Környezeti nevelői tanulmányúton Bernben és Lyssben, az Égig érő tanterem programmal
Pontosan egy héttel ez előtt érkezett haza a Madártani Egyesület és a KOKOSZ közös magyar csoportja Svájcból. Ami azt illeti, kiábrándítóan sötét volt, kiábrándítóan este 11 a közel 16 órás buszút után, nekem ráadásul migrénes fejfájásom volt. Úgyhogy beletelt némi időbe, mire sikerült összeszedni magam és végre a szép, magyar, szeptemberi napsütésben bele tudtam kezdeni a blogolásba.
Mint MME, már most sokmindent köszönhetünk a "svájci projektnek": tőlük kaptunk támogatást, hogy elkészíthessük azokat a gyönyörű, fa puzzleöket és egyéb játékokat, amik természetvédelmi témában készültek gyerekek számára, és a rendezvényeinken már rendszeresen használjuk őket. Ugyancsak a svájciaktól kaptunk segítséget a hamarosan elkészülő gyerekhonlapunkhoz is, és még egy környezeti nevelési tanulmányútra is elvittek bennünket őhozzájuk.
Több kollégámmal együtt oktatási munkatársként én is azon szerencsések közé kerültem, akik részt vehettek a tanulmányúton. Ez már csak azért is nagy dolog volt, mert életemben először járhattam az országban, és nagyon kíváncsi voltam, milyen az ottani környezeti nevelési szemlélet, milyenek a lehetőségek.
Több gondolat nagyon tetszett, amiben megerősítést nyertem, hogy szerintem is így lehet, csak a svájciak ki is mondták. Hogy a kisgyerekek fejét nem kell feleslegesen sok tényanyaggal telegyömöszölni, de annál inkább kell játszani velük. Viszont a kamaszok már nem játszani akarnak és bosszantja őket az öncélú tevékenység, hanem értelmes, fizikai feladatokat kell nekik adni, amiben sikerélményeket érhetnek el és büszkék lehetnek az eredményeikre, komoly szakemberek pedig a példaképeik lehetnek.
Az itthoni viszonyokra alkalmazva azt hiszem természetvédelmi őröket lehetne ezzel megkeresni, esetleg egyetemi tanárokat, akiknek élőhelyrekonstrukcióban tudnának segíteni a gyerekek. A svájci példa a vihar által elpusztított erdő újratelepítése volt, itthon inkább az ember által tönkre tett élőhelyek rendbehozására fektetném a hangsúlyt (hiszen a vihar természetes zavarás, szerintem nincs értelme emberi erővel "rendet tenni", amíg annyi általunk elrontott és igazán tönkre ment élőhely van). Például a székesfehérvári Sós-tó tanösvény létrejöttében sokat
segítettek egy középiskola diákjai. De eszembe jut a Fertőhanságban létrehozott vizesélőhely rekonstrukció is, ahol egyetemista koromban élőhelyet felmérni segítettünk a természetvédelem tanárnőnknek, ehhez hasonló feladatot is kaphatnának. Annak idején a Lánczos Kornél Gimnáziummal pedig békamentésben és békaterelő kerítés építésében vettünk részt.
Az erdőben, természetes környezetben való fizikai munka segít a kamaszok (akár viselkedészavaros gyerekek) személyiségfejlődésében, de itthon mindenképpen hozzátennék egy szemléletformálást is. Hogy ne csak a gazdasági célokat szolgáló, monokultúrás fenyőerdőt ültessük újra, hanem belekerüljön a természettel együtt élő, de a hibáit beismerő és ezen változtatni próbáló ember is. Nem csak a természetet mint erőforrást használó ember.
Nagyon jónak tartom, hogy a gyerekeket nem féltik túl feleslegesen. Bármilyen idő is van, eső, hó vagy napsütés, a hét adott napján a projektben részt vevő svájci kamaszok illetve az erdei játszócsoport óvodásai mindenképpen kimennek a megszokott területükre. Így visszatalálnak a természethez, rájönnek, hogy nem csak ragyogó napsütésben létezik az erdő és lehet benne jól érezni magunkat. A kamaszok kezéből nem veszik ki az éles, veszélyes sarlókat, hagyják őket igazi felnőtt munkákat végezni. Velük együtt dolgozik az osztályfőnökük is, de szerintem a munka komolysága és felelőssége is motiváció önmagában is.
Nálunk talán ez fokozott odafigyelést igényelne, mert itthon a szülők és a pedagógusok is nagyobb biztonságot várnak el a tanulóik, gyerekeik számára. Ez persze a szervezők részéről több munkát igényel, hogy meg kell tanítani a gyerekeket, hogy biztonságosan tudják használni a veszélyes eszközöket és nagyon oda kell figyelni rájuk aztán is, de úgy gondolom, azért nyugodtan a kezükbe adhatjuk. Ugyancsak fokozatosan érdemes a "rossz" időhöz is hozzászoktatni őket, és ezt se meglepetés szerűen és mértéktelenül bevinni az életükbe. Én a két gyakorlati nap alatt például rettenetesen felfáztam, pedig úgy öltöztem fel, ahogy télen szabadtéren szoktam dolgozni, pedig felnőtt vagyok. Mint mindenben, ebben se érdemes szélsőségesnek lenni, de az itthoni csak jó időben és csak nagyon biztonságos (és unalmas ?) dolgok helyett azért lehet másképp szervezni a gyerekek életét.
Legjobban az óvodások erdei játszócsoportja tetszett. Ide hetente egyszer jönnek a gyerekek, a kicsik 2-3 órára, a nagyobbacskák már reggeltől délutánig, két éven át. Itt egy kezdetlegesen, kézzel felépített, természetközeli táborhely várja őket. Egyszerre 15 gyerek van itt és 3 óvónő.
Nyomokban hasonlít a waldorfra, ahogy reggel körbe ülnek velük az óvónők és beszélgetnek velük róla, hogy hogyan érzik magukat, épp mi foglalkoztatja őket. Utána különböző, fantáziát és mozgást fejlesztő játékok vannak. Például forgácsból kell előkeresniük manófigurákat. Sok, fából készült játék is van, "magas" les, nagy fa xilofon, sátor, amibe egy-egy gyerek bebújhat, pici manóházikó... A magaslesnél szoktak színjátszani is, legutóbb egy viselkedészavaros kisfiú kérésére eljátszották a Gombos Jim és Lukács, a masiniszta történetét. Többször is előadták, egyszer a szülőknek is, ez a kisfiú fejlődését érezhetően pozitívan befolyásolta. De minden gyereknek van lehetősége néha-néha kívánni valamit: befekszik a sátorba, a többiek körbe állják, énekelnek neki, majd kívánhat dalt, játékot. Ez az óvónő szerint a félénkebb gyerekek miatt különösen fontos, de mindenki szeret egy kicsit középpontban lenni.
Néha két csoportra osztják a gyerekeket, és az egyik csoport elindul, nyomokat hagy maga után, az utánuk jövőknek meg kell találniuk őket, amikor utol érik az első csapatot, cserélnek. Máskor a manókról írnak valamilyen mesét, kalandjátékot az óvónők, levelet kapnak a gyerekek egy manótól és ő üzeni meg a következő programpontot... Az erdei manók és a velük kapcsolatos mesék nagy szerepet kapnak az erdei játszócsoport életében. De persze figyelnek az állatokra is, egyik fontos szabályuk, hogy semmit nem bántanak, nem taposnak rá. (Ez itthoni viszonylatban fontos, sajnos sokszor nem figyelnek rá a felnőttek, hogy mit játszanak és mivel játszanak a gyerekek az udvaron és számos apró állat áldozatul esik).
Különösen tetszett, hogy minden gyerek választhat egy fa barátot, amire madzaggal ráakasztják a gyerek nevét. Az óvónő igyekszik erősíteni a kapcsolatot a gyerek és a fa barátja között, például ha valamiért szomorú az óvodás, akkor oda is küldi hozzá, hogy mesélje el a bánatát a fa barátjának. Van az egész csoportnak egy nagy fa barátja is, amire egy bábut akasztottak, ennek ajándékokat is szoktak vinni és az óvónő meg is szokta személyesíteni.
Tanultunk még a SILVIVA projektvezetőitől számos játékot, amiket szintén hasznosítani tudok a munkám során, a fent leírt tapasztalatok is meghatározóak voltak. Remélem nyári táborokban, rendezvényeken és madarász suli/ovi oktatásokon is tudom majd kamatoztatni a megszerzett tudást.
Természetesen a csokoládévásárlást sem hagytuk ki, mint programpontot, és láttunk gyönyörű hegyeket is.
A svájci erdőben eltöltött idő is jó volt (az egyik játékban a hideg földön végigfekvést leszámítva), tényleg jó volt megtapasztalni, hogy két napig folyamatosan erdőben van az ember, függetlenül az időjárástól. Leginkább az tűnt fel, hogy minden gyönyörű zöld, olyan mohos tuskók és odúk, amik nálunk csak sötét, rejtett zugokban vannak, itt lépten-nyomon az út mentén találhatók, és még a nálunk sima, ezüstös törzsű bükköket is vastagon borítja a moha, nem látszik a kéreg. Erdőben mozgó apró állatokból viszont kevesebb van, ahogy ezt a főnököm megjegyezte, kisebbnek tűnik a biodiverzitás.
Nem véletlenül küldték régen a tanulni vágyó fiatalokat külföldre, tényleg sokat tanultunk mi is, de a legkedvesebb élményem tagadhatatlanul az erdei játszócsoport lett.
