A helyszíni szépírói versenyre beadott munkám

Az előző bejegyzésemben említett, New York Irodalmi Páholy Helyszíni Szépírói Versenyen ezt a szöveget írtam. A feladat az volt, hogy Karinthy versének első két sorát kaptuk meg, ezt kellett folytatni tetszés szerint prózában vagy versben, maximum 3000 karakterrel, és fél kettőtől négy óra negyvenig dolgozhattunk rajta.

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Mindenkinek, hiszen elmondom neked, te tovább meséled majd a gyermekednek, a kedvesednek, bárkinek, akit érdemesnek tartasz rá, aki megőrzi és továbbadja. Mert a titok nem veszhet el, jelen kell lennie örökké a tudásnak az emberek között. Szükségünk van rá, igazabb, jobb szerethetőbb hely lesz a világ, amiért ott van benne.

Mint az erdőben a talajon, gyökerek között és az ágakon megbújó madárfészkek, amikről minden  tudós meg kiránduló sejti, hogy ott kell lenniük valahol. Pihével gondosan kibélelt, vagy sárral ügyesen kitapasztott fészekcsészék, bennük a sok apró, pettyes, halványkék vagy piszkosfehér, alig körömnyi tojás. Nem könnyű rálelni, van, aki sose látja élete során, hol költ a csilp-csalp füzike, nem lát gyökerek zugában felnövekvő vörösbegy fiakat. De mégis, ha valaki végigsétál a fák között, érzi a friss avar illatát, hallgatja az ezernyi neszt, úrrá lesz rajta valami különös érzés.

És ez még csak egy a tavaszi erdő, meg a világ számtalan törékeny csodája közül.

Ilyen az én titkom is, jól figyelj a szavamra: Arról van szó, hogy léteznek tündérek.

Egyesek közülük aprók, elférnek a vörösbegy meg a füzike fészkében. Sőt, egész kis társaságok ülhetnének le némi kellemes eszmecserére egy-egy ilyen fészek szélére, mint minálunk egy kávézóasztalhoz. Jól gondolod, ők azok, akik tenyérnyi réteken lejtenek vidám táncokat.

Más tündérek viszont akkorák, mint mi, emberek, és velünk, közöttünk élnek. Csak ügyesen elbújnak, és kevesen veszik észre őket, ha egyáltalán. De biztosan történt már veled is olyasmi, hogy forgalmas helyen jártál, akár a metrón, és láttál valakit, vagy érezted a közelségét, akitől vagy amitől megmagyarázhatatlan módon jó kedved lett, visszakaptad a nap közben elveszített energiád, életkedvedet... Esetleg egyszerűen csak furcsán, de mégis nagyon jól érezted magad, mint az az ember, akiről az előbb meséltem, aki az erdőben bóklászik tavasszal és elhalad egy madárfészket rejtő fa, bodzabokor mellett. A világ valójában tele van tündérekkel. Ők azok, akik miatt egy kicsit mégis élhetőbb hely a világunk, titokzatosabb, szerethetőbb. Elég, hogy ott vannak benne, és sejtjük a létezésüket.

Nekik persze cseppet sem könnyű a helyzetük. És talán néha szeretnének akkorkák lenni, mint az erdei társaik, és gondtalanul táncolni holdvilágos éjjeleken. Nem ismerni a város piszkát, nem mérkőzni minden nap lélektelen, gonosz emberek légióival, mégis az emberekért. Talán elhajózhatnának máshová, mint Tolkien tündéi, mégsem teszik. Nekik ez az otthonuk, a poros nagyvárosok, akár Budapest is. És bármilyen furcsa, szeretnek bennünket, embereket.

Születésük előtt ugyanis minden tündér hazát választ magának, és a szerint születik a Földre, vagy más vidékekre. Itt aztán talán ezerszer megbánják a döntésüket, mégis kitartanak.

 Arra kérlek, ne feledkezz meg a történetemről. És ha legközelebb akár az utca forgatagában látsz egy sápadt arcot, keskeny, fehér, ideges kezet... Ha csak érzed, hogy ott van valaki, kell lennie ott valakinek, talán megadatik, hogy felismerd őt. Nem tudom, hogy fog kinézni, öreganyó lesz-e,  vagy fiatal lány. Vadidegen, esetleg olyasvalaki, akit régtől ismersz, mégse figyeltél fel rá korábban. Egy kortalan, törődött arc. Pontosan tudni fogod, milyen egy halhatatlan szemébe nézni.

 Ne hagyd magára, egyedül küzdeni a világgal. Legalább küldj felé egy bátorító mosolyt, mert nekik éppúgy szükségük van a mi szeretetünkre, mint nekünk arra, hogy velünk legyenek.

a szöveg itt is megtalálható az irodalmipalyazat.hu honlapján, ha tetszett, lehet tetszikelni! :) 

Klikk ide! :)

New York Irodalmi Páholy Helyszíni Szépírói Verseny

Történt egyszer, jó néhány évvel ez előtt, hogy egy ismerősöm megmutatta nekem a New York Kávéházat, és elmondta, hogy ez itt egy nagyon szép hely, de ide nem megyünk be, mert itt még egy kávé is megfizethetetlenül drága. Hát jelentem, én bizony bent jártam, és még kávéztam is.

Az Irodalmipalyazat.hu és a New York  jelenlegi vezetősége úgy gondolta, hogy megpróbálják feléleszteni a kávéházhoz kötődő irodalmi hagyományokat. Ennek a kezdeményezésnek a részeként irodalmi esteket szerveznek itt, illetve nekik köszönhetően vehettem részt ezen a helyszíni irodalmi pályázaton. Ez, hogy "helyszíni", nekem különösen tetszett. Korábban részt vehettem egy hasonló versenyen a Kossuth Kiadónál, ahol néhány óránk volt a kiadott feladat megoldására. Ez a mostani annyiban különbözött tőle, hogy valamennyiünknek fizikailag is meg kellett jelenni a pályázat színhelyén, és ott helyben kellett megírni a műveket, nem otthonról beküldeni. Azért szeretem az ilyen típusú feladatokat, mert ilyenkor az irodalmi pályázat résztvevőivel is megtörténhet az, amit annyira irigyelek a sportolóktól például: hogy lesznek játékostársaik, akikkel lehet együtt izgulni, elismerni a másik teljesítményét, és sokkal-sokkal élőbb az egész. Itt még személyesen is összeismerkedhettünk a többiekkel, sőt, nagy örömömre a játékosok között felfedeztem néhány régi ismerősömet. Leginkább a középiskolai magyartanáromnak örültem meg, akitől évekig tanultam írni, afféle második apám és mesterem. Nevettünk is magunkon, hogy ez most mester és tanítványa meccs lesz.

 A kávézó asztalainál kettesével foglaltak helyet a pályázók, mindenki előtt ott volt a laptopja, és amikor az óra elütötte a fél kettőt, akkor hangzott el, hogy mi a feladat. Karinthy versének első két sorát, "Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek" kellett folytatni, akár prózában, akár versben. Nem értettem igazán egyet Turczi Istvánnal abban, hogy ez sokkal szabadabb dolog lenne, mint egy témamegkötés. Sőt, azt hiszem, hogy ha csak egy két, három szóból álló címet adtak volna meg, azzal könnyebben boldogultam volna, mert így, hogy ez a nem általam, és jóval régebbi korban megfogalmazott, közismert szöveg került bele az én történetembe, nehéz volt úgy igazítani, hogy ne hasson idegenként. Már a Kálnoky pályázatnál is zavart egy kicsit, hogy valaki másnak a szövegével kell dolgoznom. De sikerült megoldani a dolgot, a rendelkezésre álló majd' három órából kettő alatt meg is írtam, és úgy érzem, megérdemeltem a kávét meg a süteményt. :P Mert hogy a pályázókat szép nagy svédasztal várta, én pedig nagy boldogan kóstoltam végig a néhány éve még elérhetetlennek tűnő sütiket, kapucsínót és narancslevet. A verseny után körbevezettek minket a kávézóban és a szállodában: a New York inkább palota, mint kávéház, lenyűgözően szép, igazán megérdemelte a világ legszebb kávéháza címet. Az oszlopok és a falak gazdagon díszítettek, nagyon tetszett a tágas, nagy belmagasságú, középső, belső rendezvénytér, az olasz bútorzattal. (A hölgy, aki körbevezetett minket, azt mesélte, hogy az olasz üzemeltetők műemlékvolta miatt semmit sem változtathatnak az épületen, ezért egyéb dolgokkal igyekeznek hangsúlyozni az olasz mivoltukat: ami a bútorozást illetően ez engem egyáltalán nem is zavart, annál többet kínlódtam viszont a feladat megoldása alatt a szüntelenül harsogó olasz zenétől, amitől dögnehéz volt az írásomra koncentrálni). Megnéztük a korábbi Szivar Bár helyén nyílt Nyugat Bárt is, Nyugatos szerzők képeivel a falakon: a többihez képest modernebb, de szép része volt ez is az épületnek.

A kávézó körbesétálása után Juhász Ferenc irodalmi estjén vehettünk részt, amin az idős költő több barátja is jelen volt: egy festő és egy zeneszerző. Sajnos a hangosítás hagyott némi kívánni valót maga után, így nem mindig sikerült követnem a beszélgetést, meg a megzenésített versek néhány szaváról is lemaradtam, de azt sikerült megállapítanom, hogy Juhász Ferenc nagyon merész és szép kifejezéseket használ a verseiben, a "hüllőmagány" különösen tetszett. Juhász Ferenc anekdotái közül pedig az tetszett leginkább, amit a Tűzliliom az éjszakában című versének születéséről mesélt, mert egy olyan hely ihlette, amiről nem régen olvastam. Molnár Ferenc lányának, Mártának volt egy kis vályogháza, ahol szalon híján gyülekeztek az írók. Márta és férjének történetét néhány napja olvastam itt. Ennek a háznak az udvarán nyíltak a tűzliliomok, amikről Juhász Ferenc írt. A kávézónak is volt egy kedves gesztusa az idős költő felé: Feri bácsi kapott egy örök asztalt a kávézóban, és mivel a New Yorkban fiatal korában sosem evett, mert  már akkor is drágának számított (bár sokat dolgozott itt), ezért a kávézó vezetősége előkeresett egy abból a korból származó étlapot, és ezt tette az asztalra: bármikor fogyaszthat náluk a költő, azokon a régi árakon, amik most már egyáltalán nem számítanak drágának. (Száz forintos ételek, pl). :))

Bár a versenyen helyezést nem értem el, mégis úgy érzem, tényleg érdemes volt részt venni és nagyon különleges élményben volt részem. Már csak azért is, mert Turczi István azt mondta, hogy hatvan embert hívtak be a pályázatra, de a kétszerese jelentkezett, így valóban szép eredmény volt a részvétel is.

Holnemvolt Fesztivál 2012. - a nemzetközi mesemondó fesztivál

Ha valaki április tizennegyedikén este a Petőfi hídon sétált, és találkozott egy csapat őrjöngő alakkal, akik színes lufikkal hadonásztak, szappanbuborékokat fújtak és azt üvöltötték a Duna felett, hogy "Egyszer volt Holnemvooooooooolt"... nos, az se nem rémálmodott, se nem látott az őrültek házából frissen megszökött hordát. A díszes társaság tulajdonképpen a Magyarországon másodszorra megrendezett nemzetközi mesemondó fesztivál fellépőiből, önkénteseiből és közönségéből állt.

Igen, végre eljött az idő, amikor újra megrendezték nálunk az év szerintem egyik legjobb buliját, amin idén már mint egészen hivatalos fellépő vehettem részt. (Tavaly még a "közönség mesél" blokkban indultam, idén az egyik szervező úgy konferált fel Viktort és engem, mint a fesztivál saját fellépőit, hiszen mindketten a fesztivál megálmodójának, Zalka Csengének a tanítványai vagyunk). 

Idén is remek mesélők jöttek el hozzánk Magyarországról és távoli országokból is, akiket nagy élmény volt hallgatni és akiktől sokat lehetett tanulni. Itt volt az ország nagy kedvence, Berecz András, de jöttek mesélők, Görögországból, Olaszországból, Amerikából és Angliából, de volt horvát-magyar mesélőnk is.

(én a Holnemvolton, és a baglyok :))

Nekem a görög mesélők, és az olasz mesemondó tetszettek legjobban. A három görög hölgy, a Paramythokores (A mesék lányai) lenyűgöztek az eleganciájukkal, gyönyörű ruháikkal, hangjukkal, szép hangzású anyanyelvükkel. Nagyon tetszett, ahogy tökéletesen együtt tudtak játszani, vidámat, szomorút, pajzán (és sosem közönséges) történeteket is. Kicsit irigyeltem is őket, amiért ők hárman ilyen szépen összetalálkoztak, jó lehet egynek lenni közülük, csapatban dolgozni. Olyanok voltak, mint a meséik királylányai, három erős és magabiztos, vidám nő. A történeteik egyértelműen illeszkedtek a nálunk is közismert görög mitológiába, de mégsem a már általános iskolából unásig ismert történetek voltak. Sose hallottam még például Lámiáról, a tragikus sorsú, saját gyermekeit megevő és szörnnyé változó, emberi öntudatát rémes tettei után újra és újra visszakapó lányról. Európa történetét pedig ugyan ismertem, de ahogy ők előadták, az sokkal elevenebb és igazibb volt, mint a könyvben olvasott variáció. 

Az olasz mesélőt, Paola Balbit is hamar a szívembe zártam. Ha A mesék lányai görög királykisasszonyok, akkor ő meg az olasz sárkánykirálynő. Karcsú, nagy hajú, lángvörös vagy fekete ruhás alak, bátor és magabiztos. Egy mese kivételével ő is a saját anyanyelvén mesélt, (minden meséléshez volt tolmácsolás, így hallhattuk az eredeti szöveget is), ez is sokat hozzáadott az előadáshoz, hiszen az olasz nyelv is gyönyörű. Tőle hallottam azt hiszem életem egyik legszebb meséjét a bizalomról és az elfogadásról, ami mégsem volt cseppet sem didaktikus, hanem inkább titokzatos, misztikus, sárkányos, és nagyon-nagyon nekem való. 

Az én számomra harmadik helyen holtversenyben végzett a meglepetés mesemondó, Andrew Wright, és a fesztivál szíve-lelke-motorja, Körmendy Petra. Andrew Wright Angliából érkezett, és magával hozta a régi kosztümös, hűvös, csupa hegy-csupa eső, végtelen és haragoszöld tájakon játszódó filmek, meg az ódon mesekönyvek hangulatát. Nem énekelt, nem ugrált, nem igyekezett meghökkentő fordulatokkal, modernitással hatni a közönségre (mint például a tavalyi fellépők jórésze). Nem vonta bele a közönséget a mesébe és senkit nem kapott fel a vállára. Csak ült egyhelyben, szintén a régi filmeket idéző sapkájával, és mégis a bőrömön éreztem Angliát, Skóciát, Írországot. Az egyik kedvenc mesetípusomba tartozó történetet mondta el, a tipikus eset a tengeri tündérrel és az eldugott, hosszú házasság után sajnos újra megkerült állatbőrrel. Amikor is aztán a tündér hátrahagyja a családját. Van ebből a mesetípusból egy kedvencem, a Dick Fritzpatrick és az ő tündér felesége, mert ebben egészen remek a végkifejlet. 

Petra már csak azért is megérdemli, hogy a nevét a bejegyzésemben említsem, mert nagyon nagy szerepe van abban, hogy tavaly és idén is megrendezésre került a fesztivál. Kicsi, kerek, vigyori, raszta lelkészhölgy, valóságos energiabomba. Ő az az ember, aki a görög királylányok legnyelvtörőbb refrénjét is képes velük énekelni, és végig mosolyogja-tapsolja-visítja a fesztivált, holott alighanem alaposan végigdolgozta már a korábbi napokat és más ember csak hulla fáradtan vonszolná magát, savanyú képpel, ha a helyében lenne. Ő Zalka Csenge kedvenc meséjét monda el nekünk a közönségmesélős blokkban. Csenge már évek óta emlegeti nekem a történetet, olyanformán, hogy minden mesére csak legyint, hogy igen-igen, jó történet ez, de hallanád csak A halál és a vörös hajú lányt! Engem meg evett a kíváncsiság, de sose hallottam a történetet, egészen az idei fesztiválig. 

És igen, ez után a pont után érkezett el a fesztivál oda, hogy "Egyszervolt Holnemvooolt"-ot ordítva vonuljunk a Petőfi hídon. Azt hiszem, ezen most már senki nem csodálkozik, aki végigolvasta a bejegyzést. :)))

Mondanám, hogy tűkön ülök a következő fesztiválig, ami így is van, hanem azért még lesz egy kis utómesélés, amin pótolhatnak azok, akik kimaradtak a hétvégi nagy buliból. Mert lesz még mese a Birsben és a Rhododendronban. És én is mesélek  ;-)

Jövőre pedig remélem, hogy végre Csengétől is hallhatom A halál és a vörös hajú lány történetét! :))

A fesztiválról készült egyéb beszámolók:

a Holnemvolt Fesztivál hivatalos blogján

és

"Felhőtlépő" Gy. Viktoré

Írásaim a Kossuth Kiadó blogján

A Kossuth Kiadónál újabb szórakoztató írós játék volt: ismeretlen eredetű, régi fotókról kellett kitalálni, hogy mi lehet a hozzájuk kapcsolódó történet. 

Ezek voltak az én variációim: 

http://pamlag.blogspot.com/2012/03/lovranits-julia-fekete-kokorcsinek.html

http://pamlag.blogspot.com/2012/04/lovranits-julia-level-annuskanak.html

Szuggesztív, remek képek ezek, tetszett a feladat megint. Aki szeretne hasonló játékban részt venni, figyelje a kiadó facebook oldalát, hátha írnak ki újat! :)

Pótszilveszter, pótújévi pót-pót-pót összefoglaló - 2011.

"A nappal keskeny csíkja eltűnőben volt.  

Az ég termeiben elég sötét volt már ahhoz, hogy észak fény-nővérei megkezdhessék élénk fátyoltáncukat. 

Varázslatos színváltásokkal suhantak könnyedén és fürgén az égbolt nagy színpadán,

 libbenő, arany ruhájukban, lezúduló gyöngysoraik erre-arra 

peregtek zabolátlan mozdulataik nyomán. 

Ez a színjáték közvetlenül naplemente után a legfényesebb.  

Aztán lehull a függöny; az éjszaka veszi át az uralmat. " 

Sjón: A macskaróka

A fenti idézet némi csalás, hiszen A macskarókát már 2012-ben olvastam, de most annyira tetszik, hogy nem szívesen hagytam volna ki. Az óév végén, az új év elején nem is nagyon volt időm se energiám összefoglalót írni, mindenféle vizsgák és betegségek miatt, de most végre újra itt vagyok, és nem csak egy évet, de egy korszakot is lezárok. Január 19-én sikeresen befejeztem a szakomat az egyetemen, szakdolgozat/államvizsga és minden egyéb rémek eltűntek, már csak a hazahozott rengeteg jegyzet szortírozása van vissza, mostantól végre több időm lesz írni, olvasni, járni a világot, és minderről mesélni nektek! :)

(a 2011 karácsonyára moly.hu -s barátaimtól kapott képeslapok)

A 2011-es év utolsó nagy csodái közé tartozott az is, hogy tovább jutottam a Könyvmolyképző Kiadó pályázatának versenyében a meseregényemmel,  és az új évben, nem sokkal az államvizsgám után fel is került a honlapjukra a   második fejezet. :)

És akkor jöjjön a 2011-es év könyves összefoglalója, olvasmánylistája:

-összes olvasott könyv: 78 (a félbehagyottakat nem számolom bele)

-könyvtárból vettem ki: 44

-félbehagytam:

Robert Silverberg (szerk.): Legendák II.

Csak Pratchett novelláját akartam elolvasni belőle, és így is tettem.

Bereczki Gábor (szerk.): Földisten lánykérőben


Nem kötött le igazán, de egyébként értékes a könyv maga, talán majd egyszer ráveszem magam az újraolvasásra.

Czóbel Minka: Boszorkány-dalok


Verseskötet, amihez Weöres Sándor írta az ajánlót, és ő már csak tudta. Sajnos a költészethez nem értek eléggé, kamaszként valószínűleg jobban lekötött volna, mostanra már nem érdekelt úgy egy vénkisasszony kissé férfiellenes, fura világa. De egy-két verse, ami tényleg boszorkányos volt, igazi kedvencem lett.


Mary Norton: Elvitte a manó


Egyszer már olvastam pár éve, most a film, az Arrietty miatt kezdtem bele újra, (mivel csak angolul van meg, és gondoltam, a megnézése előtt nem ártana felfrissíteni az emlékeimet), de annak idején sem lett a kedvenc könyvem, mert nem szeretem a befejezését,  így motiváció és idő hiányában félbe hagytam.

Ábrahám Linda – Szántai Zsolt (szerk.): A hóoroszlán meséi – Tibeti mesék


és


Benedek Elek: Kék mesekönyv


A többsége állatmese, és/vagy tanító mese, amiket én nem szeretek. Eleve nem kedvelem az olyan "állatmeséket", amiben az állatok kicsit sem rájuk jellemző módon viselkednek, hanem negatív emberi tulajdonságokkal ruházzák fel őket. Elvégeztetjük velük a "piszkos munkát", hogy a "gonosz farkas" vagy a "buta medve" stb. legyen a rossz példa. Ha már annyit bántottuk az állatvilágot, legalább a meséinkben tiszteljük őket. A tanító meséket meg különösen nem szeretem, és erőltetettnek érzem. Lehet, hogy egy másik kultúrában van helye ezeknek a dolgoknak, de én személy szerint nem szívesen olvasok vagy mesélek ilyesmit. 

George R. R. Martin: Trónok harca

Mivel sok olyan ember olvassa/olvasta, akiknek adok a véleményükre, elkezdett érdekelni, hogy de hát mégis mi lehet ez, ha annyi nekem fontos ember szereti, olvassa. Az első fejezet után letettem, mert sokkolt a horrort közelítő jeleneteivel. Nem véletlenül nem olvasok és nézek olyan dolgokat, amiben jégzombik vannak például. Nem nekem való, de talán egyszer átrágom magam rajta, mert továbbra is piszkálja a fantáziám, hogy miért szeretik az ismerőseim. Talán a jellemábrázolások már nekem is szerethetőek lesznek. 

Patricia Wallace: Az internet pszichológiája

Néhány érdekes gondolat volt benne, de túl réginek éreztem, ami a témáját tekintve szarvashiba. 

Terry Pratchett: Az igazi macska

Bár az egyik kedvenc íróm, ez a könyve mégse fogott meg. Nekem hiányzott a szokásos színes világ, fordulatosság (ez merőben más témájú könyv persze, mint a Korongvilág sorozat), és a humora sem volt annyira jó, mint a többinek. 

-kedvencem lett: 15

-könyvek magyar szerzőtől: 16 (a népmesegyűjteményeket nem számítva)

-női szerző: 19 (ismét nem számítva a népmese gyűjteményeket)

-férfi szerző: 18

-egy szerző, akitől a legtöbbet olvastam: 

Terry Pratchett: 8 teljes és egy félbe hagyott könyv tőle.

 Második és harmadik helyre Tove Jansson és Gerald Durrell kerültek, Durrell régi kedvencem, évek óta fel-felbukkan a neve az olvasmánylistámon,

(karácsonyi könyvem, könyvutalványaim és egyéb karácsonyi ajándékaim, 2011.)

Az év legelső könyve: Farkas L. Gyula: Alkalmazott antropológia  pfff vizsgaidőszak volt. tankönyv.

Az év utolsó könyve: Erlend Loe: Naiv.Szuper. ami legalább méltó zárása az évnek.

Legrosszabb könyv szerintem (szubjektív !!!):

J. Goldenlane: Isteni balhé

Már régen idegesített fel ennyire könyv, Vavyan Fable tud rám ilyen hatással lenni, hogy többször majdnem odavágtam. A történet és a figurák sablonosak, a cselekmény kiszámítható, a történetet hordozó szöveg nem irodalmi igényű, önmagában, a történettől elvonatkoztatva nem nyújt élvezetet. Stílustalan, lapos, bosszantó, unalmas.  

- amiben otthon éreztem magam, megszerettem, kell belőle saját és nem kizárt hogy újra olvasom:

Vekerdy Tamás: Az iskola betegít?

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Berhidai Magdolna – Fényi Tibor – Kiss Anna: Máktündérek, csutkanépek

Szalai Lilla – Kovács Gáborján (szerk.): Ír népmesék

Dr. Timaffy László: Táltosok, tudósok, boszorkányok

Varga Katalin: Barátom, Bonca

Frances Hodgson Burnett: A titkos kert

Eva Ibbotson: Melyik boszorka?

Pócs Éva: Tündérek, démonok, boszorkányok

Horgas Béla: Sárpogácsa

Terry Pratchett: Vége a mesének

Gerald Durrell: Léghajóval a világ körül

-  ami nagy élmény volt, de nem feltétlenül olvasom újra vagy áll közel az én világomhoz, de értékesnek tartom:

Máté Angi: Mamó

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Sylvia Plath: Az üvegbura

Erlend Loe: Naiv.Szuper.

(mutasd a pizsid, mutasd a könyved moly.hu -s akció 2011)

Kedvenc szerzőm lett, és többet is szeretnék olvasni tőle:

Tove Jansson

Nagyon kíváncsi voltam rá, de nem ezt vártam:

Clive Barker: Abarat

Boldizsár Ildikó: Meseterápia

Jackie French: Hekja – Egy lány a vikingek fogságában

Jobb, mint gondoltam:

Szalai Lilla – Kovács Gáborján (szerk.): Ír népmesék

Ismerem a sorozatot, és nem szeretem, mert a régi Népek Meséi nevével akarná eladni magát, holott alig néhány mese van a könyvekben, az illusztrációk is elég csúnyák, és fölöslegesen oldal pazarlóak tudnak lenni. Ez a könyv mégis a kedvencem lett, mert bár ebben is kevés mese van, az a kevés legalább kevéssé közismert. 

(kedvenc bögrém, készülő teám és egy minikönyv :)

szintén 2011-es molyos kihívásra készült fotó

Népmesés könyvek: 23 (nem számítva a félbehagyottakat)

Gyermek- és ifjúsági irodalom: 25 (a fantasykat nem számítom annak, de pöttyös könyv jellegű modern műveket igen, népmese gyűjteményeket se számolom bele, verseskötet, műmese, meseregény, mesekalandregény zömmel).

Az év tanulsága elnézve az olvasmányaimat, illetve a könyvek kedvenccé válását vagy csalódást bennük: fontos odafigyelni mások véleményére, főleg regények választásakor. Ha valami sok mindenkinek tetszik moly.hu -n, akkor nagyobb eséllyel tetszik majd nekem is. De még az általam leginkább nagyra tartott emberek kedvencei között is akadhatnak olyanok, amikkel engem mégis ki lehet kergetni a világból. Ennek ellenére továbbra is böngészni fogom magamhoz hasonló ízlésűnek tartott  ismerősök és ismeretlenek olvasmánylistáit, mert hátha akad "elfeledett könyv", ami kevéssé ismert, mégis kedvencemmé lesz. 

a legszebb képeslap, ami egyenesen Mongóliából érkezett 2011 karácsonyára. :)

az utolsó vizsgaidőszak emléke... :PPP

a bejegyzésem @Miamona  blogja alapján készült. 


(ajánlom szeretettel mindenkinek az ő könyvesblogját is) :)

Gyógyító növények, spontán mesék

Az év utolsó madarásztábora programszervezés szempontjából a szokásos totál káoszos módon zajlott, mégis jól sikerült és kerek egész lett. Ez már-már hagyomány, nem tudjuk mi lesz másnap, vagy a következő fél órában, vannak halálosan unalmas üresjáratok és sehol máshol nem tapasztalható, felejthetetlen élmények. Én minden esetre vittem magammal kétféle korosztálynak mesét, hajtogatott madárálarcokat és egy gyógynövényes előadást, amit a dr Babulka Péter nyári táborában  tanultak alapján állítottam össze. 

Hamar kiderült, hogy főleg a "kemény mag" jött el idén, kevés laikus, és sok, régi madarász. A mieink gyerkőcei meg nem annyira mesét hallgatni, vagy hajtogatni, mint inkább rohangálni és sakkozni szerettek volna. Őszintén szólva korábban életemben nem sakkoztam, de ha ez van, hát ez van: meg Csigának amúgy sem könnyű ellenállni. Így aztán sakkoztunk, amolyan vak vezet világtalant módon: én a nulla gyakorlatommal és zéró matematikai logikámmal, ő meg az összes nyolc évével. De hamar kaptunk két-három kibicet, azóta tudjuk, hogy a sakk igazából sokkal szórakoztatóbb, ha négyen vagy öten játsszák. Pláne, ha közben valami galád eldugja Csiga bátyjának a vacsoráját is. Így aztán röhögéstől fulladozva próbáltunk játszani, és úgy tenni, mint akik mit sem tudnak az egészről, amíg Csocsó a túrós csuszája után nyomozott. 

(Csiga, alias Virág és Leó) :)

Hamar kiderült viszont, hogy rengeteg mézeskalács és egyéb süti felett, a meleg szobában üldögélve a felnőttek szívesen hallgatnak mesét (sőt, Barta Gábor konkrétan mesemondót keresett), így aztán egy délutánon jó néhány huszonéves "gyermeknek" leadtam a gyerekműsorom, néhány haladóknak szánt, sárkányos meg kígyófejes kézjellel kiegészítve. A dolog teljes sikert aratott, bár Marcsi kis híján csomót kötött az ujjaira, végül szépen kialakultak a béka- vagy kígyó-, meg sárkányfejek. Utána aztán Gáboron volt a sor, egy jóval modernebb, szanszkrit teremtéstörténet és magyar népmese közé becsúszott, hosszú-hosszú mesével rukkolt elő, aminek a végén megtudtuk, hogy jelenleg ő maga Szent László király udvarmestere (?). 

Még a madaras álarcot is szívesen meghajtogatták velem- ismét csak huszonéves illetők. Még egy egészen új teknőcös kézjelet is tanultam tőlük. 

Másnap bejártuk a Fertőt, megnéztük a nyári táborhelyünket  és a gyülekező ludakat: egy csomó, szép, fehér homlokfoltú nagyliliket láttunk, vörösnyakú lúdhoz sajnos nem volt szerencsénk. Én még nagyliliket se láttam eddig élőben, vagy legalábbis nem sikerült megkülönböztetnem a nyári ludaktól: de így legközelebb már könnyen fog menni, mert a fehér homlokfolt már messziről is jól észre vehető. (Később egészen közelről is szemügyre vehettem egy ilyen madarat, mert egy meglőtt szárnyú nagy lilik szomorkodik most Fenyvesi Laciék udvarában, a gyógyulására várva). 

Még egy kékes rétihéjához is szerencsénk volt, ami az akácos mögött vadászgatott, az után vissza indultunk a táborba. 

Esténként különböző előadásokat hallgattunk, hol lelkesebben, hol lankadó figyelemmel. Megismerhettünk néhány memóriafogast a rovásírás könnyebb megtanulásához (ez egy több, mint két órás előadás volt, amit nem sikerült egészen fegyelmezetten végighallgatnom: de Csiga megmentette a helyzetet, feldobta vele a hangulatom, hogy rajzolt nekem szép, hóemberes tetkót a kezemre, egészen helyes lett). 

Annál jobban lekötött viszont a madárfiókák játékáról szóló előadás: kevesen tudják, de a játék nem csak az emlősállatokra és azok kölykeire, hanem a madarakra és fiókáikra is jellemző. A ragadozók az emlős ragadozókéhoz hasonló játékokat játszanak. De a többi madár is hintázik ágak végén, vagy kergeti egymást játékosan, mint például a varjúfélék. 

Nagyon tetszett az állatok téli álmáról szóló előadás is, és Fenyvesi Laci könyvbemutatója. 

Én néhány nem túl ritka, könnyen hozzáférhető növényfajt mutattam be, és arról is beszéltem, hogy hogyan érdemes gyűjteni, szárítani és használni a növényeket. A madarásztáborhoz erősen kötődött az előadásom, hiszen az első növényeket az egyik barátnőmtől épp a pákozdi vándortáborban tanultam. Épp ezért egy kedves képpel kezdtem a diasort, amin ez a lányzó alszik a virágok között, láthatóan többen ismerték a régi táborozók közül és megörültek neki. 

Zita segítségével időben elkészült a citromfű tea is, ami az utolsó cseppig el is fogyott. 

Sajnos a szilvesztert némi betegség miatt ismét nem sikerült a táborban tölteni, de talán majd jövőre! 

(a legkisebb boszorka: Hajnal Anna :P :))

(hóemberes tetkóm Virágtól)

Kossuth Kiadó vs szerzők, könyvesbloggerek. a Vándorsólyom Kisasszony pályázat befejezése

... avagy a matrózok a mennybe mennek :P

… és akkor arról, hogy mi történt tegnap. (azon kívül, hogy majdnem megvágtak tizenvalahányezer forintra a metrón, mert elvesztettem a jegyemet, illetve azon kívül, hogy vettem helyette egy szép, csillagos-holdas bakancsot, mert a BKV-s megsajnált és mégse írt fel). 

szussz. a fenti dolgok már önmagukban is mesébe illőek. ám de lehet ezt fokozni.

a Kossuth Kiadó valami hatalmas szeretettel fogadott bennünket. ahogyan ezt már többen írtuk-mondtuk, maga a verseny hangulata is teljesen szokatlanul jó és valami egészen igazi dolog volt, a játékostársak és a szervezők hozzáállása miatt is, és mindez egészen hasonlóan folytatódott tegnap. 

a kiadó vezetősége (!) illetve Kapitány (aki egyébként egy helyes, fiatal, szőke hölgy :P) is őszinte érdeklődéssel fordult felénk, bár valóban és szerintem egyáltalán el nem ítélhető módon volt reklámértéke az összejövetelnek, (de könyörgöm, azt nem várhatjuk egy kiadótól, hogy anyukánk-apukánk-tanárbácsink legyen és önzetlenül, ingyen és bérmentve csináljon nekünk találkozókat, és nem mosóport kaptunk, hanem könyveket), de igazából az egész nagyon is rólunk szólt. arról, hogy kik vagyunk, mit olvasunk és miért, kiknek a véleménye számít abban, hogy miért olvasunk el könyveket (igen, kíváncsiak voltak a molyra és a könyvesbloggerekre is). 

És ami nekem a legfontosabb és leglényegesebb az egészből: nem csak az, hogy a mostani verseny kapcsán olyan szépen beszéltek a beküldött írásainkról, nem csak azokról, amikkel helyezést értünk el. mert ez lehetne egy lezárt dolog. hanem azt mondták, hogy később csinálnának egy válogatást a képtárukból, amihez megint mi írhatnánk történeteket, és lenne olyan pályázat is esetleg, ahol páros alkotásokat várnak, mármint ketten kell összeállni alkotni valamit… és hogy havonta egyszer összegyűlhetünk náluk, beszélgethetünk nem csak befutott szerzőkkel, hanem ami szerintem egy kezdő író számára sokkal érdekesebb, szerkesztőkkel is. nem csak most, egyszer voltak kíváncsiak ránk, hanem terveik vannak velünk. 

és nekem ez az, ami az igazán nagyszerűnek tűnik az egészben, hogy amikor más kiadók megengedik (és a kézirattömegek miatt meg is engedhetik :S sajnos) maguknak, hogy félvállról kezeljenek, kioktatóak és lekezelőek legyenek, (kaptam már úgy vissza kéziratomat nem nevesíteném melyik kiadótól, hogy amit a lektor írt, az minden volt, csak kíméletes visszautasítás nem, hanem két oldalas tömény bunkóság, mindezt úgy, hogy egy évet vártam, mire bármit reagáltak), szóval amikor akkor se tudnánk védekezni, ha így kezelnének, akkor leállnak velünk beszélgetni, és valódi érdeklődéssel fordulnak felénk, akár hosszútávon is… 

szóval ez nekem valami teljesen valószínűtlen és álomszerű dolognak tűnik, és őszintén szólva most én félek. félek, hogy megérdemeljük ezt a bizalmat, hogy néhány akart-akaratlan furcsa fogalmazás, vagy az érdeklődés hiánya miatt ne ábránduljanak ki belőlünk és ne hagyjanak visszasüllyedni a kéziratokkal hadonászók névtelen tömegébe…