A pálcikás süti esete a könyvbemutatóval

Ibolyás sütemény, zacher torta és répatorta. Azt hiszem ez volt a választék. Nem, azok a szép színes gombócok a pálcikák végén nem nyalókák, ízre épp olyanok, mintha rendes, szelet süteménybe harapnál bele, de méretüknél fogva lehetőséget adnak, hogy sokfélét megkóstolj... És itt még milyen sok volt belőlük. Aztán rohamosan fogyni kezdtek, amikor Kapitány kiadta a vezényszót, hogy szabad venni belőle. :) 

Így lesz az embernek tökéletes napja: reggel még a Madártani Egyesület komoly madarász suli oktatójaként tapostam a havat az ötödikesekkel, túrabakancsban. Hátamon a hetven literes zsák a rengeteg bemutatóanyaggal, néztük az ágon kopácsoló fekete harkályt, délután a Kossuth Kiadó szolgáltatott nekem remek ürügyet, hogy pillangós konttyal, hosszú szoknyában és magassarkú cipőben majszolhassak némi sütit,  és könnyed, de igazán hasznos kérdésekkel foglalkozó irodalmi beszélgetésben vegyek részt. 

(Sacheres cake pop liofilizált málna szórattal és citromos-ibolyakrémes cake pop mályva szirmokkal)

Megnéztük a kiadó hamarosan megjelenő újdonságait, amik közül leginkább Bűn vagy bűnhődés című könyv keltette fel a figyelmem, mert a pszichológiai témájú könyvek mindig is érdekeltek, de az ismeretterjesztő könyvekbe is szívesen belelapoznék, egy jól használható terepi gombahatározót tudnék mire használni. Úgyis közeleg a szülinapom. :P (Apu, ha olvasod...! :D)

Utána bemutatkozott nekünk a Germánia című könyv szerzője, Gráczer László, vagyis G.L.Thompson. Elsőként máris felvetődött a számomra is ismerős kérdés, hogy kell-e az álnév a szerzőnek. A kiadó válasza szerint műfajfüggő, és leginkább kiadói stratégia függő: egy valódi, magyar nevét használó szerző is népszerűvé válhat, de még mindig vonzza a magyar olvasót a külföldi név. A szerző valódi, magyar nevét ismerők meg boldogan összekacsintanak. Vagy adott szerző különböző műfajban írt könyveit is el lehet választani így. Ez nekem teljesen elfogadható válasz, hogy valaki nem csak azért vesz fel egy nevet, hogy a barátai előtt tetszelegjen, hanem tényleg oka, funkciója van. László álnevét például épp a kiadó segített kitalálni. 

répás cake pop-ok narancsos és kék csokiba forgatva a Kossuth Könyvkiadó színeiben. amilyen bizarrul hangzik, annyira finom. a Sweet Lovendertől

A Germánia alternatív történelmi regény, Hitler győzelmét írta meg a szerző. Legnagyobb erényeként azt emelték ki, hogy az író (aki egyébként is történelemtanár) hihetetlen pontossággal utánanézett a legapróbb részleteknek is, valóban létezett emberek személyiségjegyeinek is akár. 

Bár a könyv témája tőlem távol áll, de mégis érdekes volt hallgatni a szerzőt, és a szerkesztőt, akivel együtt dolgozott. Épp erről is esett szó, hogy akár magát a szerkesztőt is kevésbé érdeklő témájú könyvvel is tudnia kell dolgozni, meg kell tudnia állapítani, hogy mennyire jó vagy sem. Kezd az a benyomásom támadni, hogy a Kossuhtnak csupa szimpatikus, bölcs szerkesztője van, mert Gálvölgyi Judit után újra egy nagyon jó fej szerkesztőt ismerhettem meg, akivel akár önálló beszélgetést is szívesen meghallgatnék. 

Szó esett a kezdő, első könyves írók lehetőségeiről a kiadónál, arról hogyan érdemes megfogalmazni egy, a kiadó számára írt levelet, vagy miket tud biztosítani a Multimédia Pláza. A szintén elsőkönyves Gráczer László egyik leglelkesebb olvasójának épp a Multimédia Pláza vezetője bizonyult. 

Amikor már nagyon kezdtünk a süteményre koncentrálni, kicsit megpróbáltam csőbe húzni Gráczer Lászlót. Ma már hajlamosak a kiadók is trendeket követni a témákat illetően, így rákérdeztem, mit tett volna, ha fiókba kerül a Germánia, és ma divatosabb történelmi kort és témát kértek volna tőle. Mondjuk viktoriánus kort némi zombiszerelemmel, hogy a lányok is olvashassák. Hát, nem sikerült ráijesztenem a szemtelenkedésemmel, azt mondta, bevállalta volna, történelemből bármit, de lányregényt azért nem állt volna neki írni. De a kiadó munkatársai hozzátették, hogy valóban tervezik, hogy más témában is kérnek könyvet a szerzőtől, kíváncsian várjuk! :) 

Szinte észre se vettük, hogy már zárt a könyvesbolt, úgyhogy még gyorsan váltottunk pár szót búcsúzóul Kapitánnyal, a készítők lefényképezkedtek a megmaradt sütikkel, majd hagytuk pakolni a szervezőket és egy régi, kedves Vándorsólymos játékostárssal elindultunk hazafelé. 

Aki szeretné megismerni a kiadó munkatársait, szeretne hasonlóan hangulatos beszélgetésen részt venni, az figyelje a kiadó facebook oldalát, vagy a Pamlag blogot! 

... és mééééééééééééég süti: 

:D

Kiss Kincső - a Magyar Tolkien Társaság tagja

Végre felébredt hosszú téli álmából a gyerekkönyves blogom. :) Mostanában sok időt töltök a Magyar Tolkien Társaság különböző programjain, így márciusban egy számomra kedves tagjukat kértem fel, hogy mutatkozzon be és ajánljon olvasni valót a gyerekkori és mostani kedvencei közül. 

Kiss Kincső vagyok, magyar-folklorisztika és andragógia-művelődésszervező szakos, 23 éves. Több mint tíz éve vagyok a Magyar Tolkien Társaság tagja, eleinte résztvevőként, 2006 óta önkéntesként is. Voltam táborszervező, titkár, jelenleg gazdasági vezető vagyok, de szerveztem farsangi bált és kreatív hétvégét és még sok dolgot, legutóbb pedig a 2-3000 főt vonzó Tolkien Nap és a frissen megjelent első Hobbit-film promóciós rendezvényeinek főszervezője voltam. Amire az MTT-s munkáim közül a legbüszkébb vagyok, az az immár hetedik alkalommal megrendezett országos Tolkien Levelező Verseny, egy játékos-kreatív, élő döntővel záró vetélkedő általános és középiskolás diákoknak, amelynek én voltam a megálmodója és sokáig főszervezője is. De amiért a legjobb idetartozni, az nem a munka persze, hanem a közösség.

„Nem hiszem, hogy van olyan, hogy gyerekirodalom meg felnőtt irodalom. Ha a gyerek tényleg szeret olvasni, nem kell kivenni a kezéből a nehezebb olvasmányokat sem, mert legfeljebb mást, kevesebbet ért belőlük (én nyolc évesen olvastam először az Abigélt, pedig anyukám próbált lebeszélni). De talán fontos az, hogy legyenek gyerekekről, fiatalokról szóló könyvek is.” Kincső

(A hobbit felolvasásán a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban)

Rigó: Gyakran felmerül a probléma különböző irodalmi fórumokon, hogy kamaszok számára nincs, vagy kevés a színvonalas irodalom. Tolkien lehet megoldás erre? (Ha egy anya mondjuk a kamasz gyerekének keresne valamit). Te hány évesen olvastad először A hobbitot és A Gyűrűk Urát?

Kincső: Körülbelül 12 éves voltam, amikor először olvastam - akkor még -  A babót, mivel az unokatesóim ajánlották. Azonnal kértem is A Gyűrűk Urát karácsonyra. Ez pont az első film előtt volt, tehát 2001 végén.

Ha egy kamasz már eleve szeret olvasni, akkor jó szívvel ajánlom neki a A Gyűrűk Urát is, de nem tipikusan az a könyv, amit első nekifutásra ajánlanék.

Ha valakit még rá kell kapatni az olvasás ízére, akkor inkább a Harry Pottert nyomnám a kezébe.

A babó, vagyis új fordításában A hobbit viszont már 8-10 éveseknek is jó lehet.

Rigó: Mik voltak még kedvenc olvasmányaid akkoriban, 12 éves korod körül?

Kincső:  A slágerek közül a már említett Harry Pottert, aminek akkor azt hiszem még csak három vagy négy kötete jelent meg magyarul. De én még akkor olvastam az első kettőt, amikor még nem volt körülötte hype.  Egyébként jó kérdés, mert rengeteget olvastam (például HÉV-en, villamoson sakkedzésre menet), és nehéz a 12 éves korhoz kötni, hogy mit. Fekete István A koppányi aga testamentuma című könyve sokszor olvasott nagy kedvencem volt, de olvastam sok Hegedűs Gézát, Kertész Erzsébetet, Szabó Magdát, csíkos-pöttyös és történelmi regényeket, az Így élt...sorozatot és párját, ahol regényesebb formában "mesélték" el a híres emberek életét.

