Minden akkor kezdődött, amikor a boszorkány
beköltözött a szomszédba. Azaz, hogy boszorkány költözött a szomszédba, ezt
Csongoron és Illén kívül nem tudta más: a felnőttek azt gondolták, hogy
egyszerűen kicsit flúgos nőszemély az új szomszéd.
Csongor és Ille a Mandulavirág utca 10-ben laktak,
egy szép, nagy kertes házban. Apu mindig gondosan lenyírta a füvet fél
centisre, az ajtótól kőkockákkal kirakott út vezetett a kapuig. Minden nagyon
rendes volt, és a gyerekek számára borzasztóan unalmas. Mert persze,
kényelmesen lehetett focizni meg rohangálni, de kalandok nem termettek a
rövidre nyírt gyepen.
A
szomszédban sokáig nem lakott senki. Öreg gyümölcsfák álltak benne, magasra
nőttek körülöttük a mindenféle furcsa növények. A vén házikó ablakai
télen-nyáron sötéten bámultak a világra.
Azután egy szép, tavaszi napon hirtelen világosság
gyúlt az egyik ablakban!
− Na, végre, megvette valaki a Rozsdás néni régi
házát! – kommentálta Anyu.
− Na, végre, valaki rendbe rakja azt a gyomos
kertet! – kontrázott rá Apu.
− Hátha vannak gyerekei, és akkor átmehetünk
játszani! – ábrándozott Ille.
Másnap szombat volt, és valahogy az egész család a
kerítésnél őgyelgett. Csongornak még szemerkélő esőben is focizni támadt kedve.
Apu a kerítést javítgatta. (Pedig Anyu már hónapok óta könyörgött neki, hogy
hozza rendbe a kerítést, most hirtelen sürgős lett). Anyu az udvarra akart
teregetni, azután meggondolta az eső miatt, végül beállt focizni Csongi és Ille
mellé kapusnak.
A szomszéd házban sokáig csend volt. Azután kiült az
ablakba egy sárgaszemű, tarka macska. A kerítést javítgató Aput fixírozta az
ablak túloldaláról, aki ettől megmagyarázhatatlanul zavarba jött és jobbnak
látta visszahúzódni a házba.
A szomszédból valami kaparászás hallatszott, egyszer
csak kipattant az ajtó, és egy göndör hajú lány robbant ki rajta. A két keze
telis de tele volt szerszámokkal, táblácskákkal, ládákkal. Anyu, Csongi és Ille
(de még titokban az ablakból Apu is) majd’ kinézték a szemüket, hogy mi készül!
„− Most kezd el gyomlálni! – drukkolt magában Apu.”
A különös lány vidoran biccentett a családnak:
− Jó napot, szervusztok! Vörös Verbéna vagyok!
Tegnap költöztem ide. Milyen csodálatos nap ez a mai! Épp alkalmas hétköznapi
varázslatokhoz!
Azzal duddorászva munkához látott: elővett egy sárga
táblácskát és a magasra nőtt, virágzó gyomnövények elé kalapálta: „Méhlegelő!”
Azután egy levendulalila táblát vett elő, ezt egy
mohás tisztásra helyezte el: „Tánctér koboldoknak!” – hirdette a tábla.
Az öreg meggyfára egy barna láda került, kis lukkal:
„Cinege lak!” felirattal. Az öreg farakás elé is került egy tábla: erre az volt
ráírva, hogy „Sünkastély”. Egy öreg, törött virágcserép mellé ez a tábla
került: „Béka búvóhely”.
„ – Egy árva szál gazt ki nem húzott” – csodálkozott
Apu.
A göndörhajú lány most virágmagokat vett elő, azokat
ültette cserepekbe az ablakpárkányon. Azután mint aki jólvégezte dolgát, búcsút
intett és már odabent tejeskávézott a tarka macskával. Legalábbis Ille ezt
gyanította.
„ – Tánctér koboldoknak…” – dünnyögte maga elé Ille.
− Ezt csak meg kéne nézni közelebbről! – mondta
lelkesen Csongi a testvérének, egészen megfeledkezve a focizásról.
Még tessék-lássék rúgtak egy pár gólt Anyunak, de
egészen máshol jártak a gondolataik.
Este, fürdés után Ille sehogyse tudott elaludni.
Csak forgolódott az ágyában álmatlanul. Egyre a különös, új szomszédasszony
járt a fejében a tábláival.
− Ille, Ille, alszol? – hallotta meg a bátyja
suttogását a kislány.
− Dehogy alszom! – suttogta vissza Ille.
− Szerinted nem kéne megnéznünk ezt a táncteret?
Hátha tényleg koboldok járnak ott! – suttogta izgatottan Csongi.
− Nem tudom… − bizonytalankodott a kislány. – Kicsit
félek a sötétben. – vallotta be.
− Legalább az ablakból nézzünk rá a szomszéd kertre!
– javasolta a bátyja.
Végül elóvakodtak az ablakig:
− Nem látok semmit, talán nincs is ott semmi
érdekes! – mondta Ille, félig talán reménykedve, félig aggódva.
− Innen nem lehet rálátni arra a táblára! –
bosszankodott Csongi – Kinyitom kicsit, akkor ki tudunk hajolni! És akkor
jobban halljuk, ha motoz kint valami!
Csongi sarkig kitárta az ablakot és kihajolt a
tavaszi kertbe: hideg, mézédes volt a levegő. Valahol fülemüle énekelt, és…
− Nézd, Ille, fények!
És valóban: ott ahol a „Tánctér koboldoknak”
táblának lennie kellett, kis fényecskék imbolyogtak. A testvérek már valami
mást is hallottak a madárdalon kívül: odakintről gyenge énekszó hallatszott.
− Nézzük meg közelebbről! – bátorodott fel Csongi.
− És mi van, ha észre veszik Anyuék, hogy kimentünk
a kertbe éjszaka?
− Ugyan, hamar visszajövünk! – mondta Csongi, magára
húzta a fürdőköpenyét és gyakorlott mozdulattal már fent is termett az
ablakpárkányon. Segített Illének is felmászni és hopp! A két gyerek már odalent
is volt a kertben. Szívdobogva osontak a kerítésig, ahol minden képzeletüket
felülmúlta a látvány, ami eléjük tárult:
Apró, sáskaforma, vékony alakok ropták a táncot a
jánosbogárkák fényénél, zöld varangyokkal és sünökkel karöltve. Egy denevér
hegedült, és koboldleányok kórusa énekelt.
„ Kertem, kertem varázskertem,
bűbáj terem, homály terem,
Ne félj, mindjárt itt a nyár,
Mindenki otthonra talál!”
A fülemüle is éppen ott ült egy bokor ágán, az is
nekik énekelt, a lányok dalát kísérte.
A gyerekek ámulva hallgatták, nézték a táncoló,
daloló sokaságot.
− Innen nem látunk elég jól, menjünk közelebb! –
javasolta Csongi, és a végül meg nem javított kerítés résén átkúsztak a
szomszédos telekre, a táncolók közelébe.
Hanem egyszer
csak Ille hatalmasat tüsszentett!
− Ha-pcí!
− Jaj, Ille, megint elfelejtettél zoknit felvenni! –
bosszankodott a bátyja.
Hirtelen minden fényecske kialudt, dühös szaladgálás,
zümmögés hallatszott. A koboldok, mint egy megriasztott méhraj özönlöttek át a
kerítésen. Mire a testvérek annyit mondhattak volna, bikkmakk, már körbe is
vették őket.
− Kémek, kémek! – kiabállta a sötétben egy vékony
hangocska.
− Ellenséges betolakodók! Leskelődők! Kapd el, csípd
el, el ne fusson!
Ille már kiabált volna Anyu után, de csepp
koboldkezek tapasztották be a száját, és varázslatokkal kötözték meg.
− Vigyük őket a boszorkány elé! Majd ő ítéljen
felettük!
A rémült testvérek érezték, hogy ezer pici kéz taszigálja
őket a sötétben a szomszédos ház felé. A sötét bejárati ajtó megnyílt azután
puff, becsapódott mögöttük.
Felkapcsolódott a villany, és nagy álmosan
előkászálódott az ágyából a göndör hajú Verbéna, nyomában a sárga szemű macska
jött és bámult szemrehányóan a gyerekekre.
− Meglestek! – jelentette sértődötten a koboldok
vezére.
− Bejöttek a kertbe! – panaszolta egy koboldlány.
− Ó te jószagú málnabokor, ti megkötöztétek a
szomszéd gyerekeket! – csapta össze a kezét Verbéna – Azonnal engedjétek el
őket! Na ne féljetek, mindjárt hozok egy kis kakaót…
− De meglestek! – mondta szemrehányóan a koboldfi.
− Na és?! Azonnal elengedni őket, ők a barátaink! –
toppantott Verbéna. Mire a varázslatot levették a két gyerekről és Verbéna
egy-egy meleg pokrócba bugyolálta őket, már ott gőzölgött előttük a forró
kakaó.
− Ne haragudjatok a koboldjaimra, sok üldöztetésben
volt részük. – magyarázta a lány. – Az emberek nem értették ezt a dolgot a
koboldokkal, ha rájuk bukkantak, aranyat akartak tőlük, múzeumban akarták
mutogatni őket… Ezért a koboldok elbújtak az emberi szemek elől. De egyre
nehezebb megtalálni azokat a titkos, természetes kerteket, ahol még otthonra
találhatnak: ahol van hely a vadvirágoknak, méheknek is, ahol a sün, béka,
denevér- meg madárbarátaik is lakhatnak. Ahol van hely a koboldoknak táncolni
éjjelenként. Mindenhol beton van, és üres gyepek, sehol egy szál virág vagy egy
madáritató. Már csak a boszorkányok kertjei maradtak a koboldok utolsó
menedékei. Beláthatjátok, hogy félnek és szomorúak.
Ille akármennyire megijedt is tőlük, most
megsajnálta a csöpp, zöld alakokat.
− Ha nálunk is lenne méhlelgelő, tánctér meg
sünkastély, akkor hozzánk is eljönnének táncolni éjszakánként? – kérdezte
óvatosan a kislány.
− Elmennétek hozzájuk is? – hunyorított kedves
koboldjaira Verbéna.
−
Sőt, a varázsdalra is megtanítjuk őket! −
mosolygott az egyik énekeslány.
Verbéna
segítségével a gyerek ripsz-ropsz hazakerültek a saját ágyukba. Másnap már ők
kérték édesapjukat, hogy a rövidre nyírt fűből szakasszon ki egy kis területet,
ahol magasra nőhetnek a virágok.
−
Nem bánjátok, ha kisebb terület jut focizni?! – csodálkozott Apu.
−
Nem, dehogy! Szeretnénk méhlegelőt! És sünkastélyt! – sorolta Csongi.
−
És táncteret a koboldoknak! – tette hozzá Ille.
Apu
vállat vont, de munkához látott: másnap este a testvérek már a saját ablakukból
hallgatták a koboldok énekét.