Ha valaha túrablogot indítanék, igazán hozzám méltó címe lehetne a Macska a zsákban. Ezt anyukám mondogatta nekem régesrég, némileg bosszúsan: kislány koromban kiválóan elvoltam a saját fantáziám birodalmában és inkább babáztam, mint hogy azon agyaljak, hogy hogyan jutott el A-ból B pontba a család. Engem visznek jó, nem fognak otthagyni valahol, ez is jó, innentől a két pont között megtett út megjegyzése úgy éreztem, teljességgel felesleges. Na ezért lettem író, és nem mondjuk... katonai térképész.
 |
| egy kapu a Páfrány utcából |
Gimnáziumban aztán egyel sikerült feljebb emelni a tekintetem a mesekönyvekből és a babaszobák történéseiből. Már azt is elkezdtem meglátni, hogy mennyire izgalmasak az erdők, mezők lakói. Igazából már alsóban "természetvédelmi szaklapot" írtam az osztálytársaimmal, bizonyos Foltos újságot, amit mind a hét-nyolc éves gyermek mérhetetlen önbizalmával még Schmidt Egonnak is beküldtem a Madártani Egyesülethez, de istenigazából olyan 14-15 éves korom körül kezdett totálisan természetismeret felé fordulni az érdkelődésem.
De ezen a szinten jóóóó hosszú időre meg is rekedt a dolog. Továbbra is megvolt bennem óvodáskori önmagam mérhetetlen bizalma a világban (ti. hogy úgyse felejtenek ott sehol, akkor meg minek azon rágódni hogy hogyan kerültem oda ahonnan úgyis rendben hazavisznek). Az osztályfőnök, a túravezető, vagy egy épp aktuális fiatalember majd úgyis hazatalál helyettem, én meg inkább addig nézegetem a virágokat, a madarakat és kitalálom hogy milyen manók is élnek az erdőben.
Szeretném én azt mondani, hogy ennek mára egyszer s mindenkorra vége, felnőttem és benőtt a "szívem lágya" (by Fodor Ákos), ha már ilyen szélsebesen közelít a harminc... Csakhogy az a helyzet, hogy a fent nevezett macska még csak épphogy ki-ki kukucskál abból a bizonyos zsákból. Két kis kör felett egy csík, mi lehet? Kiskocsi? Ja nem, ezzel a pihenőhelyet jelölik... Nagyjából így.
Csak hát nekem mégis feltett szándékom, hogy használható formában írjak bejegyzéseket a túráimról, így a vőlegényem hétvégén nyakon csípett, és elvitt egy viszonylag egyszerű útvonalra gyakorolni. Hűvösvölgy-Nagyhárs-hegy, Kishárs-hegy, János-hegy, Normafa. Mit lehet ezen elrontani? Hát, például azt, hogy az ember lánya a végére elhagyja valahol a térképet. (Ne, légyszi NE adjatok semmit a kezembe aminek nincs füle, ami a vállamon lóghatna valamiképp. Ami nincs rámakasztva azt egyszerűen elfelejtem hogy a kezemben van... az esernyőim mesélhetnének).
Azért jelentem egyben hazaértünk. De ne rohanjunk ennyire előre. (Kész spoiler, már nem is érdemes végigolvasni, ha egyszer hazaértünk, ugye? Na de azért inkább olvassátok tovább). Szóval a Hűvösvölgyből terveztünk indulni, ahová az egyik legkedvesebb villamosomon lehet eljutni. És nem csak nekem volt kedves ez az útvonal, hanem Weöres Sándornak is:
"A Hűvösvölgyben visz a villamos,vadgesztenye-sort nyár permete mos,
haragos-zölden állnak a hegyek,
fölöttük az ég alkony-aranyos.
Félig még város, félig már mező,
a völgyi lakok tarkája között
tova-csörömpöl a sárga doboz
melybe lepke-mód lelkem költözött
és figyelmem is, kissé álmosan
lebeg véletlen utitársakon:
a fehér-pettyes szoknyájú piros
a lét kezdetén közeli rokon,
de most, mint én is, hűvös idegen,
nézi fényezett macska-körmeit,
s oldalt pillantva, őszes hajamat,
a hűtlen idő meg nem feketít.
S a kutató szép pillantás alatt
a dobozban rejlik tűnő életem,
lassacskán döcög, mint a villamos,
míg fény és homály küzd a zöld hegyeken."
Ebben a versben benne rejlik a Schmidt Egonra is jellemző természetszeretet, mindig kedvem támad túrázni tőle, legszívesebben azonnal leszállnék a Nagy-hídnál, akkor is, ha helyette sajnos munkába kell menni.
Szerencsémre viszont szombat volt, verőfényes napsütés, és le is szálltunk a megfelelő megállónál. (Ezen a ponton Gábor a kezembe nyomta a térképet - utólag ő is belátja hogy hiba volt). Minden esetre megtaláltam rajta a megfelelő kereszteződést és elindultunk az Ördög-árok mentén felfelé. (Kék jel, hogy ottan víz van, meg bicikli út, hurrá, jó irányba haladunk)!
Mivel ez könnyen követhető szakasz volt, ráértem például potenciális manólakásokat keresni és találtam is:
 |
| Akinek van kedve hozzá, írja meg kommentben, hogy ki él itt őszerinte! |
Akárhogy meresztgettük a szemünket, az erdőkben még sem hóvirágot, sem téltemetőt nem láttunk, de gyönyörűen zöldelltek mindenfelé a mohák (sajnos épp február 27-én lesz a DINPI-nek mohakereső túrája, amikor nem érek rá, de aki teheti, menjen és mesélje el nekem). Az árvacsalán zsenge levelei is mindenhol ott kukucskáltak a száraz avar között, szinte látszott rajtuk, hogy már-már készek virágba borulni de még éppen-éppen nem teszik. Salátába viszont pont most lehetnének isteniek. A madarak is sokkal hangosabbak voltak, mint a múltheti máriabesnyői sártaposós sétán: akkor szinte néma volt az erdő a ködben, csak a téli rigók kemény kiáltásai hallatszottak. Most a cinegék telezengték az erdőt, de csuszkát, meggyvágót is hallottunk. Rögtön a túra elején két középfakopáncs tűnt fel előttünk, de mindenfelé doboltak már a harkályok, jelezték egymásnak a területük határát, nekünk pedig a tavaszt.
Az első tanulság a tájékozódást illetően, hogy nem minden útkereszteződés az, aminek gondolom: figyelni kell a kisebb, jelöletlen utakra, mert könnyen elballaghat zöld erdőbe az ember. Azért mivel népszerű útvonalról van szó, rendesen vannak jelzések, néha még táblák is puskának. Itt ez a kedves vadcseresznye igazított útba:
A magyar erdők fajgazdagsága sajnos sokszor siralmas: ahogy végignézel egy-egy régen gyönyörűnek hitt erdőn, és csak egykorú, ugyanabba a fajba tartozó fákat látsz. Holott a sokféleség mind természetvédlemi-, mind kulturális értékként fontos és megbecsülendő dolog. Ezért is örülök mindig úgy, ha nem csak bükköt és csertölgyet látok, de észre veszem a kerti gyümölcsfáktól is ismerős vadcseresznye kérgét, vagy a barkócaberkenye békaforma levelét valahol. Ebbe a szegény vadcseresznyébe valaki előttem ismeretlen módon sajnos iratkapcsokat tűzött, úgyhogy néhány percet eltöltöttünk vele hogy kioperáljuk belőle. Még senki nem tudta nekem megmondani, hogy pontosan milyen következménye lehet a fára nézve, ha rajzszöget vagy ilyesmit szúrnak bele, de elég valószínű hogy nem egészséges valami.
Hanem ezek a színek gyönyörűek, a vadcseresznye felett a tavaszi ég:
 |
| "Az ég tündérszoknya-kék (...)" by Lázár Ervin |
Tettünk egy kis kitérőt a Kishárs-hegy felé, ahová a párom kamaszkorában sokat járt. Most néhány egerészölyv körözött felette, és jónéhány turista szorongott a csepp kilátóban. Nem mentünk fel utánuk, de az ölyveket azért megnéztük. Eszembe juttatta azt a jó három évvel ez előtti március 15-ét, amikor hatalmas hó esett és ebben a márciusi hóban gyalogoltuk végig ismerőseimmel a 20 km-es kisvasút emléktúrát. Szép volt az biztos, de rém hideg és kilátástalan. Cserébe most egy csepp királyka örvendeztetett meg bennünket a kilátót elhagyva és egy őszapó csapat.
A Nagyhárs-hegyet végül ezúttal kihagytuk, és az Örök erdő tanösvényen indultunk tovább a János-hegy felé. A múlthéten látott 200 éves tölgyek után némileg gondolkodóba ejtett az "Örök erdő" fáinak életkora (alig 50 év?) és sorsa. Egy tölgy alapvetően 500 évig is élne (otthont adva egy csomó más lénynek, bogaraknak, madaraknak), de szegény nehezen húzza ki, hogy 5 emberi generáció közül egynek se legyen útjában. Biztosan lesz egy építkezés, egy új tulajdonos vagy bármi más, aki vagy ami pusztulásra ítéli, tulajdonképpen szívszorítóan fiatalon. Mintha egy csapat kérész legyilkolászná az embereket, mert nekik abban az egynapnyi életidejükben lenne szükség a feldolgozásukra. Borzasztó. Az ember tehetetlennek érzi magát, hát legalább leírja, amit gondol.
 |
| Nőj nagyra! :) |
A János-hegyen végül nem készítettem fotókat, épp csak elrágcsáltunk két almát és mentünk is tovább, mert nagyon nagy volt a tömeg, inkább indultunk vissza az erdőbe.
Megfogyatkoztak a bogyók a fagyöngyön! Alaposan belakmározhattak belőle a téli rigók. A csonttollúakat idén hiába vártuk, biztosan elegendő bogyó termett távoli hazájukban és nem akaródzott nekivágniuk a hosszú útnak. De a fenyőrigókat sokat láttuk a Normafa környékén is karácsonykor.
 |
| további manólak :) |
A harkállyal és a normafai játszótér öreg tölgyével búcsúzott tőlünk az első szép, már tavaszi hangulatú túránk, amit én navigáltam végig. Az utak már kezdtek olyanná válni, mint a forgalmas város utcái, de azért még megleltük egy őz lábnyomát. Akárhogy is, még a közismert és pláne hétvégén sokak által látogatott útvonal is jelenthet kihívást egy kezdőnek és találhatunk rajta sok izgalmas és szerethető természeti értéket.
Csak a térkép, az nincs meg azóta sem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése