Csicsóka és a ludak - madarásztunk Dinnyésen :)

Habár több mint három éve Budapesten élek, aki rendszeresen követi a blogom, az jól tudja, hogy nem titok: a szívem mindig visszahúz a Dinnyési-fertőre. 

Így aztán nagy örömmel olvastam, hogy a Madártani Egyesület Budapesti Helyi Csoportja éppen Dinnyésre szervez vadlúd lest. 

Szombaton is hatkor kelni persze nem annyira vidám, de legalább egyáltalán nem kivitelezhetetlen, hogy az ember eljusson erre az egészen különleges élőhelyre, a Dinnyési-fertőre. 

Már a vonaton sikerült teljesen véletlenül a kirándulásra igyekvő, csak látásból ismert madarászok mellé ülni. Az egyik idősebb úr nagyon izgalmas madarászkalandokkal szórakoztatott minket, amíg meg nem érkeztünk: arról mesélt, hogy Finnországban egész apácalúd családot etetett egy étterem teraszán, meg arról is hogy hogyan segített Magyarországon sasfészek őrzésben. Én pedig felemlegettem életem első madarásztáborát, amikor avatás jelleggel a fiúk mindenfélével ijesztgettek, például a nádasban lakó farkassal: akiről utóbb kiderült, hogy kölyökfarkas és Zazinak hívják. Egy kutatás kapcsán nevelték a táborban és barátságosan megrágcsálta a gumicsizmánkat. 

A ráhangolódás után annál lelkesebben csatlakoztunk a többiekhez a dinnyési vasútállomáson. Innen a Madárdal Tanösvény megfigyelőtornyába indultunk tovább. A torony tövében süvöltők szóltak, én pedig igyekeztem a szívembe-fülembe vésni a hangjukat: ritkán van módom találkozni ezzel a madárral, mert Magyarországon télen találkozhatunk csak vele. Életemben először a fehérvári Halesz parkban láttam: fantasztikus látvány volt a hófehér parkban a sok, élénk rózsaszín madár.

Egy őszapócsapat is ugrált körülöttünk, egészen közel jöttek és szabad szemmel is alaposan megnézhettük a hosszú farkú, fehér, gombócforma madarakat. Azt hiszem nem véletlenül tartoznak sokunk kedvencei közé: bár nem ritkák, könnyedén találkozhat velük az ember még a Népligetben is, mégis újra és újra megörvendeztetnek bohókás külsejükkel, kedves hangjukkal. Nem lehet elégszer látni őket.

A nádas felett vándorsólyom repült és kis kárókatonák, valahol megszólalt egy csíz is. Tovább sétáltunk a tanösvényen. Egy vörös vércse elég kitartóan üldögélt az úton, hogy mindenki megfigyelhesse spektívvel is, ami külön élmény volt. Az a jókora tengelic csapat viszont sokkal nyugtalanabb volt, ami az úton előttünk röpdösött: azért így is volt alkalmunk kézi távcsövön át gyönyörködni a rengeteg apró madárban, amik a magokat szedegették.

Bár sok madarat láttunk, a ludak csak nem akartak előkerülni, de a séta végére, egy lovardánál járva ők is megjelentek felettünk. Nyári ludak és lilikek csapatai húztak el a kirándulók felett, a nap rásütött a lilikek szép, fehér hókájára, messzire hangzott névadó kiáltásuk: lill-lik!.

Még javában a ludakban gyönyörködtünk, amikor valami különös nyomást éreztem a fejem búbján: a többiek meg mind elkezdtek nevetni körülöttem és hirtelen nem értettem mi is történt: de aztán a szelíd csóka, ami a kapucnimon landolt, tovább libbent a többiek felé. Hamar kiderült, hogy egy nagyon barátkozó kedvű madárról van szó, rövidesen mindenki igyekezett a vállára csalogatni némi almával vagy sajttal. Nem állítom, hogy nem volt megvesztegethető.
Így ismerkedtünk meg a csókával, akiről kiderült, Csicsókának hívják, és akit a DINPI egyik munkatársa, Fenyvesi László nevelt fel.

Egészen a vasútig kísért bennünket, amikor pedig látta, hogy a csapat felszáll a vonatra és már nem foglalkozunk tovább vele, egy arra járó nő biciklijének csomagtartójára kapaszkodott és visszavitette magát a faluba. Még soká néztem magamban mulatva a kis potyautas után, amíg el nem tűnt a szemem elől.

Kincses László és Csicsóka :)

"- Ekkora sajttal úgyse tud elrepülni!" - hangzott el, abban a pillanatban, amikor Csicsóka kikapta az egyik hölgy kezéből a sajtdarabot és nehézkesen bár, de jusztis elrepült vele...