Gyógyító növények, spontán mesék

Az év utolsó madarásztábora programszervezés szempontjából a szokásos totál káoszos módon zajlott, mégis jól sikerült és kerek egész lett. Ez már-már hagyomány, nem tudjuk mi lesz másnap, vagy a következő fél órában, vannak halálosan unalmas üresjáratok és sehol máshol nem tapasztalható, felejthetetlen élmények. Én minden esetre vittem magammal kétféle korosztálynak mesét, hajtogatott madárálarcokat és egy gyógynövényes előadást, amit a dr Babulka Péter nyári táborában  tanultak alapján állítottam össze. 

Hamar kiderült, hogy főleg a "kemény mag" jött el idén, kevés laikus, és sok, régi madarász. A mieink gyerkőcei meg nem annyira mesét hallgatni, vagy hajtogatni, mint inkább rohangálni és sakkozni szerettek volna. Őszintén szólva korábban életemben nem sakkoztam, de ha ez van, hát ez van: meg Csigának amúgy sem könnyű ellenállni. Így aztán sakkoztunk, amolyan vak vezet világtalant módon: én a nulla gyakorlatommal és zéró matematikai logikámmal, ő meg az összes nyolc évével. De hamar kaptunk két-három kibicet, azóta tudjuk, hogy a sakk igazából sokkal szórakoztatóbb, ha négyen vagy öten játsszák. Pláne, ha közben valami galád eldugja Csiga bátyjának a vacsoráját is. Így aztán röhögéstől fulladozva próbáltunk játszani, és úgy tenni, mint akik mit sem tudnak az egészről, amíg Csocsó a túrós csuszája után nyomozott. 

(Csiga, alias Virág és Leó) :)

Hamar kiderült viszont, hogy rengeteg mézeskalács és egyéb süti felett, a meleg szobában üldögélve a felnőttek szívesen hallgatnak mesét (sőt, Barta Gábor konkrétan mesemondót keresett), így aztán egy délutánon jó néhány huszonéves "gyermeknek" leadtam a gyerekműsorom, néhány haladóknak szánt, sárkányos meg kígyófejes kézjellel kiegészítve. A dolog teljes sikert aratott, bár Marcsi kis híján csomót kötött az ujjaira, végül szépen kialakultak a béka- vagy kígyó-, meg sárkányfejek. Utána aztán Gáboron volt a sor, egy jóval modernebb, szanszkrit teremtéstörténet és magyar népmese közé becsúszott, hosszú-hosszú mesével rukkolt elő, aminek a végén megtudtuk, hogy jelenleg ő maga Szent László király udvarmestere (?). 

Még a madaras álarcot is szívesen meghajtogatták velem- ismét csak huszonéves illetők. Még egy egészen új teknőcös kézjelet is tanultam tőlük. 

Másnap bejártuk a Fertőt, megnéztük a nyári táborhelyünket  és a gyülekező ludakat: egy csomó, szép, fehér homlokfoltú nagyliliket láttunk, vörösnyakú lúdhoz sajnos nem volt szerencsénk. Én még nagyliliket se láttam eddig élőben, vagy legalábbis nem sikerült megkülönböztetnem a nyári ludaktól: de így legközelebb már könnyen fog menni, mert a fehér homlokfolt már messziről is jól észre vehető. (Később egészen közelről is szemügyre vehettem egy ilyen madarat, mert egy meglőtt szárnyú nagy lilik szomorkodik most Fenyvesi Laciék udvarában, a gyógyulására várva). 

Még egy kékes rétihéjához is szerencsénk volt, ami az akácos mögött vadászgatott, az után vissza indultunk a táborba. 

Esténként különböző előadásokat hallgattunk, hol lelkesebben, hol lankadó figyelemmel. Megismerhettünk néhány memóriafogast a rovásírás könnyebb megtanulásához (ez egy több, mint két órás előadás volt, amit nem sikerült egészen fegyelmezetten végighallgatnom: de Csiga megmentette a helyzetet, feldobta vele a hangulatom, hogy rajzolt nekem szép, hóemberes tetkót a kezemre, egészen helyes lett). 

Annál jobban lekötött viszont a madárfiókák játékáról szóló előadás: kevesen tudják, de a játék nem csak az emlősállatokra és azok kölykeire, hanem a madarakra és fiókáikra is jellemző. A ragadozók az emlős ragadozókéhoz hasonló játékokat játszanak. De a többi madár is hintázik ágak végén, vagy kergeti egymást játékosan, mint például a varjúfélék. 

Nagyon tetszett az állatok téli álmáról szóló előadás is, és Fenyvesi Laci könyvbemutatója. 

Én néhány nem túl ritka, könnyen hozzáférhető növényfajt mutattam be, és arról is beszéltem, hogy hogyan érdemes gyűjteni, szárítani és használni a növényeket. A madarásztáborhoz erősen kötődött az előadásom, hiszen az első növényeket az egyik barátnőmtől épp a pákozdi vándortáborban tanultam. Épp ezért egy kedves képpel kezdtem a diasort, amin ez a lányzó alszik a virágok között, láthatóan többen ismerték a régi táborozók közül és megörültek neki. 

Zita segítségével időben elkészült a citromfű tea is, ami az utolsó cseppig el is fogyott. 

Sajnos a szilvesztert némi betegség miatt ismét nem sikerült a táborban tölteni, de talán majd jövőre! 

(a legkisebb boszorka: Hajnal Anna :P :))

(hóemberes tetkóm Virágtól)

Kossuth Kiadó vs szerzők, könyvesbloggerek. a Vándorsólyom Kisasszony pályázat befejezése

... avagy a matrózok a mennybe mennek :P

… és akkor arról, hogy mi történt tegnap. (azon kívül, hogy majdnem megvágtak tizenvalahányezer forintra a metrón, mert elvesztettem a jegyemet, illetve azon kívül, hogy vettem helyette egy szép, csillagos-holdas bakancsot, mert a BKV-s megsajnált és mégse írt fel). 

szussz. a fenti dolgok már önmagukban is mesébe illőek. ám de lehet ezt fokozni.

a Kossuth Kiadó valami hatalmas szeretettel fogadott bennünket. ahogyan ezt már többen írtuk-mondtuk, maga a verseny hangulata is teljesen szokatlanul jó és valami egészen igazi dolog volt, a játékostársak és a szervezők hozzáállása miatt is, és mindez egészen hasonlóan folytatódott tegnap. 

a kiadó vezetősége (!) illetve Kapitány (aki egyébként egy helyes, fiatal, szőke hölgy :P) is őszinte érdeklődéssel fordult felénk, bár valóban és szerintem egyáltalán el nem ítélhető módon volt reklámértéke az összejövetelnek, (de könyörgöm, azt nem várhatjuk egy kiadótól, hogy anyukánk-apukánk-tanárbácsink legyen és önzetlenül, ingyen és bérmentve csináljon nekünk találkozókat, és nem mosóport kaptunk, hanem könyveket), de igazából az egész nagyon is rólunk szólt. arról, hogy kik vagyunk, mit olvasunk és miért, kiknek a véleménye számít abban, hogy miért olvasunk el könyveket (igen, kíváncsiak voltak a molyra és a könyvesbloggerekre is). 

És ami nekem a legfontosabb és leglényegesebb az egészből: nem csak az, hogy a mostani verseny kapcsán olyan szépen beszéltek a beküldött írásainkról, nem csak azokról, amikkel helyezést értünk el. mert ez lehetne egy lezárt dolog. hanem azt mondták, hogy később csinálnának egy válogatást a képtárukból, amihez megint mi írhatnánk történeteket, és lenne olyan pályázat is esetleg, ahol páros alkotásokat várnak, mármint ketten kell összeállni alkotni valamit… és hogy havonta egyszer összegyűlhetünk náluk, beszélgethetünk nem csak befutott szerzőkkel, hanem ami szerintem egy kezdő író számára sokkal érdekesebb, szerkesztőkkel is. nem csak most, egyszer voltak kíváncsiak ránk, hanem terveik vannak velünk. 

és nekem ez az, ami az igazán nagyszerűnek tűnik az egészben, hogy amikor más kiadók megengedik (és a kézirattömegek miatt meg is engedhetik :S sajnos) maguknak, hogy félvállról kezeljenek, kioktatóak és lekezelőek legyenek, (kaptam már úgy vissza kéziratomat nem nevesíteném melyik kiadótól, hogy amit a lektor írt, az minden volt, csak kíméletes visszautasítás nem, hanem két oldalas tömény bunkóság, mindezt úgy, hogy egy évet vártam, mire bármit reagáltak), szóval amikor akkor se tudnánk védekezni, ha így kezelnének, akkor leállnak velünk beszélgetni, és valódi érdeklődéssel fordulnak felénk, akár hosszútávon is… 

szóval ez nekem valami teljesen valószínűtlen és álomszerű dolognak tűnik, és őszintén szólva most én félek. félek, hogy megérdemeljük ezt a bizalmat, hogy néhány akart-akaratlan furcsa fogalmazás, vagy az érdeklődés hiánya miatt ne ábránduljanak ki belőlünk és ne hagyjanak visszasüllyedni a kéziratokkal hadonászók névtelen tömegébe…

Vándorsólyom kisasszony - a döntő

A verseny döntője tegnap előtt este zajlott, egy óránk volt megadott képről írni egy történetet. Rendkívül érdekes, intenzív élmény volt ilyen rövid idő alatt írni valamit, de ez valahogy más volt, mint az egyetemi vizsgadrukk: ilyesmit érezhetnek az autóversenyzők, meg a motorosok, (vagy a szél hátán lovagoló boszorkányok ;). Valami száguldás, valami nagyon ott és akkor. 

Sajnos a döntőt nem sikerült megnyerni, viszont egy másik írásomra ("Tudod, az a lány..." kezdetű) közönségdíjat kaptam. Facebookos likeok száma alapján díjat nyerni kétes dicsőségnek tűnhet... de ebben az esetben komolyan hiszem, hogy ismerősök és ismeretlenek tényleg azért nyomták meg a "tetszik" gombocskát, mert komolyan is gondolták. 

A döntős írások közül csak a nyertes került fel a facebook oldalra, a későbbiekben a verseny során beérkezett valamennyi mű egy közös blogban kap majd helyet. Ráadásul a Kossuth Kiadó munkatársai még egy ajándékot adtak a szerzőiknek: behívtak bennünket egy személyes találkozóra december hetedikén délután. :) Ennek azért is nagyon örülök, mert élőben is találkozhatok a játékostársaimmal, akikkel annyit ugrattuk egymást, és izgultunk egymásért az elmúlt napokban, és kiderül, ki volt Vándorsólyom Kisasszony, akit én következetesen Vándorsólyom Kapitánynak tituláltam, és akinek Matróz néven írtam a leveleim. :P (Majd ők is biztosan nagyot néznek, ha az oldalon játszott szerepem szerinti tenyeres-talpas matróz helyett megjelenek teljes 157 cm-es, 48 kg-os valómban...) Meg persze sose árt, ha valakit, aki írogat néha napján, meg akar nézni magának egy kiadó... 

Mivel a döntős írásaink nem kerültek fel még eddig sehová, úgy gondoltam, hogy legalábbis egyelőre kiteszem ide az enyémet, hogy azok is láthassák, akik nem, vagy csak ritkán járnak a moly.hu oldalon,  ;)  (ahová különben "karcolni" szoktam a félkész dolgaimat).

tehát ez volt a megadott kép: 

és ezt írtam róla:

A fák nem kiabálnak

Nyári délután van, képeket nézegetünk az unokámmal. Hosszú-hosszú családi históriákat mesélek, számára sose látott, rég volt emberekről. Neki mesevilág elevenedik meg. Csendben figyel, kicsi lány, angyalszemű. Olyan tiszta tekintete van, gyönyörű, nagy, kék szemei, szakasztott, mint amilyen az anyja volt ennyi idősen. Békés, csendes gyerek, kilenc éves. Kiborítottam a képeket az asztalra a kopott, fehérre festett fadobozból, most élvezettel turkál közöttük. Sorra rábök egy-egy képre, kérdezgeti, hogy ki a bácsi. Hirtelen a céllövöldés fotót veszi a kezébe.

 De vidám délután volt az is! László azzal állt elő, hogy ma az asszonyokon a sor, a férfiak nem lőhetnek. Mit össze ügyetlenkedtünk azokkal a puskákkal! De mennyit nevettünk rajta!

Megint elgondolkoztam, Anna csillogó szemmel, várakozóan néz rám, hanem aztán hirtelen újra a céllövöldés képre pillant, és azt mondja:

- Nagyanya, erről a képről én akarok mesélni neked! Nézd csak, ennek a fának arca van! Nagy, fekete, sötét szemöldökei. Ott fent, a tető magasságában. És icipici pötty az orra, kis fitos, mókás. Mégsem vidám. Hiszen látod, egyedül van. Oda építették a bódét mellé, és nem láthatja a barátait, az erdő többi fáját. Képzeld csak el, mindenki nevet körülötte, szól a zene, csillog-villog a sok játék, ő meg egyedül, mindig egyedül van.

Hirtelen megijedek a komor gondolataitól. Honnan van ebben a kislányban ennyi érzékenység, ennyi fogékonyság a szomorúságra? De belemegyek a játékba.

- De hiszen a többi fa lombja is látszik a bódé felett, közel vannak! Talán látja őket, tud nekik kiabálni.

Annuska szigorúan néz rám:

- A fák nem szoktak kiabálni.

Tény. A gyerek egészen zavarba hoz vele, minden mesebeli gondolat ellenére nagyon is két lábbal áll a földön. A fák márpedig nem kiabálnak.

- Tudnának. – teszi hozzá bizalmasan- De nem akarnak. Soha. Akkor se, ha nagyon fáj nekik valami.

- Vannak ilyen emberek is… A nagyapád is ilyen volt. Soha nem kiabált. Nem sírt. Akkor se, amikor nagyon-nagyon beteg volt. Én nem ilyen vagyok…

- Te kiabálsz! – nevet – És anya is. Ha elbotlik az elöl hagyott játékokban. Ha beüti a könyökét. Vagy ha ki akar szólni a postásnak hogy ne menjen tovább, mert lassan ér le az emeletről.

- Te is kiabálsz néha játék közben.

- Szoktam? – kérdezi, csöppnyi aggodalommal. – Pedig milyen jó lenne olyannak lenni, mint a fák. Akkor is, ha szomorúak.

- De talán nem is olyan szomorú ez a fa… - kezdi rá újra, forgatja a képet- Hiszen üzenni azért tud a többieknek.

- Üzen a széllel. És a madarakkal. – kapom el boldogan a felém nyújtott mentőövet.

- Dehogy! A szellőt nem hallanák meg a puskaropogástól, meg az emberek állandó nevetgélésétől, kiabálásától. A madarak meg csak egészen ritkán repülnek arra, félnek a zajtól.

- Hát akkor?

- Az erdőben, a fák odvában denevérek laknak. Azokkal üzen. Éjszaka. Nappal ilyen morcos csak, mint itt a képen. Várja az éjszakát, hogy beszélgethessen a barátaival.

Kicsit megkönnyebbülök, na végre valami pozitív fordulat.

- Ha az emberek nem zajonganának, akkor nappal is tudna beszélgetni a barátaival. – mondja Anna, most ő gondolkozik el, valahová nagyon messzire néz- Ez egy nagyon régi kép, ugye?

- Régi. – hagyom rá.

- Akkor talán nincs is már meg ez a bódé. Talán az emberek már elmentek onnan, és újra csupa erdő van a helyén.

- Lehet. – mondom óvatosan, nem egészen értem mit akar kihozni belőle.

- Akkor jó. – nyugszik meg végre. – Akkor már biztosan nem szomorú, és nincs már egyedül.

- Azért én szeretném, ha meglenne az a bódé. Mert nekem olyan kedves emlékem, az a sok nevetés, az a délután… Ha már az emberek közül már alig-alig van meg valaki, akik körülötte állnak.

Annának sírásra görbül a szája. A fa, meg talán az emberek miatt is. Gyorsan elhessegetem a rémképet, egyébként sincs igazam.

- Micsoda önző alak vagyok! Csak azért legyen ott ez a zajos céllövölde, hogy holmi öregasszonyt megnyugtasson, hogy nem múltak el élete helyszínei. Nem, legyen csak a földel egyenlő, hadd beszélgessen az a szegény fa a barátaival.

Annuska újra mosolyog, nézegeti a képet.

- Elkérhetem? Csak egy kicsit. Kölcsönbe. Szeretném lerajzolni, hogy milyen most. Amikor boldog.

- Persze, vidd csak! De majd mutasd meg, milyen lett!

Annuska boldogan szalad a képpel, libeg utána a virágos szoknyája, mogyorószínű, hosszú haja. Szikrázóan napfényes, meleg, nyári délután van.

Valahol a világban van egy nagyon boldog, öreg fa, aki végre visszakapta a barátait. És egy nagyon boldog kislány, az Anna.

Meg egy bolond öregasszony… Az vagyok én. Akit meg az unokája mosolya, csapongó fantáziája tesz boldoggá. 

Vándorsólyom Kisasszony újra, a harmadik forduló

Beszálltam a harmadik körbe is egy írással, aki kíváncsi, hogy most milyen képről és milyen történetet írtam, itt olvashatja:

http://www.facebook.com/notes/v%C3%A1ndors%C3%B3lyom-kisasszony-hivatalos/lovranits-j%C3%BAlia-tenger-mellett-sz%C3%BCletnek-a-boszork%C3%A1nyok/278503378859032?notif_t=note_reply

A verseny nagyon jó hangulatú, nem is érzem igazi versenynek, inkább a szó legnemesebb értelmében vett játék. A szervezők közvetlenek, nem lekezelőek, nem kioktatók, és nem ragaszkodnak mereven szabályokhoz. Veszik a poénjainkat, pozitívan reagálnak rá, ha a magunk módján tovább gondoljuk a feladatokat. A játékostársaimat sem érzem versenytársaknak, hanem igazi játszótársaknak. Biztatjuk egymást, örülünk az új írásoknak. Mindemellett egy hetes, internetes, minimál határidős játékhoz képest meglepően erős a mezőny, nagyon sok jó írás kerül fel. Hangulatosak, színesek, olyan emberek írják őket, akiknek szép nagy szókincse, jó kifejezőkészsége van. Jó olvasni. 

A verseny négy kis részből áll, a harmadik péntek éjfélkor ér véget, és még lesz egy negyedik is. Akinek van kedve történeteket írni régi fényképekről, még mindig részt vehet, nem maradt le semmiről! :)

Vándorsólyom kisasszony - újabb irodalmi pályázaton indultam

!!!!! Figyelem, figyelem!!! ez most NEM gyerekirodalom. Ezt a figyelmeztetést fontosnak tartottam kitenni, mivel a jelen pályázatra nem gyerekeknek szóló történetet küldtem be. A pályázat egy érdekesnek tűnő könyvhöz kapcsolódik, az egyik könyvesblogger írt is róla itt.

A múlthéten láttam meg néhány képet a fenti könyvről, és nagyon megfogtak. A könyv valódi sztorijáról mit se tudva elkezdtem megírni a saját történetemet az egyik képhez, nagyon jól szórakoztunk a dolgon a moly.hu -s barátaimmal. Ma délután észre vettem, hogy a könyv kiadója pályázatot írt ki, épp ezzel kapcsolatban. Régi fotókról, akár a könyv képeiről lehet írni, így a második fordulóján indultam is.

Ha minden igaz, facebookos tetszikelés mennyiség alapján dől el, hogy ki nyeri a pályázatot, bár azt írták, a kiadó is elolvassa a beérkezett írásokat. A művek később egy blogon kapnak majd helyet, ami a verseny után is megmarad. 

Összesen négy forduló lesz, az első 10 legjobb adott képről ír majd, egy óra alatt egy újabb történetet, ez alapján dől el, hogy ki nyer. 

Szeretem az ilyen kreatív feladatokat, kíváncsian várom, mi sül ki ebből.

Akit érdekel, hogy milyen képről, és mit írtam, megnézheti itt:

http://www.facebook.com/notes/v%C3%A1ndors%C3%B3lyom-kisasszony-hivatalos/lovranits-j%C3%BAlia-tudod-az-a-l%C3%A1ny/277337648975605

ha jónak találjátok, tetszikelhetitek is, aminek külön örülök ha valóban ez dönt majd a versenyben.

no kaptam pontosítást, e szerint:

7 írásról az oldal szerkesztői döntenek, de 3-at a közönség tetszikelése alapján juttatnak a döntőbe. az a kör, amiben én vagyok, (!!!) holnap estig (!!!!!) tart. 

A bőbeszédű teknősbéka, A mesemondó szikla: párhuzamos értékels

Újra a Móra Kiadó Népek Meséi sorozatának két könyvéről írok. Pedig ezek is egészen véletlenül kerültek a kezembe egymás után, de úgy tűnik, nagyon megéri elolvasni ezt a sorozatot. A könyvek kiadása is szép, igényes a borítója, szeretem, hogy a gerincükön is rajzolt minták vannak. A könyvek kiállták az idő próbáját is, az 1968-az kiadású, A bőbeszédű teknősbéka is szinte tökéletes állapotban megőrződött. (Bár tény, hogy saját példány, nem könyvtári). 

A mesék érdekes, távoli világokba kalauzolnak el, nekem legjobban az ausztráliai, óceániai népek, meg az eszkimók, afrikaiak és indiánok meséi tetszettek, amik gyönyörűen, méltósággal szólnak a természetről. Szeretem, ahogy egy sziklát is képesnek tartanak a mesemondásra, hogy az emberek a táncot a sastól, vagy a kengurutól tanulták, hogy az évszakok hosszáról a sün döntött. A mesék állatai bölcsek, veszélyesek, mindenképpen egyenlő félként tekint rájuk az ember. 

Őszintén szólva nem szeretem a klasszikus állatmeséket. Amiben az egyik állat túl jár a másik eszén, a másik állat meg pórul jár. A "nagy, gonosz, buta" medve/tigris/bármi. Amikor az emberek negatív tulajdonságaival állatokat ruháznak fel, és elvégeztetik velük a "piszkos munkát", hogy az embergyerekek ebből tanulhassanak. Ráadásul már gyerekkoromban is irtóztam a direkt, erőltetett módon tanító jellegű meséktől, amik az arcodba tolják az erkölcsi tanulságukat. Jobban szeretem, ha az állatok állatok maradhatnak, nem kell emberszerűen viselkedniük, vagy ha mégis muszáj ilyen módon bevonni őket a történetbe, akkor nem nagy, buta ellenfélként vannak jelen, hanem titokzatos, erős, de mindenképpen tiszteletre méltó lényekként. Sajnos nem minden mese ilyen ezekben a könyvekben sem, de sok akad. 

Az indiai mesék között is van olyan, ami ha nem is állatokról, de természeti jelenségekről ír nagyon szépen, a jóságos Napról, aki segít az őt tisztelő lányon, vagy a Holdról, aki egy szegény öregember mellé szegődik párjául.

Semmiképpen nem mondanám, hogy egy az egyben mesélhető gyerekeknek, de gondos válogatás után sok mesét lehet bennük találni, amit bátran el lehet mondani akár óvodásoknak, kisiskolásoknak is. Viszont A mesemondó szikla című könyv végén van néhány, akár kevésbé mesekedvelő felnőtteknek is kifejezetten szórakoztató fehér telepes történet egy bolondos képviselőről, aki már életében gyártotta magáról a legendákat... Különleges módszerrel vadászott. Hogy hogyan? Olvassátok el! :)

értékelés:

Kedvenc előadóm Holnemvolt Fesztiválról :)

itt mesél Tone :))

Maga a nyelv is fantasztikus. Jó hallgatni. :)

Gyertek jövőre!!! :)

Szélördög

"Összehívatta amennyi boszorkány csak volt az országban, hogy segítsenek neki búsulni (…). Búsult is az egész ország, a boszorkányoknak akkora csepp könnyeik hullottak, mint egy-egy bolygócsillag, s ahogy hullogattak, bolygócsillaggá váltak, s mind tovaszálltak a magasba (…)."

81.

Szélördög

Irodalmi valóságshow

A Könyvmolyképző Kiadó pályázatot hirdetett kezdő írók számára, amire én is beneveztem A varjasboszorka című meseregényemmel. Az első fordulón sikeresen túl vagyok, most minden pályázó regényének első néhány oldala kerül majd fel a honlapra http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/ ezekből válogatnak majd a szerkesztők, hogy melyik teljes kéziratot kérik be elolvasásra.

A regényrészleteket külsősök is véleményezhetik az oldalon, akinek van kedve, írjon az írásomról, írásainkról, amikor majd felkerülnek! :)

"Meghirdettük az Aranymosás regénypályázatot is, melyre majdnem 180 mű érkezett. Novemberben még zajlik az elbírálás. Eddig 35 szerzőt választottunk ki, akiknek könyvéből részleteket publikálunk majd interaktív irodalmi magazinunkban.

Minden nap újabb írások jelennek meg az oldalon. (A művek a szerző helyesírásával kerülnek ki.) A szerkesztők megnézik a regényrészleteket és kiválasztják közülük azokat, melyeknél bekérik a teljes regényt.

Szeretnénk az olvasókat is bevonni. Ha tetszik egy írás, és szeretnéd látni a folytatást, kérlek, írd meg a műhöz kommentként a szerzőnek. Ha építő jellegű kritikád van, szintén jelezd neki. Ismerjétek el a jó írókat, illetve támogassátok egymást a fejlődésben, hogy minél jobb mesék és regények születhessenek.

Varga Beáta szerkesztő"

Őszi szép :)

Écska manóival kívánok szép őszt! :)

"A bangarafa virágának az illata nem a legkellemesebb, de a tündérek – nem tudni, miért – éppen az ilyen fákon tanyáztak. 

Ahányszor csak virágba borult a fa a halász minden alkalommal elhatározta hogy kivágja. De félt a fán tanyázó tündérektől, így hát a fiával együtt inkább tűrték a kellemetlen szagot. Hanem egyszer a halász megbetegedett ettől a fránya virágbűztől, és akkor végleg úgy döntött, hogy a fát mégis csak kivágja. Megélesítette a fejszéjét és megállt előtte. (…) De mi előtt belevágta volna a fejszéjét, lejött a fáról egy tündérke, olyan kis csöppség, akár egy kétéves gyermek. A haja olyan hosszú volt, hogy a sarkát verte, a lábán pedig elöl volt a sarka, hátul meg a lábujjai. A bőre hamvasfehér volt, mint a rizsé, a fogai meg színaranyból voltak. A kezében kalapot tartott. – Jóember – szólalt meg a tündér – , kegyelmezz meg a fámnak, s én neked adom ezt a kalapot. (…) Ez olyan kalap, hogy ha a fejedre teszed, láthatatlanná válsz. – Hát jó, nem bánom – egyezett bele a halász. Fogta a kalapot, illendően megköszönte, és azzal elment."

/A csodálatos fa, Fülöp-szigeti népmesék, A kis tündér c. meséből/

Párhuzamos értékelés: A Szoria-Moria palota és A világjáró királyfi

Népmesés könyvről könyvesblogot írni szerintem általában nehéz. Mert lehet, hogy egy unásig ismert mesék variációival telezsúfolt könyvben mégis akad egy-két csodaszép, érdekes és újszerű mese, vagy meglepő fordulat, ami megtetszik. Sok olyan mese is van, aminek ugyan egyáltalán nem szimpatizálok a végkifejletével, cserébe nagyon érdekes a világa.

Ennél a két könyvnél viszont szinte csupa olyan mesét sikerült összegyűjteni, amik igazán különös világba viszik az olvasót, érdekes a történetek alakulása is, és a ma emberének is szimpatikus az értékrendjük. Persze ebben is akadnak ismerős történetek, az angol mesék között felbukkannak nagyon is ismerős, gyakori legendák, de az ír, skót, holland és izlandi mesék között szép számmal akadnak érdekesek. Sőt, őszintén bevallom, hogy Robin Hood történetén kívül a régi legendákat is szívesen olvastam újra, sok más mesetípussal szemben szerintem annyira egyéni hangulatuk van, hogy például nagyon szívesen olvasom el újra és újra Igaz Tamás történetét  a tündérkirálynővel. Mintha több fokot hűlne rögtön a levegő a szobában, úgy érzem, nagyon erősen megidézi a helyet és a kort, ahol és amiben született. 

Hasonlóan jó véleménnyel vagyok A Szoria-Moria palota meséiről is, azzal kiegészítve, hogy ennek különösen tetszettek az illusztrációi is. Gyerekként talán nem fogott volna meg a két-három színt használó vonalas rajz, de most, felnőtt fejjel figyelve rá nagyon megkapónak találtam a humorát, finomságát. A finn, lapp mesék is sok eredeti történettel szolgáltak, és érdekes volt a világuk is: megtudtam, hogy a finn erdők ura Tapio, a lányát Tapiotarnak hívják, a finnek boszorkányának pedig szintén van neve, Szüöjeternek hívják. Igazán remek mindkét könyv, ugyanannak a sorozatnak a tagjai, méghozzá  a Népek Meséi de nem az Európa, hanem a Móra könyvkiadótól. Erre én is most figyeltem fel, hogy már régen is két Népek Meséi sorozat volt, és nem csak az Európa Kiadó  Népek Meséi sorozata remek, hanem ez is, amit a Móra adott ki. (Ellentétben a mostanában kiadott Kossuth Kiadós sorozattal, amit egy napon nem lehet említeni a fenti kettővel, mivel alig néhány mesével akar eladni egy-egy könyvet). 

Sajnos már könyvtárakban is nehéz hozzájutni egy-egy példányhoz, A világjáró királyfi például egész Székesfehérváron nem volt fellelhető, a szegedi Somogyi Könyvtárban csak helyben olvasható, így Budapestről, a Szabó Ervin Könyvtárból hozták el nekem, és azt kell mondjam, nagyon megérte.

És nagyon megérné újra kiadni ezeket a sorozatokat, nem csak én, még sokan-sokan így vagyunk ezzel, hogy örülnénk neki, hátha valaki egyszer valóban újra megjelenteti őket. 

Őszi-tavaszi fények :)

Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat,

 te nem azért vagy, hogy odaragadj

 ügyhöz, multhoz, amely nem a tiéd,

 és dac poshasszon és keserüség. 

Kaptál ütleget, kaptál eleget
(légy keresztyén s mondd: érdemelteket,

 s könnyűlsz tőle!)… Most ne vélt igazad 

emlegesd, s ne a hibát, a zavart
(az benned is volt!): nézd a rétet, 

a nagy fényt, a Feltámadást!… Tavasza 

jött újra a földednek: nézd, a nép 

dolgozik, szépűl város és vidék: 

nem árt, hogy eltűnt sok gőg, régi copf,

 s jobb lesz a jó, ha te is akarod,

 ha igazán:… másét és magadét, 

úgy gyógyítod ama ezer sebét,

 ha az csordítja megnyugvó szived,

ami sosem elég, a Szeretet!

Szabó Lőrinc

benne vagyok a tévében!! :))

http://www.fehervar.tv/index.php?pg=video&cid=4&vid=4595&autoplay=true

könyves vasárnap 1:34

A riportban megemlített, néhány évvel ez előtti fehérvári Ötletpályázat képei. (akkor még nem volt ilyen remek blogom). Egy, a városról szóló novellámmal nyertem meg a pályázat felnőtt kategóriáját, jófejség a tv-s hölgytől hogy még emlékezett rám. A pontosítás kedvéért: a regényem még csak készülő regény, nem adták még ki, egész pontosan meseregény. 

Akkori zsűrim, azóta nagyon kedves ismerősöm Sohonyai Edit,

 aki azóta is gyakran felkeres és írásra biztat.

itt pedig a szóban forgó novellám, ami meg is jelent a Kötődés című városi kiadványban:

Útikalauz Székesfehérvár történelmi belvárosáról

 (Ez az írás most egy nipp. Vázácska, porcelánlány városcímerrel, vagy tudomisén. Rajta fölirat cifra betűkkel: fehérvári emlék. Mint a babamúzeumi bilin: „Végállomás, Szabadka(kálni)”…)

Barátnőimmel szoktam sétálni, vásárolgatni a városban, most légy Te, kedves olvasó az a jóbarát, aki velem tart. Közben majd nézelődünk, beszélgetünk. Veszünk cappuchinot, süteményt, és elmeséljük egymásnak, mi bánt, mi a szép a világban, meg jól kipletykáljuk a többieket.

A buszmegállótól indulunk, mert az ember mindig egy buszmegállóból indul. Én például a 24-essel járok, és a „Hunyadi megállójánál”, vagy a „régi mozinál” szállok le. A „Hunyadi”, az egy iskola, bár már nem az eredeti épületében van, a „régi mozi”, meg már nincs is, de azért még úgy mondjuk, „találkozzunk mondjuk fél tízkor, a régi mozinál”.

Szóval a Hunyaditól sétálunk a Petőfi utcán föl a belvárosba. (Megj. a Petőfi utcán, a Hunyadi oldalában remek fagyikat lehet kapni nyaranta, de sajnos most november vége van, ilyenkor a fagyis büfét nyit az iskolában, a fagyizót pedig becsukja. Tényleg kár!)

A Petőfi utca végén Nagy Lajos király szobra áll szemben velünk, vállán, kezén verebek, galambok, háta mögött templom, és az idős papok otthona. Az otthon kertjében is szobor van, de ez kisebb, mint Nagy Lajosé. Csöpp Máriácska rózsalugasban, bár inkább pogány szenthez, pásztorlányhoz hasonlít, szeretnivalóan szép. (Azt hiszem, a lengyel költő is hozzá hasonló alaknak köszönt oda: „Szevasz, Madonna!” )

Egyszer voltam itt misén, halottak napján. Hatalmas templom, belekáprázik a szem, ha végignéz a padsoroktól a mennyezetig, csupa aranyozás, szobrok, bal kéz felől a vérző Krisztus a rács mögött, szenteltvíztartó, jobbról beszélgetések, rendezvények időpontjai (fuvolakoncert, hívő fiatalok összejövetele, ilyesmi).

Három ősz, madárka külsejű öregúr vezette a szertartást, bele-belesültek a szövegbe, kedvesen igyekeztek méltóságteljesek maradni, bár kiszóltak a Biblia mögül: bocsánat! És szebb, emberibb volt így. Énekeltek, imádkoztak a holtakért, az előttük itt lakott és elhunyt paptestvéreikért, a sorstársaikért.

Ki másért tudtak volna? Családjuk talán egészen régen meghalt, testvéreik, ha voltak, meg a szüleik. De egy pap nem gondol, nem gondolhat első sorban a családjára, mert atyja az Isten, testvére az egész gyülekezet, felel mindenkiért, mégsincs senkije, akiért imádkozhatna. S ha van, bűn az is. (Családi históriák jutnak eszembe katolikus papokról, akik „borért” jártak egy vígözvegy nagynénémhez… Utána talán szorgalmasan hányták a keresztet).

Közben néhány megkésett hívő érkezett, alacsony kis emberek, bizalmatlan vagy réveteg tekintetű nénikék, mellükön valószínűtlenül lila műrózsával. Egy papnövendék ismerősöm egyszer azt mondta: „akik templomba járnak, azok közül sokan betegek”. Bizonytalanok, magányosak, segítségre van szükségük. És megerősödnek, magabiztosabbá válnak tőle, nem vesznek el, mert azt mondják: senki ember nem szeret, de szeret az Isten. És elmehetnek az Isten házába. Jó ez? Rossz ez? Nem tudom. Csak elindultam egy úton, keresek. Talán az Istent találom a végén én is, talán mást. Minden ember így vándorol: betér ide és oda, „templomokba”. Néha semmit nem talál, mint szegény Szilágyi Domokos, az „elmúlás szerelmese”.

 Egy házról még mesélnem kell, csak azért veszem ide, mert bár arra nem megyünk, de nekem mégis fontos, sokáig laktam ott. Régen Vörös hadsereg útja 2. volt, most Budai út 2. Átjáróház, az István tér mellett, két emeletes, körfolyosókkal. Nagy, zöld kapuja van, ronda, betonozott udvara, meg fagerendái, (amitől imbolyog az egész épület, ha autó megy el mellette).

Nyolcéves önmagamnak elvarázsolt kastély, tele kedves, öreg tündérekkel, akik sóskát adnak nyersen, meg snidliget cserépből, kiflivel. Megmutatják a babájukat, és cicát horgolnak az enyémnek, meg gonosz boszorkákkal, akik rikácsolnak, ha berúgjuk az ablakukon a focilabdát.

De nem volt ez ilyen egyértelmű, hogy ki boszorkány, ki tündér: voltak mosolygós nénikék, akik kíváncsiak voltak mindenre, ami a családunkban történt, és akiknek boldogan meséltem is mindent, és nem értettem, anyu miért tilt tőlük, miért mérgelődtek annyit a szüleim…

És persze voltak még itt barátok, sok-sok jó barát. Sajnos csak fiúk, akikkel nem lehetett babázni, csak focizni, egy forintért árulni használt buszjegyeket a kapualjban, meg turkálni az udvarra kirakott szemétben, de az is majdnem olyan jó volt…

Az István szobor körül szoktunk futkározni hét-nyolc éves korunkban egy haverommal, akinek beasball sapkája volt. Egyszer megkérdezték, melyik a haverom: az a lentűrsapkás!- feleltem, és úgy szégyelltem utána, hogy hogy mondhattam ekkora sületlenséget: lentűrsapka!

   De nagyon mozgott a ház, füstös, zajos volt a környék. Kiköltöztünk a belvárosból, hanem az már másik történet.

  Később álmodtam még a régi házzal, hogy dolgom van még itt… Sose mertem visszamenni.

De induljunk tovább a macskaköveken, illatszer- és cipőboltok folyton változó sora mellett, balra fehér épület, itt tettem alapfokú német nyelvvizsgát ez előtt négy évvel (odabent talán most is hófehér arcok, ünneplős, ájulás szélén lévő vizsgázók), jobbra fényképész kirakata, nagyszemű babák és ifjú párok mosolygós képeivel, meg a Pelikán udvar. Itt volt bakfis leány nagyanyám a front alatt, öt testvérével (a hatodikat az előző lakásukban érte a bomba), meg a szüleikkel éltek ebben a házban, ide menekültek az oroszok elől. Itt állt a leander-karácsonyfa, amikor elfogyott a fenyő egyik évben („mert ha ajándék nem is, karácsonyfa mindig volt”), és itt ismerte meg nagyapámat, itt lett fiatalasszony, míg a sokat átkozott anyós el nem üldözte őket.

 Nagy, sárga, bolthajtásos kapu, bent tágas udvar, körfolyosók odafent, oldalt kicsi lépcső vezet a színházhoz. Ez is csupa emlék, Acélmagnóliák, Hair, a Hoppárézimi, a bolondnak hitt, beszélni, mozdulni nem tudó, hatalmas akarattal mégis felépülő fiúról, aminek végén a szerző és valódi főszereplő Zemlényi feljött a színpadra, és kiderült; fantasztikus személyiség, dörgött a taps, azonnal megszerettük. S a barátok, akikkel idejártunk, osztálytársak, kedves ismerősök, sok már nagyon messze jár. Végig kéne nézni egyszer titokban a nézőteret, amikor elsötétül: az egymás kezét fogó, szomszédos széken ülő barátok, kedvesek jönnek-e még? Vagy szétszóródnak egy-egy est után, ha összemegy a függöny?

Vagy még elüldögélnek a táncosnő szobra mellett. Ez nem messze „áll” a színháztól, talán rokona a papotthon Madonnájának, éppoly kedves. Szinte kézen fognám, mellé lépve járnám vele én is. Zöld papírhajót találtam a tövében valamikor: „Vigyorogj s a világ veled vigyorog” felirattal. Meg a harangjáték, a fekvő katona, nagyjátékbolt, könyvkereskedések és antikváriumok, papírbolt, országalma, babamúzeum (ahol a nevezetes bili található), a Fehérvártévé stúdiója, ahol fél évet dolgoztam, könyvtár, és kapualjak, lépcsőfordulók, padok és udvarok, ahol jó üldögélni, kiabálva és gesztikulálva, vagy csendesen beszélgetni, vagy hallgatni soká, együtt.

Ha pedig kifáradtunk, irány a Pléhtehén! Cukrászdát ígértem, de ez olcsóbb és murisabb. Mert a süti mellett szendvics, és az állóhelyről a hotelre nyíló kilátás van. Még onnan is bámulhatjuk az utca forgatagát, folyton sürgés-forgást, folyton nyugalmat.

Kislány koromban sose hittem el a szüleimnek, hogy egyszer nem fogok többet babázni, sőt, elköltözöm tőlük egy fiúval, meg hogy aztán majd ők is, én is meghalhatunk (ezen sokat sírtam, kétségbe estem, ha eszembe jutott. De aztán azt gondoltam, csak lesz valahogy utána is?! És ha nem, akkor meg éppen mindegy). Beszéljetek, amit akartok, - mosolyogtam magamban- én azért csak örökké gyerek maradok, ti meg harmincvalahány éves szülők. Később, tizennyolcadik évemet elhagyva rájöttem, hogy talán mégsem egészen ez az igazság… De hogy esetleg a városból is elmegyek, az eszembe sem jutott. És most tessék, „csomagom kész van, a küszöbön áll…oly nehéz most jónak lenni…!”  Talán másik városba, másik országba megyek tovább Egyetemre, s ha csak unokatestvéreim, szüleim, ismerőseim példáját nézem, közel nem biztos, hogy visszajövök. (Hétvégente hazajárnak még, néha megnézik az új fészket a fiatal madarak, aztán egyszercsak huss!)

Erre volt jó ez a novella, ez a kis nipp (együtt vettük, Olvasó), majd ott lesz a polcomon, amiről emlékezhetek a szülővárosomra, ha távol kerülök.

2004. november 28. Székesfehérvár

Tündérszárnyon, madárszárnyon a székesfehérvári városi könyvtárban

Nagy örömömre szolgált, hogy ma, Bognár Ágnes jóvoltából az Országos Könyvtári Napok keretnén belül újra "hazai pályán", Székesfehérváron mesélhettem a Széna téri könyvtárban . Már csak azért is örültem ennek, mert ez volt az első hivatalos szereplésem a szülővárosomban, így sok rokonom és barátom eljöhetett megnézni, akik Budapesten, Kiskunhalason vagy Szegeden nem láthattak. Számos barátom, ismerősöm ült a közönség soraiban, a nagybátyámék a nyolcvan körül járó nagyanyámat is elhozták, aki szintén először hallott engem mesélni.

Egy könyvtár egyébként is békés, hangulatos hely, de ma igazán az volt, mert szépséges hímzéseket, csipkéket állítottak ki benne, minden könyvtáros népi jellegű ruhákban fogadta a látogatókat, sokukon kékfestő szoknya volt, fej- vagy vállkendővel. A könyvtárban kézműves foglalkozásokon is részt vehettek az érdeklődők, a gyerekek csuhéból, kukoricaszárból készíthettek maguknak játékokat (egy nagyon ötletes, rafia-kukoricaszár alapanyagú repülőt is láttam futólag, amit egy kisfiú szorongatott az első sorban). Teljesen jól illettek ehhez a közeghez a kézjelekkel, egyszerű hangszerekkel kísért meséim.

Újra csak azt láttam, hogy számos eszköz, szórakozási forma van, amivel jó lenne megismertetni a mai gyerekeket, megmutatni nekik, hogy természetes anyagokból is milyen remek játékokat lehet készíteni, hogyan lehet teknősbékát, madarat formázni a saját kezünkből is, megtanítani őket szeretni és élvezni a meséket. Történeteket hallgatni, olvasni, eljátszani. Épp erről beszélgettünk az egyik kedves ismerősömmel, a könyvtár egy munkatársával, hogy mennyire fontos lenne kicsi kortól szórakozni tanítani a gyerekeket, hogy ismerjék az olvasás, mesehallgatás, a közösségi együttlétek örömét. Sokan sokfélét hozzá szóltak a témához, volt, aki borúlátóan "kiveszőfélben levőnek" titulálta a műfajt, a könyvtári beszélgetéseket, előadásokat. 

Pedig szerintem igenis felvehetnék a versenyt a számítógéppel, televízióval, de nagyon fontos lenne, hogy megtanítsuk örömüket lelni ezekben az embereket. Mert úgy, ahogy most sok iskolában hozzá állnak ezekhez a dolgokhoz, az olvasásra tanításhoz például, úgy semmi nem megy. Ha nincs öröm a rajzórában, irodalom órában,  ha nem szórakoztat csak önmagáért való feladattá silányul.

Nem vádolni kell a "mai gyerekeket", amiért nem járnak könyvtárba, nem játszanak már műanyag játékszerek vagy számítógép nélkül, amiért nem tudnak sokáig figyelni és nem járnak szórakozásból előadásokra. Hanem meg kéne tanítani nekik hogy hogyan találhatnak benne örömet. 

És gyerekek, felnőttek egyformán lelkesek és befogadóak. Ismerősök, ismeretlenek, barátok, családtagjaim és véletlenül oda vetődött szülők, gyerekek és idősek is velem nevettek az énekelni tanuló baglyok történetén, szurkoltak a tündérek által bajba sodort szegénylegénynek, és szívlelték meg Szabó Magda gondolatát, hogy bizony az emberek is tündérek, csak nagyon fiatalok. De majd megszelídülnek, és megtanulják szeretni önmagukat és a körülöttük élő állatvilágot, növényvilágot, talán megtanulnak játszani és egymásra figyelni.

Talán nem késő. Én hiszek ebben. A mai rendezvény mindenképpen bizakodóvá tesz. :) Köszönöm, hogy részese lehettem!

a bejegyzés illusztrációjául szolgáló fotókat Havas Eszter készítette rólam, amiket ez úton is nagyon köszönök neki! :)

ősz szele zümmög

Néhány hete ezt énekelték nekem a székesfehérvári Munkácsy Általános Iskola elsősei, köszönetképpen a meséért. Nagyon kedves dal:

Ősz szele zümmög :)

mert már régen volt manós :)

"És most még valamit látott a gyerek: nem messze oda, az egyik domb fényleni kezdett. Mindjárt gondolta, hogy tündérvár lehet, és csakugyan, abban a pillanatban kettévált a domb oldala! Csodálatos fény áradt a rétre, muzsikaszót hallott meg vidám mulatozás zaját. No, ezt megnézi közelebbről, anélkül már csak nem megy haza! (…) odament hát a dombhoz és bekukucskált. Javában állt a mulatság, arasznyi emberkék táncoltak, muzsikáltak, de olyan gyönyörűen, hogy ahhoz foghatót álmodni se lehet. A legényke sokszor hallotta az öregektől, hogy az ilyen tündérhegy ajtajába valami vasdarabot vagy acélt kell dobni, akkor nem csukódik be. Szerencsére egy nagy varrótű volt a zubbonya hajtókájába tűzve, azt kivette és beszúrta a földbe, ott, ahol a domboldal meghasad. Most már nyugodtan beléphetett, le is ült. A törpék javában ropták a táncot körülötte, mégpedig dudaszóra."

/A világjáró királyfi, A világ első dudása c. meséből/

Megnyílt a "zseb" fotókiállításom :)

Tegnap délután öttől megtekinthető egy válogatás a Székesfehérvár érdekes részeit ábrázoló fotóim közül Széna téri könyvtárban .  A kiállítást dr Táborosi Zsuzsa, nagyon kedves, középiskolás kori történelem tanárom nyitotta meg. A fotók október végéig lesznek kint a könyvtár paravánjain.

Székesfehérváron születtem, és gyerekkorom óta erősen kötődöm a városhoz, benne egy-egy számomra fontos helyszínhez, épülethez is. Bár a szegedi egyetem biológus hallgatójaként néhány évig nem itthon laktam, de gyakran haza jártam Székesfehérvárra, mert ebben a városban van a helyem, az otthonom, ismerőseim.

Szeretem a város békéjét, barátságos hangulatát. Szeretem, hogy sokan ismernek, gyerekkori barátaim, vagy a szüleim tanítványai, ismerősei, hogy itt soha nem vagyok idegen vagy magányos, mint egy nagyvárosban.

 Ugyanakkor mégis közel van Budapesthez, ahol szintén számos barátom él, és ahol sokféle rendezvényen részt vehetek, de jó haza jönni egy csendesebb helyre.

A fotókat is a város iránti szeretetből készítettem, olyan arcát próbálom megmutatni, amit talán kevesen ismernek. Apró részleteket, amik azért tűntek fel, mert nap mint nap elmentem mellettük hosszú évekig, vagy akár nagyobb épületeket, amikről nem annyira köztudott, hogy hol találhatóak. De lefényképeztem néhány ismertebb dolgot is, mint a vidámparki tó vasmacskája, aminek alighanem a történetét kevesen ismerik, mivel réges-régen nincs meg az eredeti tábla, ami mellette volt. Olyan dolgokat szeretnék megmutatni, amikhez nem elég, ha négy-öt évet élsz egy városban, hanem hosszú éveket kell eltöltened ott, hogy felfigyelj rájuk, vagy csak régi családi történetekből ismerheted meg igazán őket. Ezek is mesék, a valóság meséi, amiket mesemondóként és lokálpatrióta fehérváriként mindenképpen szerettem volna tovább adni.

 Így más is felfedezheti most magának ezeket az épületeket, szobrokat és más efféléket, és megnézheti itt a fotón, vagy ha kedve támad rá, akkor akár élőben. 

Mesék és madarászok

Könyvtárban, osztályteremben mesélni jó. Kastélyban mesélni valóra vált álom. De tábortűznél mesélni... az az igazi. 

Leírva valószínűtlen és már-már giccses, megélve valami mindennél valóságosabb, és hátborzongatóan nagyszerű: a narancssárga, telő Hold a nádas felett, a szürke marhák bőgése valahol a sötétben, körben a tűz fényében pedig a várakozás teljes, kedves, régtől ismerős arcok. Hopp, az első mesénél leszalad az égen egy hullócsillag, de nincs mit kívánni, ennél többet lehetetlenség. 

A nyolc éves Csiga újra lelkes: "első sorban" ül a barátnőjével, előttem kuporognak a földön, és velem röptetik a madaras kézjelet. Csongor a madárhangon szóló sípomat is rögtön megismeri, hogy milyen madár szól belőle. Szívből velem nevetős, igazán remek közönségem van. 

A mesék után még hosszasan beszélgettünk, énekeltünk együtt, újra élve és újra énekelve sok régi, táborban született, vagy egyszerűen csak évek óta népszerű mókás vagy komoly dalt. Cseh Tamást, Hobot, népdalokat... de nem maradhatott ki Kaktusz Pedró meg a "Pogácsás" sem. Éjszaka aztán csontig hatoló hideg volt, és reggel hétkor csak erős táborvezetői noszogatásra sikerült kimásznom a hideg (!!!) hálózsákból a még hidegebb reggelbe, és ezzel a problémával nem voltam egyedül. Brr, elszoktam már az októberi sátrazástól. De aztán futótűzként terjedni kezdett a hír, hogy jégmadár van a hálóban, erre aztán a maradék ember is talpra kecmergett.

 Az újra fellobbanó tábortűz, a tea meg a melegedő időjárás mindenkit újra jó kedvre hangolt. A hálókba is nagyon szép, érdekes fajok kerültek: a jégmadár mellett csukot, nagy szemű vörösbegyet, szép, még nászruhás barkós cinegét, énekes rigót is fogtunk. Laci, a fő-fő gyűrűző elmondta, hogy a vörösbegynek azért van ilyen szép, nagy szeme, mert esti órákban is aktív madár, és jobban lát vele (és az sem teljesen mellékes, hogy ezektől a szép nagy szemektől igen helyes madár is, jelentős népszerűségnek örvendett a gyerekek körében).

 

Azután kiballagtam a rét túlsó felére, a másik madárgyűrűző helyszínre Zita barátnőmhöz, fényképeztem a sziki őszirózsa lila virágait, és nagyon rendjén valónak éreztem az egészet. A barna meg kék boglárka lepkéket a virágokon, az újra erőre kapó napsütést, a nádsusogásos elzai csendet. Hamarosan befutott egy középiskolás osztály, élükön a napsárga, "A természet szolgálatában" feliratú pólóban feszítő helyi csoport titkárunkkal, Zolival, Mili kutyával, és a tejfelszőke, nyolc éves Virággal, meg a bátyjával. 

Nem egy diák életében először foghatott a kezébe madarat, és csak nagy sokára mertek jelentkezni, hogy szabadon eresszék azt a két cinegét, amit aznap reggel fogott Zita. 

Pontosan ilyen az, amikor a mese meg a valóság nem elválasztható, mert veled történnek mesébe illő dolgok. Kalandok, próbatételek, és csodák is. Ezért vagyok én magam is leginkább a Dinnyési Fertőn, nádas szélén, vagy erdőkben, hegytetőn otthon, és itt vannak legjobban helyükön a mesék is. Hiszen ilyen helyeken születhettek valaha, állatokról, növényekről, és emberekről. 

ökörszem

Zsuzska

kékcinege