Három nap non stop maszkabál után sikerült végre hazakerülni pihenni is egy kicsit. Mert hogy pénteken komoly madarászsuli oktató voltam, a Madártani Egyesület "egyenmellényében", nadrágosan-bakancsosan, szombaton mint viktoriánus hölgy reklámoztam a Könyvmolyképző Kiadót a Könyvfesztiválon, vasárnap pedig mesemondó voltam Szentendrén a Föld Napja alkalmából. Ez pedig egy harmadik jelmezt jelentett, de erről egy következő bejegyzésben írok bővebben.
Tehát Könyvfesztivál: sokakkal másokkal egyetemben én is nagyon fellelkesültem, amikor a múlthéten a Könyvmolyképző Kiadós Varga Bea kiírta a facebookra, hogy ifjú leányokat keres a Könyvfesztiválra, hogy viktoriánus ruhában illegessék magukat. Sajnos mind a három napra keresték az illetőket, nem egy -egy napra, nekem addigra meg már fix munkám volt péntekre és vasárnapra. Így aztán csak annyit írtam Beának, hogy ha mégis bármikor szükségük lenne egy jó kiállású mesemondó lányra, csak szóljon... És szólt. Épp a kedvenc cukrászdámban üldögéltem a pénteki Madártani Egyesületes standolás után, a jól végzett munka nyugalmával, előttem a megérdemelt tonhalas kemencés szendvics, amikor Bea felhívott, hogy kiesett szombatról az egyik lány, és épp aznapra kéne valaki, aki belefér a ruhába. (És ami azt illeti, belefértem: ha nagyon akartam volna, akár kétszer is). Nem sokat gondolkoztam, hogy bevállaljam-e, bár vonzott a békés szombat lehetősége, a fesztiválozás remek kalandnak ígérkezett, ráadásul még nekem fizetnek érte. No meg, biztosan létezik olyan népmese, amiben egy nő egy szép ruháért eladja a lelkét az ördögnek...
a legkedvesebb mosolyú molylánnyal :)
Nem is csalódtam: reggel a Millenáris Parkban már az öltözködés maga is külön élmény volt, és cseppet sem egyszerű. Szerencsére a másik viktoriánus hölgy, Fanni nálamnál gyakorlottabb volt a dologban, és megmutatta, hogy a különböző furcsa izék, amik leginkább kispárnának, lebernyegnek és egyebeknek tűntek, valójában mire valók és hová kötözendők. A végeredmény nem is mutatott rosszul, csak a pisilés vált a megszokottnál lényegesen körülményesebbé.
Ez után megkaptuk az első csomag szórólapokat, és bájos mosolyunkkal próbáltuk elkápráztatni a szembe jövőket, hogy fogyjon a papírköteg. A szórólapozás sem volt unalmas meló, főleg, mert sok kedves ismerős és ismeretlen ismerős sodródott szembe a tömegben, akikkel lehetett pár szót váltani: a székesfehérvári megyei könyvtár két dolgozója, egy játékostársam az Aranymosó oldalról, és persze moly.hu -s haverok és ismerősök minden mennyiségben. Lelkesen észleltem, hogy nagy csapat emberke járkál "I Love Moly" feliratú kitűzőkkel, (vagy anélkül, de az arcmemóriám még működik), így aztán boldogan üdvözölhettem @Dark kollégát, a debreceni molyos különítményt, @Csartakot, @Szöszmöszt, @Fummiet és @Ronenát, meg még sokakat másokat. Végre személyesen megismerhettem @Ciccnyogot is, akitől egyszer egy gyönyörű szép, fenyőfás képeslapot kaptam és a Kossuth Kiadó pályázatán is játékostársam volt. Összetalálkoztam a Varró családdal is, mint kiderült, a kedves, vidám, egyetemistaforma lány, akit a Holnemvolt Fesztiválon megismertem és akinek a mesemondós kézjeleimet tanítgattam, tulajdonképpen Varró Dani felesége, és kölcsönösen megörültünk egymásnak. Sajnos nem tudtam átmenni megnézni őket a másik épületbe, de azért összemosolyogtunk és váltottunk pár szót, és ismét megcsodáltam Miskát is: helyes legény, szépen nődögél. :))))
De el-elbeszélgettem barátságos idegenekkel is, egy csinos goth lányban rögtön megláttam a kiadó potenciális olvasóját, és el is beszélgettünk ruhákról és olvasmányokról, többek kérdésére elmagyaráztam, milyen okból van rajtam a ruha, és hogy nem, ez nem népviselet (? kislány az anyukájának: "Nézd, ott egy néptáncos!"). De a nap beszólása mindenképpen egy nagymamáé volt, aki csodálkozva szólt oda a szórólapért nyújtózkodó unokájának: "Te is kérsz bestsellert?" Szerintem aranyos jelent volt. :P
Eredetileg potenciális olvasókra, vagyis fiatal lányokra kellett volna vadásznunk, a szerelésünk ehhez képest a következő korosztályokat vonzotta be:
- öreg nénik, akik mindenből kérnek, főleg, ha nyerni lehet vele
- 4-8 éves gyerekek
- öreg bácsik (no comment)
A másik tanulság, hogy az egylapos, kevés információt tartalmazó szórólapra az emberek ugyanúgy reagálnak, mint az utcai szórólap osztogatásra, hiába voltunk a Könyvfesztiválon: kelletlenül veszik el, és a következő sarkon a kukában landol. Ugyanakkor a dupla A/4-es könyvújdonságos szórólapot kivétel nélkül mindenki elvette, még örültek is neki és megköszönték.
Díszelegtünk a kiadó egyik szerzőjének, Gail Carrigernek az író-olvasótalálkozóján is, bár a ruháink a kiadó szellemiségét, a könyveinek hangulatát is tükrözték, most főleg ennek a hölgynek köszönhető, hogy beöltözhettünk, mert steam punk világról ír.
kedvenc fotósommal, Cseppke Eszterrel :))
A munka egyik szünetében pedig elosontam az izlandi Sjón könyvének bemutatójára is. Nem mondhatom, hogy a kedvenc szerzőm, hiszen csak egy könyvet olvastam tőle. A könyvről se mondhatom, hogy a kedvencem, mert nem az a könyv, amit újra és újra szívesen olvasnék, ahhoz túl nyomasztó. De nagyon-nagyon jó könyv, érzékeny, finom, és mégis rettenetes. Az izlandi táj, a hiedelemvilág, a kor, amiben játszódik, és a minden korban egyformán szép és szörnyű emberi sorsok. És most végre láthattam és hallhattam a könyv szerzőjét élőben. Meghatározhatatlan korú, derűs, cseppet sem mesterkélt vagy szerepében pózoló, hanem hiteles és intelligens embernek tűnt ez a Sjón, aki kicsit mulat magán: a választott álnevén, kamaszkori csetlésén-botlásán, és mégis képes ilyen egészen erős regényt írni. Mint egy dal, mint egy költemény, vagy egy természeti jelenség, közben pedig próza.
Az ilyenek mindig számítanak nekem, nem csak a műalkotás maga: jó megismerni kicsit magát a személyt, a szerzőt, felér a könyv újraolvasásával, újraélésével. Felolvasott a művéből a saját nyelvén, azt különösen jó volt hallgatni. Előtte pedig épp egy finn írónőt hallottam beszélni, érdekes volt hallani egymás után a finn és az izlandi nyelvet, gyönyörűek voltak, mintha a szerzők énekeltek, és nem is beszéltek volna. Valahogy ősi, valahogy szép, mint az északi mesemondóknál, amikor a színpadra lépnek és érzed, hogy pár fokot hűl a levegő és elindul az idő visszafelé.
Az író-olvasótalálkozó után újult erővel mentem vissza szórólapozni, egy fokkal őszintébb mosollyal, még Sjón és a finn hölgy hatása alatt. Kellett is az erősítés, szegény Fanni, aki már második napja állta a sarat, már kissé kimerült az egésznapi vigyázállástól, magassarkú cipőben járkálástól. Sétáltam még pár kört a már alkonyodni kezdő Millenáris Parkban, a fények meg a hangulatom miatt olyan volt, mintha álomban jártam volna. Nagy örömömre szembe jött még Turi Timi, egy fiatal írónő, akit gyerekkorom óta kedvelek, azután hipp-hopp máris vége volt a munkaidőnek. És őszintén szólva eléggé boldog voltam, amikor visszaöltözhettem a saját holmijaimba, és elégedetten nyugtáztam, hogy még mindig én vagyok, nem változtam át viktoriánus hölggyé. Lehet, hogy jól mutat ez a ruha, de őszintén szólva mégse bánom, hogy a mai kornak nem ez a divatja, egész nap hordva annyira nem kényelmes.
De azért egy napra tényleg remek kaland volt a dolog, kicsit benne lenni a fesztiválban, egy érdekes szerepben, és látni-hallani új, vagy félig ismerős embereket.
