései során fel tud használni. Parancsolni tud sok erdei állatnak, ugyanis félnek tőle, továbbá olyan alakot ölthet magára, amilyent csak akar, még ember formájú is tud lenni. De ha emberként jelenik meg, a két lábfeje különbözik egymástól, az egyik emberláb, a másik pedig jaguármancs."
7-8. oldal
Kurt Kauter (szerk.): Hogyan lett király a kondorkeselyű
"Chuyanchaquiról tudni kell, hogy két különleges képessége van, amelyet csínytevései során fel tud használni. Parancsolni tud sok erdei állatnak, ugyanis félnek tőle, továbbá olyan alakot ölthet magára, amilyent csak akar, még ember formájú is tud lenni. De ha emberként jelenik meg, a két lábfeje különbözik egymástól, az egyik emberláb, a másik pedig jaguármancs."
7-8. oldal
Kurt Kauter (szerk.): Hogyan lett király a kondorkeselyű
Curupira
Kurupira Brazíliában él, neve a Tupi nyelv egyik szavából jött. A haja vörös, ő maga emberformájú, de a lábfeje fordítva áll. Ez igen-igen jól jön neki, mert a lábnyoma így épp az ellenkező irányba vezet, mint ahonnan tulajdonképpen jön, ellenségeit meg tudja téveszteni. De nem is mindig gyalogol, kedvenc hátasa az örvös pekari. Tud varázsolni, őt tartják az erdő védelmezőjének. A tetten ért orvvadászt prédává változtatja.
"Akár hiszitek, akár nem, a brazíliai őserdőben is él egy kis törpe. Az indiánok Kurupirának meg Szaszinak hívják, és bizony igen félnek tőle. Mert annyi szent, furcsa egy fajzat ez a Kurupirá. A bőre fekete, akár az éjszaka, a lába meg, képzeljétek, nem előre, hanem hátrafelé áll, no meg abból is csak egyetlen eggyel büszkélkedhet; azzal aztán olyan mókásan ugrabugrál, mint egy veréb. Majd elfelejtettem, piros sipkát visel, és borzasztóan szeret szivarozni, pöfékelve járja az erdőt, és állandóan lesi, hol huncutkodhat."
32. oldal
Dornbach Mária (szerk.): A kócsagmadár és az álom
Kulementik
"kulementik: mesebeli őserdei alakok, akik éjszaka tűnnek elő és inkább nevetségesek, mint félelmetesek, a guineai törzsek ostobának tartják őket"
84. oldal, lábjegyzet, A kulementik c. mese
Ortutay Gyula (szerk.): A csillagok szíve
A bangarafa tündérei
"A bangarafa virágának az illata nem a legkellemesebb, de a tündérek – nem tudni, miért – éppen az ilyen fákon tanyáztak.
Ahányszor csak virágba borult a fa a halász minden alkalommal elhatározta hogy kivágja. De félt a fán tanyázó tündérektől, így hát a fiával együtt inkább tűrték a kellemetlen szagot.
Hanem egyszer a halász megbetegedett ettől a fránya virágbűztől, és akkor végleg úgy döntött, hogy a fát mégis csak kivágja. Megélesítette a fejszéjét és megállt előtte. (…)
De mi előtt belevágta volna a fejszéjét, lejött a fáról egy tündérke, olyan kis csöppség, akár egy kétéves gyermek. A haja olyan hosszú volt, hogy a sarkát verte, a lábán pedig elöl volt a sarka, hátul meg a lábujjai. A bőre hamvasfehér volt, mint a rizsé, a fogai meg színaranyból voltak. A kezében kalapot tartott.
– Jóember – szólalt meg a tündér – , kegyelmezz meg a fámnak, s én neked adom ezt a kalapot. (…) Ez olyan kalap, hogy ha a fejedre teszed, láthatatlanná válsz.
– Hát jó, nem bánom – egyezett bele a halász. Fogta a kalapot, illendően megköszönte, és azzal elment."
Ahányszor csak virágba borult a fa a halász minden alkalommal elhatározta hogy kivágja. De félt a fán tanyázó tündérektől, így hát a fiával együtt inkább tűrték a kellemetlen szagot.
Hanem egyszer a halász megbetegedett ettől a fránya virágbűztől, és akkor végleg úgy döntött, hogy a fát mégis csak kivágja. Megélesítette a fejszéjét és megállt előtte. (…)
De mi előtt belevágta volna a fejszéjét, lejött a fáról egy tündérke, olyan kis csöppség, akár egy kétéves gyermek. A haja olyan hosszú volt, hogy a sarkát verte, a lábán pedig elöl volt a sarka, hátul meg a lábujjai. A bőre hamvasfehér volt, mint a rizsé, a fogai meg színaranyból voltak. A kezében kalapot tartott.
– Jóember – szólalt meg a tündér – , kegyelmezz meg a fámnak, s én neked adom ezt a kalapot. (…) Ez olyan kalap, hogy ha a fejedre teszed, láthatatlanná válsz.
– Hát jó, nem bánom – egyezett bele a halász. Fogta a kalapot, illendően megköszönte, és azzal elment."
109-110. oldal, A kis tündér
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése