2016. március 31., csütörtök

Zöld szív, természet-empátia





Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy részt vehettem a Zöld Szíves óvodák országos találkozóján Dunaharasztiban, ahol lehetőséget kaptam, hogy száz óvónőnek előadást tartsak a Duna élővilágáról, és meghallgathattam több, nagyon inspiráló előadást is. Remélem benneteket is úgy fellelkesítenek majd Orgoványi Anikó és Mester Andrea nem mindennapi természetvédelmi- és pedagógiai elvei, tettei és gondolatai, amilyen csodálattal én is hallgattam őket.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy költő-festő nő, Orgoványi Anikó, egy álmatlan éjszakán azon gondolkodott, hogyan találhatná meg azokat az embereket, éljenek bárhol is a világban, akik hasonlóan gondolkoznak a természetről, mint ő: nem legyőzni, átalakítani akarják, hanem éppen olyannak szeretni és csodálni, amilyen. Úgy gondolta, hogy a Föld különböző tájairól kell majd találni egy tucatnyi embert, aki társa lesz ebben. Kora reggel gyerekeknek és felnőtteknek szóló felhívásokat fogalmazott meg, azzal, hogy Zöld Szív néven indul egy baráti közösség, s aki egyet ért a céljaival, csatlakozzon hozzá. Ezután leszaladt az újságoshoz s megnézte, hogy milyen lapok foglalkoznak természetvédelemmel, és cikkeket küldött be nekik. Hamarosan érkezni kezdtek hozzá a levelek, olyanoktól, akik épp így gondolkoztak mint ő. Kezdeményezésére zöldszíves csoportok alakultak országszerte, iskolákban és óvodákban pedagógusok vezetésével. Néhány hónap múlva már meg is szervezte az első Zöld Szív országos találkozót Pomázon, közel kétszáz résztvevővel, akik az ország legkülönfélébb pontjairól érkeztek.
A mozgalom egyesületté alakult és a szelíd megismerési módszerük is egyre népszerűbbé vált.

Egy alkalommal előadónak hívták Anikót Bugacpusztára, egy nemzetközi környezeti nevelési konferenciára. A találkozó másnapján a résztvevők terepgyakorlaton vettek részt. Itt aztán a férfiak nekiálltak békát fogni, és a sikongató nők nyakába rakták az állatokat. Anikó döbbenten állt, hogy akkor mit érthettek meg az ő gondolataiból? Ekkor megkérte a társaság tagjait, hogy csendesedjenek le, mert szeretné bemutatni a szelíd megismerési módszert, ami nem más, mint barátkozás élőlénytársainkkal. Odalépett egy békához, és szelíden elé tartotta a kezét. A béka elfogadta a közeledést, és mászni kezdett rajta felfelé. Anikó ekkor egy ujját a béka felé nyújtotta, aki válaszképp rátette az egyik lábacskáját – „kezet” fogtak egymással. Ez lett az 1989-ben megalakult Zöld Szív egyik jelképe, a béka-kézfogás.


Orgoványi Anikó fotója

Később a béka Anikó hajába is felmászott és békésen elidőzött ott, mint valami eleven zöld csat.




Ez a Zöld Szív lényege, hogy nem elég érteni, eszközként használni, tanulmányozni a természetet, hanem szeretettel és tisztelettel kell felé fordulni, ahogy az olyan művészek is teszik, mint Anikó.

Így kezdődött. A gyakorlatban pedig Anikó tanárként ugyanezt a személtet igyekezett átadni a diákjainak. Ekkoriban sokak szemében ő volt a "különc", és a tanítványai is ilyen "különcökké" lettek. Rettentően fontos dolgot mutatott meg nekik: hogy nem vállat vonva kell tovább menni, passzívan sajnálkozni, ha valami nagy bajt látnak. A Zöld Szív egyik fontos része a Folyófigyelő program, melynek során az osztály vagy csoport örökbe fogad egy, a környékén lévő élő vizet, folyószakaszt, vagy patakot és rendszeresen ellenőrzik az állapotát. Egyik ellenőrző körútjuk alkalmával Anikó osztálya azt tapasztalta, hogy a patakba, ami a védelmük alatt állt, piros, bűzös lé folyik. El is sétáltak együtt a "forrásig" és kiderült, egy közeli textilgyár engedte bele a szennyvizét. Ekkor levelet írtak a gyárnak, hogy fogadják őket személyesen, mert beszélni akarnak velük az esetről. A gyár hamarosan fogadta is az osztályt és a közben hozzájuk csatlakozó tv stábot. Leültek tárgyalni a gyerekekkel és eleget tettek a kérésüknek, hogy nem rontják tovább a víz minőségét. Más alkalommal a Szentendrei szigeten való táborozásuk alkalmával szembesültek az ártéri erdő irtásával, ez ellen is azonnal felléptek. Transzparensekkel vonultak fel és megállították a munkagépeket a pusztításban. Otthonról persze újabb levél írása következett: kiderült, illegális volt az erdőirtás, az erdő megmaradt és a céget megbüntették.

Szerintem ezek is rettentő fontos dolgok: szívfájdító, hogy ma inkább azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy kicsik és tehetetlenek vagyunk, nem is érdemes megpróbálni tenni dolgok ellen, amik szerintünk nem helyesek. Úgyse érnénk el semmit, a természetkárosítók hatalmasak hozzánk képest, és különben is joguk van hozzá, meg pénz lesz belőle, és a pénz mennyivel nagyobb érték, mint a természet. Holott a gyerekek még tudják, hogy mi az igazán értékes, csak nem kapnak megerősítést. Jellemző ez a vers is, amit gyerekként szavaltam:



"Siv Widerberg: BETEG A TENGER

Nem szabad fürödnünk a tengerben.
"Megbetegszik, aki fürdik benne --
mondja anya. --
Megbetegszik,
mert beteg a tenger,
beteg és piszkos a gyárak miatt. "
Ezért tegnap Kajsa és én nyelvet
nyújtottunk
Eriksson bácsira az utcán
(Eriksson bácsinak gyára van)
és azt kiabáltuk: "Hülye!"
De mama azt mondta,
hogy nem szabad nyelvet nyújtani
Erikkson bácsira,
és `egyáltalán `nem szabad hülyét
kiabálni...

Így hát Kajsa és én
levelet írtunk Eriksson bácsinak.
"Ne piszkicsd be a vizet, fürödni
akarunk!"
Ezt írtuk.
Alatta ez van:
"Kiválló tiszteletel
Lena Persson és Kajsa Lindkvist"
Jó, mi?
De mamának nem mutattuk meg
a levelet."


Gondolkodhatnánk erről úgy is, hogy milyen cuki ez a Kajsa meg ez a Lena, aranyos hülyeésget csinálnak, bár milyen kínos lehet a mamájuknak. Holott a versbéli gyerekek épp azt tették, amit Anikó tanítványai: a maguk eszközeivel igyekeztek megtenni valamit, ami szerintük fontos. A legtöbb gyerek egy idő múlva "kinő" ezekből a dolgokból. Megtanulja, hogy úgyse ér el semmit, és az Eriksson bácsikat nem illik sértegetni. Anikó tanítványaival és a Zöld Szíves/ gyerekekkel nem ez történik: ők azt tanulják meg, hogy nem kicsik és tehetetlenek, és igenis felléphetnek eredményesen nekik fontos ügyekben, mert komolyan veszik őket. 


Nem volt könnyű megtartanom az előadásomat az előttem elhangzottak után, mert éreztem, hogy ilyen előzmények után nem kezdhettem bele egy komoly és tényszerű, "steril" szakszövegbe a Duna part madarairól.  Ráadásul nagyon meg is érintett Anikó előadása, igazán szívemből szólt. Így aztán mi előtt belekezdtem volna az előadásomba, elmeséltem neki és a bennünket hallgató óvónőknek, hogy nagyonis átérzem a természet-empátia mibenlétét és fontosnak is tartom. Hiszen épp egy nappal korábban azzal kezdtem a napom, hogy hajnali négykor keltem, és az Erdőmentőkkel békákat mentettem Tinnye határában. Szám szerint három, kb csokipuding állagú, még kissé átfagyott és lassú mozgású barna varangyot vehettem a tenyerembe és vihettem el a veszélyes autóúttól a szaporodóhelyére. Szegények ők ugyan nem tudták a beleegyezésüket adni a művelethez, de én a végtelenségig meg voltam illetődve a lehetőségtől, hogy kézbe vehetem őket és segíthetek rajtuk. Remélem ezt a szeretet és tiszteletet tudom továbbadni a saját tanítványaimnak is.


Egyetemista koromban egy barátkozó kedvű leveli békával :)



(Mester Andrea előadásáról hamarosan megírom a beszámoló második részét is: ahogy a Zöld Szív elvei Dunaharasztin megvalósulnak a Hétszínvirág Óvodában).





2016. március 20., vasárnap

Izland madárvilága - ízelítő



Árvay Márton a DINPI Klubban tartott, Viharfecske és atlanti vészmadár gyűrűzés Izlandon című előadása kapcsán írnék néhány érdekességet Izland madárvilágáról, a teljesség igénye nélkül. Izlandon kevés erdő van: általában tűlevelűek vagy nyírfából állnak. Egy izlandi mondás szerint ha eltévedsz az erdőben, csak fel kell állnod. Így kevés erdei, főleg inkább vízimadarakkal lehet megismerkedni a szigetországban.



Énekes hattyú  (Cygnus cygnus)





Nem csak a védett területeken, hanem a fővárosban Rejkjavikban is előfordul. A mi bütykös hattyúnkhoz hasonlóan korábban vadászták. Vonuló madár, Magyarországon is fel-felbukkan.



Összehasonlításképp:



Az itthon közismert bütykös hattyú, ez valamivel nagyobb Izlandon élő társánál.

Csigaforgaó (Haematopus ostralegus)

Szintén él a fővárosban, Rejkjavikban, az előadó még a repülőtéren is összefutott vele, de védett területen, rezervátumban is költ. Magyarországon is találkozhatunk a fajjal, érdemes távcsővel a lábára pillantani, hátha meglátjuk rajta az izlandi színes madárgyűrűt. "Nem csak Izlandon, hanem a Feröer-szigeteken is él, a szigetek nemzeti madara. Költőhelyén parti csigákkal, fövényférgekkel, kagylókkal, tengerisünökkel, apró rákokkal és rovarokkal táplálkozik. A kagylók héját lapított csőrével nyitja fel. Megeszi a vízicsigákat és puhatestűeket is."





Aranylile (Pluvialis apricaria)


"Nyílt tundrák, mocsarak és lápok jellegzetes madara. A Brit-szigetektől Skandinávián keresztül Észak-Oroszországig költ, ősszel délre vonul a tengerpartokra, de megtalálható a szárazföld belsejében is. " Magyarországon szintén felbukkanhat. A lappok versben is említik: Aranylile mondja tavasszal






Előadónk ellátogatott a Bakkatjörn-tóhoz is:

Itt ismerkedett meg az alábbi fajjal:

Pehelyréce (Somateria mollissima)

"A víz alá merül puhatestűekből, férgekből, rákokból és halakból álló táplálékáért. A repülésbe hamar belefárad, a szárazföldön esetlen, viszont kiválóan úszik és mélyre bukik."




a tojó a fiókákkal


a gácsér


A kevés erdei madárfaj egyike a zsezse (Carduelis flammea) 



Márton különböző apróbb, madaras szigeteket is említett az előadásában, egyik ilyen az Eldey-sziget. 1830-ban itt még volt óriás alka, itt pusztították el az utolsót. Ma viszont az egyik legnagyobb szula kolóniának ad otthont és csüllők is fészkelnek rajta. 


Óriás alka (Pinguinus impennis)




"Az óriásalka (Pinguinus impennis, vagy korábbi nevén Alca impennis) egy kihalt madár, a Pinguinus nem egyetlen ismert faja. Nagytestű, röpképtelen faj.
A 14. századig költött az Atlanti-óceán északi medencéjében, a Kanada, Grönland, Izland, Írország és Skócia partjai közelében lévő kis szigeteken és sziklazátonyokon. A legnagyobb alkafaj volt, magassága mintegy 75 cm, tömege 5 kg körül lehetett. Kiválóan úszott, a víz alatt szárnyaival evezett, főként tengeri halakkal táplálkozott. A szárazföldön nehézkesen mozgott. Évente egyetlen, nagyméretű (110–140 x 70–84 mm) tojást rakott, ezt a kopár földön költötte ki.  A világ múzeumai ma kb. 75 tojást, 24 teljes csontvázat, és 81 kitömött példányt őriznek a fajból."

Szula (Morus bassanus)



"A szula kolóniákban költ, különben nem túlzottan társas lény. A nagy magasságból, csapatosan a levegőből vágódik a vízbe, hering- és makrélarajokra vadászva, olyan látványt nyújtva, mintha késeket dobálnának a vízbe. 15-35 méter mélyre is lemerül. 16-20 évig él."

Nyugati fjordok, Isafjörsdur


Cifra pehelyréce  (Somateria spectabilis)


Érdekessége, hogy Izlandon is ritkaságnak számít, ezért külön öröm volt Márton számára, hogy láthatta.




Északi sirályhojsza (Fulmarus glacialis)

"A legidősebb madarak elérik a 40 éves kort is."



és ami nem madár, de az izlandiak büszkesége: az izlandi birka. :)



Fotók és az idézőjeles szövegek forrása: wikipedia. A többi információ a DINPI Klub előadáson hangzott el.

Szeretettel ajánlom mindenkinek a DINPI Klubot , és a nemzeti park többi programját!


2016. március 2., szerda

Régről ismerős, mégis izgalmas - madarak és tavaszi virágok a Margitszigeten


Gerald Durrell írta valahol, hogy az igazi természetbúvár még egy verebet is képes olyan lelkesedéssel figyelni, mint valami egzotikus madarat. És ha az embernek csak arra van ideje, hogy kiszaladjon a Margitszigetre megnézni az etetőn szedegető madárnépséget esetleg vinni némi száraz kenyeret a sirályoknak, akkor is bőven lehetne izgalmas élményei. 


Ami biztos, hogy legalább nem tévedek el! ;)

A megelőző napon épp egy óvodás csoporttal voltam kint, akik rengeteg almát, napraforgót és diót hoztak a madaraknak, másnap a párommal visszamentünk körülnézni. Jó pár képet készítettem a gyerekeknek az almákon lakmározó hálás madárseregletről: egy szarka épp az orrunk előtt kopácsolta meg alaposan az egyik almaszeletet. A vörösbegy szintén csipegetett az almából, a széncinegék a madáretetőkből hordták el a szotyolát. A dió sorsa felől bizonytalan vagyok, mert azt mind elvitte valaki. Több mint valószínű, hogy az a szajkó, amelyiket láttam az etetőre járni a gyerekfoglalkozás előtt. 



De akinek nincs ideje vagy lehetősége messzebbre eljutni Budapesten a Margitszigetnél, nem csak a madarakat, hanem a tavaszi virágokat is felkutathatja ittf: a közismert hóvirágok mellett téltemető, csillagvirág és krókuszok is nyílnak, a japán kert pedig telisdeteli van hunyorokkal. 

A sirályok is hálásak a jó falatért, éppúgy, mint február elején, de sokuk elkezdte már felvenni a tavaszi nászruháját: ahogy a gyerekek meg is figyelték, szépen sötétednek a tollak a fejükön. Mindenfelé énekelnek a zöldikék, széncinegék is. 

Ajánlom szeretettel a Margitszigetet, még ha csak egy-egy órára tud is kiugrani az ember körülnézni, jó hely! :)

A madarak akikkel találkoztunk: 


széncinege- a párom szerint "ordít" ;)


vörösbegy

őszapó - fehér fejű, "északi típus"

fakopáncs



hunyor

csillagvirág


ezt jól megették!


önarckép







2016. február 9., kedd

Máriabesnyő - ködös erdei barangolás


Kicsit megkésett, képes beszámoló az utolsó januári kirándulásról. 












Nem saját szervezésű, hanem nemzeti parkos túra volt, hasonlókról értesülhettek itt: http://www.dinpi.hu/


2016. február 7., vasárnap

Macska a zsákban - tájékozódni tanulok


Ha valaha túrablogot indítanék, igazán hozzám méltó címe lehetne a Macska a zsákban. Ezt anyukám mondogatta nekem régesrég, némileg bosszúsan: kislány koromban kiválóan elvoltam a saját fantáziám birodalmában és inkább babáztam, mint hogy azon agyaljak, hogy hogyan jutott el A-ból B pontba a család. Engem visznek jó, nem fognak otthagyni valahol, ez is jó, innentől a két pont között megtett út megjegyzése úgy éreztem, teljességgel felesleges. Na ezért lettem író, és nem mondjuk... katonai térképész. 

egy kapu a Páfrány utcából
Gimnáziumban aztán egyel sikerült feljebb emelni a tekintetem a mesekönyvekből és a babaszobák történéseiből. Már azt is elkezdtem meglátni, hogy mennyire izgalmasak az erdők, mezők lakói. Igazából már alsóban "természetvédelmi szaklapot" írtam az osztálytársaimmal, bizonyos Foltos újságot, amit mind a hét-nyolc éves gyermek mérhetetlen önbizalmával még Schmidt Egonnak is beküldtem a Madártani Egyesülethez, de istenigazából olyan 14-15 éves korom körül kezdett totálisan természetismeret felé fordulni az érdkelődésem. 

De ezen a szinten jóóóó hosszú időre meg is rekedt a dolog. Továbbra is megvolt bennem óvodáskori önmagam mérhetetlen bizalma a világban (ti. hogy úgyse felejtenek ott sehol, akkor meg minek azon rágódni hogy hogyan kerültem oda ahonnan úgyis rendben hazavisznek). Az osztályfőnök, a túravezető, vagy egy épp aktuális fiatalember majd úgyis hazatalál helyettem, én meg inkább addig nézegetem a virágokat, a madarakat és kitalálom hogy milyen manók is élnek az erdőben. 

Szeretném én azt mondani, hogy ennek mára egyszer s mindenkorra vége, felnőttem és benőtt a "szívem lágya" (by Fodor Ákos), ha már ilyen szélsebesen közelít a harminc... Csakhogy az a helyzet, hogy a fent nevezett macska még csak épphogy ki-ki kukucskál abból a bizonyos zsákból. Két kis kör felett egy csík, mi lehet? Kiskocsi? Ja nem, ezzel a pihenőhelyet jelölik... Nagyjából így. 

Csak hát nekem mégis feltett szándékom, hogy használható formában írjak bejegyzéseket a túráimról, így a vőlegényem hétvégén nyakon csípett, és elvitt egy viszonylag egyszerű útvonalra gyakorolni. Hűvösvölgy-Nagyhárs-hegy, Kishárs-hegy, János-hegy, Normafa. Mit lehet ezen elrontani? Hát, például azt, hogy az ember lánya a végére elhagyja valahol a térképet. (Ne, légyszi NE adjatok semmit a kezembe aminek nincs füle, ami a vállamon lóghatna valamiképp. Ami nincs rámakasztva azt egyszerűen elfelejtem hogy a kezemben van... az esernyőim mesélhetnének). 

Azért jelentem egyben hazaértünk. De ne rohanjunk ennyire előre. (Kész spoiler, már nem is érdemes végigolvasni, ha egyszer hazaértünk, ugye? Na de azért inkább olvassátok tovább). Szóval a Hűvösvölgyből terveztünk indulni, ahová az egyik legkedvesebb villamosomon lehet eljutni. És nem csak nekem volt kedves ez az útvonal, hanem Weöres Sándornak is: 

"A Hűvösvölgyben visz a villamos,vadgesztenye-sort nyár permete mos,
haragos-zölden állnak a hegyek,
fölöttük az ég alkony-aranyos.
Félig még város, félig már mező,
a völgyi lakok tarkája között
tova-csörömpöl a sárga doboz
melybe lepke-mód lelkem költözött
és figyelmem is, kissé álmosan
lebeg véletlen utitársakon:
a fehér-pettyes szoknyájú piros
a lét kezdetén közeli rokon,
de most, mint én is, hűvös idegen,
nézi fényezett macska-körmeit,
s oldalt pillantva, őszes hajamat,
a hűtlen idő meg nem feketít.
S a kutató szép pillantás alatt
a dobozban rejlik tűnő életem,
lassacskán döcög, mint a villamos,
míg fény és homály küzd a zöld hegyeken."

Ebben a versben benne rejlik a Schmidt Egonra is jellemző természetszeretet, mindig kedvem támad túrázni tőle, legszívesebben azonnal leszállnék a Nagy-hídnál, akkor is, ha helyette sajnos munkába kell menni. 

Szerencsémre viszont szombat volt, verőfényes napsütés, és le is szálltunk a megfelelő megállónál. (Ezen a ponton Gábor a kezembe nyomta a térképet - utólag ő is belátja hogy hiba volt). Minden esetre megtaláltam rajta a megfelelő kereszteződést és elindultunk az Ördög-árok mentén felfelé. (Kék jel, hogy ottan víz van, meg bicikli út, hurrá, jó irányba haladunk)!  
Mivel ez könnyen követhető szakasz volt, ráértem például potenciális manólakásokat keresni és találtam is:
Akinek van kedve hozzá, írja meg kommentben, hogy ki él itt őszerinte!




Akárhogy meresztgettük a szemünket, az erdőkben még sem hóvirágot, sem téltemetőt nem láttunk, de gyönyörűen zöldelltek mindenfelé a mohák (sajnos épp február 27-én lesz a DINPI-nek mohakereső túrája, amikor nem érek rá, de aki teheti, menjen és mesélje el nekem). Az árvacsalán zsenge levelei is mindenhol ott kukucskáltak a száraz avar között, szinte látszott rajtuk, hogy már-már készek virágba borulni de még éppen-éppen nem teszik. Salátába viszont pont most lehetnének isteniek. A madarak is sokkal hangosabbak voltak, mint a múltheti máriabesnyői sártaposós sétán: akkor szinte néma volt az erdő a ködben, csak a téli rigók kemény kiáltásai hallatszottak. Most a cinegék telezengték az erdőt, de csuszkát, meggyvágót is hallottunk. Rögtön a túra elején két középfakopáncs tűnt fel előttünk, de mindenfelé doboltak már a harkályok, jelezték egymásnak a területük határát, nekünk pedig a tavaszt. 




Az első tanulság a tájékozódást illetően, hogy nem minden útkereszteződés az, aminek gondolom: figyelni kell a kisebb, jelöletlen utakra, mert könnyen elballaghat zöld erdőbe az ember. Azért mivel népszerű útvonalról van szó, rendesen vannak jelzések, néha még táblák is puskának. Itt ez a kedves vadcseresznye igazított útba:




A magyar erdők fajgazdagsága sajnos sokszor siralmas: ahogy végignézel egy-egy régen gyönyörűnek hitt erdőn, és csak egykorú, ugyanabba a fajba tartozó fákat látsz. Holott a sokféleség mind természetvédlemi-, mind kulturális értékként fontos és megbecsülendő dolog. Ezért is örülök mindig úgy, ha nem csak bükköt és csertölgyet látok, de észre veszem a kerti gyümölcsfáktól is ismerős vadcseresznye kérgét, vagy a barkócaberkenye békaforma levelét valahol. Ebbe a szegény vadcseresznyébe valaki előttem ismeretlen módon sajnos iratkapcsokat tűzött, úgyhogy néhány percet eltöltöttünk vele hogy kioperáljuk belőle. Még senki nem tudta nekem megmondani, hogy pontosan milyen következménye lehet a fára nézve, ha rajzszöget vagy ilyesmit szúrnak bele, de elég valószínű hogy nem egészséges valami. 

Hanem ezek a színek gyönyörűek, a vadcseresznye felett a tavaszi ég:

"Az ég tündérszoknya-kék (...)" by Lázár Ervin

Tettünk egy kis kitérőt a Kishárs-hegy felé, ahová a párom kamaszkorában sokat járt. Most néhány egerészölyv körözött felette, és jónéhány turista szorongott a csepp kilátóban. Nem mentünk fel utánuk, de az ölyveket azért megnéztük. Eszembe juttatta azt a jó három évvel ez előtti március 15-ét, amikor hatalmas hó esett és ebben a márciusi hóban gyalogoltuk végig ismerőseimmel a 20 km-es kisvasút emléktúrát. Szép volt az biztos, de rém hideg és kilátástalan. Cserébe most egy csepp királyka örvendeztetett meg bennünket a kilátót elhagyva és egy őszapó csapat. 



A Nagyhárs-hegyet végül ezúttal kihagytuk, és az Örök erdő tanösvényen indultunk tovább a János-hegy felé. A múlthéten látott 200 éves tölgyek után némileg gondolkodóba ejtett az "Örök erdő" fáinak életkora (alig 50 év?) és sorsa. Egy tölgy alapvetően 500 évig is élne (otthont adva egy csomó más lénynek, bogaraknak, madaraknak), de szegény nehezen húzza ki, hogy 5 emberi generáció közül egynek se legyen útjában. Biztosan lesz egy építkezés, egy új tulajdonos vagy bármi más, aki vagy ami pusztulásra ítéli, tulajdonképpen szívszorítóan fiatalon. Mintha egy csapat kérész legyilkolászná az embereket, mert nekik abban az egynapnyi életidejükben lenne szükség a feldolgozásukra. Borzasztó. Az ember tehetetlennek érzi magát, hát legalább leírja, amit gondol.

Nőj nagyra! :)

A János-hegyen végül nem készítettem fotókat, épp csak elrágcsáltunk két almát és mentünk is tovább, mert nagyon nagy volt a tömeg, inkább indultunk vissza az erdőbe.




Megfogyatkoztak a bogyók a fagyöngyön! Alaposan belakmározhattak belőle a téli rigók. A csonttollúakat idén hiába vártuk, biztosan elegendő bogyó termett távoli hazájukban és nem akaródzott nekivágniuk a hosszú útnak. De a fenyőrigókat sokat láttuk a Normafa környékén is karácsonykor. 

további manólak :)
A Normafánál nem először figyeltük meg, hogy rengeteg harkály él az erdőben: most is szerencsénk volt egy fekete harkályhoz. Bár nem látom ritkán, mégis valamiképp ünnepélyes hangulatom lesz tőle.


A harkállyal és a normafai játszótér öreg tölgyével búcsúzott tőlünk az első szép, már tavaszi hangulatú túránk, amit én navigáltam végig. Az utak már kezdtek olyanná válni, mint a forgalmas város utcái, de azért még megleltük egy őz lábnyomát. Akárhogy is, még a közismert és pláne hétvégén sokak által látogatott útvonal is jelenthet kihívást egy kezdőnek és találhatunk rajta sok izgalmas és szerethető természeti értéket. 

Csak a térkép, az nincs meg azóta sem!