Rigó:  Mi volt a kedvenc könyved a lehető legkisebb korodban, amire vissza tudsz emlékezni?

Kincső:  Hű. Azt tudom, hogy Brumit olvastak fel nekem ovisként esti mese gyanánt. Elég sok kötete van, szóval gondolom, szerettem, ha végighallgattam. Illetve nem biztos, hogy ér a könyv kategóriában, de mikor már saját magam olvastam mesekönyveket, akkor Benedek Elek Vége jó, minden jó kötetéből a címadó mesesorozatot nagyon megszerettem.

 Rigó:  Fejből meséltek neked gyerekként, saját történetet, vagy inkább könyvből?

Kincső:  Inkább könyvből (például a Hetvenhét magyar népmesét), de anyukám énekelt is sokat altatónak. Apukám meg bakter-rigmusokat költött 

Rigó:  Az milyen?

Kincső:  Hát, a "Hetet ütött már az óra, térjetek már nyugovóra" jellegű bakter-rigmusokat variálta, és általában belekerült a tesóm meg az én nevem is. 

J. R. R. Tolkien

Rigó:  Ez kedves. És ki a kedvenc mesefigurád, regényhősöd?

Kincső:  Mesefigura? Azt hiszem Mikkamakka, meg a már említett Vége jó, minden jóból a Bűbájos, illetve A padlás hercege. Regényhős... a már említett könyvekből A koppányi aga testamentumából Babocsai Lászlót szeret(t)em nagyon, A Gyűrűk Urából Faramirt, a Mintha nővérek lennénk című csíkos-könyvből pedig sokáig eléggé azonosultam a főhősnővel.

Rigó:  Milyen a jó gyerekkönyv illetve kamaszirodalom szerinted?

Kincső:  Nem hiszem, hogy van olyan, hogy gyerekirodalom meg felnőtt irodalom. Ha a gyerek tényleg szeret olvasni, nem kell kivenni a kezéből a nehezebb olvasmányokat sem, mert legfeljebb mást, kevesebbet ért belőlük (én nyolc évesen olvastam először az Abigélt, pedig anyukám próbált lebeszélni). De talán fontos az, hogy legyenek gyerekekről, fiatalokról szóló könyvek is. Talán ezért szerettem én a csíkos-pöttyös könyveket - és engem például egyáltalán nem zavart, hogy egy másik korszak gyerekeit ábrázolják, a barátság, szerelem, szülőkkel való viszony, felnőttek elvárásai, önértékelés, önbizalom, értéktalálás kérdései minden korban ugyanazok. Sőt minden világban, ezért jó a Harry Potter, a Gergő-könyvek, vagy A Végtelen Történet is...

 Rigó:  Mik a kedvenc könyveid ma?

Kincső:  Hát ez nehéz kérdés, egyetem mellett ritkán jut idő arra, hogy az ember a saját kedvére olvasson. A Gyűrűk Ura megmaradt, körülötte persze az egész tolkieni mitológiával. Fantasy vonalon maradva - amúgy nem olvastam a műfajból igazán sokat - viszonylag új (hat éves) kedvencem a George R. R, Martin Tűz és Jég dala-sorozata, aminek érdemes várni a folytatásait. A szépirodalomból például A Karamazov testvérek volt rám nagy hatással. De drámákat is szeretek olvasni is. És persze vannak olyan régi kedvencek, amiket ma is szívesen újraolvasok, ilyen Fekete Istvántól a Hajnal Badányban, Gergely Márta A mi lányunk, Sulhóf József Csöpi, de még sorolhatnám... Hangulatfüggő is, hogy mit veszek le a polcról, ha újraolvasnék valamit. 

 Rigó:  Ha már kamaszok és fiatalok: engem leginkább az fogott meg a Tolkien Társaságban, hogy jellemformáló közösség, ahová a gyerekek, a világban helyüket kereső kamaszok vagy fiatal felnőttek csatlakozhatnak. Milyen programjaitok vannak a fiatalabb korosztály számára? Mikor lesz a legközelebbi olyan programja a Tolkien Társaságnak, amihez külsősöknek is érdemes csatlakozni?

