Rigó utca - részlet a készülő mesekönyvemből

Itt mese készül... Ez pedig egy kis előleg belőle. :) Kérlek írjátok meg, hogy tetszett! ;)

„Nyüzsgő bogárka-nép
Szárnyától zúg a lég,
Szívet melengető tünékeny álom.
Kürtszót hallok amott:
Elvarázsolt manók
És gnómocskák tipegnek könnyű lábon.”

J. R. R. Tolkien: Manólábak

„De azért arról, amit a manócskának ígért volt, soha meg nem feledkezett: a fehér kendőt minden este az asztalra terítette, s közepére, színültig friss tejszínnel, odatette a csészét.
Szerencséjével azonban nem dicsekedett, titkát megtartotta.
A szomszédok pedig, látván a szegény ember sorsának jobbra fordulását, gazdasága virágzását, össze-összedugták a fejüket, s azt mondogatták:
– Szentül hiszem, szövetséget kötött a hegyi manóval!”

A hegyi manó, svájci mese

Sulyok Magda (szerk.): Az arasznyi emberkék, 45. oldal

Hogyan születnek a manók?

Amikor Kabátgomba meglátogat, legszívesebben az íróasztalomon üldögél. Kényelmesen elhelyezkedik a szemüvegtokomon, nézegeti a madaras levélbontó kést, az ecseteket, a mártogatós tollat, szemügyre veszi nagymamám régi rózsavizes üvegcséjét, ami a levélpapír illatosítására szolgál. Sajnos, manapság ritkán küldenek az emberek egymásnak papírra, tintával írt igazi levelet.

Kislány koromban még lelkesen vártam a postást, leveleztem a barátnőimmel, de ma már a csigalassú levelezés csak bolondos hóbortnak számít. Kabátgomba Lajos manóbarátom ennek ellenére igen szeret levelet írni. Így ismertem meg őt.

Egyszer, amikor igen magányos voltam, pont a mesemondók titkos újságjának levelezőrovatát böngésztem. Ott leltem a következő hirdetésre:

„Vidám természetű erdei manó levelezőtársat keresne. Címem: Dombtetői Mély Erdő, Héricsmező, Rigó utca 7., földszint (vagyis a mohos faodú), a vidáman integető kankalintól balra.”

Nosza, válaszoltam is rá rögtön. A postás kobold azóta gyakran hoz csöpp, hetyke betűkkel sűrűn teleírt tölgylevelet vagy fenyőkéregdarabot Kabátgomba Lajostól. A manótól, aki nevét a galócákat megszégyenítően pettyes kabátgombjairól kapta, fűzöld kabátot hord, hozzá zöld keménykalapot és kockás nadrágot. Ezer zsebéből, gomblyukából mindig integet a kéknefelejcs vagy a harangvirág: mikor mi nyílik. Nem, dehogy tépi le a virágokat! Ő ülteti őket!

Lajos nemcsak levelet ír, de olykor meg is látogat engem, hogy meséljen. Így született a levelezésünkből igazi barátság, és mivel Kabátgomba nagyon jó barátom, azt is megengedte, hogy a történeteit elmeséljem nektek!

Most is itt ül az asztalomon, kedvtelve forgatja a színes tinták üvegeit (mert nekem van belőle piros, kék, de még zöld is), meztelen talpát egy nagyobb radírgumin nyugtatja, és máris belekezd a mesébe:

– Mondd csak, hallottál már arról, hogyan születnek a manók? És arról, hogy ehhez a holdfénynek is köze van? Nem? Na, akkor most figyelj, elmesélem, mert jó kedvemben találtál. Ülj ide mellém, hajolj közel, hogy minden szót jól hallj, mert előre szólok: ha elábrándozol közben, vagy elfelejted az egészet, arról nem én tehetek! Slussz-passz, a te bajod!

Mindaz, amit most elmesélek neked, elképesztően régen történt, és ahogy általában a legjobb dolgok az életben, ez is a véletlenül esett meg. Akkoriban az első hegyek még épp csak kidugták a fejüket a földből, és apró kavicsoknak látszottak, amiket egy gyermek szétdobált. A végtelenbe vesző Óperenciás-tenger partján történt, ami nagyon-nagyon messze van az emberek világától, és egyszersmind nagyon is közel hozzá.

Láttál már tengert? Viharos tengert, égig csapó, tarajos hullámokkal? Hát olyat láttál-e, ami szelíd, majdnem meleg vizű és békésen ringatja az úszókat? Még a legvadabb tengerek is ilyenek néhanapján, még az Óperenciás is, aminek a partján egy szép napon az öreg varázsló, bizonyos Szinkrász sétálgatott.

Hogy milyen volt ez a Szinkrász? Olyan, mint minden tisztességes varázsló: szakállas! Egy rendes varázslónak szakálla van, és mogorvábbnak tűnik, mint a legmarconább kinézetű vadőr. Csillagos köpenyt meg hegyes süveget persze nem mindegyik varázsló hord. Egyesek zöld erdészruhában járnak, mások egyszínű, fekete kabátot viselnek, élére vasalt nadrággal, keménykalappal… de akadnak rövidnadrágos varázslók is. Tulajdonképpen teljesen mindegy, milyen ruhát öltenek magukra, mert ha akarnak, úgyis láthatatlanok maradnak mind egy szálig.

A mi Szinkrászunk amolyan régimódi figura volt, köpenyes, süveges agglegény. Szeretett pipázni meg sirályokat etetni. Ha méregbe gurult, akkor a langyos, tavaszi szellőt is hideg, viharos széllé változtatta, ha jó kedve kerekedett, akkor meg kiflivégeket varázsolt a sirályoknak.

Ezen a bizonyos napon is éppen azon mesterkedett, hogy egy egész tál szezámmagos kiflivéggel vendégelje meg a kedvenc madarait, amikor keserves sírásra lett figyelmes. Valaki olyan hangosan óbégatott, mintha ezer és ezer csecsemő egyszerre zendített volna rá szívszorító, fülrepesztő hangon. Varázslónk a hang irányába sietett, és hamarosan rá is talált egy magára hagyott óriásgyerekre. Az „apróság” akkora volt, mint manapság egy hegy, vagy inkább egy középhegység, de mégis csak egy kisbaba volt, aki elveszítette a szüleit.

Mit tehetett már most Szinkrász? Elhatározta, hogy vigyázni fog rá, amíg előkerülnek a szülei, nehogy véletlenül a tengerbe vesszen, vagy egy griffmadár vigye magával. Hiszen, mint az tudható, az óriások népe örökké vándorol, hetekbe is beletelhet, mire újra a vidékre tévednek. Az az óriás pedig, aki nem hallja egy csecsemőóriás sírását, és ő maga sem látszik közel s távol, az már igen messze jár. Talán szegény gyermek elcsámborgott a családjától, most aztán apja is, anyja is azt hiszi, hogy a másik szülő vitte magával – előfordul ilyen a legjobb családokban is, időbe telik, mire tisztázzák a félreértést.

Szinkrász hajléka ugyan egészen csepp kunyhó volt, nem óriásgyereknek való, de erre is kitalált valami okosat. Arra kérte a sirályokat, hogy ügyeljenek a gyermekre, amíg hazaszalad varázsporért. Otthon aztán keresett, kutatott a szanaszét heverő könyvek, és mindenféle, csak egy varázsló a megmondhatója, micsoda limlomok között; feltúrt mindent a varázspor kajtatásban.

– Hova is tettem, hova a zöld vizű, hétszer viharos tengerbe is tettem? – morgott Szinkrász, miközben félretolta az ágyat meg két könyvespolcot, amik mögé bepotyoghatott a dobozka. Végül egy üres virágcserépben lelt rá, nagy boldogan vitte is magával.

A sirályok háromszor is körberepülték az óriásbabát, mire Szinkrász újra előkerült a házból. Akkor aztán a varázsló fogott egy marék aranyosan fénylő varázsport, és először a kunyhócskát, majd gondosan a benne levő bútorokat, sőt, saját magát is óriásira növesztette a gyermek kedvéért.

Az óriáspalánta megnyugodva szunnyadt el új otthonában. Pótpapája pedig a hintaszékébe ült, mint aki jól végezte dolgát, és maga is elszenderedett. A varázsporos dobozt azért még előtte zsebre tette. Csakhogy Szinkrásznak hétszázhetvenhét zsebe volt. Hajaj, szegény jó Szinkrász, ha újra szüksége lesz a porra, kezdheti elölről a keresését!

Igen ám, de a függönyt elfelejtette óriási méretűvé változtatni, és az ablakon át besütött a Hold. Az óriásporonty mozgolódni, ébredezni kezdett – zavarta a holdvilág –, és bár nem bömbölt, hamar elunta az ébren fekvést. Könnyűszerrel kimászott a kosárból és felfedezőútra indult a szobában.

Szinkrász legénylakásában minden szanaszét hevert: oldatok, porok, különös alakú pálcák, és persze többheti mosni való ruha is. Az óriásgyerek először beérte azzal, hogy a piszkos köpenyek, behorpadt süvegek, lyukas, csillagos zoknik halmait ledöntögette a padlóra, de aztán rátalált a legutóbbi bájitalkészítésnél földön hagyott színes üvegekre. Nézegette, forgatta a sok, fényes üvegcsét, rázogatta őket: az egyik halkan csilingelt, a másikban ezüstös folyadék kavarodott. Könnyedén kihúzta belőlük a vénséges dugót, a Hold fényébe tartotta, azután sorra a földre borította az üvegek tartalmát. A padlón szétfolyt aranyszínű lébe aztán beleborított egy kis vöröset, valami különös illatút és sötét színűt is.

Végül egy egészen csepp üvegecskére lett figyelmes az egyik sarokban. Az volt a legszebb és a legkisebb is, benne a sűrű, sötétzöld folyadék olyan színű, mint az erdők zöldje. Ennek a tartalmát is a földre öntötte, és egy kanállal irányítgatta a padlón az ezer színben játszó patakocskát.

A sokszínű patakból különböző apró lények bújtak elő. Ahol az arany és a zöld szín találkozott, onnan csepp, szárnyas tündérek hada röppent fel, és huss, kisuhantak a nyitva hagyott ablakon. Egy nagyobb, barna foltból borzas boszorkány kászálódott ki, és fújtatva nyomakodott át a kunyhóajtó résén a szabadba. Egy aranyos-pirosas cseppből pedig, aminek a színe titkos rejtekhelyeken megcsillanó kincsekre emlékeztetett, előbújtak az első manók. Kicsit megdörgölték a szemüket, talán vakaróztak is, mint aki most ébredt, aztán egymás után kisorjáztak a világba egy egérlyuk furfangos alagútjain keresztül. Az egyik még Szinkrász régi pipájának ezüst szipkáját is magával vitte: jó lesz az még valamire!

Ahol a zöld vöröset ért, onnan emberek léptek elő. Bizony, bár sokszor hálátlanul bánnak a természettel, az első emberek ugyanolyan zöld festékből keltek életre, mint a tündérek. Ezt a festéket még a mindenféle néven nevezhető ősidők előtt, az időjuhar kora nyári leveleiből készítették.

Az óriásgyerek egyre jobban élvezte a dolgot. Terelgette a színes patakokat, majd újabb és újabb színeket kevert hozzájuk, amikből egyre-másra tűnt elő mindenféle, szavunk sincs rá lény. Zsivajogtak, szaladgáltak, tülekedtek az ablak meg az ajtó felé. Csuda, hogy Szinkrász nem ébredt fel a zajra!

Hát így születtek az első manók, meg mind a többi élőlény, és így születnek ma is. Az óriásgyerek nagy, kerek, barátságos képe az első dolog, amit meglátunk életünkben, de a többség elfelejti, aztán mindenféle egyéb magyarázatot költ a világra jöttéről. Én is így születtem, és azért emlékszem rá, mert a manók nem felejtenek olyan könnyen, mint az emberek. A babának nagy, kedves, tengerkék szeme volt és göndör, szőke haja. Rám csodálkozott meg a többi manóra, és vigyorogva nézett utánunk, miután kikászálódtunk a tócsából, hogy kiballagjunk Szinkrász házából az egérlyukon át.

Talán egyszer eljön a reggel abban a távoli világban. Megébred Szinkrász, lepillant a padlóra, feltörli a színes patakot, vagy az óriásgyerek unja el a játékot. Bízzunk benne, hogy azon a helyen elég hosszú az éjszaka, és hogy az óriásgyerek még sokáig kevergeti majd a színesen csillogó varázsfestékeket.

Ki lakik itt?

Képzeljetek el egy virágos rétet az erdő közepén, szép nagy, tányérnyi sárga virágokkal.

(Ezek a tavaszi héricsek napsütötte domboldalakon nyílnak, és még a legcsípősebb hidegben is jókedvre derítik az erdőben csüggedten tévelygő vándorokat). Jó időben innen messzire elhangzik az erdei pinty trillája, a virágok körül halovány, narancssárga pettyes citromlepkék repdesnek, szerencsét hozva mindenkinek, akinek rájuk esik a pillantása. A széncinegék tavasszal itt kiabálnak először nyitnikék-et, és rémült feketerigók reppennek rikácsolva világgá, ha váratlan vendég érkezik.

Nos, ennek a napsárga héricsekkel teli, lepkejárta, madárdalos rétnek a szélén áll ez a remek, elegáns, zöld mohával kárpitozott odúházacska, épp szemben a kankalinnal.

Biztosan kitaláltad már, ide szoktam címezni a leveleket és képeslapokat Kabátgomba Lajosnak. A magam olvasható, de nem éppen gyöngybetűivel felírom a borítékra, hogy "Dombtetői Mély Erdő, Héricsmező, Rigó utca 7., földszint (vagyis a mohos faodú), a vidáman integető kankalintól balra", és már kész is. A postás kobold ért a mesterségéhez, még az én szálkás betűimet is ügyesen kisilabizálja, és eddig még minden levelemet gond nélkül kézbesítette a tölgylakba.

Ez a manónknak otthont adó tölgy nem a leghatalmasabb fája az erdőnek, akadtak nála öregebbek, szélesebbek is, de Kabátgombának éppen megfelelt. Alján jókora üreg tátongott, ez volt a tulajdonképpeni lakószoba: belsejét vastag avarszőnyeg borította, talán a szél, vagy maga Lajos manó hordta oda a csertölgy leveleit. A kisebb nyílásokat néhány takaros pókháló-függöny takarta, és még egy külön kis hálószobának is maradt hely az odúban, amit egy nagyobb gyökér választott el a középső üregtől. Napos időben Kabátgomba szívesen üldögélt a házikó mohás tetején, nagyon kényelmes ülés esett rajta, néha meg-meglátogatta egy-egy bársonyatka, hangya, vagy Nünükéné, a szomszédasszony.

A bal szárnyban erdei vöröshangyák éltek, és persze a pókok, akik a remek függönyöket szőtték fáradhatatlanul. Az egyik öreg gyökér odvasodott, ennek a hosszúkás üregét használta a manó pincének. Itt tartotta a szárított bogyók halmait, télire eltett lekvárokat, makkból, mogyoróból készült lisztet, teának való szárított virágokat.

A fa mögött egy jókora, mohos sziklatömb feküdt, a közeli hegyről gurulhatott le réges-rég, és megakadt a fában. Mára a szikla oldalát is belepte a moha, de azért még látszott a kő szürkesége, és a délutáni fényben hol vén várkastély falára, hol lustálkodó sárkány hátára hasonlított.

A tölgy egyik gyökérteraszán kis magonc nődögélt:

– Ebből lesz az új fa, ha ez megöregszik és kidől! – mondta róla Lajos, és hűségesen gondozta az apró növénykét. A hangyák persze nem hitték el, hogy ez valaha is megtörténhet, és csak a fejüket ingatták: Nem! Az ő tölgyük egészen biztosan örökre velük marad, és otthont ad nekik, amíg világ a világ!

Bzzz-Zzzzz

Kabátgomba háza előtt épp összeverődött egy kisebb rovarcsapat. Némi poharazgatás reményében jöttek meglátogatni a manót, és igencsak meglepődtek, amikor meglátták a táblát a ház falán:

 „A lombkoronában és a gyökerek között tágas lakások kiadók! Derűs természetű, odúlakó manó kiadná háza egy részét jó társaság reményében! Családosoknak is, gyerekzsivaj nem akadály!”

– Jó, hogy jöttök, barátaim! – kiáltott a bámészkodók felé Kabátgomba. – Segíthetnétek kényelmesebbé tenni a házam, mert hamarosan albérlőim érkeznek. (Ami igaz, az igaz: a faodú elég kellemes otthon egy agglegénymanó számára, no de az alsó meg a felső szinteken bőven akadt mit rendbe hozni).

– Ide, a Rigó utcába? – hökkent meg a Lovagbodobács.

– Nem lesznek rettentően zajosak? – aggódott a Kékfutrinka.

– És különben is, kiféle, miféle alakok lesznek? – kérdezték gyanakodva mások. – Egész éjjel nem lehet aludni majd a visongásuktól! Szemetelni fognak, és megrágcsálják a faleveleket!

–        Vagy minden virágot megesznek előlem! – tódított a Bundásbogár.

–        Így is túl sokan lakunk már albérletben nálad! – tiltakoztak a hangyák.

Egyedül Nünükéné lelkesedett az ötletért:

– Jaj de jó, talán lesz egy kedves szomszédasszonyom, akivel lehet horgolás közben trécselni, elbeszélgetni peterakásról, gyereknevelésről!

– Nem úgy van az! – kötötte az ebet a karóhoz a Lovagbodobács, aki egy kicsit régimódi lévén nem szerette az idegeneket. – Kabátgomba csak úgy a nyakunkra hoz valami furcsa bandát, és bennünket meg se kérdez? Hiszen mi is itt lakunk a Rigó utcában! Ez kérem felelősség!

– Felelősség-felelősség! – zümmögte bosszúsan egy arra járó méh. – Szerintem ez Kabátgomba háza, és azt csinál vele, amit akar! Teljesen megértem, ha nem akar magányosan élni tovább. Bolyban lakni sokkal vidámabb dolog, mint egyedül!

Úgy látszott, az ügy egészen megosztja a rovarnépet, és mindenkinek határozott  véleménye volt a dologban. Kabátgombát szóhoz se hagyták jutni. Napnyugtáig képesek lettek volna érvelni az új lakók érkezése ellen és mellett, csak a Citromlepke tartózkodott. Ő maga se tudta, hogyan keveredett a vitatkozók közé. Néha udvariasan azt mondta, hogy "Ó, igen!", vagy azt, hogy "Ó, nem!", és igyekezett senkit sem megbántani. Bezzeg az ökörszem, ez a rovarméretű barna madár csak azért is beleszólt mindenbe: felcsapott farokkal csettegett, kotnyeleskedett a vitatkozók körül.

Nünükéné meg a méh együttes erővel lendültek támadásba, amit a Lovagbodobács a Gyalogcincérrel vissza is vert. Már-már úgy tűnt, hogy egészen komolyan hajba kapnak, amikor megszólalt az eddig csendesen figyelő Aranyszemű Fátyolka:

– Nézd, Lovagom, én nem úgy ismerem Kabátgombát, mint aki bármilyen hordát csak úgy ideengedne. Válogatni fog a jelentkezők közül. Én megbízom Kabátgomba Lajosban. Akit ő szívesen befogad, azt biztosan én is megkedvelem majd!

Erre a zúgó-zümmögő rovarcsapat elcsendesedett, még Lovagbodobács is elhallgatott. A többiek helyeslően bólogattak, azután békés egyetértésben beültek Kabátgomba kuckójába egy kis frissítőt inni a nagy odúfelújítás előtt. A végén úgy belejöttek a munkába, hogy egy egész plusz szobát hozzátoldottak Kabátgomba házához, a tetőtérbe.

Új lakók és tündérmesék

A tündér egy gyöngyvirág mögül lépett elő. Bő ujjú, hosszú lenruhát viselt, szalmakalapot, a kezében pedig egy nagy, piros utazótáskát tartott.

– Úgy hallottam – kezdte –, hogy itt lakik egy jólelkű manó, aki befogadja az otthontalan vándorokat, és van egy kiadó szobája.

Kabátgomba megszólalni is elfelejtett, és arra gondolt, hogy ilyen törékeny és gyönyörű tündért még sohasem látott. Rengeteg sötétzöld haja a sarkáig ért, nevetős fekete szeme az érett bodzabogyóra emlékeztetett, pici, finom keze halovány citromlepkékként repdesett, ahogy zavarában hol a bőrönd fogantyúját, hol a haját babrálta. Minden mozdulata nagyon kedves, szinte bocsánatkérő volt:

– Dillénia vagyok, félhomályos erdei zugok tündére. Beköltözhetnék? – kérdezte reménykedve.

– Kabátgomba! – mutatkozott be a manó meghajolva. – És gyere bátran, isten hozott!

Ismét eltelt egy kis idő, és akkor meg egy magányos katicabogár kéredzkedett be a tölgyfaházba, majd pedig egy egész egércsalád, akik a fa gyökerei között, az alagsorban találtak otthonra. Kabátgomba mindenkit befogadott, csend és béke ide vagy oda, a manó nagyon szerette a társaságot.

Csak Lovagbodobács elégedetlenkedett továbbra is. Hol ez nem tetszett neki, hol az.

– Újabban itt mindig esik az eső! – morgolódott egyik nap, miközben egy jókora levél alá húzódott. – Megáznak a szárnyfedőim. Biztosan ez is az új lakók miatt van! – zsörtölődött egyre, lapos pillantást vetve a tölgyfaházikó felé. – Teljesen megbolondult a világ, valami varázslat vagy ármány lehet a dologban.

– Ne mérgelődjön, szomszéd! – békítette Nünükéné. – Hiszen csak tavasz van! – Azzal sietve ment is a dolgára, mert még nagy csomó petét kellett betakargatnia nedves földdel.

Az egércsalád kicsinyei közül négy: Füli, Barni, Laci és Nózi vigasztalanul bámult ki a kis kerek ablakon a szakadó esőbe.

– Nem-nem, gyerekek! – szólt rájuk szaporán az anyjuk, amíg a kukoricakását főzte. – Ma nem mehettek ki futkározni, csupa piszok lenne a bundátok, nem győzném pucolni rólatok a sok sarat. Játsszatok szépen a sarokban.

Talán csak a legkisebb egérleányt, Hannuskát nem kedvetlenítette el az eső. Ő a lakás félreeső zugában üldögélt, és egy régi-régi mesekönyvet olvasott, ami lovagokról és hercegnőkről szólt. Néha kipillantott a szakadó esőben hajladozó, üdezöld erdőre, és így sóhajtozott magában:

– Bárcsak lenne egy ilyen szép, erdőzöld, földig érő ruhám! És lehetnék kicsivel magasabb is. Még jobb lenne persze, ha egyáltalán nem is egér, hanem mondjuk királylány vagy tündér lennék, és naphosszat táncolhatnék a titkos erdei tisztásokon. És értem jönne egy hős lovag… Na jó, egér lévén egy egérlovaggal is beérem. Csak igazi hős legyen!

Hannuska épp itt tartott az ábrándozásban, amikor a katicabogár lélekszakadva berepült az ablakon:

– Gyertek gyorsan, Dilléniának valami nagyon különleges dolgot hozott ma a postás kobold! Ezt nektek is látnotok kell!

Az egérgyerekek felrobogtak az odú csigalépcsőjén a tündér szobájáig. Ott aztán Füli, a legidősebb egérlány még épp időben megfékezte a testvéreit, nehogy csak úgy berontsanak egy idegen lakásába.

– Elment az eszetek? Ha így rátörünk, lehet, hogy megsértjük, és sose mutatja meg nekünk azt a csomagot!

– Talán valami titkos varázseszközt kapott, és nem is mutatja meg nekünk szívesen – vélte Barni. – Hirtelen kell rajtaütni, amint kibontja!

– Dillénia nem olyan! – ellenkezett a hírhozó katica – Még ha valami gonosz varázsló lenne, akkor biztosan lenne mit rejtegetnie, de Dillénia jó tündér!

A fiúk azonban kitartottak amellett, hogy inkább neki kell feszülni az ajtónak és vállal belökni, hátha valami nagy erejű gonosz varázskalaptól vagy varázskönyvtől kell megmenteni az erdőlakókat.

Végül Füli mérgesen félretolta öccseit az ajtóból, és illedelmesen kopogott.

– Bújj be! – szólt ki barátságosan a tündér. A gyerekek nem kérették magukat, beözönlöttek a szobába, mögöttük ott tipegett a katica is. – Titeket meg mi szél hozott? – kérdezte Dillénia, ahogy végignézett a társaságon.

Füli próbált valami megfelelő ürügyet találni, hogy miért is látogatták meg épp most, de csak ennyi sült ki belőle:

– Azt hallottuk, hogy kaptál egy olyan nagy… és szeretnénk megnézni, hogy ugyan mi...

Az egérkék megbabonázva bámultak a dologra, ami a szoba közepén feküdt: a jókora, különös alakú, nádlevelekkel ügyesen beburkolt csomagra. A benne rejtőző valaminek még a csücske se lógott ki, az alakjából pedig sehogy se jöhetett rá a szemlélő, hogy mit rejtenek a levelek.

Dillénia követte a többiek pillantását, majd jóízűen felkacagott:

– Tündérrózsa nagyon alaposan be tudja csomagolni az ajándékait. De szívesen megmutatom nektek!

A csomagból pedig nagy óvatosan kigöngyölt egy hárfát, ami kék volt, mint a tenger. Oldalára kacskaringós, ezüstszínű jeleket festett a hangszer készítője, a hárfa fejét csinos tengeri csikófej alakúra faragta. A csikó mintha halkan nyerített is volna örömében, amikor végre kiszabadították a csomagolás fogságából.

A tündér szeretettel végigcirógatta a hangszert, aztán valami bús-bűvös dallamot kezdett játszani rajta, amilyet magányos éjszakán dúdolnak a szirének a hegyfoknak. Ezután letette a hárfát, ami tovább szólt. Dillénia lassú táncba kezdett: karját úgy mozgatta, ahogy a fiatal fák ágai hajladoznak, amikor a szél játszik velük, szoknyája suhogott körülötte, mint a friss, tavaszi szellő. Nagy óvatosan az egérkék is tettek néhány tánclépést, lehunyt szemmel billegtek körbe, és csak néha kandikáltak ki a pilláik alól, hogy meglessék, mit csinál a tündér, és hogy utánozzák a táncát. A legkisebb egérlány Dillénia kezébe kapaszkodott, a katicabogár a hangoktól bódultan röpködött körülöttük.

Azután a zene hirtelen gyorsult, és valamennyien pörögni-forogni kezdtek a szobában. A tündér leheletfinom, széles vállkendője, megszámlálhatatlan sok szoknyája repkedett, cipőit lerúgta és mezítláb lejtett tovább. Ismét csendesedett a zene, és a hárfa, kedvesen, játékosan szólt még, mint ahogy a patak csörgedez, aztán lassan elhallgatott.

Dillénia és barátai kacagva huppantak le a földre.

– Ezt a táncot attól az ír vízi lánytól tanultam, aki a hárfát küldte – mesélte a tündér. – Egy kosár tavirózsát meg két marék hínárt vittem neki, ezért hálából megtanított a művészetére. Így barátkoztunk össze. Ezt a táncot eredetileg egy tó vízében állva kell lejteni, de nem arra való, hogy bolond vándorok a vízbe vessék magukat a láttára! Aki ilyet tesz, az csakis magát okolhatja a butasága miatt! Ez a tánc igazándiból Természet anyánkat dicsőíti, neki íródott… Rég történt, egészen rég, amikor Tündérrózsával találkoztam – merengett. – Hosszú, csigákba göndörödő aranyhaja volt, és tengerkék szeme, mint a vízi lányoknak általában. Nagyon szerette az ékszereket meg a virágokat. És hogy mi történt vele? Egyszer a tónál megpillantott egy királyfit, aki a lovát itatta. Nagyon megtetszett neki a fiú, és túl közel merészkedett a parthoz. Persze a királyfi észrevette, ő sem volt rest: gyorsan felkapta Tündérrózsát, maga elé ültette a nyeregbe, majd elvágtatott vele.

– És mi lett a szegény Tündérrózsával víz nélkül? – aggódott Hannuska, a legkisebb egérlány

– Mi lett volna? A királyfi haza vitte és feleségül vette. A vízi lányok jól megvannak víz nélkül, különösen akkor, ha még szerelmesek is. A palotájuk kertjében pedig volt egy nagy tó, abban gyakran megfürdött, de a férje mellől sose kívánkozott már vissza az erdei vizekbe. Az ifjú férj anyja eleinte nem nézte jó szemmel, hogy a fia egy ilyen sehonnai leányzót vett feleségül, de annyira szerette a fiát, hogy végül megbékélt. Tündérrózsának két aranyhajú fiacskája született meg egy tengerkék szemű, barna kislánykája, és én lettem a keresztanyjuk – fejezte be a történetet a tündér.

Az egérgyerekek kíváncsian méregették a hárfát, azután hosszas kérlelés után Dillénia megengedte nekik, hogy kipróbálhassák egy kicsit. A játékuk nem volt olyan szép, mint a tündér melódiája, de azért kedves dallam volt. A katica még egy kis dalt is költött hozzá..

Egyedül Hannuska nem akart zenélni, ő inkább felkéredzkedett az egyik bátyja nyakába, hogy elérje és megsimogathassa a hangszer csikófejet. Olyan magasról kilátott az ablakon is, ahol a fa egyik ága alatt Nünükéné álldogált mosolyogva. A szomszédasszony vidáman bólogatott a mindig morgós Lovagdobogács felé, aki most még mérgelődni is elfelejtett, helyette a hárfazene dallamát dúdolta halkan. A világ minden kincséért sem vallotta volna be, hogy megtetszett neki a zene. Amikor pedig észrevette a faodú ablakából kíváncsian figyelő egérkislány orrocskáját, a rend kedvéért duzzogva elfordult.

– Ej, ezek a gyerekek – dohogta, miközben indult a dolgára, de az igazi rosszkedvét addigra úgy elfújta a dal, akár az esőfelhőket a tavaszi szellő.

Ki van odafent?

Talán azt is a zene szépsége tette, hogy odakint hamar elállt az eső. A nap vidáman, hívogatóan sütött be a tölgyfa levelei között a szobába. Az egérgyerekek elhatározták, hogy meghódítják a lombkoronát, és kiderítik, milyen a világ a fa tetejéről nézve. Már többször megpróbálkoztak a fáramászással, de eddig még sosem sikerül: hol azért kellett visszafordulniuk, mert Egéranya utánuk kiabált, hogy ebédidő van, hol pedig az egyik kisöccsük, Nózi kezdett panaszkodni, hogy neki márpedig pisilni kell és kész. Ezen a napon azonban határozottan és fürgén indult neki az útnak a felfedezőcsapat.

Dillénia tündér kiült az ablakába, és kíváncsian nézte, ahogy az egérgyerekek egyre feljebb és feljebb kapaszkodtak.

– Veletek mehetek? – kiabálta utánuk.

– Persze, gyere csak! – integetett neki Füli.

A tündérrel kiegészült kis csapat rendületlenül mászott a „tetejetlen” tölgyfa törzsén a magasba. Dillénia ablakpárkánya már egészen kicsi pontocskává zsugorodott alattuk.

Nem volt egyszerű a dolguk, hiszen az esőtől még nedves ágakon meg-megcsúsztak kapaszkodás közben. Néha veszélyesnek tűnő, idegen bogarak, ki tudja, kit vagy mit rejtő, sötét faodvak mellett haladtak el. Az egyik nagyobbacska egérfiú pedig rémtörténetekkel szórakoztatta a testvéreit a rettenetes kóbormacskáról, amelyik, úgy hírlik, az ő erdejükben tekereg és egérgyerekekre vadászik. Akármelyik fán ott lustálkodhat nappal, még az is lehet, hogy éppen ezt a tölgyet választotta!

– Innen már Egéranya hangját se hallanánk, ha ebédelni akarna hívni – sóhajtotta Laci, a kövérkés testvér.

– És Apa se tudna a segítségünkre sietni, ha mégis előkerülne az a macska! – tette hozzá Barna nevű testvérük, aki nem tudott elszakadni a rémtörténettől.

– Csak ijesztgetitek a kisebbeket! – mondta szemre hányóan Füli, a legidősebb lány. – Hoztam magammal egy egész hátizsák mogyorót, bőven megebédelhetünk belőle. És van nálam két jókora gombostű is, elbánunk azzal a macskával!

– Én meg krumplicukorrá változtatom, aki bántani akar benneteket! – tette hozzá harciasan Dillénia.

A levelek között zöldes-aranyos félhomály fogadta őket. Furcsa, surranó neszeket hallottak maguk körül, amiket nem mindig tudtak megkülönböztetni a szél zizegésétől. Azután felhangzott a legcsodálatosabb dal, amit életükben hallottak. Szebb volt Pirregő Tücsök és a lápi lidércek énekénél, még Dillénia hárfájánál is szebben szólt. Benne volt minden: a tavasz szeretete, az erdő fényei, színei, illatai; Egéranya altatódala, és Dillénia vidámsága.

– De hiszen én ezt a nótát hallottam már! – kiáltott Füli. – Odalentről is hallani néha, csak sokkal halkabban, sokkal messzebbről.

– Igen-igen, én is ismerem! – bólogattak sorra a többiek. Fáradtság ide vagy oda, most még gyorsabban igyekeztek feljebb, a hang irányába. Tudni akarták, hogy ki énekel. Barna ugyan megemlítette, hogy akár a kóbormacska is énekelhet, talán éppen ezzel akarja magához csalogatni őket, de a többiek most már nem figyeltek rá.

Egyszerre világosodni kezdett. Fent, a fa tetején ritkultak a levelek, és mindent betöltött a nap melege, fénye. Egy pillanatra a nagy fényesség el is vakította a kis csapatot, aztán meglepetten bámultak maguk elé. Egy ügyesen rögzített, gondosan az ágra font fészket pillantottak meg, amiben egy furcsa, fűzöld, nagy madár feküdt. A fészek peremén, mintha épp a madárral társalogna (valószínűleg ez így is történt), ott üldögélt Kabátgomba, a tulajdon főbérlőjük.

– Kabátgomba bácsi, te énekeltél? – kérdezte döbbenten Füli.

– Szervusztok, kedveseim! – mosolygott a manó. – Szeretnék így énekelni, de nem, sajnos nem engem hallottatok, hanem a barátomat, Sárgarigót. Ő énekelt, a büszke apa. Erdőszerte tudtára akarja adni minden barátjának, hogy micsoda gyönyörű gyermekei lesznek. De gyertek, ismerjétek meg Sárgarigónét!

Kabátgomba a fészekhez invitálta a gyerekeket, és sorra bemutatta őket a nagy, zöld madárnak. Sárgarigóné örült a látogatásnak, mert az igazat megvallva, kissé unalmas egész nap a tojások fölött gubbasztani. Óvatosan felemelkedett, és látni engedte négy, pettyes tojását.

– Ó, de gyönyörűek! – kiáltottak fel egyszerre az egérkislányok, de a fiúk is megilletődtek a nagy tisztességtől.

– Mikor kelnek ki a kicsik? – kíváncsiskodott Dillénia tündér.

– Lássuk csak… Tizenöt nap, amíg kikelnek, amiből még csak alig egy hét telt el. Gyertek nyugodtan máskor is, ha kíváncsiak vagytok a fiókákra! – bíztatta őket barátságosan a madár.

Aztán újra felhangzott a gyönyörű dal, ezúttal közelről. Megérkezett Sárgarigó úr. Ragyogóan napsárga tollruhát viselt, míg szárnya éjfekete színben pompázott. Barátságosan üdvözölte az egérgyerekeket. Láthatóan nagyon büszke volt a fészekaljra, a feleségére és a saját dalára is, mert vidáman trillázott egy ágon ülve, hogy jól hallhassák a vendégek. Majd egyenként a hátára vette a gyerekeket, még a lepkekönnyű Dilléniát is, és repült velük egy kört a nagy fa felett. A tündérek ugyan a saját szárnyukkal is tudnak repülni, de Dillénia nem utasította vissza a madárháton utazás lehetőségét. Végül a rigó hazavitte valamennyiüket, mert alkonyodott, és Kabátgomba manó figyelmeztette a társaságot, hogy Egéranya esetleg aggódni fog a csemetéi miatt.

Otthon aztán az egérkék egymás szavába vágva mesélték el a kalandjaikat Egéranyának és Egérapának. Meséltek a nagy felfedezőútról, de még a kóbormacska is szóba került, amivel bár nem találkoztak, de Barna, Füli meg Dillénia biztosan megvédték volna tőle a kisebbeket, ha mégis előkerül. Meséltek a fa legtetején élő csodálatos rigócsaládról. Megfogadták, hogy a tojások kikelése után mindenképpen újra ellátogatnak hozzájuk, és aznap éjjel minden kisegér a szép hangú Sárgarigó úrral, a kedves Sárgarigónével meg a pettyes tojásokkal álmodott.