Irodalmi valóságshow

A Könyvmolyképző Kiadó pályázatot hirdetett kezdő írók számára, amire én is beneveztem A varjasboszorka című meseregényemmel. Az első fordulón sikeresen túl vagyok, most minden pályázó regényének első néhány oldala kerül majd fel a honlapra http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/ ezekből válogatnak majd a szerkesztők, hogy melyik teljes kéziratot kérik be elolvasásra.

A regényrészleteket külsősök is véleményezhetik az oldalon, akinek van kedve, írjon az írásomról, írásainkról, amikor majd felkerülnek! :)

"Meghirdettük az Aranymosás regénypályázatot is, melyre majdnem 180 mű érkezett. Novemberben még zajlik az elbírálás. Eddig 35 szerzőt választottunk ki, akiknek könyvéből részleteket publikálunk majd interaktív irodalmi magazinunkban.

Minden nap újabb írások jelennek meg az oldalon. (A művek a szerző helyesírásával kerülnek ki.) A szerkesztők megnézik a regényrészleteket és kiválasztják közülük azokat, melyeknél bekérik a teljes regényt.

Szeretnénk az olvasókat is bevonni. Ha tetszik egy írás, és szeretnéd látni a folytatást, kérlek, írd meg a műhöz kommentként a szerzőnek. Ha építő jellegű kritikád van, szintén jelezd neki. Ismerjétek el a jó írókat, illetve támogassátok egymást a fejlődésben, hogy minél jobb mesék és regények születhessenek.

Varga Beáta szerkesztő"

Őszi szép :)

Écska manóival kívánok szép őszt! :)

"A bangarafa virágának az illata nem a legkellemesebb, de a tündérek – nem tudni, miért – éppen az ilyen fákon tanyáztak. 

Ahányszor csak virágba borult a fa a halász minden alkalommal elhatározta hogy kivágja. De félt a fán tanyázó tündérektől, így hát a fiával együtt inkább tűrték a kellemetlen szagot. Hanem egyszer a halász megbetegedett ettől a fránya virágbűztől, és akkor végleg úgy döntött, hogy a fát mégis csak kivágja. Megélesítette a fejszéjét és megállt előtte. (…) De mi előtt belevágta volna a fejszéjét, lejött a fáról egy tündérke, olyan kis csöppség, akár egy kétéves gyermek. A haja olyan hosszú volt, hogy a sarkát verte, a lábán pedig elöl volt a sarka, hátul meg a lábujjai. A bőre hamvasfehér volt, mint a rizsé, a fogai meg színaranyból voltak. A kezében kalapot tartott. – Jóember – szólalt meg a tündér – , kegyelmezz meg a fámnak, s én neked adom ezt a kalapot. (…) Ez olyan kalap, hogy ha a fejedre teszed, láthatatlanná válsz. – Hát jó, nem bánom – egyezett bele a halász. Fogta a kalapot, illendően megköszönte, és azzal elment."

/A csodálatos fa, Fülöp-szigeti népmesék, A kis tündér c. meséből/

Párhuzamos értékelés: A Szoria-Moria palota és A világjáró királyfi

Népmesés könyvről könyvesblogot írni szerintem általában nehéz. Mert lehet, hogy egy unásig ismert mesék variációival telezsúfolt könyvben mégis akad egy-két csodaszép, érdekes és újszerű mese, vagy meglepő fordulat, ami megtetszik. Sok olyan mese is van, aminek ugyan egyáltalán nem szimpatizálok a végkifejletével, cserébe nagyon érdekes a világa.

Ennél a két könyvnél viszont szinte csupa olyan mesét sikerült összegyűjteni, amik igazán különös világba viszik az olvasót, érdekes a történetek alakulása is, és a ma emberének is szimpatikus az értékrendjük. Persze ebben is akadnak ismerős történetek, az angol mesék között felbukkannak nagyon is ismerős, gyakori legendák, de az ír, skót, holland és izlandi mesék között szép számmal akadnak érdekesek. Sőt, őszintén bevallom, hogy Robin Hood történetén kívül a régi legendákat is szívesen olvastam újra, sok más mesetípussal szemben szerintem annyira egyéni hangulatuk van, hogy például nagyon szívesen olvasom el újra és újra Igaz Tamás történetét  a tündérkirálynővel. Mintha több fokot hűlne rögtön a levegő a szobában, úgy érzem, nagyon erősen megidézi a helyet és a kort, ahol és amiben született. 

Hasonlóan jó véleménnyel vagyok A Szoria-Moria palota meséiről is, azzal kiegészítve, hogy ennek különösen tetszettek az illusztrációi is. Gyerekként talán nem fogott volna meg a két-három színt használó vonalas rajz, de most, felnőtt fejjel figyelve rá nagyon megkapónak találtam a humorát, finomságát. A finn, lapp mesék is sok eredeti történettel szolgáltak, és érdekes volt a világuk is: megtudtam, hogy a finn erdők ura Tapio, a lányát Tapiotarnak hívják, a finnek boszorkányának pedig szintén van neve, Szüöjeternek hívják. Igazán remek mindkét könyv, ugyanannak a sorozatnak a tagjai, méghozzá  a Népek Meséi de nem az Európa, hanem a Móra könyvkiadótól. Erre én is most figyeltem fel, hogy már régen is két Népek Meséi sorozat volt, és nem csak az Európa Kiadó  Népek Meséi sorozata remek, hanem ez is, amit a Móra adott ki. (Ellentétben a mostanában kiadott Kossuth Kiadós sorozattal, amit egy napon nem lehet említeni a fenti kettővel, mivel alig néhány mesével akar eladni egy-egy könyvet). 

Sajnos már könyvtárakban is nehéz hozzájutni egy-egy példányhoz, A világjáró királyfi például egész Székesfehérváron nem volt fellelhető, a szegedi Somogyi Könyvtárban csak helyben olvasható, így Budapestről, a Szabó Ervin Könyvtárból hozták el nekem, és azt kell mondjam, nagyon megérte.

És nagyon megérné újra kiadni ezeket a sorozatokat, nem csak én, még sokan-sokan így vagyunk ezzel, hogy örülnénk neki, hátha valaki egyszer valóban újra megjelenteti őket. 

Őszi-tavaszi fények :)

Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat,

 te nem azért vagy, hogy odaragadj

 ügyhöz, multhoz, amely nem a tiéd,

 és dac poshasszon és keserüség. 

Kaptál ütleget, kaptál eleget
(légy keresztyén s mondd: érdemelteket,

 s könnyűlsz tőle!)… Most ne vélt igazad 

emlegesd, s ne a hibát, a zavart
(az benned is volt!): nézd a rétet, 

a nagy fényt, a Feltámadást!… Tavasza 

jött újra a földednek: nézd, a nép 

dolgozik, szépűl város és vidék: 

nem árt, hogy eltűnt sok gőg, régi copf,

 s jobb lesz a jó, ha te is akarod,

 ha igazán:… másét és magadét, 

úgy gyógyítod ama ezer sebét,

 ha az csordítja megnyugvó szived,

ami sosem elég, a Szeretet!

Szabó Lőrinc

benne vagyok a tévében!! :))

http://www.fehervar.tv/index.php?pg=video&cid=4&vid=4595&autoplay=true

könyves vasárnap 1:34

A riportban megemlített, néhány évvel ez előtti fehérvári Ötletpályázat képei. (akkor még nem volt ilyen remek blogom). Egy, a városról szóló novellámmal nyertem meg a pályázat felnőtt kategóriáját, jófejség a tv-s hölgytől hogy még emlékezett rám. A pontosítás kedvéért: a regényem még csak készülő regény, nem adták még ki, egész pontosan meseregény. 

Akkori zsűrim, azóta nagyon kedves ismerősöm Sohonyai Edit,

 aki azóta is gyakran felkeres és írásra biztat.

itt pedig a szóban forgó novellám, ami meg is jelent a Kötődés című városi kiadványban:

Útikalauz Székesfehérvár történelmi belvárosáról

 (Ez az írás most egy nipp. Vázácska, porcelánlány városcímerrel, vagy tudomisén. Rajta fölirat cifra betűkkel: fehérvári emlék. Mint a babamúzeumi bilin: „Végállomás, Szabadka(kálni)”…)

Barátnőimmel szoktam sétálni, vásárolgatni a városban, most légy Te, kedves olvasó az a jóbarát, aki velem tart. Közben majd nézelődünk, beszélgetünk. Veszünk cappuchinot, süteményt, és elmeséljük egymásnak, mi bánt, mi a szép a világban, meg jól kipletykáljuk a többieket.

A buszmegállótól indulunk, mert az ember mindig egy buszmegállóból indul. Én például a 24-essel járok, és a „Hunyadi megállójánál”, vagy a „régi mozinál” szállok le. A „Hunyadi”, az egy iskola, bár már nem az eredeti épületében van, a „régi mozi”, meg már nincs is, de azért még úgy mondjuk, „találkozzunk mondjuk fél tízkor, a régi mozinál”.

Szóval a Hunyaditól sétálunk a Petőfi utcán föl a belvárosba. (Megj. a Petőfi utcán, a Hunyadi oldalában remek fagyikat lehet kapni nyaranta, de sajnos most november vége van, ilyenkor a fagyis büfét nyit az iskolában, a fagyizót pedig becsukja. Tényleg kár!)

A Petőfi utca végén Nagy Lajos király szobra áll szemben velünk, vállán, kezén verebek, galambok, háta mögött templom, és az idős papok otthona. Az otthon kertjében is szobor van, de ez kisebb, mint Nagy Lajosé. Csöpp Máriácska rózsalugasban, bár inkább pogány szenthez, pásztorlányhoz hasonlít, szeretnivalóan szép. (Azt hiszem, a lengyel költő is hozzá hasonló alaknak köszönt oda: „Szevasz, Madonna!” )

Egyszer voltam itt misén, halottak napján. Hatalmas templom, belekáprázik a szem, ha végignéz a padsoroktól a mennyezetig, csupa aranyozás, szobrok, bal kéz felől a vérző Krisztus a rács mögött, szenteltvíztartó, jobbról beszélgetések, rendezvények időpontjai (fuvolakoncert, hívő fiatalok összejövetele, ilyesmi).

Három ősz, madárka külsejű öregúr vezette a szertartást, bele-belesültek a szövegbe, kedvesen igyekeztek méltóságteljesek maradni, bár kiszóltak a Biblia mögül: bocsánat! És szebb, emberibb volt így. Énekeltek, imádkoztak a holtakért, az előttük itt lakott és elhunyt paptestvéreikért, a sorstársaikért.

Ki másért tudtak volna? Családjuk talán egészen régen meghalt, testvéreik, ha voltak, meg a szüleik. De egy pap nem gondol, nem gondolhat első sorban a családjára, mert atyja az Isten, testvére az egész gyülekezet, felel mindenkiért, mégsincs senkije, akiért imádkozhatna. S ha van, bűn az is. (Családi históriák jutnak eszembe katolikus papokról, akik „borért” jártak egy vígözvegy nagynénémhez… Utána talán szorgalmasan hányták a keresztet).

Közben néhány megkésett hívő érkezett, alacsony kis emberek, bizalmatlan vagy réveteg tekintetű nénikék, mellükön valószínűtlenül lila műrózsával. Egy papnövendék ismerősöm egyszer azt mondta: „akik templomba járnak, azok közül sokan betegek”. Bizonytalanok, magányosak, segítségre van szükségük. És megerősödnek, magabiztosabbá válnak tőle, nem vesznek el, mert azt mondják: senki ember nem szeret, de szeret az Isten. És elmehetnek az Isten házába. Jó ez? Rossz ez? Nem tudom. Csak elindultam egy úton, keresek. Talán az Istent találom a végén én is, talán mást. Minden ember így vándorol: betér ide és oda, „templomokba”. Néha semmit nem talál, mint szegény Szilágyi Domokos, az „elmúlás szerelmese”.

 Egy házról még mesélnem kell, csak azért veszem ide, mert bár arra nem megyünk, de nekem mégis fontos, sokáig laktam ott. Régen Vörös hadsereg útja 2. volt, most Budai út 2. Átjáróház, az István tér mellett, két emeletes, körfolyosókkal. Nagy, zöld kapuja van, ronda, betonozott udvara, meg fagerendái, (amitől imbolyog az egész épület, ha autó megy el mellette).

Nyolcéves önmagamnak elvarázsolt kastély, tele kedves, öreg tündérekkel, akik sóskát adnak nyersen, meg snidliget cserépből, kiflivel. Megmutatják a babájukat, és cicát horgolnak az enyémnek, meg gonosz boszorkákkal, akik rikácsolnak, ha berúgjuk az ablakukon a focilabdát.

De nem volt ez ilyen egyértelmű, hogy ki boszorkány, ki tündér: voltak mosolygós nénikék, akik kíváncsiak voltak mindenre, ami a családunkban történt, és akiknek boldogan meséltem is mindent, és nem értettem, anyu miért tilt tőlük, miért mérgelődtek annyit a szüleim…

És persze voltak még itt barátok, sok-sok jó barát. Sajnos csak fiúk, akikkel nem lehetett babázni, csak focizni, egy forintért árulni használt buszjegyeket a kapualjban, meg turkálni az udvarra kirakott szemétben, de az is majdnem olyan jó volt…

Az István szobor körül szoktunk futkározni hét-nyolc éves korunkban egy haverommal, akinek beasball sapkája volt. Egyszer megkérdezték, melyik a haverom: az a lentűrsapkás!- feleltem, és úgy szégyelltem utána, hogy hogy mondhattam ekkora sületlenséget: lentűrsapka!

   De nagyon mozgott a ház, füstös, zajos volt a környék. Kiköltöztünk a belvárosból, hanem az már másik történet.

  Később álmodtam még a régi házzal, hogy dolgom van még itt… Sose mertem visszamenni.

De induljunk tovább a macskaköveken, illatszer- és cipőboltok folyton változó sora mellett, balra fehér épület, itt tettem alapfokú német nyelvvizsgát ez előtt négy évvel (odabent talán most is hófehér arcok, ünneplős, ájulás szélén lévő vizsgázók), jobbra fényképész kirakata, nagyszemű babák és ifjú párok mosolygós képeivel, meg a Pelikán udvar. Itt volt bakfis leány nagyanyám a front alatt, öt testvérével (a hatodikat az előző lakásukban érte a bomba), meg a szüleikkel éltek ebben a házban, ide menekültek az oroszok elől. Itt állt a leander-karácsonyfa, amikor elfogyott a fenyő egyik évben („mert ha ajándék nem is, karácsonyfa mindig volt”), és itt ismerte meg nagyapámat, itt lett fiatalasszony, míg a sokat átkozott anyós el nem üldözte őket.

 Nagy, sárga, bolthajtásos kapu, bent tágas udvar, körfolyosók odafent, oldalt kicsi lépcső vezet a színházhoz. Ez is csupa emlék, Acélmagnóliák, Hair, a Hoppárézimi, a bolondnak hitt, beszélni, mozdulni nem tudó, hatalmas akarattal mégis felépülő fiúról, aminek végén a szerző és valódi főszereplő Zemlényi feljött a színpadra, és kiderült; fantasztikus személyiség, dörgött a taps, azonnal megszerettük. S a barátok, akikkel idejártunk, osztálytársak, kedves ismerősök, sok már nagyon messze jár. Végig kéne nézni egyszer titokban a nézőteret, amikor elsötétül: az egymás kezét fogó, szomszédos széken ülő barátok, kedvesek jönnek-e még? Vagy szétszóródnak egy-egy est után, ha összemegy a függöny?

Vagy még elüldögélnek a táncosnő szobra mellett. Ez nem messze „áll” a színháztól, talán rokona a papotthon Madonnájának, éppoly kedves. Szinte kézen fognám, mellé lépve járnám vele én is. Zöld papírhajót találtam a tövében valamikor: „Vigyorogj s a világ veled vigyorog” felirattal. Meg a harangjáték, a fekvő katona, nagyjátékbolt, könyvkereskedések és antikváriumok, papírbolt, országalma, babamúzeum (ahol a nevezetes bili található), a Fehérvártévé stúdiója, ahol fél évet dolgoztam, könyvtár, és kapualjak, lépcsőfordulók, padok és udvarok, ahol jó üldögélni, kiabálva és gesztikulálva, vagy csendesen beszélgetni, vagy hallgatni soká, együtt.

Ha pedig kifáradtunk, irány a Pléhtehén! Cukrászdát ígértem, de ez olcsóbb és murisabb. Mert a süti mellett szendvics, és az állóhelyről a hotelre nyíló kilátás van. Még onnan is bámulhatjuk az utca forgatagát, folyton sürgés-forgást, folyton nyugalmat.

Kislány koromban sose hittem el a szüleimnek, hogy egyszer nem fogok többet babázni, sőt, elköltözöm tőlük egy fiúval, meg hogy aztán majd ők is, én is meghalhatunk (ezen sokat sírtam, kétségbe estem, ha eszembe jutott. De aztán azt gondoltam, csak lesz valahogy utána is?! És ha nem, akkor meg éppen mindegy). Beszéljetek, amit akartok, - mosolyogtam magamban- én azért csak örökké gyerek maradok, ti meg harmincvalahány éves szülők. Később, tizennyolcadik évemet elhagyva rájöttem, hogy talán mégsem egészen ez az igazság… De hogy esetleg a városból is elmegyek, az eszembe sem jutott. És most tessék, „csomagom kész van, a küszöbön áll…oly nehéz most jónak lenni…!”  Talán másik városba, másik országba megyek tovább Egyetemre, s ha csak unokatestvéreim, szüleim, ismerőseim példáját nézem, közel nem biztos, hogy visszajövök. (Hétvégente hazajárnak még, néha megnézik az új fészket a fiatal madarak, aztán egyszercsak huss!)

Erre volt jó ez a novella, ez a kis nipp (együtt vettük, Olvasó), majd ott lesz a polcomon, amiről emlékezhetek a szülővárosomra, ha távol kerülök.

2004. november 28. Székesfehérvár

Tündérszárnyon, madárszárnyon a székesfehérvári városi könyvtárban

Nagy örömömre szolgált, hogy ma, Bognár Ágnes jóvoltából az Országos Könyvtári Napok keretnén belül újra "hazai pályán", Székesfehérváron mesélhettem a Széna téri könyvtárban . Már csak azért is örültem ennek, mert ez volt az első hivatalos szereplésem a szülővárosomban, így sok rokonom és barátom eljöhetett megnézni, akik Budapesten, Kiskunhalason vagy Szegeden nem láthattak. Számos barátom, ismerősöm ült a közönség soraiban, a nagybátyámék a nyolcvan körül járó nagyanyámat is elhozták, aki szintén először hallott engem mesélni.

Egy könyvtár egyébként is békés, hangulatos hely, de ma igazán az volt, mert szépséges hímzéseket, csipkéket állítottak ki benne, minden könyvtáros népi jellegű ruhákban fogadta a látogatókat, sokukon kékfestő szoknya volt, fej- vagy vállkendővel. A könyvtárban kézműves foglalkozásokon is részt vehettek az érdeklődők, a gyerekek csuhéból, kukoricaszárból készíthettek maguknak játékokat (egy nagyon ötletes, rafia-kukoricaszár alapanyagú repülőt is láttam futólag, amit egy kisfiú szorongatott az első sorban). Teljesen jól illettek ehhez a közeghez a kézjelekkel, egyszerű hangszerekkel kísért meséim.

Újra csak azt láttam, hogy számos eszköz, szórakozási forma van, amivel jó lenne megismertetni a mai gyerekeket, megmutatni nekik, hogy természetes anyagokból is milyen remek játékokat lehet készíteni, hogyan lehet teknősbékát, madarat formázni a saját kezünkből is, megtanítani őket szeretni és élvezni a meséket. Történeteket hallgatni, olvasni, eljátszani. Épp erről beszélgettünk az egyik kedves ismerősömmel, a könyvtár egy munkatársával, hogy mennyire fontos lenne kicsi kortól szórakozni tanítani a gyerekeket, hogy ismerjék az olvasás, mesehallgatás, a közösségi együttlétek örömét. Sokan sokfélét hozzá szóltak a témához, volt, aki borúlátóan "kiveszőfélben levőnek" titulálta a műfajt, a könyvtári beszélgetéseket, előadásokat. 

Pedig szerintem igenis felvehetnék a versenyt a számítógéppel, televízióval, de nagyon fontos lenne, hogy megtanítsuk örömüket lelni ezekben az embereket. Mert úgy, ahogy most sok iskolában hozzá állnak ezekhez a dolgokhoz, az olvasásra tanításhoz például, úgy semmi nem megy. Ha nincs öröm a rajzórában, irodalom órában,  ha nem szórakoztat csak önmagáért való feladattá silányul.

Nem vádolni kell a "mai gyerekeket", amiért nem járnak könyvtárba, nem játszanak már műanyag játékszerek vagy számítógép nélkül, amiért nem tudnak sokáig figyelni és nem járnak szórakozásból előadásokra. Hanem meg kéne tanítani nekik hogy hogyan találhatnak benne örömet. 

És gyerekek, felnőttek egyformán lelkesek és befogadóak. Ismerősök, ismeretlenek, barátok, családtagjaim és véletlenül oda vetődött szülők, gyerekek és idősek is velem nevettek az énekelni tanuló baglyok történetén, szurkoltak a tündérek által bajba sodort szegénylegénynek, és szívlelték meg Szabó Magda gondolatát, hogy bizony az emberek is tündérek, csak nagyon fiatalok. De majd megszelídülnek, és megtanulják szeretni önmagukat és a körülöttük élő állatvilágot, növényvilágot, talán megtanulnak játszani és egymásra figyelni.

Talán nem késő. Én hiszek ebben. A mai rendezvény mindenképpen bizakodóvá tesz. :) Köszönöm, hogy részese lehettem!

a bejegyzés illusztrációjául szolgáló fotókat Havas Eszter készítette rólam, amiket ez úton is nagyon köszönök neki! :)

ősz szele zümmög

Néhány hete ezt énekelték nekem a székesfehérvári Munkácsy Általános Iskola elsősei, köszönetképpen a meséért. Nagyon kedves dal:

Ősz szele zümmög :)