Gandalf kalapjában az idei Tolkien születésnapra készülve :) 

"Talán ezért szerettem én a csíkos-pöttyös könyveket - és engem például egyáltalán nem zavart, hogy egy másik korszak gyerekeit ábrázolják, a barátság, szerelem, szülőkkel való viszony, felnőttek elvárásai, önértékelés, önbizalom, értéktalálás kérdései minden korban ugyanazok." Kincső

Kincső:  Ez így van, én azt hiszem, hogy a Tolkien Társaságban a vegyes korosztály - és az, hogy az idősebbek társként kezelnek, nem "kicsiként" - segít abban, hogy az ember rátaláljon az értékeire meg önmagára. De ha később, huszonévesen vagy akár felnőtt létére jön ide útkeresőként valaki, szerintem annak is segít a sokszínű közösség. No meg arra is igyekszünk figyelni, hogy maguk a programok segítsék a közösségépítést, az újak integrálódását és a különféle kreatív tevékenységek kipróbálását.

Kifejezetten az ifjúságnak szól a Tolkien Levelező Verseny, ahol 5 hónapon keresztül játékos-kreatív-gondolkodtató feladatokon keresztül 3-4 fős csapatok dolgozzák fel a különféle Tolkien-könyveket, hogy aztán egy élő döntőben is összemérjék a tudásukat. (Ezt a programunkat én találtam ki és indítottam el hat éve, az elmúlt két évben viszont már továbbadtam a szervezési stafétát.)

A többi programunk - az egyetemi Tolkien-kurzus kivételével talán - abszolút vegyes korosztálynak szól, és bármelyikre el lehet jönni úgy is, hogy még nem jártál korábban "MTT-s" programon.

Az év legjelentősebb programja pedig a nyári tábor, amely biztosan a legjobb esély arra, hogy a közösségi és kreatív foglalkozások révén az újonnan érkezők is megtalálják a helyüket, erre külön figyelünk is. Az utóbbi években vannak, akik már családdal (főleg 1-5 éves kisgyerekekkel) érkeznek, rájuk is külön figyelünk. Idén újdonság, hogy a 13 éven aluli, de már önálló gyerekeknek külön gyerektábort szervezünk, és a nagy táborba inkább csak 14 éves kortól várunk jelentkezőket.

 Rigó:  A legközelebbi mi lesz?

Kincső:  Legközelebb április 12-14. között lesz a Tavaszi Találkozónk, elsősorban közösségi programokkal. Illetve havonta van társasjátékos, beszélgetős, kézműveskedős délutánunk Tolkien Klub néven, ide is sokan jönnek el először, főleg a január 5-i Tolkien Nap (2000-2500 fős nagyrendezvény) óta.

A Magyar Tolkien Társaság részletes bemutatkozása itt olvasható! :)

 

Mesemondó a természet szolgálatában

Ezt a jó hírt külön bejegyzésben is meg kell veletek osztanom. Gyerekkorom óta rajongok a nemzeti parkokért, a zöld egyenruhás természetvédelmi őrökért, kócsagos jelvénnyel ellátott terepjárókért... És dafke csipkekesztyűs, vörösre lakkozott körmű, csillagos bakancsú gothlányság dacára is mindig érzek valami megilletődöttség félét, ha madarászként egy asztalnál üldögélhetek egy csomó "zöld emberrel". 

Idén pedig két fantasztikus lehetőséget is kaptam: április 21-én a Föld Napja alkalmából mesélhetek a Duna Ipoly Nemzeti Park rendezvényén Pál-völgyi-barlangban, valamint a Magyar Madártani Egyesület szívemnek olyan kedves 9. Helyi Csoportjával együtt madarásztábort tartunk a Fehérvárcsurgói Károlyi Kastélyban. A többiek madarat gyűrűznek, túrát vezetnek, én pedig a szervezők által javasolt madarak és mítoszok, mesék programot, meg kézműves programot tartok majd, madarat szedek és gyerekekre vigyázok. Jupijé. :)

(régi barátokkal középiskolásként, a 9. Helyi Csoport táborában. amivel hadonászok, az egy nagyon érdekes rövid furulya)

Dinnyési vallomás

Van énnekem egy ilyenem is. Még gimnáziumi írások, élménybeszámolók a madarásztáborról,ahol "felnőttem". A Madártani Egyesület legutóbbi Tanácsadó Testületi Ülésén mondtam valakinek, hogy nekem a dinnyési tábor, és a Fejér Megyei Helyi Csoport a második családom. Sok minden változhatott körülöttem, iskola, város, barátok... ők maradtak. És életem egyik legmeghatározóbb élményét adták, amitől ma már nélkülük és általában a Madártani Egyesület nélkül már önmagamat lennék képtelen definiálni. :)

 

 

„Elaludni készül a nyár…”      

 Idegenkedve nézem a tükörben újdonsült önmagam, mert a kopott farmerem, a bakancsom és a sáros-madárszaros pólóm helyett sötét szoknyában, nylon harisnyában és az iskolai egyenkabátban feszítek, lábammal pedig szinte kínosan csámpítok a csinos kis körömcipőkben. Hanem a hajamnak és fa nyakláncomnak még mindig hamisítatlan füstszaga van, és ez valahogy megnyugtat, igazolja, hogy valóság volt a mára kissé álomszerű tegnap. Bár az évnyitó, mint valami rideg, vaskos fal tornyosul a madarásztábor és énközém, legkedvesebb dalaink, amiket a tábortűz mellett énekeltünk, most is a fülembe csengenek.

  

Záró este egy citerás csoport jött hozzánk, jó énekeseik voltak, csak néha bennünket nem hagytak énekelni. (Mert „koncert” után még páran ott maradtak zenélni nekünk, de ha mi kezdtünk el valami dalt, abba mindig beleciteráztak és félbeszakították.) Aztán eleredt az eső, ezért betelepedtünk a sárkunyhóba, aminek még nem volt megoldva a szellőztetése, így odabent vágni lehetett a füstöt. A mulatság akkor ért a tetőpontjára, amikor behozták a korábban megsütött kecske földi maradványait, amit a vendégsereg bicskával, vagy csak úgy foggal-körömmel szétmarcangolt. A zenészeink éjféltájban odébbálltak, és az egyik táborozó mély torokhangot hallatott, ezt mások is kipróbálták. Valahogy el kellett lazítani az embernek a nyelvét és minden artikuláció nélkül ki kellett engedni a tüdőből a levegőt.  Magas fejhangon, vagy egészen mélyen szólt. Aki tanította nekünk, azt mondta róla, hogy nyugtató hatása van. Hunyt szemmel hallgattam a többieket. Valóban egészen különleges hangulata volt az egésznek, akárha egy ősmagyar szellemidézésen lettünk volna: mellettünk a szerencsétlen kecske csontjai, az egész sárkunyhó, mint valami honfoglalás korát idéző kulissza. A gyertyák és a rosszul szellőző kemence fényének pislákolása a vastag füstben távoli, elúszó, ősi képekké alakultak. A táborozók torokhangjai, a kintről behallatszódó égzengés, az eső zuhogása, a szél süvítése a sátrak és a nád között zsibbasztó, különös zsongássá olvadtak össze. Valamennyien kicsit befelé fordultunk, mélyen önmagunkba, aztán még messzebb:

   Alig kivehetően, mintha dobok szólnának, de nem, inkább lovak patáinak zaja. Szilaj, nemes vérű paripák dobognak végtelen mezőkön, hátukon apró termetű, mongolos arcú, nap-szél, háborúság edzette, rég volt emberek. Sötét hajuk hosszú varkocsba fonva, hátukon tegez, kezükben íj. Mellettük jurták, a jurták előtt kemény tekintetű, vad arcú asszonyok a gyermekeikkel. Középen hatalmas tűz lobog, előtte egy ősz öreg, fejét és testét állatbőrök takarják, kezében különös alakú, hatalmas bot. Régen elfelejtett igéket mormol maga elé, a bódító szerektől és az őszinte, pogány hittől mámoros táncát járja. Talán az istenekhez könyörög egy csata sikeréért, vagy népe boldogulásáért. Aztán hirtelen ránk emeli sötét szemeit, felénk bólint, mintegy megköszönve az utódoknak az áldozatot. Jól megnéz bennünket, hogy ugyan magyar-e még Magyar népe?

   Lassan eszméltünk ismét a „valóságra”. Odakint már csendesedett az eső. Ekkor kedves népdalaink csendültek fel, majd Petőfi, József Attila és Ady verseiből idéztünk.  

Fél kettő körül indultam aludni, csakhogy a sátram, benne a hálózsákommal totálisan beázott. Végül kaptam egy kölcsön hálózsákot, ami szerencsére csak feleolyan vizes, de kétszer koszosabb volt, mint az enyém. Egy bizonyos Miklós nevű illető (akinek szintén nem volt sátra) kitalálta, hogy akkor énekeljünk reggelig, ha már úgysincs hol aludni. Ebből annyi valósult meg, hogy ötig bírtuk, aztán olyan két órát aludtunk. Reggel hétkor teljesen átfagyva kikecmeregtünk a kunyhó elé.

     Minden hideg volt, nedves, üres és kiábrándító. Az éjszaka pár emberre a sátra is rádőlt, mások meg csak úgy szimplán beáztak, és most mint a vert sereg ácsorogtunk tanácstalanul a romok mellett. Egyedül Miklós aludt még rendíthetetlenül: végre sikerült ráakadnia a sárkunyhó tetejének lelógó széle alatt egy kis száraz helyre, ahova bevackolta magát. Köszöni szépen, ő a mai napon aligha kerül elő. De Anna barátnőm sem adta fel olyan könnyen a harcot: ha már nem aludhat, legalább a jókedvét megőrizte töretlenül és vígan fújta a tilinkóját az összecsavart hálósor előtt. Sajna az én lelki erőm közel nem ekkora, tőlem csak néhány cikornyás káromkodásra futotta, amikor konstatáltam, hogy a sátramban felejtett francia kártyám –mit szépítsem- szarrá ázott.

 Szerencsére kilencre sikerült hazakecmeregnem, (akkor úgy-ahogy megébredtem), most viszont fél öt van. Majd leesem a lábamról az álmosságtól és fél óra múlva évnyitó. Kezdődik a szokásos taposómalom. Néhány hét és elmosódik minden új barátom arca, elfelejtem a dalok szövegét, talán még ez a makacs füstszag is elmegy a ruháimból meg a hajamból. Lehet, hogy jövőre nem tudok elmenni táborba, mert negyedikes leszek és tanulnom kell, vagy ki tudja, mi lesz még velem a következő nyárig?! Ámde!

     Susog a nád, valahol akkor is susogni fog a nád, és én mindig hallani fogom, örökös-örökkön-örökké. 

Őszi akvarell

Egy kis békát hintáztat a falevél. Jobbra-balra, ring, ahogy a szél fúj. Összekucorodva, dologtalanul ül, - ahogy én is fekszem a fűben nyáridőn-, de ez csak látszat. Reggelizik. Fehér pelyhek szállnak körülötte a levegőben, mintha máris a hó esne: szárnyas hangyák rajzanak a fán. Az egyik épp a breki hátán kezd mászkálni, aztán a fején folytatja tovább a sétát, de a „ragadozó” meg se moccan. (Szinte adná magát a hasonlat, hogy „zöld ékkő”, de hát a béka épp attól szép és jópofa, mert nem „kő”, hanem csillogó szemű, eleven lény. Fürgén menekül az ember elől, ha el akarja csípni, hogy közelről megnézegesse. De most nem bántom, kíváncsi vagyok, mire jut a hangyával). Vagy fél órát figyelem, mire végre kidugja a nyelvét, és egy pillanat alatt befalja a vigyázatlan rovart. Aztán odébb mászik, brekeg. De brekegéstől visszhangos az egész fa: levelibékák kuruttyolnak az ágakon, lent a fűben is mocorognak mindenfelé. Keresik a helyüket, hová bújhatnának a hideg elől.

A récék, ludak is elkészülődnek már, és bár a Sikotán (Sikota: egy gazda volt, akink itt, a nádas helyén volt a tanyája, a háza rég leomlott, csak a krizantém-tövek őrzik a helyét) még nagy a jövés-menés, fekete szárcsák buknak újra-és újra a víz alá, és tőkések tollászkodnak a nád között, de a nyári ludak „v” alakban röpülő csapatai már egyre gyakrabban húznak el fölöttünk, hallatszik panaszos gágogásuk (kapcsolattartó hang, de mintha búcsú is volna egyben). Több ezres seregélyrajok gyülekeznek, szedik a rovarokat, és várják az indulást (ők majd csak február, november környékén kelnek útra). Mennek a madarak távoli tájakra, Nyugat-Európába, Svédországba, Afrikába, százfele. Vajon várják-e őket az ottani emberek (és nemcsak puskával, mint az olasz vadászok)? Figyelik-e az érkező csapatokat, örülnek-e nekik?

Milyen érdekes lehet az afrikai kongón, szavannákon, Kittenberger kedves világában összefutni az európai állatokkal, hogy mutathatnak az ottani tájban? Mit ehetnek, hogy élnek? Egyszer meg kéne látogatni a madarainkat odakint.

De egyelőre nem megyek ilyen messzire. A seregélyrajt és az alatta elterülő, „végtelen” nádast fürkészem a távcsővel. (Bár végtelen volna)! Azon túl nem sokkal Székesfehérvár, ide látszanak az épületek szürke tömbjei, este a lámpák világító sokasága töri meg az érintetlen természet illúzióját. Utcák, autópályák, járda, szobrok, padok, embersokaság. Oda térek vissza egyhamar, mint a madarak Afrikába.

Szeretem a városomat, az öreg utcákat, Videoton-gyár kéményét (ott dolgozott nagyapám), a sokféle arcot, kedves helyeimet, ahol barátaimmal beszélgetek, a főteret, ahol kürtöskalácsot szoktam venni karácsony tájékán…

   De a nyár ismét itt talál majd rókavakkantásos, pitypalattyos, nádsusogásos éjszakában, Dinnyésen, ahol hajnalban varázsos ködök szállnak fel, és törpegémek húznak némán a madarászhálók felett. Mert csakis itt vagyok egészen önmagam, vagy valami nálamnál több, része egy ősi, rég elveszett Egésznek, ősanyának, aki itt öleli magához messzire szakadt, hazalátogató fiait.

 

A Magyar Kultúra Napja

2013. január 21. -én abban a szerencsében volt részem, hogy megint a szülővárosomban, Székesfehérváron mesélhettem. A Vörösmarty Mihály Könyvtár Zsolt utcai Tagkönyvtárába hívtak mesélni, Guzner Gyuláné hímzéskiállításának megnyitójára. Felnőtt közönségnek mesélni kiállításmegnyitón hálás feladat, különösen örültem, hogy a közönség soraiban újra ott volt egy kedves ismerősöm, Dőry Magdolna versmondó is, aki kezdetektől figyelemmel követi a mesemondói pályámat. Dicsérete sokat jelentett, hiszen valamikor középiskolásként én is nagyon sokat jártam az ő versmondó estjeire. 

Vittem néhány történetet női munkákról, fonóversenyről, és egy vidám történetet a százlábúról, aki valaha szintén kézművesként kezdte. A kiállítás maga nagyon szép volt, a fehérvári hímzőkör tagjai régi minták alapján készítik el munkáikat, igyekeznek színben is követni a korabeli munkákat. Különösen tetszettek az "úri hímzések", ugyan jellemzően asztalterítőt, falvédőket készítenek, de szívesen látnám akár szoknyán, blúzon ezeket a hímzéseket. 

Ez úton is köszönöm a meghívást a könyvtár munkatársainak!

és a fellépés végén:

- Kérsz csokit?

- Naná! 

:))

Nem szeretem állatok Százhalombattán

A múltheti madarász ovi foglalkozásomra bejött a Halom TV, és készítettek velem egy rövid interjút, felvettek pár percet a foglalkozásomból is. :) Ha előre tudom, hogy jönnek, biztosan többet alszom előtte, hogy szebb legyek, de az ovisok helyesek, mint mindig. :))

A Magyar Madártani Egyesület oktatási munkatársaként ezt csinálom, vagy valami nagyon hasonlót. Rövid bepillantás a napi munkámba. :)

felvételért katt ide

(Ugyanitt: ha valaki tudja, hogy kell beépíteni linket a blogba úgy, hogy látszódjon a videó és ne csak a link mint itt, annak rém hálás lennék, ha megírná!)

Tolkien 121. születésnapján meséltem :))

„Tündérországban pedig sok minden más is van a manók, törpék, banyák és trollok, óriások és sárkányok mellett: ott van a tenger, a Nap, a Hold, az ég és a föld, és minden dolog, ami ezekben lakozik: fa és madár, víz és kő, bor és kenyér, és mi magunk, halandó emberek is."

Tolkien

Már megint tartozom egy vallomással. Nem voltam Tolkien rajongó kora gyermekkoromtól kezdve. Bár nekem is felolvasták A babót kislányként, és a kötelező kamasz kori Tolkien olvasás is megvolt 14-16 éves korom körül. De nem kezdtem el quenyául tanulni, nem álmodtam magam tündének és nem szerettem bele Faramirba sem. Talán azért is történt mindez, mert 14 évesen kezdtem a középiskolámat, ami a maga természettudományi tagozatával nekem önmagában egy varázslatos világ volt, a terepgyakorlattal, barlangászással és egy hús-vér Aragornnal nem vette fel a versenyt Középfölde. ;P De szerettem a könyvet, a magamnál hordott kis jegyzetfüzetemben szerepel is belőle néhány idézet, és persze Éowynnal azonosultam leginkább, mert bár a véres csatákat nem szeretem, mindjárt másként áll a dolog, ha a kardot egy példaképnek való harcos amazon forgatja. Pont ezért haragudtam sokáig a filmre, amikor megtudtam, hogy az Aragorn-Arwen szerelmet domborították ki, mert annyira Éowynnal éreztem együtt, meg nekem ez a történet inkább a barátságról meg szövetségről szólt, mint a szerelemről. 

 kedves mesemondó kollégám, Mesemanó, és az egyik manóm :)

Az egyetem már jóval kevésbé volt intenzív korszaka az életemnek, a vizsgák-bulik sivatagában, hegyek és barlangok nélkül újra megtaláltam magamnak Középföldét. Egy kórházban majd azt követően némi karanténban töltött félév alatt újraolvastam A babót és elolvastam A szilmarilokat is, és sok, számomra fontos ember lelkesedését is átvettem. Köztük volt például Snufi, aki a szegedi közös kocsmázásokon hosszú-hosszú mesékkel szórakoztatott az "MTT-s" táborokról és rendezvényekről, engem meg evett a penész, a sárga irigység, és minden más, ami az embert ilyenkor enni szokta, hogy de jó csapat lehet és az én életemből ez miért maradt ki. (Volt helyette nekünk biotechnológia. :P). 

Végre mostanra én is felkerültem Budapestre, és sok kedves ismerős és barát ajánlásával és biztatására megkaptam a lehetőséget, hogy mesélhettem Tolkien születésnapján, a Corvin moziban. A műsoromat a Manólábak című Tolkien vers köré építettem fel, melyet a szerző a feleségének, Edithnek írt. Bár Középfölde világából kimaradtak, Edith hozzám hasonlóan nagyon szerette az apró tündéreket (magyarul talán manótündérnek lehet őket mondani), róluk szól a vers. A "Tündérek és más apróságok" címet adtam a műsoromnak, és ezekről az apró manókról meséltem ír, német, angol népmeséket. Vittem egy állatos, kézjelekkel kísért mesét is, ezt a tolkieni természetszeretet megjelentetésének jegyében. 

rigó mesél :)

A hangosítás hiánya és a párhuzamosan futó programok ugyan némileg nehezítették a helyzetet, de annál jobb élmény volt a hely atmoszférája és a közönségem. Rögtön otthon éreztem magam tőle, amikor megszólalt a Blackmore's Night Loreley című száma, ami az egyik kedvenc zeném, és jó volt magam körül hegyes fülű tündéket, hobbitokat, elosonó orkot és Gandalfot látni személyesen. Valahogy... ezektől lesz kicsit élhetőbb hely a világ. Hogy vannak olyan emberek, akik komolyan veszik ezeket a szerethető dolgokat. (A saját madarászaimtól is meghatódom néha, amikor egy-egy Tanácsadó Testületi Ülésen körbenézek, és szép szakállas férfiakat látok, akik madarakról beszélgetni gyűltek össze). Valami ilyesmi. Jó érzés tudni, hogy vannak, akik a hobbitokat meg a tündéket veszik ennyire komolyan. 

Személy szerint nagy rajongója vagyok a tündérek minden fajtájának, legyen szó akár tolkieni tündékről, akár merrow vagy selkie vízitündérről, vagy az apró manótündérekről. Hát már csak ilyen kommersz lélek vagyok, hogy se nem a törpök vagy a harcosok, hanem a tündék meg a hobbitok érdekeltek leginkább a Gyűrűk Ura világából, ha rajtam múlt volna, inkább néztem volna a filmeken is hosszasan ezeknek a lényeknek a mindennapjait a háborúskodások helyett. (Kéne csinálni egy hamis néprajzos filmet ilyesmiről. :P Ha ugyan nem létezik már). Úgyhogy külön örültem, hogy láthattam belőlük néhányat élőben. Az egyik tünde ráadásul az egyik kedves csoporttársam volt inidai táncról. :) 

a mesemondó és a tünde

A közönségem pedig egészen remek volt, ha nem dobott volna fel eléggé a helyszín hangulata, hát tett róla az a sok kedves barát, aki eljött meghallgatni. Jó érzés úgy mesélni, hogy tudod, hogy azért vannak ott, mert személy szerint téged akarnak meghallgatni, szeretnek, biztatnak, és tényleg érdekli őket, amiről beszélsz. 

Még egyszer nagyon szépen köszönöm a lehetőséget a Magyar Tolkien Társaságnak, és mindazoknak, akik eljöttek meghallgatni. (Vagy elvittek gyrosozni két mesélés között. :)). 

Ezt meg érdemes megnézni, valamit visszaad a hangulatból:

idexes videó

"Tündérek ösvényén

Ég sok csöpp fáklyafény,

Száz könnyed bőregérke játszva repked,

Karcsú szürke szalag

Kúszva, titkon halad,

Sóhaja száll a sövénynek s a gyepnek.

Nyüzsgő bogárka-nép 

Szárnyától zúg a lég,

Szívet melengető tűnékeny álom.

Kürtszót hallok amott:

Elvarázsolt manók

És gnómocskák tipegnek könnyű lábon.

Ó fény! Ó ragyogás! Ó csengő tiszta hangok!

Ó suhogó sok nesztelen palást!

Ó sok kis boldog láb, ekhózó könnyű lábak!

Ingó lámpáktól villódzik a pást!" 

J. R. R. Tolkien: Manólábak, Tótfalusi István fordítása