2012. június 6., szerda

Meséltem a Fehérvári Kézművesek Egyesületének kiállításmegnyitóján






Az a megtiszteltetés ért, hogy tegnap mesélhettem a Fehérvári Kézművesek Egyesületének kiállításmegnyitóján, Székesfehérvár egyik legszebb művelődési házában, a Szent István Művelődési Házban. A Fehérvári Kézművesek Egyesületébe sok népművész és iparművész tartozik, tojásfestők, szövők, ékszerészek stb. Nem egy közülük régi ismerőse a családomnak, anyukám volt kollégái, barátai, akiket kislány korom óta ismerek, és csodálom például Orsi ékszereit, Csilla néni festett bútorait. Ezért aztán külön örültem, hogy felkértek rá, hogy meséljek az eseményen. Így a jó hangulatot már megalapozta, hogy sok kedves, ismerős arc fordult felém a közönség soraiból, akik egészen kicsi korom óta ismertek. Egy kedves ismerősöm, F. Dőry Magdolna versmondó is eljött, ami szintén nagy meglepetés és megtiszteltetés volt, hiszen középiskolás korom óta járok Magdi előadásaira, most ő jött el az enyémre. 

A kiállítást Dr. Gelencsér József néprajzkutató nyitotta meg, aki nagyon érdekes dolgokat mesélt Székesfehérvár múltjáról, a régi vásárokról például: hogy a debreceni vásárt volt, hogy elhalasztották a fehérvári miatt, mert féltek, hogy nem mennének oda az emberek, mindenki Fehérvárra jönne. Valaha pedig akkora vásárok voltak a városban, hogy az árusok bódéi elfoglalták a teret a belvárostól egészen a Király sorig. A szűrt, amit a pásztorok akkoriban egy életre megvásároltak, egész utcányi sátorban árulták. 
Sajnáltam, hogy nem volt nálam ceruza és papír, szívesen végigjegyzeteltem volna az előadást. 

Ez után a rendkívül színvonalas beszéd után következett a mesélésem. Egy Fülöp-szigeteki népmesét mondtam el, többek között indiai kézjelekkel, úgynevezett mudrákkal kísérve. Ezen talán néhányan meglepődtek, de ahogy a kézművesek között is van iparművész és népművész, ugyanígy több irányvonal van a mesemondóknál is. Amit én képviselek, azt talán épp az iparművészethez lehetne hasonlítani: mert nem szó szerint ismétlem el a történeteket, nem beszélek erdélyi tájszólásban és nem feltétlenül magyar meséket mondok. De ahogy a Nagy Judit készítette iparművészeti ruhám magán viseli a kultúra nyomát, amiben készült, éppígy az én előadásaim is, hiszen magyar nyelven mesélek,  a szókincsem a magyar írók, költők, műfordítók és népmesegyűjtők munkáinak köszönhetően fejlődött. 
 (Egyébként például Berecz András is hajlamos megtéveszteni az embereket az öltözködésével, tájszólásával, de hallottam tőle már mongol népmesét is). 

De úgy éreztem, hogy a komoly tudományos előadás után üdítően hatott a kézjelekkel kísért, humoros történet. Nem régen sikerült megtanulnom utánozni a balkáni gerle hangját, amit az ember a két tenyeréből formált síppal tud elérni, ezt is belevettem a műsoromba. Kedves pillanata volt az előadásnak, amikor valaki a közönségből visszahuhogott nekem, és olyan is volt, aki megpróbálkozott velem csinálni a kézjeleket. Jó közönségem volt, reagáltak a történet humoros részeire, komoly felnőttek voltak többségében, nem gyerekközönség, mégis velem játszottak. 

A műsor zárása a művelődési ház igazgatónőjére és az egyesület egyik művészére hárult, majd újra megszólalt a tekerőlant, ami az elején össze is hívta az embereket. 

Méltó, kerek dolog volt ez így, új és régi dolgokkal, és valami örök igénnyel a szépre. Szép tárgyakra, zenére, mesére, hagyományokra és modern művészetre. 


Még pár fotó az igazán gyönyörű kiállítási tárgyakról. Nagyon színvonalas munkákat láthattunk, amik bátran felvehetik a versenyt a Művészetek Völgye, meg a Mesterségek Ünnepe vásárainak kínálatával, vagy a Néprajzi Múzeum állandó kiállításával. Aki erre jár, érdemes élőben is megnézni:










remek muzsika is szólt:



(fotók: Lovranits József)



2012. június 5., kedd

Wayqui - perui mesemondó Budapesten



Itt járt Wayqui! Kicsit le vagyok maradva itt az események sodrában, de a múlthéten újra Magyarországon járt sokak nagy kedvence a tavalyi Holnemvolt Fesztiválról: egy perui mesemondó! :)




"Wayqui, a 2011-es Holnemvolt Fesztivál egyik fellépője 11 éve kutatja és meséli hazája ősi történeteit; szavaival képeket és érzéseket hív életre; humorral, csodás képzelőerővel és valós érzelmekkel tárja elénk Peru és a világ népeinek színes és változatos hagyományait.

Wayqui utazó mesemondó, a világ számtalan országában megfordult már. Ő az egyik alapítója a „Cuenta Memoria” nemzetközi mesemondó vándorfesztiválnak, és ő alapította az első mesemondó iskolát Peruban. 16 országban tartott már előadásokat és mesemondó tanfolyamokat." 





Egy lelkes hallgató mesemondós videókat (!) is tartalmazó beszámolója: itt .



2012. június 2., szombat

Mesekönyv


Egy készülő mesekönyvbe illusztrációkat várnak június 15-ig, többek között az én mesémhez is! Bárki rajzolhat, nincs kötött életkor!

A mesém itt: Tündértó



III. KATEGÓRIA
felnőtt
ILLUSZTRÁLJUNK EGYÜTT MESEKÖNYVET!
Az itt közzétett mesékhez 2012. június 5-ig várunk szabadon választott technikával készült A/4 méretű, kizárólag papír alapú illusztrációkat. A rajz hátuljára írd: a választott mese címét és szerzőjét, valamint a neved, életkorod, az iskolád nevét és az e-mail címed!
Beküldési határidő: 2012. június 15.
Beküldési cím: Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központ
1105 Budapest, Szent László tér 7-14.
A borítékra írd rá: Az én mesém
Az eredményhirdetések szeptemberben lesznek az VI. Országos Mesefesztiválon.
A legjobb alkotásokból szeretnénk megjelentetni Az én mesém c. mesekönyv 5. kötetét.


Laini Taylor : Füst és csont leánya - beszámoló egy könyvről és egy könyvbemutatóról


Karou, Bori és Anne









Tagadhatatlanul a huszonegyedik század. Prága. Egy tizenhét éves, magányosságát, érzékenységét flegma modora mögé rejtő lány keresi a helyét, önmagát két párhuzamos világban. Félresikerült szerelmek, furcsa, de mégis szerető "család", félig sikerült baráti kapcsolatok jelzik a lány útját. Hova indult? Kit keres? És kiket fog megtalálni?

 1943, Magyarország. A vége felé közelít a második világháború. Egy tizenhat éves, szőke, kissé túlságosan jól nevelt, magányos, gátlásos, a külsejével, önmagával küzdő diáklány, Bori próbálja megtalálni önmagát és a szerelmet egy széthullani készülő világban. A lány zárdában nevelkedik, de még a zárdában is létezik humor, lehet rajongani kedves, fiatal énektanárnőkért, irigyelni a szerencsésebb külsejű barátnőket. És persze ott a szokásos dilemma is: hogy melyik fiút válassza, a vagány, városi srácot, vagy a különös, lázadó, politikába is belekeveredő Milánt? 


Az ezerkilencszázas évek eleje, Kanada. Egy vörös hajú árva lány utazik új befogadó családja, talán végre igazi otthona felé. Anne. E-vel. ;) Egy erős, a vidéki munkában segíteni tudó fiúgyereket vártak, de ő érkezik. De talán mégis ő az, aki az idős testvérpárnak meg a környékbelieknek hiányzik az életéből? Aki teremtő fantáziával legendákat, kísértet históriákat álmodik a mindenki által unásig ismert tájba, humorával, fantáziájával, életszeretetével még a legmogorvább emberek szívét is meghódítja? 






(bónusz: 


1999. Magyarország. Két copfos, barna hajú. felső tagozatos  gyereklány kuporog egy széken a meggyfa alatt. Nyár van. Olvas. Pöttyös/csíkos könyveket számolatlanul, Rejtőt, néha nagy mérgesen kötelezőket... Moldova Györgyöt és Rendőrkémeket is. Titkosrendőrnek vagy légionáriusnak készül. 


Hát egyik se lett belőlem.) 



A díszlet sokat változott, de a lényeg mégis ugyanaz. :)


Tehát a könyvről: Laini Taylor : Füst és csont leánya


Talán egy hónapja lehetett, hogy Kapitány rákérdezett, volna-e kedvem előolvasni könyveket, és amikor konkretizálódott a dolog, nagy lelkesen jelentkeztem is. Vesztemre. Legalábbis az első pár fejezet elolvasása után határozottan így éreztem. A történet valóságos szála nagyon nem nekem való volt, valahogy mesterkéltnek, túlzónak, egy bizonyos életkorú, érdeklődésű emberek  vágyait a giccs határáig beteljesítőnek éreztem. Karou túl tökéletes volt, túl irreálisan menő, minden sikerült neki és minden nagyon vagányul goth volt körülötte. Pedig én szeretem a goth stílust, de a koporsót mintázó asztalok, vámpír pasi, Prága, tetoválások, és a fejéből kéken növő haj még nekem is túl sok volt így együtt. Nem beszélve a humorosnak szánt, enyhén pornografikus részekről, amik inkább fájdalmasak voltak, mint viccesek. 

De amikor végre a helyszín a valóságból átváltott a kimérák, szeráfok világába, egy nagyon lendületes, sodró cselekményű fantasyba csöppentem bele. Talán Gaiman Soseholjára emlékeztetett, de dicséretére legyen mondva, hogy Gaiman állandó, indokolatlan kegyetlenkedése nélkül, mégis a rá jellemző érdekes, izgalmas világgal. Nekem az is tetszett, hogy nem egészen azt kapja az ember, amire a fülszöveg alapján számít, az "angyal" meg az "ördög" szerelmét, hogy nem teljesen húzható rá a dologra a kereszténységből ismert Menny és Pokol. Nem egy újabb Ember tragédiája, nem egy alternatívája a Bibliának, kicsit képen csapja az ilyesmire számító embert, és klisék helyett egy egészen eredeti világot teremt. A sztori már kevésbé eredeti, úgy látszik, Rómeó és Júlia még párszor eladható az embereknek, de ez igazán nem hibája, Shakespeare maga sem az első volt, aki leírta és az egyik kedvenc koboldos filmem alaptörténete is ez. Mire a két világ viszonyai kibontakoztak, már megszerettem Karout is,  talán érteni véltem a kezdeti dolgait, botladozásait. Bár még mindig úgy vélem, hogy egy kicsit szerethetőbb, életszerűbb lett volna, ha valamivel sutább, esetlenebb, de az utólag megismert "családi háttér" fényében valamennyire érthetőek az okai. Amikor megérkezett a történetbe a második férfi, már nem bosszankodtam az újra kicsit félresikerült szexualitáson, de abszolút hatott rám az érzelmi szál. (És más könyvekkel ellentétben örülök, hogy nem én vagyok a főszereplő, olvasás közben lopva megcirógattam a saját páromat, baromira örülve a ténynek, hogy nem egy angyal). 


Másfél nap alatt sikerült elolvasni a történetet, és közben semmi értelmes cselekedetre nem voltam rávehető, ebédelésre is csak hosszas győzködés árán. Utána pedig még napokig töprengtem a végkifejleten, és a lehetséges folytatáson, mert hogy egy sorozat első részéről van szó. No meg azon, hogy ha mégis én lettem volna Karou, mihez kezdtem volna a helyzettel. 

Szeretem az erős női szereplőket, nemrégen az Északi Hősöket olvastam, amiben szintén azok a történetek ragadtak meg leginkább, amiben nő volt a kardforgató bajnok, de Szabó Magdától is szívesen olvasok a lélekben igen erős asszonyokról, lányokról. Karou is ilyesvalakivé érik, akire fel lehet nézni, aki példa, akiért szívből izgultam a történet során. A könyv másik nagy pozitívuma a nyelvezete: nekem mindig nagyon sokat számít, hogy a szerző vagy a fordító hogy használja a nyelvet. Nem egy, mások által kedvelt könyv vérzett el nálam azon, hogy bosszantott a stílusa, erőltetetten szleng és régies szavak használata, pongyola hétköznapiság ami néhány szerintem gyengébb fantasy jellemzője. Néha a könyv szerzője is magyar, mégis olyan, mintha önmaga rettenetes fordítása lenne. A Füst és csont leányánál viszont nem ez a helyzet. Nem hogy nem zavart, kifejezetten jó volt olvasni, és számomra az egyik legfontosabb dolog a könyvnél, hogy a szöveg nem pusztán a történet hordozója legyen, önmagában is szórakoztasson, foglaljon le. Különben a legjobb sztori se ér semmit. A könyvbemutatón arról is esett szó, hogy hogyan lehetne újra elismertté tenni az ifjúsági irodalmat. Szerintem ez például egy nagyon jó eszköz rá, hogy népszerű témájú regények mégis igényes szöveggel jelenjenek meg. 

A könyvbemutató sokat hozzáadott számomra a könyvélményhez, nagyon örültem, hogy a részese lehettem. Túl azon, amit már a korábbi írópályázat kapcsán is megállapítottam, hogy a Kossuth Kiadó munkatársai mernek emberek lenni, ismerik, kedvelik az olvasóikat, játékosaikat, mernek gesztusokat tenni feléjük, most annak is nagyon örültem, hogy a frissen olvasott könyvről hallhattam például a szerkesztő és a fordító, meg más munkatársak véleményét is. Sok mindenben abszolút egyet is értettem velük, például Földes Lászlóval abban, hogy a könyv világa, az események sodrása nem csak "női" olvasóknak élvezhető, és azzal is, amit a szerkesztőnő mondott, hogy a szerelmi szál komolyan vehető, átélhető, súlyosabb dolog és nem egy habkönnyű és jelentőség nélküli valami. Választ kaptam egy engem is foglalkoztató kérdésre, hogy miért is igényeljük, hogy a valós életben is ábrázolható történet, konfliktus, dráma egy nem mindennapi környezetbe, idegen világba kerüljön: talán azért, mert annyi inger ér bennünket manapság, annyi bajról, furcsa történetről hallunk, hogy talán fel se figyelnénk rá, ha nem lenne ott a fantázia világ körülötte. Ez is egy lehetséges válasz. 

Leginkább mégis annak örültem, hogy megismerhettem Gálvölgyi Juditot, aki ezt a könyvet is fordította, így rögtön magyarázatot is kaptam az igényes nyelvezetre. Korábban keveset tudtam a hölgyről, de rögtön megütötte a fülem, amikor beszélni kezdett, és az egyik kedvenc könyvemet, Gerald Durrell A hahagáj című művét említette, hogy azt is ő fordította, sőt, mint kiderült, A szilmarilokat is. Akkor már tudtam, hogy nem akárki áll előttem. Kicsi, barna, nagyszemű néni, olyan meggyőző humorral és intelligenciával, amit drága Szabó Magda óta nem nagyon tapasztaltam. Személyében Rodolfo lányát, és a "Rodolfo így csinálja" könyv szerzőjét is tisztelhetjük. Sok érdekes, vicces dolgot mesélt a munkájáról, nem csak az aktuális könyvről, rengeteg iróniával, keresetlen őszinteséggel. Például azt, hogy mennyire rémes Danielle Steelt fordítani. :D 

Ahogy egy kedves barátnőm szokta mondani, engem "megvett", kilóra. Dedikáltattam is vele a könyvet, ami így, ennek a délutánnak az emlékével csak még nagyobb értéket képvisel számomra. Érdekes ez, ahogy a könyvek a történet mellett még egy jelentést kapnak: a Vándorsólyom kisasszony nekem Kapitányt jelenti, a matrózokat, a különös fotókat és az írói játék remek kihívását, Karou története mellé pedig Gálvölgyi Judit hangja, humora társul nekem örökre.


Kapitány beszámolóját olvashatjátok itt , László Ági riportját Gálvölgyi Judittal pedig itt .

Ajánlom őket szeretettel. :)



plusz adalék: a könyvben szereplő "törőcsont" babonája már anyukám gyerekkorában is ismert volt Magyarországon. Kislány koromban én is szárítottam a vasárnapi ebédből maradt tyúk mellcsontot, de arra már nem emlékszem, hogy eltörtem-e, vagy mit kívántam. . 





2012. május 24., csütörtök

Ádám, Zsombor meg a többiek

Bizonytalan dolgokról hírt adni nem szeretek, inkább hallgatok. Nem mindenki van így ezzel, mások az első halvány sikereiket nagy dobra verik, hogy annál is nagyobbnak és erősebbnek látszanak. Én inkább arról szeretek beszámolni, ami már biztosan az enyém.

