Ni, mit találtam...! :) Ezt még gimnáziumban írtam, egy felejthető regénypróbálkozásom eleje, de így önmagában novellaként nem is rossz, emlékszem, hogy meg is dicsért érte az akkori magyartanárom :)
Őszi délután
Jó 10 perce támasztom a falat a
buszmegállóban. Tulajdonképpen bódérész nincs is, csak a tábla egy ház előtt:
állatorvosi rendelő, aminek az udvarán egy rendkívül barátságos kutya lakik. A
baj csak az, hogy ettől aztán beállni sincs hová, ha esetleg esik, vagy meleg
van. Kellemes, csendes környék: A ház mellett nagy park kezdődik, öreg fákkal,
dús bozóttal, és gondozott virágágyakkal. Néha be is bóklászom ide, ha sok időm
van még és nincs körülöttem senki.
Viszont most nem vagyok egyedül: vagy
húszan ácsorognak még rajtam kívül itt. Nagyjából minden nap ugyanazok a
figurák: először is egy rakás vén nyanya, valószínűtlenül nagy hálószatyrokkal
a kezükben. Az ő mindenkori ellenségük a „mai fiatalság”. Ez a típus is szép
számmal képviselteti magát: Némelyek (a nénék rosszalló pillantásától kísérve)
az egyetlen pad támláján ülve cigarettáznak, mások kisebb csoportokba tömörülve
„dumálnak”: igen cifrán káromkodva szidják a tanáraikat, ismerőseiket,
sztárokat… meg aki még eszükbe jut. Néhány háziasszony is álldogál itt, kicsi
gyerekkel és szatyorral, egy diplomata külsejű úr, egy félrészeg (vagy bolond?)
vénember, aki ordítva politizál a mellette állóval, egy nagyon büdös munkás,
meg egy iskolatársam, aki cseszik köszönni. Megint érkezik valaki
lélekszakadva, megnézi a narancssárga kocka-táblát, és ijedt képpel kérdezi meg
a hangos öregembertől:
-
Elnézést uram, a 24-es elment már?
-
Ló….szt! – kiabálja a kérdezett, hogy az egész utca
házai is beleremegnek- Mi is azt várjuk, vagy másfél órája, de ebben a
rendszerben még a k….va buszok sem járnak tisztességesen!
Igaz, a 24-es késik, ha nem is
másfél órája… Visszafojtok egy vészesen kitörni készülő röhögés-rohamot. Ja
persze, nekem könnyű! Holnap kirándulok az osztállyal. Szokás szerint a parkot
figyelem: Langyosan cirógat az októberi napfény, a természet színei
barnásvörösre, sárgára váltak. Az egyik fára hirtelen apró madár repül: cinke,
méghozzá széncinke! Kedves hangját hallatva ugrál ágról ágra, majd
eltűnik a szemem elől. Aztán ütemes kopogtatás és néha magas, nyekergő kiáltás
hallatszik: itt valahol harkály is van, épp csak meg kéne találni! Forgolódok
és nyújtogatom a nyakam, közben pedig a fél megálló hülyének néz. Ekkor úgy döntök, engedek a csábításnak és
sétálok egyet. (Úgyis indul negyed óra múlva a következő busz.) Igyekszem
halkan járni, de a kavicsos úton ez nagyon nehéz, így letérek róla. A bokrok
között feketerigók riasztanak, és stiglicek veszekszenek, majd egy mókus rohan
át a „színen”. Nem hiszem, hogy vad lenne őkelme: inkább valamelyik közeli
házból ereszthették ki levegőzni. A park közepén kis csobogó van, amin balkáni
gerlék gubbasztanak: egy négy-öt éves kisfiú zavarássza őket önfeledten, amíg
anyukája egy padon olvas.
De van ebben a túlzott nyugalomban valami cinkosság,
érzem, hogy a fák kacsintanak egymásnak a hátam mögött és a szökőkút figurái,
összesúgnak a galambokkal..
Valami titok lappang.
Visszatérek a buszmegállóba, ahol
ugyanazokat a korábbi, morcos pofákat találom:
-
Elnézést, uram,-szólok- a 24-es elment már?
-
Ló..szt! Mi is azt várjuk, vagy másfél órája, de ebben
a rendszerben… stb.
De valami megváltozott: tudom
már, a titok! Ide is elért, vagy korábban is jelen volt, csak nem vettem
észre? Különben meg mit is pusmog ott a
pad és az a félig szívott cigarettavég? És összemosolygok egy százszorszéppel…
Különös érzések születnek ilyen
délutánokon: egy fiú, meg egy lány, egy félszeg mosoly, zavart pillantás, se
csók, se ölelés, csak egy őszi napsugár… De azért szerelem! (Talán…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése