Ami a regényből kimaradt - a lányok az iskolában

A meseregényemből kimaradt a boszorkányok érkezése előtti időszak, amikor  a lányok még nem kalandoznak a mesevilágban, hanem az iskolai életüket élik. Bár ez sem hétköznapi és unalmas, mivel egy alternatív és mesebeli iskolában minden kicsit másképpen van. Néha sajnos bosszantó dolgok is megesnek: hiszen Angika nem egyszer bajba keveredik. A regény első változatában még Leát Teónak, azaz Teodórának hívták, és nem egy, hanem két barátnője is volt, Angika és Dalma. Most ebből mutatok egy részletet. :)

Török Sándor Alternatív Iskola

A Török Sándor Alternatív Iskola hatalmas, öreg téglaépület volt, zöld tetővel és jókora ablakokkal. Valaha laktanya volt, mára átalakították általános iskolának és gimnáziumnak. Fegyelmezett katonák helyett hangos gyereksereg járt oda, egyetlen, újonnan épített tornyába pedig a fizikaszertárt költöztették.

Teóék terme az emeleten volt, ablakaiból szépen rá lehetett látni néhány nagyobb fa koronájára. Az osztálytermek falait a gyerekek maguk festhették. Elsős korukban még csak a festékes  tenyerüket nyomkodták a falra, később azután, amikor előadták azt a bizonyos darabot, „A gyomorbajos sárkány esete a királylánnyal”-t (amit az osztály fogalmazásai alapján a magyartanáruk írt), ebből festettek jeleneteket a falakra.

Egy alacsony, gömbölyű magyartanár, „Magyaros Ági néni” volt Teóék osztályfőnöke. Harsány, vidám, pirospozsgás nő, kis, barna konttyal, ami mindig mókásan billegett a feje tetején, ha nevetett valamin vagy futott valahová. Angolt és magyart tanított, ő eszelte ki a színdarabokat, a reggeli két hosszabb tanóra végén ő tízóraiztatta az osztályt és mesélt is nekik. Angika szívből kedvelte, és titokban nagyon szeretett volna hozzá hasonlítani, de reménytelenül sovány volt, és a haját is mindig centis rövidségűre vágatta az anyukája. Gömbölyűség meg konty nélkül pedig lehetetlenségnek tartotta, hogy „Magyaros Ági nénire” hasonlíthasson.

A rajzot, az éneket és a testnevelést egy fiatal, magas, erősen szeplős, vörösesszőke nő, „Rajzos Ági néni” tartotta. Nagy, zöld szeme volt, és derékig érő vastag copfja, a gyerekek nagyon szépnek látták, főleg, ha nevetett valamin. Torna óra helyett sokszor inkább erdőjárásra vitte az osztályt, nagyon sokat tudott a növényekről, állatokról. (A gimnazistáknak biológiát, a felsősöknek környezetvédelmet is tanított. Teóék alig várták, hogy náluk is elkezdődjön ez a tantárgy.)

Az osztályban több, kisebb baráti társaság volt: a feketehajú, titokzatos Tilla, meg a barátnője, Dóra például egyáltalán nem álltak szóba senki mással. Egymás mellett ültek az osztályban vagy a kertben, valamelyik padon, esetleg karonfogva sétáltak, és egymás között pusmogtak valamiről.

Cintát, meg a barátnőit pedig egészen más dolgok érdekelték, mint Teóékat: naphosszat a felsősök osztályai előtt lógtak, és a nagyobb fiúkat lesték. Esetleg képes újságokat nézegettek, és különböző énekesnőket, színésznőket bírálgattak. Maga Cintia is énekesnek, színésznek vagy filmrendezőnek készült, színes, nagyhangú lány volt, és jóval idősebbnek nézett ki a többieknél.  A legtöbb lány vele akart jóban lenni, az egyfajta rang volt, ha valaki Cinti barátnője lehetett, pláne, ha a legjobb barátnője. Angika egyszer rosszmájúan megjegyezte, hogy úgy cserélgeti a legjobb barátnőit, mint más a zokniját, amiből aztán hatalmas veszekedés lett. Dalmának éppen csak sikerült megakadályozni, hogy ki ne közösítsék és ne szálljanak rá a nagyobb szájú lányok.

Érdeklődésük közös tárgyai egyedül a felsős fiúk voltak. Bár Angika és Dalma nem mert folyamatosan a felsősök terme előtt támaszkodni, azért ők is el-elábrándoztak egy-egy srácról. Mindig unszolták Teót is, hogy ugyan mondja már meg, neki ki a szerelme, amíg Teó végül ki nem fizette őket egy Javelin Alexander nevű kék szemű, fekete hajú, félig lengyel fiúval, aki persze csak Teó képzeletében létezett, és arra szolgált, hogy hagyják már békén. Titokban neki is egy szőke felsőbb éves tetszett, de bele halt volna, ha el kell mondania valakinek.

Angika igazi titkos szerelme pedig Lackó volt, egy nagyszájú, vidám fiú, aki még csak nem is felsőbb éves volt, hanem a tulajdon osztálytársuk. Egyszer Teó tett valami megjegyzést a srácra, hogy „micsoda kis éretlen tökfej”, (ami ráadásul még igaz is volt), mire Dalma alig tudta leszedni Angikát Teóról, mert rögtön meg akarta cibálni a haját, így aztán kisült a dolog.

Még korán reggel volt, amikor „Magyaros Ági néni” már kint állt az osztályajtóban, a maga gömbölyűségében, és várta, hogy érkezzenek a gyerekek. Sokakkal ellentétben már „hajnali” fél nyolckor is képes volt mosolyogni. Most is jókora mosoly terpeszkedett rózsás képén, még az apró krumpliorra is mosolygott.

Elsőnek a bejárósok érkeztek, akiket korábban hoztak a szüleik, utánuk sorra a többiek. Ági néninek mindenkihez volt néhány kedves, köszöntő szava, vidám megjegyzése, ami jobb kedvre derítette az álmos és durcás társaságot. Angika egyenesen meg is ölelgette érte, és rögtön lecövekelt mellé hosszú eszmecserét folytatni a felnőttkori meseíró tevékenységéről. Így már alig fértek be mellettük a többiek az ajtón.

Nyolcra végre összeverődött az egész osztály, egy újabb, hangos „Jó reggelt!” – tel köszöntötték egymást és az újnapot, azután félretolták a padokat. Minden reggel volt valamilyen játék, vagy ének, amit az első két óra előtt eljátszottak. Néha Ági néni férje jött be, és moldvai pásztorfurulyán zenélt nekik.

 Ma éppen Weöres Sándor Macskaindulója volt soron, amit már az egész osztály kívülről fújt, de újra és újra lelkesen mondták és játszották el. Teljes beleéléssel meneteltek és karmoltak, majd fújtak visszavonulót. Kivéve Teót, aki utált veszíteni, mint a vers végén a macskák, és ezért próbált valahol Dalma meg Angika háta mögött meghúzódni.

Angika, Dalma meg a többiek viszont boldogan lényegültek át harcias macskákká, és harsányan szavalták hozzá a verset.

„‎"Kurrogj, kurrogj, kormos macska,
cirregj, cirregj, cirmos macska,
büszkén lejt hat vak bak macska,
sok pettyes láb, száz karmocska.
Jobbra át, balra át,
agyon marjuk a kutyát,
Jobbra át, balra át,
agyon marjuk a kutyát,

Nyávogj, nyávogj, nyavalyás macska,
pisszegj, pisszegj, pikulás macska,
aki beteg, pikulálhat,
szedjen macska pilulákat.
Hátra arc, nagy kudarc,
nem marunk ha te se marsz,
Hátra arc, nagy kudarc,
nem marunk ha te se marsz,

nyauúu!"

Utána egészen átlagos, dupla irodalom óra következett, épp a Mary Poppins a Cseresznyefa utcában című regényt vették, ami nyári kötelező olvasmány volt. Ehhez kapcsolódva angol szokásokat, érdekességeket, szavakat tanultak, ugyanis Ági néni volt az angoltanáruk is. Az osztály békésen zümmögött, megoldották az önálló munkát egy feladatlapon, és kisebb csoportokban előadásokat tartottak egymásnak mókás, rövid szövegekről, amit az „önálló” alatt olvastak.

Az óra utolsó tíz percében Ági néni általában mesélt valamit, most éppen a regénysorozat folytatásából olvasott fel, kedvcsináló gyanánt. Ezalatt általában egy gyerek kiment, hogy teát főzzön a többieknek. Nem volt igazán hálás feladat, mert így lemaradt a meséről. Ezen a héten épp Angikára esett a választás, aki kissé zúgolódva vonult ki, de imádott Ági nénijének nem mondott ellent.

Az ajtó becsukódott mögötte, és ő boldogtalanul bandukolt az iskolai konyha felé. De aztán eszébe jutott valami, amitől mégis felvidult, és gyorsabban szedte a lábait.

Az jutott eszébe ugyanis, hogy az órán szó volt róla, hogy az angolok tejjel isszák a teát, gondolta, meglepi vele a többieket. Fogta a tejes dobozt, a tartalmát pedig a teafőzőbe öntötte. Mekkorát néznek majd a többiek!

5.

Balesetek napja

Ezalatt odabent a teremben békésen folyt a felolvasás. Dalma éppen elhatározta, hogy ha mégsem lesz esetleg dúsgazdag férje, aki mellett csak a gyerekekkel és a háztartással (süteménysütéssel, lekvárfőzéssel, meseolvasással, miegyébbel) kell törődnie, akkor alighanem Angliában akar majd élni és feltétlenül bébiszitter lesz. De egy papagájfejes esernyőt még idén kér a születésnapjára, ez már biztos. Mennyivel könnyebb lesz megtalálnia a húgait a nagy tömegben, ha elkóricálnak, mint tavaly nyáron! Anyukája rettenetesen ideges volt, majdnem sírt, amikor a turistatömegben elvesztek a kicsik. De ha már akkor lett volna egy szép, színes, papagájfejes ernyőjük, amilyen senkinek sincs, csak égnek kellett volna emelni, ahogy az idegenvezetők szokták, akkor Dórika meg Annamari biztos azonnal meglelték volna őket. Persze így is meglettek, de azért alaposan megizzasztották a családot.

Körülbelül idáig juthatott a gondolatsorban, amikor Ági néni abbahagyta a felolvasást, és csodálkozva vonta fel a szemöldökét:

- Ti is érzitek ezt a furcsa, fanyar szagot, gyerekek?

Az egész osztály nekiállt szimatolni, (nem mintha amúgy nem érezték volna maguk is az égett szagot), és arra jutottak, hogy egyértelműen valahonnan az épületből jön.

- Ég az iskola! – visította Cintia, máris menekülésre készen

Ebben a pillanatban meg is szólalt a füstjelző szirénája, figyelmeztetve, hogy ideje elhagyni az épületet. Mindenki azonnal a kabátja, táskája után kapott, és menetkészen tódultak az oldalajtó felé, ami egyenesen a kertbe vezető lépcsősorra nyílt. A szomszéd osztályokból is özönlöttek kifelé a gyerekek.

- Ági néni, Ági néni! – tört át Dalma kétségbe esetten az általános zűrzavaron- Angika a konyhában maradt!

- Ne aggódj, rögtön indulok érte! – mondta Ági néni, és amint az első gyerekek szerencsésen elértek a lépcső aljára, és látta, hogy fegyelmezetten vonul le mindenki, indult is a másik ajtó felé, hogy Angikát mentse.

De még el sem érte a kilincset, amikor Angika viharzott be nagy zokogva:

- Ági néni! A teafőző! A tej meg a teafőző! Ági néni! – kiabálta összefüggéstelenül, és újra zokogni kezdett.

Ági néni mégis azonnal érteni vélte, hogy mi történt. A zokogó lányt Dalmára bízta, és azonnal a tett helyszínére csörtetett. A konyhában addigra már ott volt több más tanár is, és sikeresen meg is oldották a helyzetet: tűz sem volt, csak füst, a tej égett bele a teafőzőbe. Angika balszerencséjére épp az egyik tűzérzékelő alatt.

Az osztályok megnyugodva térhettek vissza a termeikbe tízóraizni, a konyhát meg igyekeztek alaposan kiszellőztetni.  De a teafőző, az bizony menthetetlen volt.

Angika vigasztalhatatlanul hüppögött az osztályterem végében, hiába cirógatták a vállát a barátnői. Nem akart látni senkit, leginkább Cintiáék kaján vigyorát.

Végül Magyaros Ági néni ment oda hozzá, hogy kicsalogassa a sarokból.

- Alapos ijedelmet okoztál, Művésznő, na de most már minden rendben! Nagyon jó, hogy neked nem esett bajod és nem égetted meg magad a tejjel!

- Dehogynem lett volna jó! – mondta Ágika morcosan.- Legalább kórházban lehetnék és nem itt…

-  Én minden esetre örülök, hogy nem így történt. Kórházban lenni eléggé rossz. És nem olyan nagy dolog ez, ezt-azt odaéget az ember élete során. Egyetemista koromban odaégettem egy egész zacskó rizst, mert épp belemerültem a regényolvasásba, teljesen megfeledkeztem a fazékról. És ott még tűzjelző sem volt, az egyik lakótársam találta meg a szénné égett edényt… Az egészben az volt a legrosszabb, hogy az volt otthon az utolsó zacskó rizs, és este tíz volt, vasárnap, nem volt a közelben egyetlen éjjelnappali sem. Úgyhogy odalett a vacsorám. – az utolsó mondatot Ági néni olyan átélve, és olyan mély tragikummal tette hozzá az eddigiekhez, hogy még Angika is elvigyorodott.

Helyre állt a béke, bár Angika szüleinek venniük kellett egy a teafőzőt az iskolának, de Ági néni azt mondta, ők is örülnek majd, hogy magának Angikának semmi baja sem lett, és amúgy is megígérte, hogy ő, Ági néni ott lesz a nap végén, amikor Angikának be kell vallania az esetet.

Énekórán ugyan még Cintiáék gonoszul vigyorogtak magukban, de Dalma, Teó meg Angika tüntetőleg tudomást sem vettek róluk.

 Rajzra pedig tökéletesen elfelejtették az egészet, amikor „Rajzos Ági néni” bejelentette, hogy kiviszi az osztályt a közeli erdei tornapályára rajzolni. 

2013 könyvekben :)

Mivel az óév végén felszámoltam a különálló könyvesblogom, (a bejegyzések mind átkerültek ebbe a blogba, nem vesztek el), így idén ide írom az olvasmányélményeim összefoglalását is.

Kicsit visszafelé haladva az időben: ez itt én vagyok az idén karácsonyra kapott könyveimmel. Egy karácsonyi szakácskönyv, egy Beatrix Potter (amit azóta tovarukkoltam, mert ez a 3. példányom volt belőle és szebb kiadásban is megvan), aminek viszont nagyon örültem, az Durrelltől A susogó táj, amit még nem olvastam. Ez ritkaság számba megy, hiszen alig van még olyan könyv tőle, amit nem ismerek. Illetve egy Bestseller írókkal készült beszélgetéseket tartalmazó kötet, történetesen van benne Coelho is, de szerencsére Ulickaja is. :D Amit legjobban vártam, Arthur Spiderwick Manóhatározója, azt sajnos mégse hozta a Jézuska, úgyhogy az újév elején majd megrendelem magamnak a hegyes tünde szilikonfülekkel együtt. 

Legutolsó idei olvasmányom pedig a saját meseregényem volt, @Izolda moly minden évben felteszi a kérdést, hogy mi történt veled idén először: nos, idén először adták ki könyvemet, idén először volt egy nagyon jó hangulatú könyvbemutatóm, illetve olvastam nyomtatásban a saját könyvemet. Valamint mások számára szülinapi, meg karácsonyi ajándékká is váltam, 

Itt mosolyog például @mesemoly, aki karácsonyra kapta Lea és a három boszorkány történetét. Ja igen, idén először láttam könyvemet a könyvesboltok polcain, az is érdekes élmény volt! A könyvbemutatóról itt van egy remek beszámoló @Fummietól a kiadó honlapján azóta videó is készült mellé. Utazókönyvként itt lehet rá feliratkozni!

Nézzük sorra a többi idei olvasmányélményem. Mivel több, angol nyelvű tündéres könyvbe is belevágtam, amit még nem volt érkezésem befejezni, ezért ezeket is ide számítom, mert a moly.hu is 2013-ra datálja majd ha befejezem. 

Összesen 36 könyvet olvastam (kevéés!!!) , 5944 oldalt.  

Kezdjük a legkatartikusabb könyvélménnyel: Catherynne M. Valente Marija Morevna és a Halhatatlan

Nem volt egyértelműen pozitív élmény, mert nem éreztem jól magam a világában és a könyv igazságaival, tanulságaival se értettem egyet, a főszereplővel nehezen és nem szívesen azonosultam. De egyértelműen szuggesztív könyvről van szó, szerettem benne a rengeteg népmesei vonatkozást is. A szövege igényes, a világa sajátos, a cselekménye sodró. 

9 népmesés kötetet olvastam, ebből:

- két magyart

- két indiánt

- két írt, angolul, a párommal együtt

- egy németet

- egy erdélyi szász

- egy vegyes, kifejezetten manó témájút

+ The Fairy Bible, ami inkább hiedelmek gyűjteménye, de meséket is tartalmaz

Visszatérő kedvenc írók (korábbi években sokat olvastam tőlük): Terry Pratchett 2, Varró Dániel 1, Lucy Maud Montgomery 1, Schmidt Egon 1 kötet

18 gyermek - és ifjúsági irodalom kategóriába tartozó könyvet olvastam (műmesék, meseregények, verseskötetek)

ebből kiemelkedően pozitív élmény volt: 

Richard Adams: Gesztenye, a honalapító

Lucy Maud Montgomery: Ezüst Erdő úrnője

Edith Klatt: Rénszarvasok pásztora

Az egyetlen könyv, amit egy éven belül kétszer is elolvastam:

Nemes Nagy Ágnes: Bors néni könyve

egy madaras, egy embertani és egy gyógynövényes szakkönyv (kevés!!! :D)

fantasy: 4

Két könyvet hagytam félbe

Legnegatívabb élmény:

Raymond E. Feist Tündérmese

eléggé küzdöttem vele, mert olyasvalaki ajánlotta, akire egyébként kíváncsi voltam és fontos volt nekem, de hiába. annyira vacak szegény könyv nyelvezete és cselekménye is, hogy képtelen voltam végigolvasni. Viszont lehet benne tündéres ír hiedelmekre és adalék információkra vadászni (pl manós Disney film!) ami érdekes, talán ez volt az egyetlen pozitívuma. 

Bogos Katalin Füttyös

(eleve poénból olvastuk el egy molytalálkozón, de így is megrázó élmény volt). 

Jó tanácsom az elmúlt év tanulságául és az idei évre nézve:

;)

Mindenhol jó de legjobb...

... a Dinnyési Fertőn, főleg, ha nem fagy szét az ember.

Lassan szokásossá válik, hogy az évet a 9. helyi csoport madarászaival zárom. Idén elmaradt az ottalvós téli tábor (amit különösebben nem bántam, mert a rosszul kifűthető elzai faházban én mindig megfázom vagy összeszedek valami betegséget), volt helyette egy remek, langyosnak ígérkező téli nap, beígért kirándulás és hasonló jó dolgok.

Elsőnek is mindjárt ott voltak a tatai vadlúdsokadalmat megszégyenítően látványos mennyiségű ludak és mindenféle színes récék. A tőkéseken kívül üstökös- és barátrécéket is láttunk (a többiek szerint volt kerce- meg kanalasréce is, de ezekről lemaradtam). Nemrég a bécsi természettudományi múzeumban gyakoroltuk a mindenféle kacsákat a kitömött példányokon (az is nagy móka volt, beszabadultunk párommal az állatgyűjtemény madaras részére, ki se jöttünk vagy 3 órán keresztül), most élőben és igazán messziről is megnézhettük őket. Kacsákat nézegetni az egyik legszórakoztatóbb formája a madarászásnak, mert legalább olyan jellegzetes színezetük van, mint az énekesmadaraknak, így könnyű őket megtanulni (szemben mondjuk a partimadarakkal) és még szemet gyönyörködtetően változatosak is. Közben a fejünk felett folyamatosan húztak a vadlúdcsapatok is, mindehhez a kulissza a Fertő szépséges, szerencsére épp nagy, nyílt vízfelülete volt a tavalyi nád között. 

A hálókkal talán kisebb szerencsénk volt, mert nem fogtunk sok madarat (sajnos nekem nem is jutott lehetőség, hogy "madarat szedjek" azaz kibogozgassam a hálóba tekeredett jószágokat), de azért látni is jó volt közelről a mezei verebeket, széncinegét. Legjobban egy vörösbegynek örültem, mostanában az egyik kedvenc madaram, mindig rácsodálkozom a fantasztikus színére. 

Ha valaki esetleg nem ismerné a módszert: a madarászok úgy nevezett függönyhálókkal fogják meg a madarakat. Ezek talán leginkább a merítőhálóhoz hasonlítanak, csak éppen függőlegesen helyezkednek el. Zsebek vannak rajtuk, ebbe potyog és gabalyodik bele a hálónak ütődő madár. A befogásukra azért van szükség, hogy apró fém gyűrűvel megjelölhessék őket, ennek segítségével megismerhessék a visszafogások alkalmával, hogy merre jár, mennyi ideig él egy-egy madár. A kapott adatoknak köszönhetően hatékonyabban tudják védeni a vonulási útvonalakat, a pihenőhelyeket. Nyaranta az ország minden részében tartanak "gyűrűző táborokat", ahol ezt a munkát végzik. A dolognak óriási környezeti nevelési jelentősége is van: hiszen itt a gyerekek nem csak

sokat tanulhatnak a madarakról, hanem egészen közelről is láthatják őket, illetve ha a hálóból kibogozni nem is szabad mindenkinek, de a jelölés után még a legkisebbek is megsimogathatják, szabadon engedhetik a madarat. Nem gondolom, hogy kizárólag ez az egyetlen járható útja a természet megszerettetésének, de maradandó élmény lehet.

A mai napon nem csak gyűrűztünk a Fertőn, hanem kisebb sétát is tettünk, ahol a madaraknak éjszakázó

helyül és költőhelyként szolgáló, mesterséges odukat tettünk ki. Közben Fenyvesi Laci, a csoport elnöke és
fő-fő gyűrűzője sok más érdekességet is mutatott. Mesélt Dinnyés falu történetéről, amiből engem a határban lévő kőkereszt története fogott meg leginkább: ez most a faluból kifelé néz, a régi falu irányába, amit a török dúlás pusztított el. A kereszt igen régi, maguk a dinnyésiek se tudják, ki, mikor állíttatta. Még meg is akarták fordítani, hogy a jelenlegi falura nézzen, de aztán a tanító javaslatára mégis meghagyták a mostani irányban, a régi falu iránti kegyeletből.

Laci rögtönzött növényvizsgát is tartott a jelenlevőknek, mindenféle elszáradt, a kecskék által alaposan megrágcsált kóróból kellett megmondanunk, hogy az melyik növény lehetett friss állapotában. Három gyógynövénytáborral a hátam mögött ez nem is volt olyan lehetetlen feladat, sikerült kitalálnom a cickafarkat, a lóromot, a szamárbogáncsot, a beléndeket és a fehér ürmöt is, csak valamelyik ökörfarkkóró fajt nem ismertem meg. (Nem a szöszös ökörfarkkórót, az könnyen ment volna). Pedig a lóromból meg az ürömből már alaposan befalatoztak a kecskék. 

Mellesleg a kecsék és a rackák ott legeltek a környéken, Laci meg is etette őket és elkísértek bennünket egy darabon. Ha kevesled a téli madárlesre érkezőket, toldd meg a csoportodat néhány kecskével! 

Mindenképp meg kell említenem Kriszta remek palacsintáját, Bogi rendíthetetlen derűjét, meg a párom kitartását, aki bár mégis átfagyott az enyhe téli napon, hősiesen ott maradt velem az utolsó nagyobb sétáig. 

A menetrend szerinti téli madarászat megvolt, jöhet az új év! :) Bár még tartozom a réginek egy könyves, olvasmányértékelős évlezárással is. 

                  (gyűrűző napló, gyűrűző fogó, madárgyűrű füzér, a szaloncukrot meg ismeritek ;)

                                                                       

                                                                             Ernő

        Ha kevesled a téli madárlesre érkezőket, toldd meg a csoportodat néhány kecskével! 

... és rackával is, ha úgy tetszik! :)

Boszorkányból sose elég :) BUÉK! :)

Banyásodó - hajdan és ma :)  önarckép egy barátnőmmel

Nyanyó háza Leával és frugilegával

Borbolya házának belseje

Rajzaim a Derkovits kör kiállításán, 2011

Lea és a viharbanyák - ami a regényből kimaradt

A szerkesztőm javaslatára végül Lea és Frugilega jelenete került az első kisregény végére, eredetileg a Fekete Királyfi sorsáról esett volna szó. A balul elsült boszorkányszombat előestéjén a banyák tervezgetik, hogy milyen varázslatokat visznek majd véghez. Egyikük egy önhitt, fekete hajú, a szerelmes királylányokból folyvást gúnyt űző királyfit akar teáskannává varázsolni. Természetesen amikor megtartják a második boszorkányszombatot, erre is sor kerül:

Az önhitt, gonosz szívű Fekete Királyfi viszont még azon a hajnalon egy szűk, sötét és hűvös helyen találta magát. Kiáltani akart a szolgáiért, de nem jött ki hang a torkán, sőt, mintha nem is lett volna torka! Se lába, hogy a folyosóra szaladhasson, és fellármázhassa a palotát. Dúlt-fúlt magában, és elhatározta, hogy még aznap felnégyelteti azt, aki miatt ebbe a kínos helyzetbe került. De persze még egyetlen teáskannának sem sikerült bárkit is felnégyeltetnie. Reggel a konyhalány megörült, amikor a szép, rózsamintás teáskannát meglelte a kamrában, rögtön el is határozta, hogy ebben küldi fel a királykisasszonynak a reggeli kakukkfűteáját. Szépen egy tálcára állította a királyfiból lett kannácskát. És elhihetitek, hogy egy amúgy is rossz éjszaka után semmivel sem hangolódik jobb kedvre tőle valaki, ha színültig töltik tűzforró teával (hiszen nem volt szabad kihűlnie, amíg fel nem vitték a hétszázhetvenhetedik szobába, a királykisasszonyhoz).

De a királyfi minden szenvedését elfelejtette, amikor felértek vele abba bizonyos a hétszázhetvenhetedik szobába. Baldachinos ágyában, fehér párnáin ott üldögélt a kicsi királykisasszony: égszínkék hálóköntösében, hosszú, kibomlott hajával, alvástól kisimult, békés arcocskájával olyan szép volt, hogy a királyfi menten beléje szeretett. De hosszú-hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a Fekete Királyfi végre visszanyerhesse emberi alakját, bocsánatot kérhessen egykori durvaságáért, és feleségül kérhesse. 

Karácsonyi történet, köszönet

Blogon nem szoktam ünnepelni a karácsonyt, most mégis megteszem, mert találtam valamit, ami igazi karácsonyi történetnek való. Egy köszönetről van szó, amivel tartozom valakinek, mégpedig Varró Dánielnek. 

Volt egy legalább két, három éves szakasza az életemnek, amikor egyáltalán nem írtam semmit. Egyetemista elsős koromtól körülbelül harmadikos koromig. Ebben persze az egyetem is szerepet játszott, ahol biológus szakon nem sok ráérő ideje marad az embernek az első néhány évben, de még egy dolog visszatartott az írástól. Gimnázium utolsó két évében volt szerencsém részt venni egy diákírótáborban, ahol épp olyan évetketfogtam ki, hogy divat volt a negatívum, mint téma. A zsűri csak azokat a diákírókat emelte ki, akik valami szörnyű-szomorú-nyomasztó dologról írtak. Csak az volt a jó, ha a világot valami rettenetes helynek láttad, szinte kötelező volt keserűnek és kiábrándultnak lenni. Rám meg mindenki döbbenten nézett, hiába hívtak be egymás utáni két évben is, hogy mit keresek én itt a biedermeier természetleírásommal, derűs, "jókislányos" világommal. Unalmasnak tartották a magyar tájat, fölöslegesen érthetetlennek a madarász szakszavakat. (Bele mertem írni valamibe, hogy "revír"). 

Bennem akkor egy világ dőlt össze, az első év után még igyekeztem, meg akartam felelni, aztán feladtam. Hogy ha tényleg azok és csak azok a jók, amit ők annak tartanak, akkor nekem ezzel az egésszel nincs dolgom tovább. 

Még bőven tartott az én-többet nem - írok korszakom, amikor egy író-olvasótalálkozón, Szegeden találkoztam Varró Dániellel. Egyetemista koromban én olyan lelkesen jártam író-olvasótalálkozókra, mint más rock koncerte. Szabó Magdához és Varró Dánielhez, például. Néhány ismerőssel vitatkoztunk nemrégiben arról, hogy kell-e, hogy lássuk egy író, költő arcát, vagy hogy mi történjék akkor, ha hirtelen magánproblémákkal kezdik bombázni az olvasók egyik-másik szerzőt. Természetesen én is ilyen voltam, én is felnéztem a kedvenc íróimra, költőimre, a személyükért is rajongtam, nem csak a puszta írásaikért, ha érdemesek voltak rá persze. És természetesen ki másnak öntöttem volna ki a lelkemet, mint Varró Dánielnek, a dedikáció ürügyén: hiszen ő is diákíró táborozott annak idején, és ő sem ír naturalisztikus és nyomasztó dolgokat. Tőle kérdeztem meg, hogy akkor mégis helyes úton vagyok-e, és persze elmeséltem neki a fenti történetet. Hiszen éppen ő az, aki költőként is mer őszintén derűsnek, árnyalatnyira sem keserűnek lenni.

 Ő pedig válaszul ezt írta a Bögre Azúr elejébe nekem:

Ezt pedig ma, első könyves szerzőként ezúton is nagyon-nagyon köszönöm! Hogy visszaadta a hitemet és újra írni kezdtem. 

Boldog karácsonyt mindenkinek! :))))

Boszorkányságok :)

Egy kis ajándék a Lea és a viharbanyák, olvasd újra velem!  kihívás játékosainak, és mindazoknak, akiket érdekel a könyvem háttere, a benne szereplő dolgok ihletői. Sohonyai Edit kérdezte a könyvbemutatón, hogy Lea,a  főszereplő kislány ugye én magam vagyok? Természetesen így van, bizonyos szempontból biztosan. :)) Olyannyira, hogy egyik-másik mozzanat, említett dolog egészen valóságos, mint például ez a Boszorkányságok című újság, ami szintén szerepel a könyvben. Nekem valóban volt két barátnőm, akikkel alsó tagozatban együtt boszorkányoztunk, például írtuk ezt, a sajnos később soha ki nem adott újságot, aminek csak a címlapja készült el, meg az alábbi, általam írt cikk. A varjas írásom és rajzom valószínűbb, hogy a Foltos című "környezetvédelmi diákújságba" íródott, amit szintén ugyanezzel az alsós osztályommal, barátnőimmel írtunk.