Jó néhány évvel ez előtt vonaton utaztam valahová, és odalent a peronon egy tábláját fontoskodva lóbáló vasutas nő állt, valaki oda is kiáltott neki, azt hiszem, Marikának hívták. Én akkor rettenetesen irigyeltem ezt a Marikát. Hogy azon az állomáson ő a forgalmi szolgálattevő. Vagyis hogy van neki helye a világban, egy szerep, ami tökéletesen rá méretezett, mindenki tudja, hogy az ott az ő helye, el tudja látni a feladatát stb. Mint az állatoknál a niche. Nem adtam volna sokért, ha nekem is lett volna egy olyan doboz valahol a világon, rám méretezett "niche fülke", amibe beleférek, egy feladat, amit el tudok látni. Ha nekem is helyem lett volna végre valahol a világban. De szerintem értitek, mire gondolok, még ha furcsán is sikerül elmagyarázni. 

Azt hiszem, megtaláltam végre a helyem. És semmihez nem fogható érzés, hogy olyan feladatokat kapok, amiket nem csak hogy el tudok látni, de még szívesen is csinálom (és nem egy laborban kell rostokolnom például, azon rettegve, hogy pontosan mérem-e ki a fránya oldatokat). Lassan két hónapja a Madártani Egyesület oktatási munkatársa vagyok. :))) Első sorban nagycsoportos óvodásokkal, és alsó tagozatosokkal foglalkozom, akiket egyre jobban megszeretek. Sajnos még nincsenek állandó csoportjaim, de már sok-sok óvodában jártam vetített képes foglalkozást tartani, vagy egy-egy parkban, udvaron meséltem a csoportoknak madáretetésről, a fiókák életéről, vagy figyeltük együtt a gyerekekkel a madarak hangjait. Nem csak én beszélek persze, sokat játszom, beszélgetek is a gyerekekkel, ez nekem még érdekesebb is, mint újra és újra elmondani egy-egy madár tulajdonságait. Alig van olyan csoport, amelyik ne ismerné fel a szén és a kékcinegét is, képről tudják, hogy melyik a jégmadár, legutóbb egy kisfiú még azt is tudta, hogy a 2013-as év madara a gyurgyalag lesz. :D Szóval nagyon okosak. És azokat a dolgokat is megjegyzik, amiket én mondtam, ha a foglalkozás elején még a többségnek a sas meg a papagáj volt is a kedvenc madara, a végére lesz egy csomó sárgarigó, csuszka, őszapó és egyéb madár is. Van ennek a foglalkozásnak egy nagyon kedves pillanata, amit a főnökömtől tanultam: amikor megérkezik a csoport, és bemegyünk a parkba, mindig nekem is kell egy párt választanom a gyerekek közül, akivel sétálok a csapat elején. Nem egyszer a csoport "rosszgyerekét" kapom páromul, fegyelmezési célzattal. :P De aztán ezekkel a kölykökkel tényleg nem szokott probléma lenni, sőt, velük sikerül a rövid negyvenöt, ötven perces foglalkozás alatt a legközelebbi kapcsolatba kerülni: van idő megkérdezni a nevüket, kedvenc madarukat, néha hagyom, hogy ők döntsék el, hogy milyen irányba induljunk. Rövid idő alatt is nagyon meg lehet kedvelni őket. És még csak el se fáradok bele, ha esetleg két vagy három foglalkozást tartok egymás után. Még ha reggel kedvetlenül is kelek fel, és reménykedem titokban, hogy szakadó eső lesz és elmarad az egész, mire kiérek a park bejáratához, már alig várom hogy jöjjenek, és ha megérkeznek, már csak mosolyogni tudok. És nem fáradt meg álmos vagyok foglalkozások után, hanem inkább olyan, mintha egy vödör kávét ittam volna meg. :P 

De érdekes módon nem volt ez sokkal másképpen a Fülemülék éjszakáján sem, ahol felnőtt csoportot vezettem, bár ott volt egy kezdeti lámpalázam az idősebb "közönségtől". 

Ahogy ezt már a szép (?) emlékű növényrendszertan vizsga kapcsán is emlegettem, én az embereket szeretem. Vagyis, hogy szeretem az embereket. :P Különös tekintettel a gyerekekre. 




(kissé homályos, de bizonyító erejű fotó. :P foglalkozást vezetek a Millenáris Parkban)



2012. május 23., szerda

Schmidt Egon


Már régen írtam ide idézetet, verset vagy mesét. Nem mintha velem épp nem történne semmi, de az alábbi idézet annyira kedves, hogy mindenképpen szeretném megosztani. Talán azért is aktuális, mert a szerzőjét, Schmidt Egont a hétvégén a Madártani Egyesület tiszteletbeli elnökévé választották. :)


(fotó: Orbán Zoltán)



"Egy kislány állt mellém, olyan háromévesforma, akár a legnagyobb unokám. Nem szólt egy szót sem, csak nézett nagy, sötét szemeivel. Figyelte, amint belenyúlok a papírzacskóba, és követte a tekintetével a kenyérdarabot is a levegőben. Amikor a sirály elkapta és tovább repült vele, mindig elmosolyodott, de amikor rám pillantott, nyomban komoly arcot vágott megint. Csak a szemei csillogtak huncutul, azokon nem tudott változtatni. Kivettem egy kenyérdarabot a zacskóból, és feléje nyújtottam. Először önkéntelen mozdulattal a kezét nyújtotta ő is, de gyorsan vissza is kapta és az oldalt álló apukára nézett. Csak amikor ő mosolyogva bólintott, akkor fordult felém újra. Kicsit félénk, bizonytalan mozdulattal vette át a kenyeret, de láttam, hogy utána erősen kis markába szorította. Aztán odament a korláthoz, és nézte a sirályokat. Azt hittem, nyomban odadobja közéjük a kenyeret, de tévedtem. A kislány várt és válogatott. Figyeltem a kezét és a tekintetét és láttam, hogy hogy folyton az egyik sirályt célozgatja. Nem volt nehéz megismerni, mert a bal szárnyán az egyik evező törött volt és a foghíj messziről látszott. Lehet, hogy a kislány is erről ismert rá, mert makacsul ezt a madarat nézte. Többször is dobni akart, de az utolsó pillanatban mindig meggondolta. Szorítottam neki, hogy sikerüljön, de készenlétben tartottam néhány falatot arra az esetre, ha másik sirály kapná el a kenyérdarabkát. Erre azonban nem volt szükség. A piros kabátos kislány éppen a legjobbkor lendítette meg a karját, a sérült tollú sirály nagy lendülettel alulról érkezett, egy pillanatra megállt a levegőben, aztán ügyesen a csőrébe fogta a jókora kenyérdarabot. A kislány tapsolt örömében, egy pillanatra minden másról megfeledkezett. Aztán gyors pillantást vetett felém, megpördült, de a mosoly még ott volt az arcán, amikor apukájához futott. "

/Schmidt Egon: Itt az Oxigén!/



2012. május 6., vasárnap

Fülemülék éjszakája 2012. - rekordot döntök

Először is tartozom egy vallomással, amivel biztosan megosztom az embereket, de el kell mondjam: én szeretem a facebookot. Leginkább azért, mert könnyedén tudok kapcsolatot tartani a barátaimmal, könnyebben találok meg embereket, akikkel szeretnék jóban lenni, és különböző jópofa programokra szervezhetek "eseményt". Jóval több embert meghívhatok, mint ahánynak az email címét, telefonszámát tudom, az után örülhetek neki, hogy ki mindenki jelentkezik fel rá, akit szívesen látok viszont. Egyetemista korom óta mindig igyekszem a barátaimnak, kedves ismerősöknek érdekes programokat ajánlani, akár az emlegetett közösségi oldalon, akár emailben. Szeretem összeismertetni a számomra szimpatikus embereket, és egy mesefesztivált, előadást, madarászást csapatban átélni is jó, hozzá ad valamit a dolog hangulatához.
A szép emlékű szegedi kocsmázásokat leszámítva azért persze nem szoktak "tömegek" megjelenni az invitálásra, de egy-két ismerős arcnak is mindig nagyon megörülök. A szegedi madarászok egy délutáni programjára egyszer négy évfolyamtársnőmet is sikerült elcsalogatnom, aminek nálam jobban csak a helyi csoport örült, akik rögtön be is írattak minket a jelenléti íves könyvükbe, és ők is elkönyvelhettek némi sikerélményt, hogy új arcok jelentek meg a rendezvényükön. :P (Ráadásul milyen helyes, fiatal lányok). :PP 

Ám de tegnap sikerült megdöntenem a rekordomat: hat ember is az én meghívómnak köszönhetően látogatott el a Hajógyári-szigetre a Fülemülék éjszakájára. :D A megjelent, legalább kilencszáz (?) főhöz képest ez kicsiség, de azért én rém örültem neki. Ezúton is *lelkesen integet* köszi hogy eljöttetek, és nagyon örültem nektek: Soldier és Réka, remélem legközelebb is jöttök, jó volt viszontlátni titeket, illetve örülök, hogy megismerhettem Soldier húgát is. Jó alkalom volt a fülemülézés korábban csak internetről ismert, ám de nagyon szimpatikus emberekkel való személyes találkozásra is, nektek is nagyon örültem, Erui és Milán, és azt a bagolyhallgató túrát tutira megszervezem idén, mert nagy ötlet. Végül de nem utolsó sorban főleg köszönöm Skadimnak, hogy az első túrától az utolsóig végig kísért, érdeklődött és biztatott, amikor nekem kellett túrát vezetnem. 
Sokat számítottak, lelkesítettek az ismerős arcok, mert eléggé izgultam, de végül minden jól sült el. 

A madarásztáborokhoz képest most kissé fordított volt az arány: a táborban sokszor azon bosszankodunk, hogy sok a madár, és alig néhány táborozó lézeng, aki "szedne", most látogató volt annyi, mint a tenger, és hálóval fogott madárból alig néhány. De legalább pont sikerült megfogni egy fülemülét, mindenki megnézhette a szép, vörhenyes faroktollait, nagy, fekete szemét. A közönség hosszú-hosszú sorfala előtt körbehordoztak egy csuszkát is, ami szintén a hálóba akadt, és egy "mentett" cinkegyereket: utóbbit egy jó szándékú ember összeszedte, arra gondolva, hogy biztosan elárvult, kiesett a fészekből. Pedig a kicsit már "repülős", ugrálni tudó, kitollasodott madárfiókák sokszor maguktól ugrálnak ki a fészekből, és a szülők nem hagyják magára, tovább etetik: így van ez a rigónál, fülemülénél, vörösbegynél is. De legalább ez a cinege fióka most a természetvédelmet szolgálta a balszerencséjével, mert egy fajjal több volt, amit a látogatók közelebbről megnézhettek.

Három madarásztúrán is sikerült részt venni: az elsőt Zoli vezette, én meg kaptam a lehetőségen és megnéztem, hogy milyen útvonalon megy, kb mennyit beszél egy madárról, hogy majd a későbbiekben tudjam mihez hasonlítani magam. Igen jól sikerült, sok madár szólalt meg, még az eleségért követelőző harkályfiókák hangját is hallhattuk. A következő túránál kissé összeugrott a gyomrom diónyira, mert ott nekem kellett kalauzolnom a majdnem harminc fős, csupa felnőttekből álló csoportot, (gyerekek előtt sosincs lámpalázam, de felnőtt csoportot most először vezettem), de a félelmetes " A CSOPORT"ból nagyon gyorsan csapat lett: kedvesek, érdeklődőek, lelkesek voltak, sok madarat ismertek is már, de tudtam nekik újat is mondani. Jót beszélgettem egy nyugdíjas madarász bácsival, meg egy biológia tanárnővel. Mindenki lelkesen körbefényképezte a közelünkben pózoló örvös galambot, hallgattuk a barátposzátát, fülemülét, seregélyeket, énekes rigót. Kiderült, hozzám hasonlóan többen hallottak már téli éjjel éneklő feketerigót, megbeszéltük, hogy ezt miért teszi. 

Amikor elbúcsúztam tőlük, néhányan még ott is maradtak beszélgetni, az után Skadival csatlakoztunk az utolsó esti sétához levezetésképpen: akkor már csak egy álmos szarkát sikerült látni, de a lassan sötétségbe boruló szigeten sétálni így is hangulatos volt, és Laci érdekes dolgokról mesélt. Csak akkor kaptam kis híján szívrohamot, amikor hirtelen két fehér alak termett mögöttem: a rettenetes jelenségről gyorsan kiderült, hogy a szüleim azok, akik egy ideje orvul követtek bennünket, így még ők is bekapcsolódhattak a sétába, ünneplő ruhásan, ballagásról jövet. Anyukám pedig egy kis helyes, macskabaglyos kitűzővel is gazdagabb lett anyák napi előzetesként. :)


Én rendkívül jól éreztem magam, remélem mindazok így vannak vele, akik eljöttek, és várok mindenkit szeretettel a Madártani Egyesület későbbi programjaira is!