Bodor Attila: A zsebboszi nagy napja (Mese Bódai-Soós Juditnak)

 

Az a hír járta, hogy Bori undok, magának való lány. Legalábbis ezt gondolták róla az osztálytársai. Már senki sem tudta, mikor és hogyan kezdődött, de Bori mostanra tényleg nem volt barátságos velük. Ahogy ők sem vele. Az iskolában szinte villámokat szórt a lány szeme a hosszú, fekete frufruja alól, mire a többiek úgy röppentek el mindig az útjából, mint a galambok, ha varjú száll közéjük. Nem volt ez másként azon az október végi napon sem, amit már minden gyerek izgatottan várt. Halloweenkor ugyanis szellemnek, vámpírnak vagy más rémlényeknek öltözve gyűjtik a csokit és a cukorkákat a töklámpásokkal kivilágított utcákon. Csak Borinak nem volt párja estére, ezért menni sem akart. Holott az anyukája nagyon szerette volna, ha barátokra talál. Ezen előző nap csúnyán össze is vitatkoztak. Anyu nem ért semmit, gondolta, és olyan komor lett reggelre, mint egy fekete felleg. Sem az iskolaudvar fái mögül fáradtan kikandikáló, reggeli napsugarak, sem az ágakról piros bogyókat felcsippentő rigók, sem a lába elé szállingózó falevelek nem tudták jobb kedvre deríteni. Még Trícia, a sulimenza fekete macskája sem, pedig őt szerette a legjobban az iskolában. Így hát csak az undokság maradt.

A nap során azonban minden egyre rosszabb lett.

Előbb matekórán hívták ki a táblához, de nem tudta megoldani a feladatot. Aztán magyarból kellett felolvasnia a fogalmazását, de nem írta meg otthon a meséjét a veszekedés miatt. Ráadásul egyetlen őszi verset sem tanult meg a csokigyűjtésre (hiszen amúgy sem akart menni), és nem is kérte fel senki a párjának sem. Mindennek a tetejébe csak úgy záporoztak a fekete pontok meg az egyesek az elmaradt házi feladatok miatt. Mire eltelt a délelőtt nagy része, Bori nem komor felleg volt már, hanem inkább mogorva förgeteg! Azt pedig mindenki tudta Boriról, hogy minél komorabbá válik, annál undokabb lesz.

Közeledett az ebéd ideje. Az utolsó óra előtti szünetben a többiek az iskolaudvar túlfeléről mutogattak Bori felé, míg ő a menza külön épülete előtt dúlt-fúlt. Háborgása még a lépcsőn sütkérező Tríciát is felverte a piruló csirkecombok illatával átitatott álmából. Hosszasan nyújtózott egyet, majd barátságosan odanyávogott Borinak.

– Igen, egyest kaptam! Na, és? – fakadt ki a lány. – Még te is kigúnyolsz?

– Nyaú! – próbálkozott újra Trícia. Erre Bori teljesen dühbe gurult, és felkapott egy kavicsot a földről.

– Majd adok én neked! – rikoltotta, azzal a macskához hajította. Nem sokon múlott, hogy eltalálja vele Tríciát. Az meg vadul fújt egyet, és gyorsan beiszkolt a borostyán levelei közé.

Bori szeme könnybe lábadt. Igazából nem akarta ő bántani a macskát, de már nem lehetett visszacsinálni.

– Mekkora egy undok görcs vagy! – hangzott fel a háta mögül. Flóra volt az, Bori osztálytársa. – Nem tudtad, hogy nem szabad dobálózni? – Flóra feltolta az orrán a szemüvegét, hogy nyomatékot adjon a kérdésének. A lencsén keresztül hatalmasnak és barátságtalannak tűnt a szeme.

– Mintha érdekelne titeket… – nyüszítette Bori, és akkorát taszajtott Flórán, hogy a másik lány majdnem elvágódott.

De csak majdnem.

Ekkor ugyanis kicsapódott a menza ajtaja. A konyhás Marika néni suhintott ki rajta a fakanalával, miközben zabosan elkiáltotta magát:

– Na, ebből most lett elég, a kótyonfitty rúgja meg!

Ahogy ezt kimondta, megállt az idő. Az udvar felett vonuló varjak megdermedtek röptükben, a szél által felkapott falevelek mozdulatlanul lebegtek a levegőben, és még Flóra sem terült el a földön. De nem ám! Marika néni varázslata lágyan elkapta, és talpra állította őt, végül mindkét lányt kivonta magából. Ők már mozoghattak, míg mindenki más kimerevedett. Egyedül Tríciára nem hatott a bűbáj. Azóta is dühösen villogó szemmel kuporgott a borostyán tövében. Marika néni lehajolt hozzá, és gyengéden a karjába vette az állatot.

– Hadd halljam csak, mi ez a ribillió? – kérdezte a konyhás néni. – És miért zargatjátok az én drága Patríciámat? – Azzal ringatni kezdte a macskát.

– A Marika néninek boszorkánynak tetszik lenni? – ámultak el a lányok.

– Bah! – legyintett az öregasszony. – Ilyen idősen nem tetszem én már senkinek! Az idén töltöm be a 173. esztendőmet. De meg kell hagyni, tényleg boszorkány vagyok.

– Hát én azért nem a suli menzáján képzeltem el egy boszorkányt – morogta Bori az orra alatt.

– Bűbájos lányka, tudod te, milyen sanyarú sorsa van manapság a magamfajtának? Az ükanyám ükanyja még hercegkisasszonyokat mérgezett meg almával, ha szebbek voltak nála. Az ükanyám egész birodalmakat átkozott el, mert nem hívták meg egy hercegkisasszony keresztelőjére. Még a nagyanyámnak is kijutott egy-egy hercegkisasszony, akiknek bibircsókot varázsolhatott az orrára. De tudtok nekem akár egyetlen hercegkisasszonyt is mondani a közelben?

– Nem – bökte ki Bori és Flóra egyszerre.

– Na, ugye? Alig vannak már hercegkisasszonyok! Nem csoda, ha a boszorkányok inkább olyasmikben élik ki a varázshatalmukat, amikben igazán tehetségesek. Az unokanővérem például remek fejszámoló, és a közeli szupermarketben pénztáros. Én meg imádok főzni, így konyhás néni lettem a menzán.

– Az igaz, hogy Marika néni készíti a legfinomabb májgombóclevest – helyeselt Flóra.

– De elég is rólam! – folytatta az öregasszony. – Nagy szerencsétek van, hogy Patrícia mérgében nem változott vissza az igazi alakjába. Sárkányként sokkal nehezebb megfékezni, mint amikor csak macska.

– Trícia igaziból sárkány? – A lányok egyik ámulatból a másikba estek.

– Inkább egy familiáris, amolyan boszorkánysegéd. Azóta szolgál engem, hogy a hónom alatt kikeltettem őt egy aprócska sárkánytojásból. Ráadásul zenélő sárkánytojásból! Hajj, de hiányzik az a hangulat. Micsoda bulik voltak akkoriban a konyhán. A jó ebédhez szólt a nóta! Ma meg már csak dorombol az én kis drágám… – Marika néni a görbe orrával megbökte a macskája orrát.

– Nyaú! – felelte Trícia, mire a konyhás néni szigorú tekintettel a lányok felé fordult:

– Ezért is nem örülök, ha bántjátok őt. Annak meg pláne nem, ha két ilyen szép kislány egymást bántja.Hah! Még hogy kislányok?! – kiáltotta, és rájuk kacsintott. – Inkább kis boszorkányok! Mindkettőtökre ráfér, hogy a mai nap kicsit jobban alakuljon!

Marika néni vadul kalimpált a fakanalával, miközben rákezdett a kántálásra:

 

Poshadt cefre, égett rántás,

Híg hurkalé, túl sós mártás.

Penészes sajt, bors bele:

Forr a kondér közepe!

 

Ettől varázslatos csillogás borította be a fakanál végét, és a ragyogás széles ívben követte annak minden mozdulatát. Marika néni ekkor Flórát célozta meg a varázslattal:

– Te leszel a zsebboszorkány! Arasznyi segítség, kis reménysugár, ami szétoszlatja Bori komor fellegeit. Bori, te pedig tiszta lappal újrakezded ezt a napot. Igyekezz majd kihasználni! Mindkettőtökre ráfér, hogy minden kicsit jobb legyen! Kora délután gyertek majd vissza, és meséljétek el nekem, mit tanultatok!

Azzal Flórát bevonta a csillogás, és akkorára töpörödött, mint egy nagyobbacska egér. Bori megijedt, felkapta a pöttöm méretű Flórát, és becsúsztatta a pulcsija zsebébe, hogy ne essen baja. Közben Marika néni egyre hangosabban folytatta a kántálást:

 

Varázslat, ha kerekedik,

Minden visszatekeredik:

Délből reggel lehet megint!

 

– Trícia, tedd a dolgod! – kiáltotta végül, mire a macska felugrott az égre. De ekkorra mintha nem is teljesen macska lett volna már. Szárnyai nőttek, a hátán meg tüskék, a testét pedig fényes fekete pikkelyek borították be.

Ádázul suhant az égbolton egyenesen a Nap felé. Amikor beérte azt, beleakasztotta a karmait, és úgy elgurította a keleti láthatár irányába, mintha csak fonalgombolyag lenne.

Ekkor ismét aznap reggel lett. Újrakezdődött minden. Megint kikandikáltak az iskolaudvar fái mögül a fáradt napsugarak. Ott csipegették a bogyókat a feketerigók. Szállingóztak a sárga falevelek. És újra ott volt Trícia is. Immár újra fekete macskaként.

Flóra óvatosan kidugta a fejét Bori zsebéből.

– Jól vagy? – kérdezte halkan Bori.

Flóra bólogatott.

– Akkor induljunk – suttogta Bori, és újra nekiveselkedett a napnak, ami korábban annyira rosszul alakult.

Matekórán megint kihívták a táblához. Írásban kellett összeszoroznia a harminckettőt tizennyolccal. Bori felírta a táblára a feladatot, de ugyanúgy ódzkodott nekikezdeni, mint legutóbb. Úgy érezte, mintha valaki egy nagy csomót kötött volna a hasába.

– Miért nem csinálod már? – húzta meg Flóra Bori zsebének falát. – Ez nagyon könnyű! Egy szorozva kettővel az kettő, egyszer három meg három. Írd le a vonal alá!

Bori így is tett, Flóra pedig észrevétlenül súgta tovább:

– Most folytasd a nyolcassal egy új sorban! Nyolcszor kettő az tizenhat. Leírod a hatot, maradt az egy. Nyolcszor három az huszonnégy. Ha ehhez hozzáadod a maradék egyet, akkor huszonöt lesz. Húzd alá, és a végéről indulva add össze a két sort! Hat. Aztán öt meg kettő egyenlő hét. Három meg kettő az öt. Vagyis a végeredmény ötszázhetvenhat!

– Ügyes vagy, Bori! – dicsérte meg a tanító néni. – Látod, hogy sikerült? Biztosan sokat gyakoroltad otthon.

Bori arca egy pillanatra felderült a dicséret miatt, de aztán mégis csüggedten ült vissza a helyére.

– Mi a baj? – kérdezte Flóra. – Azt hittem, örülni fogsz, hogy sikerült.

– Igen, az tényleg jó volt – felelte Bori. – De tegnap egyáltalán nem gyakoroltunk anyuval, és végül a többi házimat sem csináltam meg. Csak veszekedtünk.

– Akkor ezért nem írtál mesét mára? És ezért nem tanultad meg a verset sem?

Bori némán, fátyolos szemmel bólintott.

– Min vesztetek össze anyukáddal? – faggatta tovább Flóra.

– Azon, hogy velem senki sem barátkozik, és egyedül nem akarok menni a csokigyűjtésre. Pedig ő nagyon szeretné, mert ott talán szerezhetnék barátokat. Mindig azt mondja, bárcsak mások is olyan jónak látnának, mint ő.

Flóra nem szólt semmit, de kezdte már sejteni, hogy Bori talán nem is olyan undok és magának való. Lehet, hogy csak nem voltak vele elég kedvesek, hogy megnyíljon.

Eljött a magyaróra, és a fogalmazás továbbra sem volt készen. Bori az osztály előtt állt, hogy felolvassa, de csak az üres füzet volt a kezében. A csomó a hasában egyre szorosabbnak érződött. Flóra a zsebéből súgta:

– Csak mondd utánam! A világ egyik távoli szegletében, messze a nyüzsgő nagyvárosoktól található egy Lúdbőrháza nevű falu. Ennek a falunak a szélén, az árnyas erdő fáinak tövében pedig volt egy aprócska tök…

Bori legnagyobb döbbenetére Flóra meséje varázslatos gyöngybetűkkel elkezdett megjelenni a füzetében. Ő pedig olvasta tovább:

–… és abban lakott a Zsebboszorkány. Olyan kicsi volt, mint egy fenyőtoboz, és a többi falusihoz hasonlóan imádta a Halloweent. Lúdbőrháza lakói azonban féltek tőle, mert pöttömnyi volt, és nem olyan, mint ők. Éppen ezért sosem hívták meg a halloweeni ünnepségre.

Itt Bori egy pillanatra elhallgatott, mert a gyöngybetűk abbamaradtak.

– Gyerünk, meséld tovább! – noszogatta Flóra. – Innen már menni fog neked is!

Bori összeszedte minden bátorságát, és folytatta a történetet. De ezúttal úgy érezte, hogy már nem is Flórából, hanem belőle jön a mese:

–A Zsebboszi azonban eltökélte, hogy az idén másként lesz. Már jó előre elkezdett készülni az ünnepségre: tököt faragott, tökhintót varázsolt és gesztenyés pitét sütött, hogy elbűvölje Lúdbőrháza lakóit. A legnagyobb attrakciója azonban egy mágikus főzet volt: aki abba bele mer kóstolni, az éppen akkorára zsugorodik majd, mint ő, a Zsebboszi. Elérkezett Halloween estéje, és a Zsebboszorka felvette a legszebb, legfeketébb és legpókhálósabb ruháját. Így ment el az ünnepségre, bár senki nem hívta meg. Vitte magával az ajándékait, és követte a vidám zenét egészen Lúdbőrháza főteréig. A falubeliek eleinte gyanakodva figyelték a Zsebboszorkát, de annyira megtetszettek nekik az apró ajándékok és díszek, hogy hamarosan még a bájitalt is meg merték kóstolni. Mindenki összetöpörödött, és megláthatta, milyen a világ a Zsebboszi szemével. Egész este szállt a vidám muzsikaszó, miközben Lúdbőrházalakói tücskökkel táncoltak, szitakötőn lovagoltak és tökhintót hajtottak. Varázslatosan érezték magukat! Amikor éjfélt ütött az óra, minden falubeli visszaváltozott az eredeti méretére. Attól fogva minden évben meghívták a Zsebboszit az ünnepségre, és ettől csak még jobban várták a Halloweent.

Mikor Bori befejezte, az egész osztály üdvrivalgásban tört ki. Mindenki imádta a Zsebboszi halloweenimeséjét. A többiek tapsának hatására pedig mintha a lányhasában lévő csomó is oldódott volna valamicskét.

– Ez igazán elbűvölő volt – mondta a tanító néni mosolyogva, mikor az osztály végül elcsendesedett. – Elszavalod nekünk a verset is, amivel a csokigyűjtésre készültél? Utána áruld el nekünk, kit szeretnél párodnak!

– Tanító néni, én nem… nem… – hebegte a lány, de Flóra ekkor rosszallón megcibálta a zsebét.

Bori pedig belekezdett egy versbe, amit még az anyukájával tanult tavaly:

 

„Tök, tök, sárga tök,

Halloween-re mit főztök?

 

Kígyót, békát, csontvázakat,

Mindenféle bogarakat.

 

Tök, tök, kicsi tök,

Ugye hozzánk eljöttök?

 

Elmegyünk, elmegyünk,

Ajtódon becsengetünk.

Megtréfálunk, cukrot kérünk,

Aztán gyorsan odébb lépünk.

 

Tök, tök, csúnya tök,

Jobb lesz, hogyha nem jöttök!

Cukrot, csokit mi is várunk,

Házról-házra körbejárunk.”[1]

 

Ahogy végzett, a tanító néni elismerően bólintott.

– És kit kérsz meg, hogy a párod legyen az esti csokigyűjtésen?

A csomó megint összébb szorult Bori hasában.

– Én… én… – a lány ismét habogni kezdett, mire Flóra újfent megcibálta a zsebét. Ezúttal teljes erőből. – …én azt hiszem, hogy Flórát szeretném majd megkérdezni. Amikor ezt kimondta, érezte, hogy a csomó teljesen kioldódik és eltűnik a hasából. Félve lepillantott a zsebébe, ahol Flórának fülig ért a szája, úgy bólogatott. A szemüvegén keresztül igazán barátságosan csillogott a szeme. Ettől fogva Bori sem volt már olyan, mint egy komor, fekete felleg.

–Furcsa is, hogy nem jött ma iskolába – mélázott el a tanító néni. – Pedig reggel mintha még láttam volna.

Erre Flóra halkan kuncogni kezdett, és Bori is úgy vigyorgott, mint a tejbetök.

 

***

 

Kora délután a két lány felkereste a konyhás Marika nénit a menzán. Az öregasszony kiült a lépcsőre, és így szólt:

– Na, kis boszorkák, meséljetek! Hogyan telt a napotok?

– Nagyon jól, Marika néni! – viháncolták a lányok.

– És tanultatok-e valami újat? – Az öregasszony fürkészőn felvonta kesze-kusza szemöldökét.

A lányok egy pillanatra elgondolkodtak a kérdésén.

– Én azt, hogy nem minden az, aminek látszik – bökte ki végül Flóra, aki még mindig akkora volt, mint egy nagyobbacska egér. – Könnyen félre lehet ismerni a másikat.

Bori folytatta:

– Én meg azt, hogy sosem késő változtatni és kijavítani a hibáinkat. Igaza volt anyunak. Alig várom, hogy elmondjam neki, hogy sajnálom, és hogy elmegyek este csokit gyűjteni. – Ekkor lepillantott Flórára. – És azt is, hogy talán szereztem ma egy új barátot.

Flórahevesen bólogatott.

– Marika néni, vissza tetszene varázsolni Flórát az eredeti méretére?

– Úgy látom, hogy ennek már semmi akadálya!

Azzal a konyhás néni meglendítette a fakanalát. Körülötte most is megjelent a varázslatos csillogás. Végül a bűbáj egy ragyogó ívben Flórára pattant, és visszaváltoztatta a lányt éppen akkora méretűre, mint amekkora korábban volt.

–Most nem is kellett varázsige, Marika néni? – kérdezte Bori.

– Ugyan dehogy! – vágta rá a konyhás néni. –Anélkül is megy. Csak azért szoktam használni őket, mert régimódi boszorkány vagyok, és szeretem a nagy hacacárét!

Bori és Flóra még időztek kicsit az öregasszonynál, de nem sokáig, hiszen még ki kellett választaniuk a jelmezüket estére.

– Csókolom, Marika néni! – csicseregték elfelé menet. – Holnap májgombócleves legyen az ebéd, jó?

A konyhás néni biccentett. Elégedetten nézte, ahogy a lányok csevegve elindulnak, majd a macskájához fordult:

– Ez egy igen jó nap volt. Nem gondolod, kiscicám? De nem volna-e még jobb, ha mindjárt este lenne?

– Nyau! – felelte a macska, aki mindeddig a borostyánok tövében nyammogott egy csirkecombon. Tudta, hogy most el kell búcsúznia az ebédjétől.

– Akkor hát tedd a dolgod, Trícia! –kurjantotta az öregasszony, és felpattant az időközben fekete sárkánnyá változott macska hátára. Szélsebesen szelték az eget, hogy megkergessék a napkorongot, és beűzzék a nyugati horizont alá.

A csokigyűjtő gyerekek egész este hallották egy boszorkány hátborzongatóan rikácsoló kacaját. Azt azonban csak Bori és Flóra tudták, hogy a sulimenzás Marika néni volt az meg az ő fekete macskája, Trícia.

 A kulisszák mögött: 

A történet a Meseszőttes Csapat halloweeni játékában készült. A Meseszőttes Csapat meseírók baráti köre, akik időről időre történetekkel lepik meg egymást és az olvasókat. Mert nem csak írni, mesét kapni, olvasni is ugyanúgy szeretünk.

ez volt Judit három kívánsága, ami alapján a mese íródott:


szereplő: Trícia, aki egy fekete macska
mesei elem: zenélő sárkánytojás
cím: Zsebboszi nagy napja

képek: AI

Itt találtok egy mókás videót arról, hogy hogy is megy ez a játék, kik is vagyunk:

https://www.youtube.com/watch?v=Tt5cuMFI1fA

Egy másik Meseszőttes tag, Palásthy Ági néhány halloweeni játékkal készült nektek:

https://tinyurl.hu/85yb

A holnapi meséért figyeljétek Judit oldalát:

https://www.facebook.com/bodaisoosjudit

---

[1] Őre István: Halloween-re (forrás: https://mek.oszk.hu/02200/02244/02244.htm)

Samu és az éjféli bájital (Mese Tóth Eszternek)

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon Samu. És Samu szörnyen utálta a magasságot. A mélységet. Vagy lenézni egy barlang plafonjáról.

Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha Samu embergyerek. Vagy kisoroszlán. Esetleg zebra vagy farkaskölyök. Nagyjából bármi más, mint… kis patkósdenevér a Szemlő-hegyi-barlangban.

Denevérnek a tériszony nem a leghasznosabb tulajdonság. Ráadásul fejjel lefelé lógva még szédült is. Úgyhogy nem lógott. Gyalog közlekedett, méghozzá fejjel felfelé.

Pedig eleinte olyan jól indult minden…

 Samu első emléke az volt, hogy a mamája suttogott a fülébe:

− Na, kié a világ leggyönyörűbb orrlebenykéje? Na, kié? Kié a legszépségesebb farokvitorlácska? Na, kié? És a legédesebb pici pracli? Naná, hogy a Samukáé!

Valószínűleg minden denevérmama és embermama hasonló dolgokat suttog a kicsinye fülébe a kezdet kezdetén. És Samu úgy gondolta, ő a legszebb, a legtökéletesebb denevérgyerek a világon.

Hanem azután Mama elrúgta magát a barlang tetejéről, és a rémülten kapaszkodó Samukával együtt elindult vadászni. 

− Jííííííííííííííííííííí! − visított rémülten Samu.

− Pici fiam, ne sikíts, nem hallom tőled rendesen, hogy merre vannak az éjjeli lepkék! – kérlelte a mamája. De minden hiába volt. Samu visított, sivított, és könyörgött, hogy azonnal szálljanak le valahova, mert nem bírja elviselni a rettenetes mélységet, magasságot, gyorsaságot.

− Na, mi az, Klementina, nem denevérkölyköd született, hanem kisegered, aki utálja a repülést? – gúnyolódott egy arra szálló ismerős denevérmama.

− Samu igazán rendes kisdenevér, csak még szokatlan neki a repülés, hiszen épp most jött világra! – vágott vissza Klementina. – Csukd be a szemed, kisfiam, hátha úgy jobban megy! – súgta oda Samunak, aki szorosan behunyta a szemét.

Ez valamennyire segített. Attól kezdve, ha Klementina vadászni indult, Samu szorosan behunyta a szemét.

Hanem eljött az az idő is, amikor a nyolchetes kisdenevérek már nagy, „óvodás” denevérgyerekek lesznek és önállóan kéne tudniuk repülni. A barlangi denevér oviban már sorra lógtak egymás mellett fejjel lefelé a jól nevelt, nagyra nőtt denevér csemeték, azután egymás után lendültek ki könnyed suhanással a barlang nyílásán. Csak egy maradt: Samu. Aki nem lendült. Nem suhant. Hanem lefelé vette az irányt, és lemászott a barlang aljára, elindult kifelé – gyalog.

Hanem mégsem ő volt az egyetlen denevérgyerek, aki a barlangban maradt. Hirtelen szárnysuhogást hallott, és megjelent felette egy denevérlány: olyasmi korú lehetett, mint ő maga.

Samu szomorúan pillantott fel rá: azt hitte, már senki nincs a barlangban rajta kívül, így nem fogja látni a többi denevér a csúfos pillanatot, amikor ő repülés helyett mászni kezd.

− Te is csak azért jössz utánam, hogy gúnyolódj rajtam? – kérdezte mérgesen.

− Dehogy akarlak bántani! – mondta meglepetten a másik. – Igazából segíteni szeretnék rajtad. Mi baj, miért nem repülsz? Eltört valamid?

− Nem, sokkal rosszabb – vallotta be pironkodva Samu. – Félek. Amíg a mamám repült, mindig becsukta a szemem és próbáltam nem figyelni az ultrahangokra, amik a messzi sziklákról verődtek vissza. De önállóan repülni így nem lehet. Úgyhogy most nem tudom, mi lesz velem. Arra gondoltam, ha mindenki kirepült a barlangból, én is kisurranok és elmegyek az egerek közé, hátha azok majd befogadnak.

− Nagyon rossz érzés félni. Főleg olyan dologtól félni, ami fontos lenne neked – mondta együttérzően a denevérlány, és esze ágában sem volt gúnyolódni. – De nem vagy te egér. Nagyon kedves, csinos denevér vagy. Közöttünk van a helyed! Kell lennie valami megoldásnak.

− Rajtam csak a varázslat segíthet! – legyintett lemondóan Samu.

− Varázslat? – gondolkodott a denevérlány. – Nem is rossz ötlet! Viszont sajnos csak egy valakit ismerek, aki tud varázsolni. Az pedig senki más, mint a Barlangi Banya!

− Hű, te, ennél még az is jobb, ha beállok egérnek! – szörnyülködött Samu. – Hiszen ő egy igazi gonosz boszorkány!

− Biztos vagy te ebben? Ha mérgében egérré változtat, vagy békává, legalább nem lesz többé gondod a tériszonnyal. De még az is lehet, hogy jó kedvében találod!

− Végülis… Ennél rosszabb már aligha lehet! Egy próbát megér – állt rá a dologra Samu. – Köszönöm a jó tanácsot, akkor megyek is a boszorkányhoz!

− Várj, vár, jövök veled én is! Ha már ilyen tanácsokat osztogatok neked, minimum, hogy elkísérlek az úton! – mondta gyorsan a denevérlány, talán azért is, mert kezdte megkedvelni Samut.−Egyébként Fruzsinának hívnak – nyújtott szárnyat Samunak. És szolidaritásból leszállt mellé a földre.

Így indultak ketten a boszorkány barlangmélyi kunyhója felé – gyalogosan.

 

Igen messze lakott a boszorkány a denevérek lakhelyétől. Három nap, három éjszakát gyalogolt a két kis denevér, mire megérkezett a boszorkához, aki épp a konyhájában volt. Nagy üstökben főzte a macskafarkat, békacombot, vagy talán csak gulyáslevest pudingos galuskával.

− Az a legenda járja, hogy ha a boszorkát jó kedvében találod, mire hazaérsz, megfőzi a kedvenc ételed! – súgta Samu Fruzsinának és nagyot kordúlt a gyomra.

− De ha tiszteletlen vagy, boróka bokorrá, békává vagy kisegérré változtat! – súgta vissza Fruzsina.

Samu pedig hangosan, bátran így szólt:

− Szerencsés jó estét kívánunk, kedves Öreganyánk!

Erre hatalmas csendülés-kondulás támadt, és a boszorkányok konyhájából kiperdült egy hosszú-hosszú, bibircsókos orrú, csúf banya!

− Szerencsétek, hogy öreganyátoknak szólítottatok! Különben varangyos békává változtattalak volna mindkettőtöket most ízibe! Vagy belefőzlek a babgulyásba! Ezer éve nem ettem ilyen zsenge denevért! De mi szél hozott ide benneteket a barlang mélyére, ahol a madár se jár?!

− Kedves Öreganyám, − folytatta Samu, még a hangja sem remegett meg – én talán még annak is jobban örülnék, ha a bablevesben végezném levesbetét gyanánt. Egy fabatkát sem ér az életem. Hát élet ez?

− No, no, no! – lépett közelebb a banya, csúnyának csúnya volt, de egyáltalán nem látszott már barátságtalannak és tőle telhető kedvességgel lapogatta rücskös-gacsos kezével a kis denevér háta tájékát. – Mitől vagy így nekikeseredve, édes gyerekem, hogy már a boszorkány levesében is szívesen végeznéd?

− Denevér vagyok édes Öreganyám, de milyen?! Nekem tériszonyom van! Amíg a többi denevér boldogan száll az ég felé, én lenn a földön kuporgok, mert félek a magasságtól, a mélységtől, a repüléstől!

− Az nagy baj… − gondolkodott el a boszorka.–Denevérnek a repülés a lételeme. Talán egy megfelelő bájital segíthetne… − vakargatta a fejét a boszorkány. – Én ugyan egy gonosz, vén szipirtyó vagyok, de nekem is lehet jó napom. És mert ilyen bátrak voltatok, hogy bár tudtátok, hogy nem jó a hírem, mégis eljöttetek hozzám segítséget kérni, és olyan kedvesen köszöntöttetek, megpróbálom megtenni, ami tőlem telhető. Valamelyik dédnagynénikém jótét boszorkány volt, valahol a konyhaszekrény legfelső polcán meg kell lennie a bájital gyűjteményének… 

A boszorka beinvitálta őket a konyhába, azután keresett, kutatott. A két kisdenevér is segített neki felforgatni a konyha minden rejtett zegét - zugát, majd a boszorka egy diadalmas rikkantással előhúzott egy vaskos, porlepte szakácskönyvet:

− Ha! Ez az! Bibircsókos Begónia dédnagynénikém legfájintosabb bájital receptjei! Nézzük csak… Szerelmi bájital, Bájital visszér ellen, Bájital főfájásra és hascsikarásra, Bájital békává vált királyfiak számára… Bájital tériszony ellen! Ez kell nekünk! Itt azt írja, pontosan éjfélkor kell meginni… Éjfélig még van fél óránk, gyorsan összerittyentem nektek gyerekek, addig is egyetek egy kis fülbemászó pogácsát, biztosan megéheztetek az úton.

 

− Fülbemászó pogácsa! – mondta boldogan Fruzsina – Édes Nagyanyó, hát honnan tudta, hogy épp az a kedvencem?!

− Ugyan-ugyan, egy kis csekélység! – pironkodott a boszorkány. Azután nekilátott megfőzni a tériszony ellen való bűbájos orvosságot.

Éjfél fele a boszorkányüstben már bőszen fortyogott valami élénk narancssárga színű lé. A boszorka Samut odaállította a kondér mellé és egy jókora merőkanállal töltött számára egy hatalmas bögrébe. Samu bizalmatlanul szemlélte a bögre tartalmát. Mi van, ha boszorka csak színlelte, hogy jó napja van és mégis be akarja csapni őket? Esetleg átváltoztatja valamivé, mint szegény Szép Borókát abban a másik mesében? De nem volt veszítenivalója: annál bármi jobb, mint gyalogdenevérnek lenni. Óvatosan belekortyolt az italba:

− Fujj, ennek sütőtök íze van! – súgta oda Fruzsinának – Legalább egy kicsit lenne bőrfutrinka vagy pláne cserebogár íze!

De azután hősiesen fenékig ürítette a bögrét.

A boszorka még egy varázsigét is elmormolt, hogy jobban hasson az ital:

„Macska füle, kajla fürj,

Denevérszárny most repülj!”

 

− Érzel-e valamit? – kérdezte Fruzsina kíváncsian méregetve Samut.

− Mintha lenne valamiféle bizsergés a szárnyaim hegyében… − mondta elgondolkodva Samu.

− Esetleg megpróbálhatnál repülni! – javasolta Fruzsina.

− De hát te is tudod, hogy nem tudok! – méltatlankodott Samu.

− Honnan tudod, ha meg se próbáltad? – kérdezte a barlangi banya ravasz tekintettel. – Csak onnan a könyvespolc tetejéről!

 

Végülis, a könyvespolc teteje még nem olyan magas, mint a barlang plafonja. Samu óvatosan felkapaszkodott, azután… elrúgta magát, pont úgy, mint az anyukája annak idején.

− Juhú, Samu röpül! – ujjongott Fruzsina és utánaszállt.

Boldogan csapongtak a boszorka konyhájában.

 

− Na, most próbáld meg odakint! – bíztatta Samut a boszorkány és szélesre tárta a konyha ajtaját.

 

Fruzsina aggódva figyelte, mi lesz: de Samu egy elegáns surranással már kint is termett és szép nagy tiszteletkört írt le a barlang mennyezetéig emelkedve.

 

− Köszönjük édes Öreganyánk! – kiáltotta vidáman Fruzsina, cuppanós puszit nyomott a boszorka bal orcájára és Samu után repült.

 

− Köszönöm, köszönöm drága Öreganyám! – kiáltott Samu is.

− Nincs mit, igazán nincs mit, drága gyerekeim! Csekélység egy ilyen vén csoroszlyától, de mostmár repüljetek kifele a barlang száján, vár titeket a szép, tavaszi este és a sok zaftos bagolylepke!

− Egész szakajtónyi bagolylepkét hozunk hálából! Egész szakajtónyit! – kiáltott vissza Samu és a két vidám kisdenevér eliramodott a barlang kijárata felé.

A barlangi banya még sokáig, mosolyogva integetett utánuk. Mind a három fogát kivillantotta örömében.

Így volt, mese volt, ha nem hiszitek, látogassátok meg ti is a Szemlő-hegyibarlang banyáját, hátha süt nektek is fülbemászópogácsát. Vagy amit szeretnétek. 

A kulisszák mögött:

A történet a Meseszőttes Csapat halloweeni játékában készült. A Meseszőttes Csapat meseírók baráti köre, akik időről időre történetekkel lepik meg egymást és az olvasókat. Mert nem csak írni, mesét kapni, olvasni is ugyanúgy szeretünk 

 ez volt Eszter három kívánsága, ami alapján a mesét írtam:

Szereplő: Samu, a tériszonyos denevér

Meseelem: boszorkány kunyhója

Cím: Éjféli bájital

rajzok és szöveg: Lovranits Júlia Villő

Itt találtok egy mókás videót arról, hogy hogy is megy ez a játék, kik is vagyunk:

https://www.youtube.com/watch?v=Tt5cuMFI1fA

Egy másik Meseszőttes tag, Palásthy Ági néhány halloweeni játékkal készült nektek:

https://tinyurl.hu/85yb

Amire pedig a mesém hősei utalnak, Boróka és Folyondár, no meg a Barlangi Banya  meséjét, amit Döbrentey Ildikó írt meghallgathatjátok a Szemlő-hegyi-barlang kiállításában Gryllus Vilmoskék előadásában vagy elolvashatjátok/kiszínezhetitek: 

https://www.dunaipoly.hu/hu/termek/boroka-es-folyondar-szinezo-a-szemlo-hegyi-barlang-meseje

A holnapi meséért pedig figyeljétek Tóth Eszter oldalát:

 https://www.facebook.com/teszteriroiblogja

Sárkányfény

Lívió, Allegra és a karácsonyi kutyarablás

Békés délután volt, épp szenteste előtt egy nappal. Lívió és Allegra örültek, hogy végre elkezdődött a téli szünet: Lívió x-boxozott, Allegra karkötőket készített ajándékba a rokonoknak, Anyuci Simonnal nézett valami kedves, karácsonyi filmet, amibe a gyerekek is bele-belepillantottak.

És akkor hirtelen megcsörrent a telefon:

Mama volt, de milyen furcsa volt a hangja! Még a telefonon át is hallatszott, hogy sír: remegett a hangja a kétségbe eséstől!

- Eltűnt a Franky! Már az egész lakást háromszor körbejártuk Jejével, de egyszerűen elveszett!

A család nem is késlekedett tovább, azonnal autóba pattantak, és átszáguldottak Mamáékhoz kutyát keresni. Lívió meg Allegra út közben is az utcákat lesték a kocsiablakokból, hátha meglátják valahol a törpetacskót.

- Te nézd a jobb oldalt, én a balt fogom! – mondta Lívió.

- De én szeretném a bal oldalt nézni! – vitatkozott Allegra.

- Nem, a balt én nézem! – mondta Lívió, de azután mégis cseréltek.

- Mégis a jobbot szeretném! Ne nézz ki itt, ez az én oldalam! – kezdte újra a húga.

- Na, jó, cseréljünk megint. Ha civakodunk, sose találjuk meg a kutyát! – egyezett bele újra Lívió, de sajnos ezúttal sem látták meg a kutyust.

Amikor megérkeztek Mamáékhoz, Jeje tanácstalan arccal várta őket:

- Nem nyitottunk sem ajtót, sem ablakot! Mégis eltűnt reggelre a kutya! Pedig nem szökős, mi lesz így?!

- Franky nélkül nincs karácsony! – sírta Mama.

És akkor a család nekiveselkedett a keresésnek: Simon a kertben kereste, Anyuci a konyhában, Lívió és Allegra az erkélyen. Jeje Mamát próbálta vigasztalni, azután felhívta az összes menhelyet és állatkórházat, de még a rendőrséget és a postát is, de senki nem látott egy elcsavargott kiskutyát. Simon átcsengetett a szomszédokhoz, de azok sem láttak semmit.

Az egész család el volt keseredve.

- Biztos meglesz holnapig! – tette Mama kezére a karját bíztatóan Anyuci.

- Ha szentestéig nem találjuk meg, nagyon-nagyon szomorú karácsonyunk lesz, főleg Mamának és Jejének! – szipogta Allegra.

Eljött a lefekvés ideje. Lívió valahogy mégsem bírt aznap éjszaka elaludni, egyre csak szegény kis Franky kutya járt a fejében, aki ki tudja, hol sírdogál a családja után.

Azután egyszer csak valami kaparászást hallott az ajtajánál:

- Jojó, én vagyok! Szeretnék bejönni! – hallotta meg a húga suttogását.

- Munci, hányszor megmondtam hogy ide be ne gyere, ez az én szobá… - kezdte volna Lívió, de azután legyintett. – Bánom is én ezen a szomorú estén, gyere be Allegra!

A kislány a sírástól maszatos arcocskával osont be a bátyja szobájába.

− Jojó, tennünk kell valamit! Nekem nagyon fog hiányozni Franky, és Mamának és Jejének és Simonnak..

− Igen, mindenkinek, nekem is nagyon hiányzik! – mondta szomorúan Lívió.

− De talán mi tudunk segítséget kérni! – állt elő a kislány az ötletével.

− Te is arra gondolsz, hogy… − kezdte bátortalanul Lívió.

− Igen, hívjuk ide őket! – mosolygott máris Allegra.

− De én már tizenegy éves vagyok, az már majdnem felnőtt, gondolod, hogy még mindig képes leszek sárkányvarázslatra?

− Legalább próbáljuk meg! – unszolta a húga. – Én még csak egyszer láttam a sárkányomat, talán nem is emlékszik rám, de azért meg fogom próbálni idehívni!

A két testvér kézen fogva odaállt az ablak elé, megkeresték szemükkel a Hold kellős közepét (ahol a sárkányok laknak) és belekezdtek:

− Gyere, Gilice, most gyere, szükségem van rád! – suttogta Lívió.

− Gyere, Diana, most gyere, szükségem van rád! – suttogta Allegra.

Csend volt a szobában, semmi sem mozdult, csak a radiátor pattogott, talán Anyuci baktatott ki egy pohát vízért és Simon hortyogott félhangosan…

De azután a gyerekek megláttak valamit: két pár szárny bukkant fel a Hold előtt. Lassú, megfontolt csapásokkal közeledett a nagyobb, bolondul verdesett a kicsi. És akkor már hallották is őket:

− Hahó, Lívió! Hahó, Allegra!

Gilice, a hatalmas fehér sárkány suhant be az ablakon. Igazi, rettenthetetlen, óriási, felnőtt sárkány lett belőle, mégis befért az ablakon. Ez is a karácsonyi csodák egyike volt. Utána jött a kis piros sárkány, Diana. Ő vidám, bolondos kölyöksárkány volt még mindig, de tavaly óta megtanult beszélni is.

A két sárkány azonnal észrevette, hogy kis gazdáik szomorúak. Fejüket vigasztalóan hajtották a gyerekek ölébe, úgy hallgatták az elveszett kutya történetét.

− Megtennétek, hogy segítetek megkeresni? Repülve, fentről talán többet látunk – kérte Lívió.

− Hát persze! – mondta lelkesen Gilice. – Persze hogy többet látunk a magasból, főleg sárkányfénynél! Mivel én már majdnem felnőtt sárkány vagyok, tudok egy kicsit világítani! A sárkányfény nem akármilyen fény: a holdfény rokona, és látszik a fénynél az igazság, ahová világítok!

Hamarosan surrogva repült a két sárkány a Tordas utca felett, hátukon két kis utasukkal. És ahogy Mamáék háza fölé értek, Gilice fényénél megpillantottak valamit:

− Hmm. Zöld és fekete négyzetek. Hol láttam én ilyet?! – ráncolta a szemöldökét Lívió.

− Szaguk van! – szimatolta őket Diana. – Ezek bizony furcsa lábnyomok! Nézzétek, az erkélyre vezetnek! Itt feküdt a kutyus tegnap délelőtt… és itt, itt történt valami! Valaki egy zsákba rakta!

− Nézzétek, nézzétek, van valami a virágcserép alatt! – kiáltott fel izgatottan Gilice.

− Pedig mi néztük át az erkélyt Allegrával, mégse vettük észre! – mondta hitetlenkedve Lívió és kihúzott egy papírost a cserép alól. Valamiféle levélnek tűnt, de milyen levél!

„ AA!

EOU! EAUIA!

ÁÁIA ÖEEÜ! ÉÁOA AAU!

EEE É EEA”

− Ennek a világon semmi értelme! – mondta csalódottan Lívió.

− Dehogy nincs! – mondta izgatottan Allegra.− Pont ilyen titkos nyelven beszélgetek az óvónénikkel! Olvasd csak lassabban, mindjárt fordítom!

„ Haha!

Elloptuk! Nem adjuk vissza!

Váltságdíjat követelünk!

Gyámántokat akarunk!”

− Az EEE é EEA-t viszont én sem értem.

− Én már igen! – mondta elgondolkozva Lívió – De nagyon furcsa. Fekete-zöld kockák… és EEE EEA. Creeper és Endermann. De hiszen ezek a gonoszok a Minecraftból valók! Hogy kerülnének a mi világunkba?

− Sajnos a gonosz mesehősök is életre kelnek néhanapján­ – ingatta a fejét szomorúan Gilice. – De le tudjuk győzni őket, ha hiszünk benne és bátrak vagyunk! Gyerünk, én már látom is a sárkányfénynél, hová vitték a kuytust: a Laserzoneba mentek!

Sárkányháton gyorsan megérkeztek az épülethez. Minden csendes volt és kihalt, de azután… hirtelen fények villantak.

− Hű, ezek lőnek ránk! – rémült meg Diana.

− Nekem itt volt a szülinapom, én tudom, hogy kell ezt a játékot játszani! – mondta magabiztosan Lívió. – Gyere Allegriász, legyőzzük őket!

A két gyerek csendesen felvett egy-egy fejpántot és fénypuskát, és elindultak befelé a sötét épületbe.

Újabb fény villant:

− Vigyázz, eltaláltak! Még 3 életed maradt! – rántotta be a húgát egy kupac doboz mögé Lívió. – Egy pont nekik, semmi baj, gyerünk tovább!

− Na, nézd, ott van valami! – látta meg a fénylő fejpántot a kisfiú és puff, bevitt egy találatot Crepernek. – Hogy ezek élőben is ennyire rondák, nem csak a játékban! – húzta el az orrát a fiú.

Allegra is ügyesen eltalálta Creepert, de Endermann nagyon jól játszott. Az utolsó körben majdnem kilőtte Líviót, amikor Allegra megmentette a helyzetet és sikerült eltalálnia a fekete figura fejpántját.

− Vége a játéknak,galádok! – mennydörögte valahonnan Gilice – A mesebeli játékszabályok szerint le vagytok győzve, most menjetek vissza azonnal a Minecraftba! – majd egy jól irányzott holdsugárral telibe találta őket, és a két gonosz el is tűnt, csak a pántok maradtak a földön utánuk.

Allegra felfedezett a sarokban egy halkan nyüszögő csomagot, óvatosan kibontotta, és kiemelte belőle az elveszett kutyust:

− Ó, Franky, végre megtaláltalak!

A kiskutya boldogan bújt a lány karjába.

A győztesek vidáman repültek haza, nagy volt a csodálkozás, amikor másnap FrankyAllegra ágyából került elő!

A hős megmentőket Mamáéknál finom ebéddel ünnepelték meg, az egész család táncolt, Allegra még cigánykerekezett is örömében.

Orchideák, napsütés, múlt és jelen - Ócsán

Sokan megkönnyebbülten kezdenek felsóhajtani, hogy na végre indul az élet, látszik a karanténok vége, több a fény és mindenki menni, menni, menni, élni akar végre...! Nekem azért sok pozitívat is hozott ez a furcsa helyzet az elmúlt időszakban, úgyhogy nem éltem meg igazán rosszul. De nekem is van egy sor mindenféle, aminek örülök, hogy végre visszatér az életembe. A koncertek mellett a vezetett túrák hiányoztak leginkább. Szeretek csak úgy kirándulni, de ha a területet ismerő szakvezető mesél az élőhelyről, akkor sokkal-sokkal több dolgot láthatok. Pláne, ha még tájtörténeti, néprajzi érdekességeket is hozzátesz! Ezért voltam különösen boldog, hogy újra elindultak a Duna-Ipoly Nemzeti Park túrái, nem volt kérdés, hogy egy kedves barátnőmmel feljelentkeztünk az orchidea nézős kirándulásra. És milyen jól tettük! Bár az idei szárazabb, orchideák szempontjából fajszegény évnek számít, azért mi így is boldogok voltunk. De lássuk, mi mindent láttunk, hallottunk! A kirándulás a tájháztól indult, így rögtön néhány kultúrtörténeti, néprajzi érdekességet hallhattunk elsőnek. Ócsa valaha lápos, mocsaras "Turjánvidék" volt, a falu épületeihez a követ dereglyén, vízi úton szállították ide. (Ócsáról Kalocsára el lehetett jutni ladikkal). A házak egymás közelébe, viszonylag kis területen, a magasabb részeken épültek. Ma is működő szőlőhegy is tartozik hozzá, 70-80 aktív pincével. A tájház ma kiállítás, de nem skanzen, mivel valaha ténylegesen lakták. Egy módosabb gazda, illetve egy szegényebb család otthonai voltak az épületek. Ma már több bútor van bennük, mint amennyit ténylegesen tartottak bennük, a múzeumi célok miatt. Valaha a tiszta szobában a legmodernebb bútorokat tartotték, ez volt a vendégek szobája, de ide hozták a betegeket, itt szültek az asszonyok és ez szolgált ravatalozó helyül is. Ócsa valaha puritán, református falu volt, lakói kékfestőben jártak. (Na utóbbiért kissé irigylem őket). 

 De visszatérve az élővilágra: a célul kitűzött orchideák közül két fajjal találkoztunk, vitézkosborral és pókbangóval. Előbbi a vitézek sisakjának alakjára emlékeztet, innen kapta a nevét. A másik, jóval szerényebb külsejű társa pedig rovar utánzó növény, feromonokkal csalogatja magához az ízeltlábúakat, és mire szegény jószág rájön, hogy nem egy fajtársával van dolga, már be is porozta a virágot! Az orchideák Magyarországon egyrészt védettek, ráadásul gyökerükön olyan gombák találhatók, amik nélkül életképtelenek, így nem csak tilos, de teljesen értelmetlen is kiásni és hazavinni a kiskertbe: úgysem maradnának életben, ráadásul tetemes büntetést is fizethet az ember, ha bántja őket. De a helyükön megcsodálni, fényképezni őket érdemes.

Vitézkosbor

Pókbangó

Az orchideákon kívül ráadásnak láthattunk még jópár csodaszép növényt. És fenséges illatúakat is! A réten járva folyamatosan éreztük a kakukkfű felszálló illatát, a turbolya is virágzott az út mentén, a vállalkozó szelleműek annak az ánizsos illatát is szagolgathatták a leveleket megdörzsölve. A mezei zsálya "csodáját" én már ismertem Victor András és Vásárhelyi Tamás révén, hogy fűszállal piszkálva a porzók lecsapódnak, mintha csak egy arra járó méhet kólintanának főbe. (Annak idején a múzeumban Tamás ezt egy jó emberfejnyi virágmodellel illusztrálta, ami a kelyhébe nyúlkáló gyerekkézre egy kis porcukrot szórogatott). Ma Ócsán a valódi virágra csodálkozhattunk rá. 

Mezei zsálya

Lila ökörfarkkóró

Az állatvilág is szép számban képviseltette magát: egy őz lódult meg a jöttünkre egy közeli bokorból, kanál fülű nyúl csodálkozott ránk és vagy 4-5 kócsag keresgélt, nem túlságosan zavartatva magát a közeledésünkre. Folyamatosan énekeltek a fülemülék, a citromsármány és a sárgarigó, a fű között pedig fürge gyíkok szaladgáltak. Utóbbiról megtudtuk, hogy annyira nem is fürge, csak Linné épp ezt a fajt ismerte. Termetesebb, itthon gyakrabban látható társa, a zöld gyík például gyorsabb nála. Az a példány, ami az egyik kisfiú elől menekülve a nadrágom szárán feliszkolt a térdemig, azért elég gyorsnak tűnt! 

Néhány hangulatképet megosztok még itt a végén a tájról és a tájházról. Valamint ezúton köszönjük Berecz Tibornak és kollégáinak a szép kirándulást és a sok érdekességet! :)

kócsagok egymásközt

egy kis szerelem :)

Karácsonyi meglepetés

 

Hatalmas csend volt a Somolyai utcában. Az egész család békésen aludt a nappaliban, a karácsonyfa alatt. Aludt Anyi, Simonhoz bújva, aludt Allegra, Anyihoz bújva, békésen szendergett Taco, a kaméleon, aludtak a babák és bizony mélyen aludt Lívió is! Pedig igen csak fogadkozott az este, hogy ezúttal igazán, de igazán soká ébren marad, mégis elnyomta az álom. Álmodott a fenyőfa is: messzi hegyekről, jéghideg, szikrázó zúzmaráról, erdei csendekről.

Minden karácsonyi mese elhangzott, az adventi mesekönyv becsukva hevert a fa alatt. Kifogytak a csokik és a gumicukrok a naptárból, az ajándékokat mind kibontották. De egy csöpp karácsonyi varázslat mégis maradt az éjszakában. Vagy talán nem is olyan csöpp…

Lívió arra ébredt, hogy egy jókora, kerek és hűvös orr nyomódik az arcához. Taco lenne? Kimászott a terráriumból? Lehetetlen! Taco nem ilyen… nagy!

− Ébredj, kedves barátom! Ébredj!- unszolta egy suttogónak szánt, mennydörgő hang.

− Gilice! – ébredt fel végképp Lívió. – Jövök már, jövök, nem kell mindjárt az egész házat felverni! Na, told odébb azt az aprócska nózid, hadd keljek fel!

A fehér sárkány próbált vigyázva kióvakodni az alvó családtagok között, de véletlenül eltaposott két üres ajándékdobozt és hosszú, pikkelyes farkával a karácsonyfa fehér-rózsaszín díszeibe is minduntalan belegabalyodott. Legalább a díszek felét magára rántotta, kész csoda, hogy a fa állva maradt!

− Halkabban! Felébred a húgom! – suttogta elgyötörten Lívió. 

Valahogy mégis kijutottak a ház elé. Odakint két óriási puttony várakozott, egy sárkányra való hám két oldalára erősítve.

− Csak azért ébresztgettelek kicsi gazdám, − magyarázta Gilice a ráakadt, rózsaszín gömbök ütemes csengésétől kísérve – mert idén mi leszünk a karácsonyi ajándékbombázók! Te leszel a vadászpilóta, én a vadászgéped, és minden olyan gyerek szobájába ajándékot csempészünk, akinek olyan szegények a szülei, hogy nem tellett karácsonyi ajándékra. Berepüljük az egész világot egyetlen éjszaka alatt!

− Hurrá! – rikkantotta magáról megfeledkezve Lívió, de aztán hirtelen elkomorult az arca – De elbírsz te még engem is az ajándékok mellett? Hiszen már tíz éves vagyok! Utazhat egy tíz éves nagyfiú még mindig sárkányháton? Hat még rám a varázslat? – tudakolta Lívió, és komoly aggodalom csendült ki a hangjából.

− Még szép! – vigyorgott Gilice – Nem csak egy tíz, de egy tizenöt, sőt, egy negyvennégy éves fiú is bátran utazhat sárkányháton, vagy ne legyen a nevem Gilice! Veled növök évről évre, mindig el foglak bírni! Sőt, ma éjjel kell egy segédpilóta is, így út közben felszedjük Botit!

− Juhé! – örült meg Lívió, máris Gilice hátára segítette a hámot, feltette a II. világháborús repülős szemüvegét és a vezető ülésbe kászálódott. De azért tovább aggodalmaskodott, meg sajnálta is a barátját, hogy ezt a sok csomagot egyedül kell cipelnie.

Talán a második „Juhé” sikeredett túl hangosra, vagy Gilice nem távozott mégsem elég halkan a szobából, de egy álmos arcocska jelent meg az ajtónyílásban:

− Hova mész, Jojó? Veletek megyek! És a babák is! – mondta határozottan Allegra.

− Na, arról aztán szó sem lehet! – csapott le Lívió – Ez amolyan fiús dolog, tudod. Csak Gilicére, Botira és rám tartozik! Te nem is tudsz bombázó repülőgépet vezetni! Szegény Gilice amúgysem bírna már el még valakit.

− Már hogyne tudnék sárkányon repülni, meg repülőt vezetni! – tette csípőre a kezét Allegra – Egész csomó mesében repülnek lányok sárkányháton! Én csak tudom, én min-dent tudok a mesékről! Nem fiúsak vagy lányosak, hanem csak mesék és kész! És a mesében a lányoknak éppúgy helye van, mint a fiúknak! És ha Botiért megálltok, akkor megállunk Julcsiért is!

Parázs vita kerekedett, már úgy tűnt, mindenki otthon ragad ajándékostul, amikor Gilice hirtelen ijedten felkiáltott:

− Jaj, valami piros mozog a bokorban! Jaj! Védj meg kicsi gazdám! – azzal megkísérelt Lívió háta mögé bújni, ami igen csak körülményes volt, lévén éppen Lívió ült az ő hátán.

− Ez a mániád, hogy valami mozog a bokorban! – mondta elkeseredetten Lívió − Biztos csak megint egy karácsonyi angyal.

− Nem! Ez piros! És nagy! Juj! – tódította Gilice, és úgy kapaszkodott Lívióba, hogy a fiú mozdulni sem tudott.

− Majd én megnézem! – indult meg a bokor felé Allegra.

− Ne, Allegra, várj, majd én, veszélyes lehet egy lánynak…! – kezdte Lívió, de Allegra máris a bokornál volt.

− Itt egy sárkány! – kiáltotta vissza.

− Ja, hogy csak egy sárkány, az mindjárt más! – sóhajtott fel Gilice – Persze, persze. Csak egy sárkány. – de aztán eltöprengett a hallottakon− Hogy mi? Mégegy sárkány? Úgy érted, rajtam kívül?

− Igen, egy szép, piros sárkánylány! – mosolygott Allegra, és óvatosan cirógatva elővezette a bozótosból a másik sárkányt.

A jövevény lényegesen kisebb volt Gilicénél, éppen feleakkora. Nagyon-nagyon kedves tekintetű, smaragdzöld szemei voltak, és piros pikkelyei.

− Hogy hívnak? – kérdezte Lívió, de a sárkánylány csak megrázta a fejét.

− Nem tud beszélni! – mondta Allegra – De én azt hiszem, hallom, amire gondol. Dianának hívják, és szeretne beszállni a karácsonyi ajándékok kiszállításába. Természetesen Julcsival és velem együtt. Szerinte kiváló vadászajándékbombázó pilóták lennénk. Így Gilicének nem kéne annyi mindent egyedül cipelnie.

Diana kedvesen bólintott, hogy igen, Allegra tökéletesen érti őt.

− Mit gondolsz, Lívió, befogadjuk őket? Azért mégiscsak… csajok! – kérdezte Gilice.

− Na jól van, hugi, − egyezett bele nagy kegyesen a bátyja – gyertek a Julcsival meg a babákkal! Segíthettek ajándékbombázásban. Legalább hamarabb végzünk és lesz még egy kis időnk aludni, mi előtt Anyi és Simon felébrednek!

− Juhé! – kiáltotta most Allegra. Gyorsan felszerszámozta Dianát, azután a két sárkány elstartolt. Tyuhú, micsoda repülés volt! Beugrottak Julcsiért és Botiért, azután hajrá! Meg se álltak, amíg háromszor körbe nem repülték a Földet és meg nem találtak minden magányos, szegény embert, aki hiába vágyott volna ajándékra az idén.

Allegra és Julcsi éppen olyan remek pilótáknak bizonyultak, mint Lívió, meg Boti. Lehet, hogy Diana nem beszélt, de csodálatosan szállt, és a sárkányvarázsból még arra is futotta, hogy a lányok haja hosszúra nőtt: gyönyörű, fonott copfjaik messzire lobogtak utánuk a szélben.

Mire Anyi résnyire nyitotta a szemét, és elgondolta, hogy el kéne kezdeni reggelit készíteni a családnak, Lívió és Allegra már rég ott szuszogtak újra a karácsonyfa alatt, új kalandjaikról álmodva.

 

The Tale of Little Hanna

Once upon a time, there was a Valley. In the Valley, there was a happy, noisy stream. Around the stream, there was a forest. In the forest, there was a road. Near the road, there was a big oak tree. Under the oak tree’s roots, lived Hanna, the little striped field mouse with her parents and many sisters and brothers. The striped field mouse family was a nice, but old-fashioned family. They wore similar clothes, as our greatgrandmothers: in the forest there was no fast fashion! The boys wore blue trousers, yellow shirts with little, flat hats. The girls wore nice, blue frocks, yellow pinafores with yellow collars. They wore blue shirts with puffy sleeves. And Hanna was the dirtiest little mouse of all. I think, she was the dirtiest little mouse I have ever known! She really liked her nice, girly clothes, but she couldn’t take care of them. She wanted to, but she couldn’t. Every time she dressed up something happened: she founda nice pebble or a shell in the mud, and put it in her pocket. Or she saw a friendly agile gibbon in the puddle, and gotdown on her knees to talk with him. So, this is why, her clothes were so dirty. But the others in her family never foundanything or paidsuch closeattentionto the other animals in the woods.Hanna had the kindest, bravest heart, and the best ideas, but nobody knew it: not even her! On one fine spring morning, the mouse children woke up early. The eldest boy, Brownie said to the others: ‘I know an old castle in the middle of the woods. I want to be the lord in it! And there we can play there a siege too! ‘Or maybe it is a ghost castle! ‘said Black Belly, a little brother. ‘And I want to be the princess of the castle! ‘said Lily, Hanna’s big sister. ‘Me too, me too! ‘said Little Ear, an other sister. ‘And maybe I can find treasure! ‘said Hanna. They put some fried nuts in their pockets, and off they went! Browney ran at the front. Then Black Belly, and Lilli with Little Ear hand in hand. At the end of the group there walked Hanna. She was not so fast as the others. Her legs were not so strong, and of course, she kept lookingaround as she went, listened to the birdsong, collected pebbles and smelled the spring flowers. She stroked the great pasqueflower, looked at the nice, yellow spring adonis and the little primrose. “‘It has a same colour as my collar!” ‘thought Hanna. Then she watcheda fast brimstone butterfly flutter about too. “Oh, if I couldhave the same wings, - sighed Hanna- then I couldeasy fly after my brothers and sisters!” But nothing happened. No wings grewon her back. But then... she heard something! She heard a scary noise from the direction where her sisters and brothers disappeared. ‘Wahuuu! Wee! Wahaaa! ‘yelled somebody in pain or anger. Then came Browney on the way and cried: ‘There is a witch in the castle! A black, scary witch! ‘said the frightened boy, then ran away. Then came Lily with Little Ear and they shouted: ‘Hanna, run home! There is an ugly, old witch in the castle! She is so old! And she has a long, ugly nose! Hanna stood rooted to the spot. She couldn’tmove. A witch! ‘The forest witch is in the castle! Fortunately, her long nose is stuchbehind the roots, but she is so scary and angry!‘yelled Black Belly and ran home. Hanna still stayed there thinking. “‘This poor, old witch can’t move. Maybe she needs help. And my sisters and brothers simply ran away without trying to help her. I just… can’t! I must help her.” So Hanna slowly tiptoed near the castle. It wasn’t a really castle at all. It was a heap of moss covered in rocks and roots, but for the mouse children it looked like a castle. In the middle of the heap of the rocks stood somebody. The old witch! She leant close tothe earth, and wore ragged, black clothes. And she cried so scarily! When poor Hanna heard it from up close, she wanted run away like the others did. She hated loud things. But then she stepped forward and asked: ‘Can I help you? Is your nose hurt? The witch looked up: ‘Go away! Go away as your naughty brothers and sisters! Nobody can help me! You can’t help meeither, you are too little. When I, the big witch can’t help myself, then nobody can! ‘then she tried to pull out her nose again, but she couldn’t. ‘Please, let me try it! You don’t look like somebody who can help yourself now.‘said Hanna. ‘Ok,’ sighed the witch,’you can try it! But I don’t believe it willwork. Hanna climbed close to the witches’ nose and chewed the roots. Maybe Hanna’s legs weren’t strong enough, but her teeth were!She chewed easily throughthe root, and the witch was free in one minute. ‘Thank you, oh, thank you my dear!’ said the witch. ’You know, I wanted to collect some moss to heal a deer’s footsore, and I wanted to pick up this nice one on the root. But my nose got stuckin the root! I stayed herehelplessly for an entire day. It was horrible! I became a bust-ache and some nasty snail climbed overme! And nothing helped, nor magic, nor anger!How can I return your kindness? I want to give something to you! But what do I have here? My handkerchief is too nasty.’ ‘Thank you, but I don’t need anything!’ said Hanna. ‘But once you may find yourself in need of help too.’ said the witch, thinking ‘ And when I looked at you I saw it in your heart that you need a friend. Take my false scorpion with you from the fold of my skirt. It looks dangerous, but it is harmless and friendly, like me. If you are in trouble and need my help, put this little creature on the road and follow it. It was born in the compostheap in my garden, and it can easily find the way home. But till that time, it can be a little company toyou. ‘ ‘It is a nice little fellow!’ said Hanna’ But is being with me good for it? Maybe the false scorpion will behomesick.’ ‘Don’t be afraid,’ laughed the witch’ he wants to seethe world and makenew friends too.’ Then she put the false scorpion in Hanna’s hands, said goodbye to them and disappeared. Hanna walked homeslowly with hernew friend in her pocket, and she talked in a soft voice to him all the way: ‘I want to take care of you, because you are so cute and so little! You are smaller then I am! I never ever have a personal guest till now, but I think, you and I willbe good friends!’ Spring came and gone. Then nice, hot summer days came. It was not too hot in the forest. Under the trees, near the stream the summer was simply good. One night, after supper, the mouse family sat together undertheir oak tree. Mother Mouse stroked each child’s striped head and told long stories about her childhood. ‘When I was young’ began Mother’ I sailed along the stream with my very best friend, Abby Mouse. We bought a boat together and we sailed down the stream. We came back with plenty of wild berries. These were such nice days!’ ‘Do you want to sail again?’ asked Father Mouse. ‘Yes, indeed!’ answered Mother. ‘Me too, me too!’ cried all the children. ‘And we can visit Abby and her family too’ said Father Mouse, ‘I know, you miss her’. Mother Mouse nodded and gave him a kiss. Next day the whole family wokeup early. They sent a letter with a jay to Abby Mouse: “Dear Abby Mouse! We are making a grand sailing trip on the stream to visit you and your family. Mother Mouse misses you very much and the children wantto meet and play together with yours. We will visit you tomorrow when our boat is ready! Striped Filed Mouse Family” And they started to build a boat. Or better, a raft. At first they collected long branches from the woods and carved them a little bit. Then Father Mouse and Brownie tried to bind them together, but they couldn’t. Mice can easy chew anything, but they can’t bind it! Sadly Mother Mouse had completely forgotten it too, how they made it in the old days. When the jay came with Abby’s answer, the family was really sad. “Dear Friends, my dearest Heather ‘wrote Abby Mouse, Heather was Mother’s name’. I can’t wait your arrival! My children, Cassie, Chrissie, Mack and my Husband too! I’ll bake a hugewalnut cake for you. With love: Abbey” ‘I can’t reply that we are not coming!’ said Mother Mouse. ‘Don’t cry, Mother!’ said Little Ear and she begin to cry bitterly herself. ‘Can I try something, Papa?’ asked Hanna quietly.’ I saw when the golden oriole made her nest...’ ‘You didn’tjust seeit,’ laughed Lily’ you watched the oriole all day long!’ ‘So maybe I can make good knots.’ said Hanna and tried to bind the branches together. The golden oriole was perhaps a good teacher, because the raft was completed and it looked good. The mice put some food and warm clothes on it, and wanted to start sailing. But Hanna cried: ‘I forgotmy rag mouse in the house!’ then she ran to the tree house and came back with Lucy, the blue checked rag mouse. With Lucy in her arms and with the false scorpion in her pocket Hanna felt herself brave enough to sail away. So the mice put the raft on the stream and began sailinghappily. The sail was Mother Mouse’s best sheet, and they sang an old mouse sailor song, what Father Mouse taught to the young ones. Hanna was sitting under the sail, she held on tight to Lucy but she still had butterflies in her stomach. Sailing was (terrific)/terrible but beautiful and exciting too! Green leaves and little dwarf children waved from the riverbankto the mouse family. Once a deer came to the water to drink and a nice, blue-red chaffinch sang on a branch abovethe stream. Waves splashed up against the little raft. Hanna hugged Lucy and dreamed: ‘Maybe when I grow up, I can be a real sailor! I can travel around the world. I can be brave and strong. I can put all my things in a small but heavy bag, and take them with me everywhere. Lucy and the false scorpion can travel with me of course. Without them I don’twant to travel. And I will come home to Mother Mouse for Christmas.’ On the water pond skaters danced, underwater slender fishes did. Hanna watched the nice, bright, yellow pebbles under the dancing fishes and the trees on a bank of the river. Suddenly, she saw a big oak tree near the stream. It looked similar totheir house at home. But this tree had a strange hole in it: it looked like somebody’s nose. ‘ There is the Treeman Nose House, we arrived’ cried Mother Mouse. ‘ This is Abby’s house’. On the riverbank there stand a mouse family: the brave, bright eyed Abbey and her children.