Történt egyszer, jó néhány évvel ez előtt, hogy egy ismerősöm megmutatta nekem a New York Kávéházat, és elmondta, hogy ez itt egy nagyon szép hely, de ide nem megyünk be, mert itt még egy kávé is megfizethetetlenül drága. Hát jelentem, én bizony bent jártam, és még kávéztam is.
Az Irodalmipalyazat.hu és a New York jelenlegi vezetősége úgy gondolta, hogy megpróbálják feléleszteni a kávéházhoz kötődő irodalmi hagyományokat. Ennek a kezdeményezésnek a részeként irodalmi esteket szerveznek itt, illetve nekik köszönhetően vehettem részt ezen a helyszíni irodalmi pályázaton. Ez, hogy "helyszíni", nekem különösen tetszett. Korábban részt vehettem egy hasonló versenyen a Kossuth Kiadónál, ahol néhány óránk volt a kiadott feladat megoldására. Ez a mostani annyiban különbözött tőle, hogy valamennyiünknek fizikailag is meg kellett jelenni a pályázat színhelyén, és ott helyben kellett megírni a műveket, nem otthonról beküldeni. Azért szeretem az ilyen típusú feladatokat, mert ilyenkor az irodalmi pályázat résztvevőivel is megtörténhet az, amit annyira irigyelek a sportolóktól például: hogy lesznek játékostársaik, akikkel lehet együtt izgulni, elismerni a másik teljesítményét, és sokkal-sokkal élőbb az egész. Itt még személyesen is összeismerkedhettünk a többiekkel, sőt, nagy örömömre a játékosok között felfedeztem néhány régi ismerősömet. Leginkább a középiskolai magyartanáromnak örültem meg, akitől évekig tanultam írni, afféle második apám és mesterem. Nevettünk is magunkon, hogy ez most mester és tanítványa meccs lesz.
A kávézó asztalainál kettesével foglaltak helyet a pályázók, mindenki előtt ott volt a laptopja, és amikor az óra elütötte a fél kettőt, akkor hangzott el, hogy mi a feladat. Karinthy versének első két sorát, "Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek" kellett folytatni, akár prózában, akár versben. Nem értettem igazán egyet Turczi Istvánnal abban, hogy ez sokkal szabadabb dolog lenne, mint egy témamegkötés. Sőt, azt hiszem, hogy ha csak egy két, három szóból álló címet adtak volna meg, azzal könnyebben boldogultam volna, mert így, hogy ez a nem általam, és jóval régebbi korban megfogalmazott, közismert szöveg került bele az én történetembe, nehéz volt úgy igazítani, hogy ne hasson idegenként. Már a Kálnoky pályázatnál is zavart egy kicsit, hogy valaki másnak a szövegével kell dolgoznom. De sikerült megoldani a dolgot, a rendelkezésre álló majd' három órából kettő alatt meg is írtam, és úgy érzem, megérdemeltem a kávét meg a süteményt. :P Mert hogy a pályázókat szép nagy svédasztal várta, én pedig nagy boldogan kóstoltam végig a néhány éve még elérhetetlennek tűnő sütiket, kapucsínót és narancslevet. A verseny után körbevezettek minket a kávézóban és a szállodában: a New York inkább palota, mint kávéház, lenyűgözően szép, igazán megérdemelte a világ legszebb kávéháza címet. Az oszlopok és a falak gazdagon díszítettek, nagyon tetszett a tágas, nagy belmagasságú, középső, belső rendezvénytér, az olasz bútorzattal. (A hölgy, aki körbevezetett minket, azt mesélte, hogy az olasz üzemeltetők műemlékvolta miatt semmit sem változtathatnak az épületen, ezért egyéb dolgokkal igyekeznek hangsúlyozni az olasz mivoltukat: ami a bútorozást illetően ez engem egyáltalán nem is zavart, annál többet kínlódtam viszont a feladat megoldása alatt a szüntelenül harsogó olasz zenétől, amitől dögnehéz volt az írásomra koncentrálni). Megnéztük a korábbi Szivar Bár helyén nyílt Nyugat Bárt is, Nyugatos szerzők képeivel a falakon: a többihez képest modernebb, de szép része volt ez is az épületnek.
A kávézó körbesétálása után Juhász Ferenc irodalmi estjén vehettünk részt, amin az idős költő több barátja is jelen volt: egy festő és egy zeneszerző. Sajnos a hangosítás hagyott némi kívánni valót maga után, így nem mindig sikerült követnem a beszélgetést, meg a megzenésített versek néhány szaváról is lemaradtam, de azt sikerült megállapítanom, hogy Juhász Ferenc nagyon merész és szép kifejezéseket használ a verseiben, a "hüllőmagány" különösen tetszett. Juhász Ferenc anekdotái közül pedig az tetszett leginkább, amit a Tűzliliom az éjszakában című versének születéséről mesélt, mert egy olyan hely ihlette, amiről nem régen olvastam. Molnár Ferenc lányának, Mártának volt egy kis vályogháza, ahol szalon híján gyülekeztek az írók. Márta és férjének történetét néhány napja olvastam itt. Ennek a háznak az udvarán nyíltak a tűzliliomok, amikről Juhász Ferenc írt. A kávézónak is volt egy kedves gesztusa az idős költő felé: Feri bácsi kapott egy örök asztalt a kávézóban, és mivel a New Yorkban fiatal korában sosem evett, mert már akkor is drágának számított (bár sokat dolgozott itt), ezért a kávézó vezetősége előkeresett egy abból a korból származó étlapot, és ezt tette az asztalra: bármikor fogyaszthat náluk a költő, azokon a régi árakon, amik most már egyáltalán nem számítanak drágának. (Száz forintos ételek, pl). :))
Bár a versenyen helyezést nem értem el, mégis úgy érzem, tényleg érdemes volt részt venni és nagyon különleges élményben volt részem. Már csak azért is, mert Turczi István azt mondta, hogy hatvan embert hívtak be a pályázatra, de a kétszerese jelentkezett, így valóban szép eredmény volt a részvétel is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése