 |
| holdviola, a virág, aminek a nevét a regényem egyik szereplője viseli |
Ma fedeztem fel, hogy néhány szerző körüljárta az ihlet témáját a blogján, amit őszintén bevallva igencsak megkívántam tőlük. Úgyhogy én is hozzáteszem a magamét, elétek tárva az évek óta dédelgetett, szemléletes, ezzel együtt is suta hasonlataimat a dologgal kapcsolatban. Hátha valakinek hasznára válik! :)
Gyerekkoromban voltak cetlik, és volt egy fiók: mindenféle ötleteket írtam fel cédulákra, amiket az ominózus fiókba gyűjtöttem. Amikor kellően sok lett, kiborítottam az egészet és összeraktam egy novellává.
Kell "ihlet" az alapötlethez, meg a folyamatos íráshoz is. De nem csak saját alapötletből tudok használható dolgot kihozni: szívesen írok pályázatra, nem zavarnak a megkötések, sőt! Sokszor segít, ha "muszáj" írni, ha van egy kis kényszerű kiinduálsi alap. Tudok és szeretek "gombnyomásra" írni. Kell egy kis kosz, mint a kagylónak az igazgyöngyhöz. Egyáltalán nem bánom, ha megadnak egy címet, egy szót, vagy egy képet, amiről írni kell. Ez kicsit olyasmi, mint a mesemondásban, bábozásban a tárgyjáték, amikor különböző embereknek ugyanazt a hétköznapi tárgyat adják oda (fakanál, babzsák, bármi) és kezdeni kell vele valamit, fel kell használni egy mesében, de nem az eredeti rendeltetése szerint. Sokszor ez könnyebb nekem, mintha azt mondanák, "írj valamit magadtól". Az időbeli megkötések is inkább motiválnak, nem borítanak ki. Kimondottan élvezem, ha mondjuk csak néhány napom vagy órám van befejezni valamit, de más szerzőkkel egyszerre dolgozhatok. A sportolóktól, táncosoktól mindig irigyeltem a közös tevékenységet, a közös írás ezt adja meg a magamfajtának.
 |
| ez a fotó is megérne egy mesét |
Viszont ha nagyon meg akarják kötni a témát, az már kimondottan bosszant és sokszor nem tudok vele mihez kezdeni. Hiszen vannak olyan dolgok, amik lehet, hogy szépek, fontosak, vagy éppen nagyon nagy kár, hogy nem foglalkozik velük senki, mert így egy bizonyos olvasói csoportot elhanyagolnak, de engem egyszerűen nem érdekelnek. Olyankor nincs az az ihlet, ami segítene rajtam.
Ha nincs egy külső kényszer (pályázat), akkor legtöbbször erős érzelmi sokk hoz elő saját alapötletet, késztetést az írásra. Vágyakozás, elvesztés, soha létre nem jövő emberi kapcsolatok. Egy világ (ami lehet egy másik ember) meg nem ismerése. Szabó Magdával történt meg gyerekként, hogy nem vitték el megnézni egy bizonyos filmet, mert a szülei túl rettenetesnek találták. A kis Magdolna viszont annyira vágyott a történet megismerésére, hogy bánatában megírta magának. Valahogy így vagyok ezzel én is.
Ennyit az alapötletről. És ha már benne vagyok a történetben, de eljön az a rémes pillanat, amikor valaki azt mondja, hogy nem elég az oldalszám, vagy egyszerűen elakadok egy sztori közepén, akkor legtöbbször az anyukámmal kezdek el beszélgetni. Ő az első számú és legkeményebb kritikusom. :) Alapvető emberi problémákat is hamarabb megold az ember lánya, ha valaki más meghallgatja és ad pár "jótanácsot" (amiről talán egy tök másik megoldás jut majd az eszedbe), nem működik ez nálam másképp az írással sem. De sokat segít a párom és az erdő is: nem olyan régen fedeztem fel, hogy mennyire jó leírások születnek abból, ha valóban leülök egy kiránduláson egy odvas fa, furcsa formájú szikla mellé, és hiteles, részletes leírást készítek róla ott helyben. Azt is el szoktam képzelni, hogy kik lakják és mire használják. Az ihletszerzésnek ezt a formáját nagyon szeretem. Máskor meg elég egy-egy madár vagy rovar leírását elolvasnom egy-egy szakkönyvben, hogy egyénisége szülessen a mesebeli szereplőnek: nem is értem, miért nem mennek a bölcsészek csőstül biológusnak, földrajztudósnak vagy fizikusnak, amikor a természettudományokban annyi kiaknázható, irodalomban jól használható ötlet rejtezik! :)
akiktől pedig a mai témaötletet szereztem:
Bartos Zsuzsa:
Brandon Hackett:
Moskát Anita:
On Sai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése