Lea és a Viharbanyák - Könyvbemutatóm :)

A korábban A varjasboszorka című kéziratom végül a kiadóban a Lea és a Viharbanyák címet kapta a kiadóvezető javaslatára. Az itt látható borítótervet Szőnyi Gergely készítette, a könyv a bíbor pöttyös sorozatban jelenik meg ifjúsági irodalomként, de én már nyolc éves kortól is ajánlom! :)

és ....


hurrrrrrrá lesz könyvbemutatóm! :))) Amire minden érdeklődőt szeretettel várok.

itt:

KMO - Kispesti Munkásotthon Művelődési Ház, Teleki utca 50.

ekkor:

december 18. 17:30- 18-30 ig

https://www.facebook.com/events/417683921692199/?ref_dashboard_filter=calendar

Ami biztosan lesz: boszorkány ujjak sütemény, felolvasás a regényből. És aki velem beszélget mesékről, mesemondásról, regényírásról és madarakról: Sohonyai Edit írónő, a Macskaköröm és a Kockacukor szerzője (többek között). :)

Edit régi kedves ismerősöm, az ő kérésének eleget téve kezdtem írni a regényt.

a könyvből felolvas Kovács Marianna mesemondó és Deák Adrienn a Magyar Tolkien Társaság munkatársa.

a könyv előrendelhető: http://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/lovranits-julia-a-varjasboszorka-6500

nekem pedig lett írói-mesemondói facebook oldalam: https://www.facebook.com/rigothestoryteller


Hamarosan jön egy beszélgetés is velem! :)

Meseregény :)

Kedves Mindenki! :)

Decemberre (dec 15 körül) megjelenik a Könyvmolyképző Kiadónál a rég várt meseregényem! :) Pontos részletekkel később jelentkezem, egyelőre elkezdem ide kitenni a regény kimaradt részeit, illetve az írásomhoz készült saját rajzaimat.

A jelen részletet mesemondó mesteremnek, Zalka Csenge Virágnak ajánlom, hiszen az ő miniportréját tartalmazza. :)

Túl az Óperencián

Már öreg este volt, mire elértek a folyó torkolatához, és a lábuk előtt, a sötétben ott zúgott a tenger. A Hold arany hidat rajzolt a víz felszínére, a parton tűz égett, egy embercsalád táncolt a holdfényben a tűz körül. Lent a parton kisebb vitorlások, meg hajók horgonyoztak.

- Nahát, itt vannak emberek? – csodálkozott Lea.

- Vannak, - felelte Kökörcsin.- Ez amolyan határvidék, akad, aki ellátogathat az Óperenciára: főleg zenészek, mesemondók, de akad köztük néhány egészen hétköznapi apuka anyuka is, meg sok gyerek. De azért jobb lenne, ha nem látnának meg.

Frugilega meg Holdviola közben láthatóan terveltek valamit, azután a királyfi, és Holdviola átbucskáztak a fejükön, és arany csőrű, fehér madarakká változtak, máris felreppentek egy, a királyfi országába tartó hajó árbocára. Akkor Frugilega is elmormolt valami varázsigét, és sirállyá változtatta Leat meg saját magát, felkapta Kökörcsint, azután meglebbentette a szárnyát, és felszállt egy árbocra. Lea kissé meglepetten követte.

- Így ni! - csérogta a sirály - Frugilega- Nem vagyok oda ezekért a madarakért, de tengeren határozottan praktikusabb sirálynak lenni, mint varjúnak. Most pedig fejed a szárnyad alá, és próbálj meg kicsit aludni reggelig, holnap hosszú utunk lesz.

Másnap korán reggel, Lea kissé elgémberedett szárnyakkal ébredt, nyújtózkodott egyet, amúgy madármódra, és körberepült a homokos, kék és fekete kagylóhéjakkal borított part felett. (...)

Épp ideje volt, hogy visszatérjen a boszorkány mellé, mert a hajó már fel is húzta a horgonyt, és elindult a nyílt tenger felé.

Karcsú hajó volt, fekete kalózvitorlával, oldalán piros felirat hirdette a nevét: „Stefánia”. Legénysége néhány matrózból állt, a kormányosból, a kapitányból, meg egy mesemondóból, aki az utasokkal, vagy tucatnyi, tíz-tizenhárom év közötti gyerekkel foglalkozott. Nagyon korán volt reggel, a gyerekek is álmosak voltak még, csendben nézték a vizet, ami a parttól távolodva új meg új színeket öltött: zöld volt, majd kék lett, hol sötétebb, hol világosabb. A hullámokban labda nagyságú, áttetsző medúzák úsztak, ezek barnák voltak meg égszínkékek.

- Na kiről meséljek ma nektek? – kérdezte a Mesemondó. Olyan huszonnégy éves forma lány volt, eleven tekintetű, vidám mosolyú. Hosszú, fonott, vörös copfja a derekáig ért, a nyakában hatalmas, farkasos medál lógott, bokáján ezüstcsörgők csengtek. Odatérdelt a gyerekek közé, hosszú szoknyáját szétterítette: a szoknyán mindenféle figurák rajzai voltak, indián, farkas, nyúl… más effélék, meg volt egy kalózforma hajósember is, vörös kendővel a nyakában.

A gyerekek rögtön megélénkültek, és szinte egyszerre kezdték sorolni:

- Tündérekről!

- Manókról!

- Sárkányokról!

- Cowboyokról és katonákról!

Egy komoly arcú kislány a Mesemondó szoknyáját nézegette, aztán hosszas gondolkodás után rábökött a kalózkülsejű hajóslegényre:

- Róla mesélj! Meg a tengerről!

- Jó, de legyenek benne tündérek! Vízi tündérek! – egyezett bele a másik kislány

- Meg harc! – tette hozzá egy kisfiú

A gyerekek lassan elcsendesedtek, a Mesemondó kisimította a szoknyáját, szemügyre vette az arcképet, és azt mondta:

- Hát akkor gyere te, Hordivár.

Azzal a gyerekek felé fordult, és belefogott a mesébe.

- Ezt a történetet még a nagymamámtól hallottam, aki egyébként személyesen ismerte ezt a fickót, mert egyszer utazott a hajón, amin Hordivár szolgált. A dédnagymamám akkoriban olyan korú lehetett, mint most ti. És nagyon tetszettek neki a hajóslegények: ugyanis tudtak harmonikázni jó nótákat, amiket el is énekeltek mindjárt. De mesélni csak egy tudott. Ő volt Hordivár Gamez. Hajlott, görögös orrú, olajos barna bőrű, nagy, fekete szemű és hajú fickó volt. Rettentő jó pasi! – kacsintott ki a lányokra a Mesemondó- Neve után brazilnak gondolták, akik ismerték, de állította magáról, hogy Indiában született. Halászok voltak a szülei, kicsi bárkán laktak, ő is azon született, valahol a Gangesz partjainál, így mesélte. Hogy aztán elsüllyedt-e a bárka, vagy Hordivár szökött meg a családjától, ki tudja? Ki így, ki úgy tudta a történetet, maga Hordivár is gyakran változtatott rajta, egyszer elrabolták arab kereskedők, máskor viharból menekült egymaga. A családi tutaj mérete is folyton változott: hol kicsi lélekvesztő, hol kiszolgált csatahajó volt az otthona. Mindig máshogyan mesélte el az életét. Persze, senki nem mert ellenkezni vele, mert verekedni is nagyon jól tudott. Talán csak egyetlen története volt, amit mindig egyféleképpen mondott el, ez volt a nagymamám kedvenc meséje: Amikor Hordivár még kisfiú volt, és a szülei bárkáján utazgatott, egyszer az apja hálójába akadt egy sellő. Hajnal volt, a felnőttek még nem is voltak ébren, de Hordivár valamiért korán kelt, és meglátta a magatehetetlenül vergődő lányt a hálóban. Csodaszép sellő volt, gyönyörű, hullámos aranyhajjal, hatalmas, kékeszöld szemekkel. Nagyon belekeveredett a háló szemeibe, jó sokáig tartott, mire a fiúnak végre sikerült kiszabadítania és óvatosan visszacsúsztatnia a tengerbe.

A sellő nagyon megörült a szabadságának, odajöttek hálálkodni a nővérei is, egyik szebb volt, mint a másik, de amelyik a hálóba akadt, az volt a legszebb. Egy dalt énekeltek köszönetül, majd a kékszemű visszaúszott, és arra kérte Hordivárt, hajoljon át a hajó korlátján, hogy búcsúzóul megcsókolhassa.

Ekkor jött fel a fedélzetre a fiú apja, rémülten rohant oda, és rántotta vissza a fedélzetre a fiát, hogy a lány nehogy magával ránthassa a mélybe, és cifra átkokat szórt a halfarkú nők után, akik rémülten menekültek előle.

Hordivár sohasem tudta meg, hogy igazán rossz lélek volt-e a sellő, és tényleg vízbe akarta-e őt ölni, vagy valóban csak csókkal akart elválni tőle. De egy dologban biztos volt: hogy beleszeretett azokba a kékeszöld szemekbe.

Aztán persze látott még sellőket, de csúnyák voltak és gonoszak. Azt az elsőt, az aranyhajút és kékszeműt hiába kereste a világ minden tengerében, vad folyamában, csendes tavában és földi lányok kékeszöld szemében.

- És aztán mi lett Hordivárral? – kérdezte az előbbi kislány.- Soha többé nem szeretett meg senkit?

- Dehogynem! – válaszolta mosolyogva a Mesemondó- Egy olasz kereskedő lányát, aki nem volt se szőke, se kékszemű, mert barna volt, és hatalmas, fekete szemei voltak. De az apja nem akarta hozzáadni a fiúhoz, egy magas toronyban őriztette a lányt.

- Sok fegyveres őrrel! – kiabált közbe egy kisfiú.

- Bizony, sok fegyveres őrrel, messze a világ végén. Hordivár soká-soká vándorolt, míg meglelte a tornyot, és hosszú hetekig kellett küzdenie az őrökkel, egyszer majdnem le is győzték, de a legjobb barátja a segítségére sietett, és megmenekült. Akkor kiszabadította a lányt, és megszöktette a toronyból. De a lány azt mondta, hogy csak akkor megy hozzá feleségül, ha otthagyja a tengert, odaköltözik mellé a szárazföldre és egyszerű kereskedő lesz. Mert nem akar olyan férfi felesége lenni, aki bármelyik nagyobb viharban meghalhat. (Akkoriban még jóval kevésbé biztonságos hajók, és szeszélyesebb tengerek voltak, mint manapság.) Nem akar napot nap után végigrettegni, hogy épségben hazatér-e hozzá. Akkor Hordivár elbújtatta a lányt az apja elől egy nagynénikéjénél, és visszament a tengerre.

- De mikor fog visszamenni a lányhoz? – kérdezősködött újra a kislány, aki a mesét kérte.

- Hát… majd ha elege lesz a tengerből. Meg ha elég pénzt gyűjtött, hogy kereskedő lehessen- válaszolt a Mesemondó.

- Nekem ugyan soha nem lenne elegem a tengerből! – mondta elszántan egy kisfiú.

- Én meg inkább tengerre szállnék Hordivárral a lány helyében! – tette hozzá nekitüzesedve egy szőke, copfos kislány.

- De bolond is az a Hordivár, ha igazán otthagyta ezt! – mondta az előbbi fiú, körbe tekintve a csillogó vízen.

- Még szép, hogy otthagyta! – csattant fel az egyik lány.- Mert fontos volt neki a fekete szemű lány!

- De biztosan otthagyta? Nem lehet, hogy ezt is csak kitalálta, mint a többi dolgot?

- Az is lehet! – mondta titokzatosan a Mesemondó.

Akkor egy kicsit mindenki elhallgatott, és azon töprengtek, mit csináltak volna Gamez helyében. Csak a tenger fodrozódott körülöttük a hajó mentén. A távolban delfinek karcsú alakja tűnt fel, épp csak megvillant a fényes testük, ahogy fölmerültek és visszabukfenceztek a vízbe. Vagy mégiscsak sellők voltak…?

- De most már igazán mesélj sárkányokról! – törte meg a csendet egy eleven tekintetű fiúcska.

- Meg cowboyokról!

- Mesélj mégegyet! Mesélj még!

Így ment ez nap mint nap, és a gyerekek el nem unták. Sőt, még Frugiilega sem: félrebillentett fejjel hallgatta a történeteket, ki nem hagyott volna egyet sem.

Az egyik lány meg is jegyezte egyszer:

- Mintha az a sirály is a mesét hallgatná!

- Könnyen lehet! – felelte a mesemondó.

Néha a Stefánia lehorgonyzott a tenger közepén, és a gyerekek sikongatva ugráltak a vízbe, némelyeknek búvármaszkjuk is volt, azzal kémlelték a vízi világot.

Különböző halak úsztak el mellettük: aprók és színesek hatalmas rajokban, meg magányosak, nagyok, kövérek és barátságosak. De volt köztük tarajos, sárkányforma, gömb- és egészen tüskés, spanyolos táncot járó tűzhal is. A korallszirteken és moszaterdőkben cafrangos-sallangos gúnyájú, pöttyös vízicsigák barangoltak, és tengeri csillagok, lapos kagylók hevertek.

Furcsán fordított világ volt ez: a csigáknak többnyire nem volt háza, mégis ezek voltak a legszebbek és legélénkebb színűek. Viszont a gyerekek által üresnek vélt csigaházakban meg rákok laktak.

Egy kislány, pont az a komoly arcú (talán Sárának hívták) egy napon messzire úszott a többiektől, és egy olyan állattal találkozott, amihez hasonlót még sose látott: hatalmas, zöld jószág volt, a teste gömbölyded volt, mint egy fókának, de hosszú, kígyószerű nyaka volt, és olyan feje, mint valami dinoszaurusznak. A kislány először vissza akart menekülni a többiekhez, amikor meglátta ezt a különös élőlényt, de aztán belenézett a szemébe, és úgy döntött, mégsem úszik el előle: az állatnak hatalmas, mély tekintetű fekete szemei voltak, inkább szomorkásak mint barátságtalanok. Óvatosan közeledett a lányhoz, azután megállt mellette, és hosszan nézték egymást. Különös lény volt ez, mint valami régi időkből itt felejtett ősállat. Rettenetesen öreg, és rettenetesen magányos. Talán utolsó élő képviselője valamilyen rég elfelejtett fajnak. Sára összeszedte minden bátorságát, és megsimogatta a furcsa lény fejét. Az állat barátságosat horkantott, és egészen közel hajolt a kislányhoz. Sára úgy érezte, mintha hangok nélkül beszélne hozzá, panaszkodtak azok a hatalmas szemek, halászokról, szigonyokról, sok elveszített, kedves lényről és magányról. Azután ahogy jött, úgy el is tűnt a hatalmas állat.

- Sára, Sára, merre jársz?! – hallotta meg akkor a kiabálást a lány a hajó felől. A nővére volt, majd’ a lelkét kikiabálta már, rettentően kétségbe volt esve, csupa könny volt a szeme is- Hát te meg hol jártál?! Már azt hittem, vízbe fúltál, vagy elkapott valami ronda dög és megevett! Hogy tehettél ilyet, soha de soha ne kóborolj el mellőlem ilyen nagyon!

- No, de most már ne szidd, hanem annak örülj, hogy megkerült! – kelt a lány védelmére a Mesemondó. – Nem kell aggódnod, errefelé csak barátságos lények laknak, nem bánthatja senki.

- Sára, hol voltál? Már mindenütt kerestünk!

- Én inkább arra lennék kíváncsi, kivel találkozott. – mondta a mesemondó.

De Sára csak nézett rájuk, kifürkészhetetlen tekintettel, és nem mondta meg nekik.

- Kalózok, fedélzetre fel! – vezényelt egy reggel a Mesemondó. Nagy nap a mai! Mert meghódítjuk a Lakatlan Szigetet!

Nem is sziget volt az igazán, hanem csak egy lakatlan partszakasz. De a sekély vízben gyönyörű kagylóhéjakat lehetett találni, és kedves, tenyérnyi szárazföldi teknősök mászkáltak a part menti bozótban.

-       Na, most aztán vége a potyautazásnak! – mondta akkor Frugilega. – Irány észak! Innen már nincs messze Nyanyó erdeje.

Könyvmoly párbaj - új lista

Köszönöm az előző játékot! :) Segített rendszerezni az olvasmányaimat, szerintem ez egy remek akció, hogy nem annyira keretek közé szorítottan folyik az olvasás, mint mondjuk egy adott témájú kihívás, hanem tényleg a saját érdeklődésednek megfelelő, rég halogatott könyveket segít összeszedni. Játszani, és pláne nyerni pedig jó. :)

Én ezt nyertem a legutóbbi pályázaton: egy meseszép kiadású népmese gyűjteményt és egy egyedi könyvjelzőt. (külön jó, hogy zöld, mert az a kedvenc színem)

Most pedig lássuk az idei listát!

Mindenképpen fogadalmakkal kezdeném... Először is, idén hét könyvet vállalok, biztos ami biztos. Rendesen fogom vezetni az olvasónaplómat, hogy ne utolsó utáni pillanatban csapjam össze. Zömében meséket választok, mert láthatóan a bioszos szakirodalommal nem haladtam valami jól. :P A tavalyi év nagy tanulsága még, hogy felváltva szeretek népmesés köteteket és régi meseregényeket olvasni. A népmesés köteteket a mesemondói munkámhoz kötődően olvasom, állatos meséket keresek, meg a "saját szakállamra" gyűjtöm az érdekes, tündéres, manós hiedelmeket.

Ennek fényében, és az idei nyereményektől feldobódva akkor íme a kétszer hetes lista:

A

1 A szőrös pisztráng - Izlandi népmesék

2   Obi, a gőgös kókuszdió

3 D'Aulnoy A pávakirály

4  Tor Åge Bringsværd Locspocs, a kis tengeri szörny izgalmas kalandja az emberekkel

5 Szepes Mária: Boróka néni kincse

6

Magyar Katalin Jeripusz

7 I. K. Fjodorova Húsvét-szigeti mítoszok, mondák és legendák

B


1  Ritoók Emma: Tündérmesék

2  Dornbach Mária (szerk.): A sárkányhercegnő

3 Grimm: Német mondák

4  Karlis Skalbe: Az északi tündér

5  Simai Mihály: A félszárnyú tündérek völgye

6 Albert Ernő: Boszorkányos dógok Gyimesi csángó hiedelemmondák, hiedelmek

7  Horgas Béla: A kóbor ceruza tündére


Tehát november elsején valahol megfordítanak egy homokórát, és indul a párbaj! :)

Messze túl, messze túl... Svájc :)

Környezeti nevelői tanulmányúton Bernben és Lyssben, az Égig érő tanterem programmal

Pontosan egy héttel ez előtt érkezett haza a Madártani Egyesület és a KOKOSZ közös magyar csoportja Svájcból. Ami azt illeti, kiábrándítóan sötét volt, kiábrándítóan este 11 a közel 16 órás buszút után, nekem ráadásul migrénes fejfájásom volt. Úgyhogy beletelt némi időbe, mire sikerült összeszedni magam és végre a szép, magyar, szeptemberi napsütésben bele tudtam kezdeni a blogolásba. 

Mint MME, már most sokmindent köszönhetünk a "svájci projektnek": tőlük kaptunk támogatást, hogy  elkészíthessük azokat a gyönyörű, fa puzzleöket és egyéb játékokat, amik természetvédelmi témában készültek gyerekek számára, és a rendezvényeinken már rendszeresen használjuk őket. Ugyancsak a svájciaktól kaptunk segítséget a hamarosan elkészülő gyerekhonlapunkhoz is, és még egy környezeti nevelési tanulmányútra is elvittek bennünket őhozzájuk. 

Több kollégámmal együtt oktatási munkatársként én is azon szerencsések közé kerültem, akik részt vehettek a tanulmányúton. Ez már csak azért is nagy dolog volt, mert életemben először járhattam az országban, és nagyon kíváncsi voltam, milyen az ottani környezeti nevelési szemlélet, milyenek a lehetőségek. 

Több gondolat nagyon tetszett, amiben megerősítést nyertem, hogy szerintem is így lehet, csak a svájciak ki is mondták. Hogy a kisgyerekek fejét nem kell feleslegesen sok tényanyaggal telegyömöszölni, de annál inkább kell játszani velük. Viszont a kamaszok már nem játszani akarnak és bosszantja őket az öncélú tevékenység, hanem értelmes, fizikai feladatokat kell nekik adni, amiben sikerélményeket érhetnek el és büszkék lehetnek az eredményeikre, komoly szakemberek pedig a példaképeik lehetnek.

Az itthoni viszonyokra alkalmazva azt hiszem természetvédelmi őröket lehetne ezzel megkeresni, esetleg egyetemi tanárokat, akiknek élőhelyrekonstrukcióban tudnának segíteni a gyerekek. A svájci példa a vihar által elpusztított erdő újratelepítése volt, itthon inkább az ember által tönkre tett élőhelyek rendbehozására fektetném a hangsúlyt (hiszen a vihar természetes zavarás, szerintem nincs értelme emberi erővel "rendet tenni", amíg annyi általunk elrontott és igazán tönkre ment élőhely van). Például a székesfehérvári Sós-tó tanösvény létrejöttében sokat

segítettek egy középiskola diákjai. De eszembe jut a Fertőhanságban létrehozott vizesélőhely rekonstrukció is, ahol egyetemista koromban élőhelyet felmérni segítettünk a természetvédelem tanárnőnknek, ehhez hasonló feladatot is kaphatnának. Annak idején a Lánczos Kornél Gimnáziummal pedig békamentésben és békaterelő kerítés építésében vettünk részt.

Az erdőben, természetes környezetben való fizikai munka segít a kamaszok (akár viselkedészavaros gyerekek) személyiségfejlődésében, de itthon mindenképpen hozzátennék egy szemléletformálást is. Hogy ne csak a gazdasági célokat szolgáló, monokultúrás fenyőerdőt ültessük újra, hanem belekerüljön a természettel együtt élő, de a hibáit beismerő és ezen változtatni próbáló ember is. Nem csak a természetet mint erőforrást használó ember. 

Nagyon jónak tartom, hogy a gyerekeket nem féltik túl feleslegesen. Bármilyen idő is van, eső, hó vagy napsütés, a hét adott napján a projektben részt vevő svájci kamaszok illetve az erdei játszócsoport óvodásai mindenképpen kimennek a megszokott területükre. Így visszatalálnak a természethez, rájönnek, hogy nem csak ragyogó napsütésben létezik az erdő és lehet benne jól érezni magunkat. A kamaszok kezéből nem veszik ki az éles, veszélyes sarlókat, hagyják őket igazi felnőtt munkákat végezni. Velük együtt dolgozik az osztályfőnökük is, de szerintem a munka komolysága és felelőssége is motiváció önmagában is. 

Nálunk talán ez fokozott odafigyelést igényelne, mert itthon a szülők és a pedagógusok is nagyobb biztonságot várnak el a tanulóik, gyerekeik számára. Ez persze a szervezők részéről több munkát igényel, hogy meg kell tanítani a gyerekeket, hogy biztonságosan tudják használni a veszélyes eszközöket és nagyon oda kell figyelni rájuk aztán is, de úgy gondolom, azért nyugodtan a kezükbe adhatjuk. Ugyancsak fokozatosan érdemes a "rossz" időhöz is hozzászoktatni őket, és ezt se meglepetés szerűen és mértéktelenül bevinni az életükbe. Én a két gyakorlati nap alatt például rettenetesen felfáztam, pedig úgy öltöztem fel, ahogy télen szabadtéren szoktam dolgozni, pedig felnőtt vagyok. Mint mindenben, ebben se érdemes szélsőségesnek lenni, de az itthoni csak jó időben és csak nagyon biztonságos (és unalmas ?) dolgok helyett azért lehet másképp szervezni a gyerekek életét. 

Legjobban az óvodások erdei játszócsoportja tetszett. Ide hetente egyszer jönnek a gyerekek, a kicsik 2-3 órára, a nagyobbacskák már reggeltől délutánig, két éven át. Itt egy kezdetlegesen, kézzel felépített, természetközeli táborhely várja őket. Egyszerre 15 gyerek van itt és 3 óvónő.

Nyomokban hasonlít a waldorfra, ahogy reggel körbe ülnek velük az óvónők és beszélgetnek velük róla, hogy hogyan érzik magukat, épp mi foglalkoztatja őket. Utána különböző, fantáziát és mozgást fejlesztő játékok vannak. Például forgácsból kell előkeresniük manófigurákat. Sok, fából készült játék is van, "magas" les, nagy fa xilofon, sátor, amibe egy-egy gyerek bebújhat, pici manóházikó... A magaslesnél szoktak színjátszani is, legutóbb egy viselkedészavaros kisfiú kérésére eljátszották a Gombos Jim és Lukács, a masiniszta történetét. Többször is előadták, egyszer a szülőknek is, ez a kisfiú fejlődését érezhetően pozitívan befolyásolta. De minden gyereknek van lehetősége néha-néha kívánni valamit: befekszik a sátorba, a többiek körbe állják, énekelnek neki, majd kívánhat dalt, játékot. Ez az óvónő szerint a félénkebb gyerekek miatt különösen fontos, de mindenki szeret egy kicsit középpontban lenni.

Néha két csoportra osztják a gyerekeket, és az egyik csoport elindul, nyomokat hagy maga után, az utánuk jövőknek meg kell találniuk őket, amikor utol érik az első csapatot, cserélnek. Máskor a manókról írnak valamilyen mesét, kalandjátékot az óvónők, levelet kapnak a gyerekek egy manótól és ő üzeni meg a következő programpontot... Az erdei manók és a velük kapcsolatos mesék nagy szerepet kapnak az erdei játszócsoport életében. De persze figyelnek az állatokra is, egyik fontos szabályuk, hogy semmit nem bántanak, nem taposnak rá. (Ez itthoni viszonylatban fontos, sajnos sokszor nem figyelnek rá a felnőttek, hogy mit játszanak és mivel játszanak a gyerekek az udvaron és számos apró állat áldozatul esik). 

Különösen tetszett, hogy minden gyerek választhat egy fa barátot, amire madzaggal ráakasztják a gyerek nevét. Az óvónő igyekszik erősíteni a kapcsolatot a gyerek és a fa barátja között, például ha valamiért szomorú az óvodás, akkor oda is küldi hozzá, hogy mesélje el a bánatát a fa barátjának. Van az egész csoportnak egy nagy fa barátja is, amire egy bábut akasztottak, ennek ajándékokat is szoktak vinni és az óvónő meg is szokta személyesíteni. 

Tanultunk még a SILVIVA projektvezetőitől számos játékot, amiket szintén hasznosítani tudok a munkám során, a fent leírt tapasztalatok is meghatározóak voltak. Remélem nyári táborokban, rendezvényeken és madarász suli/ovi oktatásokon is tudom majd kamatoztatni a megszerzett tudást. 

Természetesen a csokoládévásárlást sem hagytuk ki, mint programpontot, és láttunk gyönyörű hegyeket is.

A svájci erdőben eltöltött idő is jó volt (az egyik játékban a hideg földön végigfekvést leszámítva), tényleg jó volt megtapasztalni, hogy két napig folyamatosan erdőben van az ember, függetlenül az időjárástól. Leginkább az tűnt fel, hogy minden gyönyörű zöld, olyan mohos tuskók és odúk, amik nálunk csak sötét, rejtett zugokban vannak, itt lépten-nyomon az út mentén találhatók, és még a nálunk sima, ezüstös törzsű bükköket is vastagon borítja a moha, nem látszik a kéreg. Erdőben mozgó apró állatokból viszont kevesebb van, ahogy ezt a főnököm megjegyezte, kisebbnek tűnik a biodiverzitás.

Nem véletlenül küldték régen a tanulni vágyó fiatalokat külföldre, tényleg sokat tanultunk mi is, de a legkedvesebb élményem tagadhatatlanul az erdei játszócsoport lett. 

Mabon - ősz, mesék, tündérek és vándorok

"A tündérek most is eljönnek, és a falról, a gyertyák fénye mögül fognak bennünket lesni :))"

 Melian

Régi adósságom, hogy végre bemutassak nektek egy számomra nagyon kedves kezdeményezést és csapatot. Tavaly tél óta sokat járok a Magyar Tolkien Társaság (barátainak csak "MTT") rendezvényeire. Részt vettem Tolkien születésnapján, Tolkien Klubbon, a Hobbit felolvasásán és Bombadil Toma falsh mobon is... legjobban a Kósza Kommandó különböző akcióit szeretem. Aki kevésbé jártas Tolkien világában, annak elmondom, hogy Aragornról, a titokzatos a vándorról kapták a nevüket, akit származására utalva dúnadánként vagy kószaként is szokás emlegetni. (A "kommandó" szócskát az eredeti alapító, a Telcontar nevű MTT tag tette a névhez). 

Jelenleg Melian, vagyis Kaszab Zsuzsanna vezeti a csapatot, hirdeti az eseményeket és talál ki programokat vagy bátorít másokat programszervezésre, akiknek a társaság profiljába illő ötletei vannak. (Ha idáig elért a kedves olvasó, bizonyára felfigyelt az érdekes becenevekre, személy szerint én ezeket nagyon szeretem, hogy itt az emberek Meliannak, Sirgonnak, Éogilnak, vagy éppen Lórien Illének hívják egymást. Nem, nem bolondok teljesen, viszont annál jobban szeretnek játszani). 

A Kósza Kommandónak köszönhetem, hogy végre megismerhettem a Budapest környéki legszebb kirándulóhelyek egy jó részét. Vidékiként valahogy eddig elkerültem ezeket, pedig sokat túráztam gimnáziumban és egyetemen is, de inkább a Velencei-hegység, Bakony, meg az Alföld került sorra, a budai hegyek mindig kimaradtak. Így velük voltam például a Rám-szakadékban, a Holdvilág-árokban, Vác környékén a Látó-kőnél is. Kedves, befogadó csapat, akik ráadásul nem rohannak úgy, mint a teljesítménytúrázók, mindig van idő beszélgetésre, madarak, virágok nézegetésére (ami nekem különösen fontos), és kapaszkodjatok meg, még pihenni is! Csak úgy elheverni a napsütötte domboldalban és nem menet közben, hanem kényelmesen lecsüccsenve majszolni az ebédet. És mégis mindig sikerül teljesíteni az útvonalat, sose rekedtünk még az erdőben éjszakára. Sőt! A kirándulás általában közös sütizéssel zárul a környék legjobb cukrászdájában. 

Ugyancsak a "kószák" eseményei közé tartoznak a kelta ünnepek után elnevezett közös tábortűz gyújtások. Ez is régi vágyam volt, hogy egyszer legyenek olyan barátaim, akik semmilyen őrült szektához nem tartoznak, mégis hajlandóak velem felnőtt fejjel is tündéresdit játszani. Ők pedig már évek óta ünneplik minden évben a Mabont, a Líthast, a Beltainet. Ilyenkor van tábortűz, persze a parázson sült finomságokkal, hátul a Kecske-hegyi kőfejtő falán mindig az alkalomhoz illő színű gyertyák égnek. Amikor a társaságba cseppentem, épp Thereon prezentált egy hangulatos ceremóniát: cédulákat adott körbe az ünneppel kapcsolatos felirattal, ezeket mindenki magában elolvashatta, elgondolkozott rajta, majd amikor az utolsó ember is elolvasta, beledobtuk a tűzbe. 

Mesemondóként persze én is igyekeztem hozzájárulni ezekhez az ünnepekhez, egy alkalommal tündérekkel kapcsolatos idézeteket és verseket osztottam szét, ezeket olvastuk fel. Idén, Mabonon pedig különösen büszke voltam, mert a párom és az én ötletemre Melian tündérmese estként hirdette meg az ünnepet. Bárki hozhatott tündérekkel kapcsolatos történeteket, ezeket felolvastuk a tűznél. Még olyan bátor mesemondó is akadt, aki a mesemondás hagyományaihoz híven fejből mesélt egy francia népmesét. Én kivételesen olvastam, Lázár Ervin Manógyár című könyvéből a címadó történetet. Amíg olvastunk, a nagy fa manóm, amit mesélésekkor díszletnek szoktam használni, Utri járt körbe, mindig annak az ölében ült/kezében volt, aki épp a mesét olvasta. Egy nagy, mélyen zengő rézcsengettyűt is vittem (a párom szerint hasonlít a hangja a tibeti zenélő tálakéhoz). Volt cigány mesénk, fantasy regény részlete, műmese és klasszikus népmese Benedek Elektől. Nagyon jó volt látni, hogy mindenki ennyire élvezi a mesék hallgatását és azt is, ha ő kerül sorra és olvashat, mesélhet. 

És igen, a tündérek pedig bizonyosan figyeltek bennünket a lángok mögül. :)

Gianni Rodari: Jácint úrfi a füllentők birodalmában

Annyi népmesés kötet után következzen egy meseregény is. Hiszen igazából ebből is nagyon sokat olvastam a nyáron, csak ezek nem szerepeltek a 11-es listán. 

Ezt a könyvet is Zalka Csenge Virág ajánlására olvastam, neki ez gyerekkori kedvence volt. Azért szeretem nagyon a meseregényeket, mert ezek is világot teremtenek, mint a fantasy, de mégse élnek a fantasyban unásig ismert klisékkel olcsó hatásokkal, rá vannak kényszerítve, hogy vér és szexualitás nélkül is érdekesek és izgalmasak maradjanak. 

A könyv ennek a reményemnek tökéletesen megfelelt. Kicsit bizarr világa van ugyan, az Alice Csodaországbanhoz hasonlít, de voltak benne szerethető karakterek és érdekes fordulatok, élvezhető, sajátos világ. Egyedül egyetlen fordulat nem tetszett, ami elvette a könyv derűjét, SPOILER ! nekem egy meseregénnyel egy szimpatikus szereplő halála nem fér össze, idegen a világtól SPOILER vége. 

Összességében fületlen, de mosolygós smilet rajzolnék az értékelő füzetembe ha még lenne. :) 

Dömötör Tekla (szerk.) Kergarec pokoljárása - Breton népmesék

Az Európa Kiadó igen népszerű Népek Meséi sorozatának egyik darabja. Én ugyan inkább más sorozatokat olvasok szívesebben, mert ez a sorozat inkább néprajzosoknak, felnőtteknek való, mint gyerekeknek, de itt a bretonok miatt olvastam el mégis, mert ők bezzeg érdekelnek. 

A végén volt pár állatmese meg együgyű emberekről szóló mese, amiknek nem örültem. (Nem szeretem ezeket a mesetípusokat). De a barlangban lakó tündérek, vízi emberek meséit szívesen olvastam, a különös lények érdekelnek, főleg, ha minél többet elárulnak a világukról, esetleg nevük is van.  Valami ilyesmire számítottam, leginkább ez a téma érdekel amúgy is. 

Tetszett, hogy konkrét helyekhez kötődnek a legendák, jó volna végiglátogatni a tündérbarlangokat. A keresztény dolgokhoz is egészen tetszetősen, „pogánymódra” nyúl hozzá, nem illedelmes és sótlan, hanem varázserejű az ima, Jézus fehér ruhás lovag képében jelenhet meg. 

Nem csak a meséket, de az utószót is szívesen olvastam, ahol a népről és a mesékről írnak. 

A keltákat szeretjük, na. :)

de kik is azok a bretonok?

"A bretonok (Bretoned) többségükben Franciaországban, Bretagne területén élő népcsoport. A bretonok eredetüket a 4. - 6. század között a Brit-szigetek délnyugati részéről, két hullámban érkező kelta telepesekre vezetik vissza. A breton nép nyelve abreton nyelv (Brezhoneg), amit ma kb. 365 000 ember ért, közülük 240 000 beszél folyékonyan.[1]

Franciaországnak az a régiója, ahol letelepültek, a bretonokról kapta ma is használatos nevét: Breizh bretonul, Brittany angolul,Bretagne franciául[2] – magyaros kiejtéssel: brézs. Bretagne és a bretonok a hat kelta nemzet közé tartoznak.

A Bretagne-ban és Franciaország területén élő bretonok számát csak megbecsülni lehet, mivel a francia statisztikai hivatal nem közöl ilyen jellegű adatokat. Bretagne lakossága 2007-ben 4,3 millió fő volt[3]. Becslések szerint 1914-ben több, mint 1 millió fő használta a mindennapi életben a breton nyelvet, Bretagne nyugati részén a lakosság közel 90%-a. 1945-re ez az arány 75%-ra csökkent és napjainkban az optimista becslések szerint is csak a lakosság 20%-a beszéli a nyelvet. A bretont folyékonyan beszélő 240 000 fő közel háromnegyede napjainkban már 65 éves vagy idősebb."

(forrás: wikipedia)