Pótszilveszter, pótújévi pót-pót-pót összefoglaló - 2011.

"A nappal keskeny csíkja eltűnőben volt.  

Az ég termeiben elég sötét volt már ahhoz, hogy észak fény-nővérei megkezdhessék élénk fátyoltáncukat. 

Varázslatos színváltásokkal suhantak könnyedén és fürgén az égbolt nagy színpadán,

 libbenő, arany ruhájukban, lezúduló gyöngysoraik erre-arra 

peregtek zabolátlan mozdulataik nyomán. 

Ez a színjáték közvetlenül naplemente után a legfényesebb.  

Aztán lehull a függöny; az éjszaka veszi át az uralmat. " 

Sjón: A macskaróka

A fenti idézet némi csalás, hiszen A macskarókát már 2012-ben olvastam, de most annyira tetszik, hogy nem szívesen hagytam volna ki. Az óév végén, az új év elején nem is nagyon volt időm se energiám összefoglalót írni, mindenféle vizsgák és betegségek miatt, de most végre újra itt vagyok, és nem csak egy évet, de egy korszakot is lezárok. Január 19-én sikeresen befejeztem a szakomat az egyetemen, szakdolgozat/államvizsga és minden egyéb rémek eltűntek, már csak a hazahozott rengeteg jegyzet szortírozása van vissza, mostantól végre több időm lesz írni, olvasni, járni a világot, és minderről mesélni nektek! :)

(a 2011 karácsonyára moly.hu -s barátaimtól kapott képeslapok)

A 2011-es év utolsó nagy csodái közé tartozott az is, hogy tovább jutottam a Könyvmolyképző Kiadó pályázatának versenyében a meseregényemmel,  és az új évben, nem sokkal az államvizsgám után fel is került a honlapjukra a   második fejezet. :)

És akkor jöjjön a 2011-es év könyves összefoglalója, olvasmánylistája:

-összes olvasott könyv: 78 (a félbehagyottakat nem számolom bele)

-könyvtárból vettem ki: 44

-félbehagytam:

Robert Silverberg (szerk.): Legendák II.

Csak Pratchett novelláját akartam elolvasni belőle, és így is tettem.

Bereczki Gábor (szerk.): Földisten lánykérőben


Nem kötött le igazán, de egyébként értékes a könyv maga, talán majd egyszer ráveszem magam az újraolvasásra.

Czóbel Minka: Boszorkány-dalok


Verseskötet, amihez Weöres Sándor írta az ajánlót, és ő már csak tudta. Sajnos a költészethez nem értek eléggé, kamaszként valószínűleg jobban lekötött volna, mostanra már nem érdekelt úgy egy vénkisasszony kissé férfiellenes, fura világa. De egy-két verse, ami tényleg boszorkányos volt, igazi kedvencem lett.


Mary Norton: Elvitte a manó


Egyszer már olvastam pár éve, most a film, az Arrietty miatt kezdtem bele újra, (mivel csak angolul van meg, és gondoltam, a megnézése előtt nem ártana felfrissíteni az emlékeimet), de annak idején sem lett a kedvenc könyvem, mert nem szeretem a befejezését,  így motiváció és idő hiányában félbe hagytam.

Ábrahám Linda – Szántai Zsolt (szerk.): A hóoroszlán meséi – Tibeti mesék


és


Benedek Elek: Kék mesekönyv


A többsége állatmese, és/vagy tanító mese, amiket én nem szeretek. Eleve nem kedvelem az olyan "állatmeséket", amiben az állatok kicsit sem rájuk jellemző módon viselkednek, hanem negatív emberi tulajdonságokkal ruházzák fel őket. Elvégeztetjük velük a "piszkos munkát", hogy a "gonosz farkas" vagy a "buta medve" stb. legyen a rossz példa. Ha már annyit bántottuk az állatvilágot, legalább a meséinkben tiszteljük őket. A tanító meséket meg különösen nem szeretem, és erőltetettnek érzem. Lehet, hogy egy másik kultúrában van helye ezeknek a dolgoknak, de én személy szerint nem szívesen olvasok vagy mesélek ilyesmit. 

George R. R. Martin: Trónok harca

Mivel sok olyan ember olvassa/olvasta, akiknek adok a véleményükre, elkezdett érdekelni, hogy de hát mégis mi lehet ez, ha annyi nekem fontos ember szereti, olvassa. Az első fejezet után letettem, mert sokkolt a horrort közelítő jeleneteivel. Nem véletlenül nem olvasok és nézek olyan dolgokat, amiben jégzombik vannak például. Nem nekem való, de talán egyszer átrágom magam rajta, mert továbbra is piszkálja a fantáziám, hogy miért szeretik az ismerőseim. Talán a jellemábrázolások már nekem is szerethetőek lesznek. 

Patricia Wallace: Az internet pszichológiája

Néhány érdekes gondolat volt benne, de túl réginek éreztem, ami a témáját tekintve szarvashiba. 

Terry Pratchett: Az igazi macska

Bár az egyik kedvenc íróm, ez a könyve mégse fogott meg. Nekem hiányzott a szokásos színes világ, fordulatosság (ez merőben más témájú könyv persze, mint a Korongvilág sorozat), és a humora sem volt annyira jó, mint a többinek. 

-kedvencem lett: 15

-könyvek magyar szerzőtől: 16 (a népmesegyűjteményeket nem számítva)

-női szerző: 19 (ismét nem számítva a népmese gyűjteményeket)

-férfi szerző: 18

-egy szerző, akitől a legtöbbet olvastam: 

Terry Pratchett: 8 teljes és egy félbe hagyott könyv tőle.

 Második és harmadik helyre Tove Jansson és Gerald Durrell kerültek, Durrell régi kedvencem, évek óta fel-felbukkan a neve az olvasmánylistámon,

(karácsonyi könyvem, könyvutalványaim és egyéb karácsonyi ajándékaim, 2011.)

Az év legelső könyve: Farkas L. Gyula: Alkalmazott antropológia  pfff vizsgaidőszak volt. tankönyv.

Az év utolsó könyve: Erlend Loe: Naiv.Szuper. ami legalább méltó zárása az évnek.

Legrosszabb könyv szerintem (szubjektív !!!):

J. Goldenlane: Isteni balhé

Már régen idegesített fel ennyire könyv, Vavyan Fable tud rám ilyen hatással lenni, hogy többször majdnem odavágtam. A történet és a figurák sablonosak, a cselekmény kiszámítható, a történetet hordozó szöveg nem irodalmi igényű, önmagában, a történettől elvonatkoztatva nem nyújt élvezetet. Stílustalan, lapos, bosszantó, unalmas.  

- amiben otthon éreztem magam, megszerettem, kell belőle saját és nem kizárt hogy újra olvasom:

Vekerdy Tamás: Az iskola betegít?

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Berhidai Magdolna – Fényi Tibor – Kiss Anna: Máktündérek, csutkanépek

Szalai Lilla – Kovács Gáborján (szerk.): Ír népmesék

Dr. Timaffy László: Táltosok, tudósok, boszorkányok

Varga Katalin: Barátom, Bonca

Frances Hodgson Burnett: A titkos kert

Eva Ibbotson: Melyik boszorka?

Pócs Éva: Tündérek, démonok, boszorkányok

Horgas Béla: Sárpogácsa

Terry Pratchett: Vége a mesének

Gerald Durrell: Léghajóval a világ körül

-  ami nagy élmény volt, de nem feltétlenül olvasom újra vagy áll közel az én világomhoz, de értékesnek tartom:

Máté Angi: Mamó

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Sylvia Plath: Az üvegbura

Erlend Loe: Naiv.Szuper.

(mutasd a pizsid, mutasd a könyved moly.hu -s akció 2011)

Kedvenc szerzőm lett, és többet is szeretnék olvasni tőle:

Tove Jansson

Nagyon kíváncsi voltam rá, de nem ezt vártam:

Clive Barker: Abarat

Boldizsár Ildikó: Meseterápia

Jackie French: Hekja – Egy lány a vikingek fogságában

Jobb, mint gondoltam:

Szalai Lilla – Kovács Gáborján (szerk.): Ír népmesék

Ismerem a sorozatot, és nem szeretem, mert a régi Népek Meséi nevével akarná eladni magát, holott alig néhány mese van a könyvekben, az illusztrációk is elég csúnyák, és fölöslegesen oldal pazarlóak tudnak lenni. Ez a könyv mégis a kedvencem lett, mert bár ebben is kevés mese van, az a kevés legalább kevéssé közismert. 

(kedvenc bögrém, készülő teám és egy minikönyv :)

szintén 2011-es molyos kihívásra készült fotó

Népmesés könyvek: 23 (nem számítva a félbehagyottakat)

Gyermek- és ifjúsági irodalom: 25 (a fantasykat nem számítom annak, de pöttyös könyv jellegű modern műveket igen, népmese gyűjteményeket se számolom bele, verseskötet, műmese, meseregény, mesekalandregény zömmel).

Az év tanulsága elnézve az olvasmányaimat, illetve a könyvek kedvenccé válását vagy csalódást bennük: fontos odafigyelni mások véleményére, főleg regények választásakor. Ha valami sok mindenkinek tetszik moly.hu -n, akkor nagyobb eséllyel tetszik majd nekem is. De még az általam leginkább nagyra tartott emberek kedvencei között is akadhatnak olyanok, amikkel engem mégis ki lehet kergetni a világból. Ennek ellenére továbbra is böngészni fogom magamhoz hasonló ízlésűnek tartott  ismerősök és ismeretlenek olvasmánylistáit, mert hátha akad "elfeledett könyv", ami kevéssé ismert, mégis kedvencemmé lesz. 

a legszebb képeslap, ami egyenesen Mongóliából érkezett 2011 karácsonyára. :)

az utolsó vizsgaidőszak emléke... :PPP

a bejegyzésem @Miamona  blogja alapján készült. 


(ajánlom szeretettel mindenkinek az ő könyvesblogját is) :)

Gyógyító növények, spontán mesék

Az év utolsó madarásztábora programszervezés szempontjából a szokásos totál káoszos módon zajlott, mégis jól sikerült és kerek egész lett. Ez már-már hagyomány, nem tudjuk mi lesz másnap, vagy a következő fél órában, vannak halálosan unalmas üresjáratok és sehol máshol nem tapasztalható, felejthetetlen élmények. Én minden esetre vittem magammal kétféle korosztálynak mesét, hajtogatott madárálarcokat és egy gyógynövényes előadást, amit a dr Babulka Péter nyári táborában  tanultak alapján állítottam össze. 

Hamar kiderült, hogy főleg a "kemény mag" jött el idén, kevés laikus, és sok, régi madarász. A mieink gyerkőcei meg nem annyira mesét hallgatni, vagy hajtogatni, mint inkább rohangálni és sakkozni szerettek volna. Őszintén szólva korábban életemben nem sakkoztam, de ha ez van, hát ez van: meg Csigának amúgy sem könnyű ellenállni. Így aztán sakkoztunk, amolyan vak vezet világtalant módon: én a nulla gyakorlatommal és zéró matematikai logikámmal, ő meg az összes nyolc évével. De hamar kaptunk két-három kibicet, azóta tudjuk, hogy a sakk igazából sokkal szórakoztatóbb, ha négyen vagy öten játsszák. Pláne, ha közben valami galád eldugja Csiga bátyjának a vacsoráját is. Így aztán röhögéstől fulladozva próbáltunk játszani, és úgy tenni, mint akik mit sem tudnak az egészről, amíg Csocsó a túrós csuszája után nyomozott. 

(Csiga, alias Virág és Leó) :)

Hamar kiderült viszont, hogy rengeteg mézeskalács és egyéb süti felett, a meleg szobában üldögélve a felnőttek szívesen hallgatnak mesét (sőt, Barta Gábor konkrétan mesemondót keresett), így aztán egy délutánon jó néhány huszonéves "gyermeknek" leadtam a gyerekműsorom, néhány haladóknak szánt, sárkányos meg kígyófejes kézjellel kiegészítve. A dolog teljes sikert aratott, bár Marcsi kis híján csomót kötött az ujjaira, végül szépen kialakultak a béka- vagy kígyó-, meg sárkányfejek. Utána aztán Gáboron volt a sor, egy jóval modernebb, szanszkrit teremtéstörténet és magyar népmese közé becsúszott, hosszú-hosszú mesével rukkolt elő, aminek a végén megtudtuk, hogy jelenleg ő maga Szent László király udvarmestere (?). 

Még a madaras álarcot is szívesen meghajtogatták velem- ismét csak huszonéves illetők. Még egy egészen új teknőcös kézjelet is tanultam tőlük. 

Másnap bejártuk a Fertőt, megnéztük a nyári táborhelyünket  és a gyülekező ludakat: egy csomó, szép, fehér homlokfoltú nagyliliket láttunk, vörösnyakú lúdhoz sajnos nem volt szerencsénk. Én még nagyliliket se láttam eddig élőben, vagy legalábbis nem sikerült megkülönböztetnem a nyári ludaktól: de így legközelebb már könnyen fog menni, mert a fehér homlokfolt már messziről is jól észre vehető. (Később egészen közelről is szemügyre vehettem egy ilyen madarat, mert egy meglőtt szárnyú nagy lilik szomorkodik most Fenyvesi Laciék udvarában, a gyógyulására várva). 

Még egy kékes rétihéjához is szerencsénk volt, ami az akácos mögött vadászgatott, az után vissza indultunk a táborba. 

Esténként különböző előadásokat hallgattunk, hol lelkesebben, hol lankadó figyelemmel. Megismerhettünk néhány memóriafogast a rovásírás könnyebb megtanulásához (ez egy több, mint két órás előadás volt, amit nem sikerült egészen fegyelmezetten végighallgatnom: de Csiga megmentette a helyzetet, feldobta vele a hangulatom, hogy rajzolt nekem szép, hóemberes tetkót a kezemre, egészen helyes lett). 

Annál jobban lekötött viszont a madárfiókák játékáról szóló előadás: kevesen tudják, de a játék nem csak az emlősállatokra és azok kölykeire, hanem a madarakra és fiókáikra is jellemző. A ragadozók az emlős ragadozókéhoz hasonló játékokat játszanak. De a többi madár is hintázik ágak végén, vagy kergeti egymást játékosan, mint például a varjúfélék. 

Nagyon tetszett az állatok téli álmáról szóló előadás is, és Fenyvesi Laci könyvbemutatója. 

Én néhány nem túl ritka, könnyen hozzáférhető növényfajt mutattam be, és arról is beszéltem, hogy hogyan érdemes gyűjteni, szárítani és használni a növényeket. A madarásztáborhoz erősen kötődött az előadásom, hiszen az első növényeket az egyik barátnőmtől épp a pákozdi vándortáborban tanultam. Épp ezért egy kedves képpel kezdtem a diasort, amin ez a lányzó alszik a virágok között, láthatóan többen ismerték a régi táborozók közül és megörültek neki. 

Zita segítségével időben elkészült a citromfű tea is, ami az utolsó cseppig el is fogyott. 

Sajnos a szilvesztert némi betegség miatt ismét nem sikerült a táborban tölteni, de talán majd jövőre! 

(a legkisebb boszorka: Hajnal Anna :P :))

(hóemberes tetkóm Virágtól)

Kossuth Kiadó vs szerzők, könyvesbloggerek. a Vándorsólyom Kisasszony pályázat befejezése

... avagy a matrózok a mennybe mennek :P

… és akkor arról, hogy mi történt tegnap. (azon kívül, hogy majdnem megvágtak tizenvalahányezer forintra a metrón, mert elvesztettem a jegyemet, illetve azon kívül, hogy vettem helyette egy szép, csillagos-holdas bakancsot, mert a BKV-s megsajnált és mégse írt fel). 

szussz. a fenti dolgok már önmagukban is mesébe illőek. ám de lehet ezt fokozni.

a Kossuth Kiadó valami hatalmas szeretettel fogadott bennünket. ahogyan ezt már többen írtuk-mondtuk, maga a verseny hangulata is teljesen szokatlanul jó és valami egészen igazi dolog volt, a játékostársak és a szervezők hozzáállása miatt is, és mindez egészen hasonlóan folytatódott tegnap. 

a kiadó vezetősége (!) illetve Kapitány (aki egyébként egy helyes, fiatal, szőke hölgy :P) is őszinte érdeklődéssel fordult felénk, bár valóban és szerintem egyáltalán el nem ítélhető módon volt reklámértéke az összejövetelnek, (de könyörgöm, azt nem várhatjuk egy kiadótól, hogy anyukánk-apukánk-tanárbácsink legyen és önzetlenül, ingyen és bérmentve csináljon nekünk találkozókat, és nem mosóport kaptunk, hanem könyveket), de igazából az egész nagyon is rólunk szólt. arról, hogy kik vagyunk, mit olvasunk és miért, kiknek a véleménye számít abban, hogy miért olvasunk el könyveket (igen, kíváncsiak voltak a molyra és a könyvesbloggerekre is). 

És ami nekem a legfontosabb és leglényegesebb az egészből: nem csak az, hogy a mostani verseny kapcsán olyan szépen beszéltek a beküldött írásainkról, nem csak azokról, amikkel helyezést értünk el. mert ez lehetne egy lezárt dolog. hanem azt mondták, hogy később csinálnának egy válogatást a képtárukból, amihez megint mi írhatnánk történeteket, és lenne olyan pályázat is esetleg, ahol páros alkotásokat várnak, mármint ketten kell összeállni alkotni valamit… és hogy havonta egyszer összegyűlhetünk náluk, beszélgethetünk nem csak befutott szerzőkkel, hanem ami szerintem egy kezdő író számára sokkal érdekesebb, szerkesztőkkel is. nem csak most, egyszer voltak kíváncsiak ránk, hanem terveik vannak velünk. 

és nekem ez az, ami az igazán nagyszerűnek tűnik az egészben, hogy amikor más kiadók megengedik (és a kézirattömegek miatt meg is engedhetik :S sajnos) maguknak, hogy félvállról kezeljenek, kioktatóak és lekezelőek legyenek, (kaptam már úgy vissza kéziratomat nem nevesíteném melyik kiadótól, hogy amit a lektor írt, az minden volt, csak kíméletes visszautasítás nem, hanem két oldalas tömény bunkóság, mindezt úgy, hogy egy évet vártam, mire bármit reagáltak), szóval amikor akkor se tudnánk védekezni, ha így kezelnének, akkor leállnak velünk beszélgetni, és valódi érdeklődéssel fordulnak felénk, akár hosszútávon is… 

szóval ez nekem valami teljesen valószínűtlen és álomszerű dolognak tűnik, és őszintén szólva most én félek. félek, hogy megérdemeljük ezt a bizalmat, hogy néhány akart-akaratlan furcsa fogalmazás, vagy az érdeklődés hiánya miatt ne ábránduljanak ki belőlünk és ne hagyjanak visszasüllyedni a kéziratokkal hadonászók névtelen tömegébe…

Vándorsólyom kisasszony - a döntő

A verseny döntője tegnap előtt este zajlott, egy óránk volt megadott képről írni egy történetet. Rendkívül érdekes, intenzív élmény volt ilyen rövid idő alatt írni valamit, de ez valahogy más volt, mint az egyetemi vizsgadrukk: ilyesmit érezhetnek az autóversenyzők, meg a motorosok, (vagy a szél hátán lovagoló boszorkányok ;). Valami száguldás, valami nagyon ott és akkor. 

Sajnos a döntőt nem sikerült megnyerni, viszont egy másik írásomra ("Tudod, az a lány..." kezdetű) közönségdíjat kaptam. Facebookos likeok száma alapján díjat nyerni kétes dicsőségnek tűnhet... de ebben az esetben komolyan hiszem, hogy ismerősök és ismeretlenek tényleg azért nyomták meg a "tetszik" gombocskát, mert komolyan is gondolták. 

A döntős írások közül csak a nyertes került fel a facebook oldalra, a későbbiekben a verseny során beérkezett valamennyi mű egy közös blogban kap majd helyet. Ráadásul a Kossuth Kiadó munkatársai még egy ajándékot adtak a szerzőiknek: behívtak bennünket egy személyes találkozóra december hetedikén délután. :) Ennek azért is nagyon örülök, mert élőben is találkozhatok a játékostársaimmal, akikkel annyit ugrattuk egymást, és izgultunk egymásért az elmúlt napokban, és kiderül, ki volt Vándorsólyom Kisasszony, akit én következetesen Vándorsólyom Kapitánynak tituláltam, és akinek Matróz néven írtam a leveleim. :P (Majd ők is biztosan nagyot néznek, ha az oldalon játszott szerepem szerinti tenyeres-talpas matróz helyett megjelenek teljes 157 cm-es, 48 kg-os valómban...) Meg persze sose árt, ha valakit, aki írogat néha napján, meg akar nézni magának egy kiadó... 

Mivel a döntős írásaink nem kerültek fel még eddig sehová, úgy gondoltam, hogy legalábbis egyelőre kiteszem ide az enyémet, hogy azok is láthassák, akik nem, vagy csak ritkán járnak a moly.hu oldalon,  ;)  (ahová különben "karcolni" szoktam a félkész dolgaimat).

tehát ez volt a megadott kép: 

és ezt írtam róla:

A fák nem kiabálnak

Nyári délután van, képeket nézegetünk az unokámmal. Hosszú-hosszú családi históriákat mesélek, számára sose látott, rég volt emberekről. Neki mesevilág elevenedik meg. Csendben figyel, kicsi lány, angyalszemű. Olyan tiszta tekintete van, gyönyörű, nagy, kék szemei, szakasztott, mint amilyen az anyja volt ennyi idősen. Békés, csendes gyerek, kilenc éves. Kiborítottam a képeket az asztalra a kopott, fehérre festett fadobozból, most élvezettel turkál közöttük. Sorra rábök egy-egy képre, kérdezgeti, hogy ki a bácsi. Hirtelen a céllövöldés fotót veszi a kezébe.

 De vidám délután volt az is! László azzal állt elő, hogy ma az asszonyokon a sor, a férfiak nem lőhetnek. Mit össze ügyetlenkedtünk azokkal a puskákkal! De mennyit nevettünk rajta!

Megint elgondolkoztam, Anna csillogó szemmel, várakozóan néz rám, hanem aztán hirtelen újra a céllövöldés képre pillant, és azt mondja:

- Nagyanya, erről a képről én akarok mesélni neked! Nézd csak, ennek a fának arca van! Nagy, fekete, sötét szemöldökei. Ott fent, a tető magasságában. És icipici pötty az orra, kis fitos, mókás. Mégsem vidám. Hiszen látod, egyedül van. Oda építették a bódét mellé, és nem láthatja a barátait, az erdő többi fáját. Képzeld csak el, mindenki nevet körülötte, szól a zene, csillog-villog a sok játék, ő meg egyedül, mindig egyedül van.

Hirtelen megijedek a komor gondolataitól. Honnan van ebben a kislányban ennyi érzékenység, ennyi fogékonyság a szomorúságra? De belemegyek a játékba.

- De hiszen a többi fa lombja is látszik a bódé felett, közel vannak! Talán látja őket, tud nekik kiabálni.

Annuska szigorúan néz rám:

- A fák nem szoktak kiabálni.

Tény. A gyerek egészen zavarba hoz vele, minden mesebeli gondolat ellenére nagyon is két lábbal áll a földön. A fák márpedig nem kiabálnak.

- Tudnának. – teszi hozzá bizalmasan- De nem akarnak. Soha. Akkor se, ha nagyon fáj nekik valami.

- Vannak ilyen emberek is… A nagyapád is ilyen volt. Soha nem kiabált. Nem sírt. Akkor se, amikor nagyon-nagyon beteg volt. Én nem ilyen vagyok…

- Te kiabálsz! – nevet – És anya is. Ha elbotlik az elöl hagyott játékokban. Ha beüti a könyökét. Vagy ha ki akar szólni a postásnak hogy ne menjen tovább, mert lassan ér le az emeletről.

- Te is kiabálsz néha játék közben.

- Szoktam? – kérdezi, csöppnyi aggodalommal. – Pedig milyen jó lenne olyannak lenni, mint a fák. Akkor is, ha szomorúak.

- De talán nem is olyan szomorú ez a fa… - kezdi rá újra, forgatja a képet- Hiszen üzenni azért tud a többieknek.

- Üzen a széllel. És a madarakkal. – kapom el boldogan a felém nyújtott mentőövet.

- Dehogy! A szellőt nem hallanák meg a puskaropogástól, meg az emberek állandó nevetgélésétől, kiabálásától. A madarak meg csak egészen ritkán repülnek arra, félnek a zajtól.

- Hát akkor?

- Az erdőben, a fák odvában denevérek laknak. Azokkal üzen. Éjszaka. Nappal ilyen morcos csak, mint itt a képen. Várja az éjszakát, hogy beszélgethessen a barátaival.

Kicsit megkönnyebbülök, na végre valami pozitív fordulat.

- Ha az emberek nem zajonganának, akkor nappal is tudna beszélgetni a barátaival. – mondja Anna, most ő gondolkozik el, valahová nagyon messzire néz- Ez egy nagyon régi kép, ugye?

- Régi. – hagyom rá.

- Akkor talán nincs is már meg ez a bódé. Talán az emberek már elmentek onnan, és újra csupa erdő van a helyén.

- Lehet. – mondom óvatosan, nem egészen értem mit akar kihozni belőle.

- Akkor jó. – nyugszik meg végre. – Akkor már biztosan nem szomorú, és nincs már egyedül.

- Azért én szeretném, ha meglenne az a bódé. Mert nekem olyan kedves emlékem, az a sok nevetés, az a délután… Ha már az emberek közül már alig-alig van meg valaki, akik körülötte állnak.

Annának sírásra görbül a szája. A fa, meg talán az emberek miatt is. Gyorsan elhessegetem a rémképet, egyébként sincs igazam.

- Micsoda önző alak vagyok! Csak azért legyen ott ez a zajos céllövölde, hogy holmi öregasszonyt megnyugtasson, hogy nem múltak el élete helyszínei. Nem, legyen csak a földel egyenlő, hadd beszélgessen az a szegény fa a barátaival.

Annuska újra mosolyog, nézegeti a képet.

- Elkérhetem? Csak egy kicsit. Kölcsönbe. Szeretném lerajzolni, hogy milyen most. Amikor boldog.

- Persze, vidd csak! De majd mutasd meg, milyen lett!

Annuska boldogan szalad a képpel, libeg utána a virágos szoknyája, mogyorószínű, hosszú haja. Szikrázóan napfényes, meleg, nyári délután van.

Valahol a világban van egy nagyon boldog, öreg fa, aki végre visszakapta a barátait. És egy nagyon boldog kislány, az Anna.

Meg egy bolond öregasszony… Az vagyok én. Akit meg az unokája mosolya, csapongó fantáziája tesz boldoggá. 

Vándorsólyom Kisasszony újra, a harmadik forduló

Beszálltam a harmadik körbe is egy írással, aki kíváncsi, hogy most milyen képről és milyen történetet írtam, itt olvashatja:

http://www.facebook.com/notes/v%C3%A1ndors%C3%B3lyom-kisasszony-hivatalos/lovranits-j%C3%BAlia-tenger-mellett-sz%C3%BCletnek-a-boszork%C3%A1nyok/278503378859032?notif_t=note_reply

A verseny nagyon jó hangulatú, nem is érzem igazi versenynek, inkább a szó legnemesebb értelmében vett játék. A szervezők közvetlenek, nem lekezelőek, nem kioktatók, és nem ragaszkodnak mereven szabályokhoz. Veszik a poénjainkat, pozitívan reagálnak rá, ha a magunk módján tovább gondoljuk a feladatokat. A játékostársaimat sem érzem versenytársaknak, hanem igazi játszótársaknak. Biztatjuk egymást, örülünk az új írásoknak. Mindemellett egy hetes, internetes, minimál határidős játékhoz képest meglepően erős a mezőny, nagyon sok jó írás kerül fel. Hangulatosak, színesek, olyan emberek írják őket, akiknek szép nagy szókincse, jó kifejezőkészsége van. Jó olvasni. 

A verseny négy kis részből áll, a harmadik péntek éjfélkor ér véget, és még lesz egy negyedik is. Akinek van kedve történeteket írni régi fényképekről, még mindig részt vehet, nem maradt le semmiről! :)

Vándorsólyom kisasszony - újabb irodalmi pályázaton indultam

!!!!! Figyelem, figyelem!!! ez most NEM gyerekirodalom. Ezt a figyelmeztetést fontosnak tartottam kitenni, mivel a jelen pályázatra nem gyerekeknek szóló történetet küldtem be. A pályázat egy érdekesnek tűnő könyvhöz kapcsolódik, az egyik könyvesblogger írt is róla itt.

A múlthéten láttam meg néhány képet a fenti könyvről, és nagyon megfogtak. A könyv valódi sztorijáról mit se tudva elkezdtem megírni a saját történetemet az egyik képhez, nagyon jól szórakoztunk a dolgon a moly.hu -s barátaimmal. Ma délután észre vettem, hogy a könyv kiadója pályázatot írt ki, épp ezzel kapcsolatban. Régi fotókról, akár a könyv képeiről lehet írni, így a második fordulóján indultam is.

Ha minden igaz, facebookos tetszikelés mennyiség alapján dől el, hogy ki nyeri a pályázatot, bár azt írták, a kiadó is elolvassa a beérkezett írásokat. A művek később egy blogon kapnak majd helyet, ami a verseny után is megmarad. 

Összesen négy forduló lesz, az első 10 legjobb adott képről ír majd, egy óra alatt egy újabb történetet, ez alapján dől el, hogy ki nyer. 

Szeretem az ilyen kreatív feladatokat, kíváncsian várom, mi sül ki ebből.

Akit érdekel, hogy milyen képről, és mit írtam, megnézheti itt:

http://www.facebook.com/notes/v%C3%A1ndors%C3%B3lyom-kisasszony-hivatalos/lovranits-j%C3%BAlia-tudod-az-a-l%C3%A1ny/277337648975605

ha jónak találjátok, tetszikelhetitek is, aminek külön örülök ha valóban ez dönt majd a versenyben.

no kaptam pontosítást, e szerint:

7 írásról az oldal szerkesztői döntenek, de 3-at a közönség tetszikelése alapján juttatnak a döntőbe. az a kör, amiben én vagyok, (!!!) holnap estig (!!!!!) tart. 

A bőbeszédű teknősbéka, A mesemondó szikla: párhuzamos értékels

Újra a Móra Kiadó Népek Meséi sorozatának két könyvéről írok. Pedig ezek is egészen véletlenül kerültek a kezembe egymás után, de úgy tűnik, nagyon megéri elolvasni ezt a sorozatot. A könyvek kiadása is szép, igényes a borítója, szeretem, hogy a gerincükön is rajzolt minták vannak. A könyvek kiállták az idő próbáját is, az 1968-az kiadású, A bőbeszédű teknősbéka is szinte tökéletes állapotban megőrződött. (Bár tény, hogy saját példány, nem könyvtári). 

A mesék érdekes, távoli világokba kalauzolnak el, nekem legjobban az ausztráliai, óceániai népek, meg az eszkimók, afrikaiak és indiánok meséi tetszettek, amik gyönyörűen, méltósággal szólnak a természetről. Szeretem, ahogy egy sziklát is képesnek tartanak a mesemondásra, hogy az emberek a táncot a sastól, vagy a kengurutól tanulták, hogy az évszakok hosszáról a sün döntött. A mesék állatai bölcsek, veszélyesek, mindenképpen egyenlő félként tekint rájuk az ember. 

Őszintén szólva nem szeretem a klasszikus állatmeséket. Amiben az egyik állat túl jár a másik eszén, a másik állat meg pórul jár. A "nagy, gonosz, buta" medve/tigris/bármi. Amikor az emberek negatív tulajdonságaival állatokat ruháznak fel, és elvégeztetik velük a "piszkos munkát", hogy az embergyerekek ebből tanulhassanak. Ráadásul már gyerekkoromban is irtóztam a direkt, erőltetett módon tanító jellegű meséktől, amik az arcodba tolják az erkölcsi tanulságukat. Jobban szeretem, ha az állatok állatok maradhatnak, nem kell emberszerűen viselkedniük, vagy ha mégis muszáj ilyen módon bevonni őket a történetbe, akkor nem nagy, buta ellenfélként vannak jelen, hanem titokzatos, erős, de mindenképpen tiszteletre méltó lényekként. Sajnos nem minden mese ilyen ezekben a könyvekben sem, de sok akad. 

Az indiai mesék között is van olyan, ami ha nem is állatokról, de természeti jelenségekről ír nagyon szépen, a jóságos Napról, aki segít az őt tisztelő lányon, vagy a Holdról, aki egy szegény öregember mellé szegődik párjául.

Semmiképpen nem mondanám, hogy egy az egyben mesélhető gyerekeknek, de gondos válogatás után sok mesét lehet bennük találni, amit bátran el lehet mondani akár óvodásoknak, kisiskolásoknak is. Viszont A mesemondó szikla című könyv végén van néhány, akár kevésbé mesekedvelő felnőtteknek is kifejezetten szórakoztató fehér telepes történet egy bolondos képviselőről, aki már életében gyártotta magáról a legendákat... Különleges módszerrel vadászott. Hogy hogyan? Olvassátok el! :)

értékelés: