Kalózok, sellők és egy magyar újságíró nyomában - tengerparti körbeblog

"Különös, érdekes táj a Keleti-tenger partvidéke: rideg, hideg tenger, megkapóan szép táj. Más, mint a Földközi-tenger, kevesebb itt a napsütés, később jön a tavasz, korán a tél. Ritka a sima, csendes tenger; szél járja örökké, néha csak szelíd fehér tarajokat fodroz a vízen, néha meg félelmetes vízhegyeket görget a partoknak. A szél és a víz megtépte az egész partvonulatot: öblök, belső tavak, csatornák, szorosok, víz alatt lapuló homokpadok és zátonyok, keskeny földnyelvek, félszigetek és kisebb-nagyobb szigetek egész sora csipkézi a homokos partot, amely hol simán, laposan fut a tengerbe, hol meg homokdűnékké, dombokká nő a szeszélyesen görbülő partvonulaton. A dűnék tetején itt-ott erdők, néhol magányos fenyők, nyírfák, borókák, tüskés bokrok küzdenek a csípős, sós ízű széllel, a vándorló homokkal."

23. oldal

Koncsek László: Az Oderától a Genfi-tóig

 

Rügen szigete forrás: wikipedia

 A Mozgó Könyvek munkatársa, Benedek Patrik azzal kereste meg a mesemondókat, hogy egy egész hetet szeretne a mesék világának szentelni. Mi, mesemondók, összeálltunk néhányan, és másnaponta megajándékozunk Benneteket  mindenféle mesés tartalmakkal az augusztus 10-ki héten. Irány a tengerpart!

Szeretettel köszöntök mindenkit az utazásunk második állomásán, nem máshová hozott bennünket Hamupipőke varázslatos hintaja, vagy a mesebeli dióhéj, hanem Németországba, a Keleti-tengerhez. Vannak itt hófehér sziklák, gyönyörű, kék tenger, csípős, sós tengeri szél, a parton pedig vénséges bükkerdő... 

A hatvanas években egy magyar újságíró, Koncsek László járt itt hosszú utazása során. Az útról könyvet írt, és magával hozott egy csokornyi népmesét, helyi legendát is, amit „Az éber bádogkakas” címen adtak ki. Az én számomra pedig hátrahagyott egy sor rejtélyt, és alig hogy kiderítek valamit, már újabbra bukkanok. 

Az első rejtély számomra a fordító személye: ki volt ő, aki a népmeséket fordította? Hogy kerültek hozzá a történetek? Hol találhatnám meg őket eredeti formájukban, esetleg más változatban? Könyv könyvet hoz magával, egy-egy kibomló rejtvény új rejtvényeket. Annyi már biztos, hogy "Az éber bádogkakas" meséi mellé meg kellett szereznem "Az Oderától a Genfi-tóig" című útikönyvet is, a kettő nagyon szorosan összetartozik. Koncsek László (aki egyébként József Attila szerelmének, Mártának későbbi férje volt), bizonyára nagyon szerette a jó sztorikat és a természetet. A kor kívánalmainak megfelelő szocialista propaganda szöveg mellé gyönyörű, érzékletes természetleírásokat csempészett a könyvébe, néha a népmesés kötet is át-átmegy útleírásba, illetve az útikönyvben is mókás adomák bukkannak fel. 

 

Sárga fonallal jelöltem Koncsek László útvonalát

"A vakítóan fehér hegyoldal meredeken esik le a tengerig, amelyben a felszín alatt, a zöldeskék vízen keresztül derengve, messzire húzódó krétapadok világítanak. A sűrű, nagy lombú bükkerdők félhomályába rejtőző Hertha-tó, a pogány áldozati kövek, mohos régi várak omladékai, a krétahegyek tekervényes barlangjai körül éppen úgy, mint az északi Wittow-félsziget töredezett s porladó szláv várfalain a Kap Arkona-iSvantevit-templom lassan tengerbe vesző romjain legendák születtek, amelyeket ma éppúgy mesélnek, mint évszázadokkal ezelőtt."

38. oldal

Koncsek László: Az Oderától a Genfi-tóig

 

Koncsek László az útikönyvében feljegyezte például, hogy a Keleti-tenger Robin Hoodjának, a Klaus Störtebeker nevű kalóznak emlékét mekkora szeretettel őrzik ma is a helyiek. A legenda szerint rablott kincseiből a szegényeket támogatta. Érdekes módon "Az éber bádogkakas"-ban nem szerepel róla történet, így a kalóz legendáját a "Das Wasser des Lebens" című népmesés kötetben és az interneten találtam meg. 

 A Störtebeker tulajdonképpen ragadványnév, olyasmit jelent, hogy "kancsóürítő", mivel nagy mennyiségű alkoholt tudott egy húzásra meginni. A svéd-dán háború után Störtebeker és cimborái nem akartak lemondani a háborúban megismert, vad, harcos életről, ezért felcsaptak kalóznak. Hajókat fosztogattak, foglyokat ejtettek, akikért váltságdíjat követeltek. Ha a váltságdíjat nem fizették ki, a foglyokat a hajóról a tengerbe dobták, ha csak ki nem állták a Störtebeker-próbát: ki kellett inniuk egy húzásra a bort a kalózkapitány hatalmas korsójából. 

     Kép az Északi tenger kalózai című filmből, forrás: http://est.hu/

Jó ideig támogatóik is akadtak, például a frízek, hiszen az egyik fríz vezető Keno ten Brooke leánya beleszeretett Störtebekerbe, a hajójára is követte és a felesége lett. Végül egy áruló halász mégis a hamburgiak kezére juttatta a bandát. A vesztőhelyen a kalózkapitány utolsó kívánsága az volt, hogy őt fejezzék le elsőnek, és azoknak az embereinek, akik előtt képes lesz fej nélkül elsétálni, kegyelmezzenek meg. Megtörtént a kivégzés, és mindenki legnagyobb ámulatára a lefejezett kalóz elindult a legénysége sorfala előtt. Már hét ember előtt elment, amikor a bakó orvul a lábai közé csúsztatott egy botot (más forrás szerint elgáncsolta), így a többieket nem tudta megmenteni. 

A hamburgiak soká hiába keresték a kalózok kincseit is, majd végre megtalálták: a hajó árboca volt tele arannyal. 

Ma szabadtéri játékokon játsszák újra a kapitány történetét, életéről film is készült, a Karib-tenger kalózai mintájára az Északi-tenger kalózai címet viseli. Megmaradt állítólagos koponyája is, amiről arcrekonstrukció készült, így akár szembe is nézhetünk vele. 

A helyiek pedig a kalózokkal ugratják a gyerekeket is:

 

" Klaus Störtebeker és Gödeke Michael, az urakat dézsmáló és a szegényeket segítő kalózok személye köré a szeretet szőtte évszázadokon át a legendákat, (…). Idestova fél évezrede,hogy a hamburgi patrícius kereskedők vesztőhelyén mindketten elpusztultak, de a dűnék hajlataiba bújt halászfalvak homokos utcáin a magányosan bandukoló apróságokat még ma is így szólítják meg:
– No, nézd csak, hová mentek, Störtebeker meg Gödeke Michael?"

39. oldal

Koncsek László: Az Oderától a Genfi-tóig

 

Störtebeker állítólagos arcrekostrukcoiója. forrás: 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Klaus_St%C3%B6rtebeker

Meglepett, hogy bár "Az éber bádogkakas" alcíme "A német tengerpart regéi", mégis kevés történetében játszik jelentős szerepet a tenger. De számos mese szól a halomsírok többnyire barátságos, harangvirág-méretű, ezüstcsengőket és hegyes sipkát viselő törpéiről, házimanókról, kék szemű, hosszú hajú germán istennőről. De azért akad vízimanó, sőt bosszúálló, vízbefúlt zombi asszonyszemély, s akadnak benne sellők és vízitündérek is. 

Érdekes a története a Buskam-sziklának, ami tulajdonképpen egy egészen apró, furcsa kis sziget. A valóságban ez egy úgynevezett vándorkő: a jégkorszakban, egy gleccserrel érkezett apróbb társaival együtt, amik viszont nem emelkednek a tengerszint fölé. Koncsek László könyvében három különböző legenda is szól róla. Az egyik szerint Walpurgis éjszakáján ide repülnek a boszorkányok, hogy levegyék öregasszony-bőrüket és szép, fiatal leányokká változva mulatozhassanak a főnökükkel, az ember arcú, bakkecske testű ördöggel. Itt avatják az új boszorkákat, itt tanulják a praktikákat, és még éjfél előtt újra felkapnak a kecskék, macskák hátára vagy a seprűnyélre, piszkavasra, mert akit a hajnal a levegőben talál, az lepotyog! De ugyanennél a sziklánál találkoznak egy másik legenda szerint Szent Ivánkor a hableányok. Tálcáikon finom ennivalót hoznak, és kiülnek a sziklára eddegélni. Játékosan körbeúszkálják a sziklát, és aki elfárad, az nagyobb halakba kapaszkodik, azokkal húzatja magát.

a Buskam-szikla. a kép forrása: https://de.wikipedia.org/wiki/Buskam

 A harmadik legenda pedig azt véli tudni, hogy Adebar, az a bizonyos varázslatos gólya jár ide, aki a gyermekeket hordja az embereknek. Kiveszi a tengerből a gyermekeket, és kicsinykét kiteszi őket száradni a Buskam-sziklára. Végülis, miért ne használhatnák mindannyian ugyanezt a sziklát?! Sőt, az internet tanúsága szerint házasulandó emberek is odajárnak, esküvő előtt ajánlatos a pároknak hűségük próbájaként a sziklához evezni és ott fent táncolni néhány lépést. Utána mehetnek a templomba!

 

De a németek nem csak az Adebar gólyát becsülik meg, szeretettel gondoskodnak a valóságos madarakról is. Koncsek László feljegyzi, hogy a Fähr-sziget madárvédelmi terület, ő maga pedig a Gólyanyár című, német ismeretterjesztő könyv fordítója is. 

Itt egyébként körbe is lehet úszkálni a sziklát virtuálisan: 

https://www.youtube.com/watch?v=WwpPThnvcRI

 

De még egy utolsó körre térjünk vissza a mesék világába, a közismert Loreley történetre emlékeztető történet él a Keleti-tenger partvidékén a borostyán boszorkájáról. Azt mondják, valaha a borostyán boszorkája szép tündérlány volt, egy magányos szirtfokon dalolta szomorú énekeit. Egy fiatal halászlegény egyszer a közelébe evezett, majd egyre több időt töltött a tündérrel. A lány barátságosan fogadta a közeledését, olyannyira, hogy egy idő múlva átszállt a bárkájába is, a halászatban is a segítségére volt. Csakhogy a lány a gonosz szellemek szolgája volt, akik a borostyánt őrizték. Kérve kérte a fiút, hogy szöktesse meg őt tőlük, vigye magával messzire, ahol örökre boldogok lehetnek. Úgy tervezték, hogy indulás előtt még megrabolják a gonosz szellemeket és nagy halom borostyánt is visznek magukkal. Egy sötét éjszakán elindultak a vénséges bükkerdőbe, de az egyik szellem elébük toppant és félelmes hangon rájuk dörrent:

"Hová mész te tolvaj, hová mész te áruló?!"

A halászlegény úgy megrémült, hogy visszarohant a bárkájához, és messze kievezett a tengerre – vesztére! Másnap találták meg a bárkát felborulva, ő maga a tengerbe veszett. A szellemek pedig megbüntették a tündérlányt, soha többé nem énekelhet szélcsendes időben a szirtfokon, hogy emberfia meg ne közelíthesse mégegyszer. Csak szörnyű, viharos időkben engedik a földfelszínre, ekkor kiáltja világgá boldogtalanságát, és bosszúból a tengerbe szórja a szellemek kincseit, a borostyánt... 

 

Itt egyelőre vége az Északi-tengeri kalandnak, de az utazás még folytatódik! Kövessétek nyomon a mesék útját a mesemondók blogjain, az Óperenciás- tengeren is túl...

 

Zalka Csenge

·         weboldal: http://tarkabarka.blogspot.com/

Stenszky Cecília

·         weboldal: http://naposholdasmesek.blogspot.com/

 

Varga-Fogarasi Szilvia

·         weboldal: https://www.ketfulu.hu/

 

Kurupirá, a brazil törpe

"Akár hiszitek, akár nem, a brazíliai őserdőben is él egy kis törpe. Az indiánok Kurupirának meg Szaszinak hívják, és bizony igen félnek tőle. Mert annyi szent, furcsa egy fajzat ez a Kurupirá. A bőre fekete, akár az éjszaka, a lába meg, képzeljétek, nem előre, hanem hátrafelé áll, no meg abból is csak egyetlen eggyel büszkélkedhet; azzal aztán olyan mókásan ugrabugrál, mint egy veréb. Majd elfelejtettem, piros sipkát visel, és borzasztóan szeret szivarozni, pöfékelve járja az erdőt, és állandóan lesi, hol huncutkodhat."

32.

Dornbach Mária (szerk.): A kócsagmadár és az álom 

Selma Lagerlöf Nils Holgersson csodálatos utazása

"Vagyunk úgy néha egy-egy állattal, hogy akaratlanul is kételkedünk – állat-e vajon? És szinte félünk tőle, mert hátha elvarázsolt ember."

88. oldal

Ismét egy könyv, aminek a rajzfilm változatát ismertem csak gyerekként, és felnőtt koromban szereztem tudomást a kapcsolódó könyvről és olvastam el. A rajzfilmről nem őrizgettem igazán szép emlékeket: emlékeztem rá, hogy a kisfiút büntetésből változtatják törpévé, és egyáltalán nem rajongtam egy olyan meséért, amiben egy gyereket megbüntetnek. (Mert hát ki az, aki soha semmilyen csínyt nem követ el életében? És persze rögtön a helyébe képzeltem és kellően rosszul éreztem magam). Annál jobban szerette viszont anyukám ezt a mesét, amikor könyvtárból kivettem a könyvet, és meglátta nálam, napokig dudorászta a főcímdalt. 

Hogy mégis elolvastam a könyvet, az a főnökömnek köszönhető, aki madarász ovi/suli foglalkozásokon gyakran utal a gyerekeknek mesékre, amikben állatok szerepelnek. Vukk békájára, Kákalaki Akkára vagy a többiekre... Amitől a gyerekeknek egyszerre ismerős lesz az unka nevű béka, vagy valamilyen más állatfaj. 

Így aztán én is belenéztem újra a rajzfilmsorozatba, és elolvastam a könyvet is. Alaposan meglepődtem, amikor olvasni kezdtem a könyvet: mert pontosan az a könyv volt, ami nagyon-nagyon nekem való. Manókkal, legendákkal, mesékkel, és jellegzetesen északi hangulattal. A szerző a regényébe épített mindenféle népi hiedelmeket, meséket és legendákat is, így egyszerre olvashattam egy igazán remek meseregényt és "népmesés könyvet". Közben pedig nyomon követhettük egy lúdcsapat vonulását a telelőhelyétől a költőterületéig és vissza: épp a fordított útvonal, mint amit innen, Magyarországról olyan nagy figyelemmel kísérünk. 

Természetvédelmi szempontból remek szemlélete van a könyvnek, szeretettel ír az állatokról, és kihangsúlyozza az élőhelyek, első sorban a vizes élőhelyek megőrzésének fontosságát. Más szerzőkkel ellentétben nem tetszeleg a természetismerő szerepében, hanem valóban az: jól felismerhető leírásokat készít egy-egy fajról, az állatok beszélgetnek egymással, közelebb hozza őket, emberszerűek, mégis megmaradnak a valódi tulajdonságaik. Na kérem, így kell ezt csinálni: nem gügyög, nem negédesek az állatszereplők és a fajukra jellemző módon viselkednek, a természet minden kegyetlenségével és tisztaságával, komolyan vehető és szép. 

"Valamennyi madár közt legszebbek voltak az ásóludak. Rokonok a récékkel, éppen olyan zömök a testük, széles a csőrük, lábuk is úszóhártyás, de tollruhájuk sokkal díszesebb: mellükön, hátukon fehér, nyakukon fénylő feketezöld, szárnyuk hegye fekete, tükre zöld és vörös, fejük sötétzöld és színeket játszik, akár a selyem.

(…)

– Eh, kiöltözhetnek, ahogy csak akarnak, csinosak nem lesznek ilyen rusnya orral! – szólt közbe egy szürke lúd, és igaza volt: az ásóludaknak bütyök volt a csőrük tövénél, és ez elcsúfította őket".

86. oldal

(szerintem meg így is szép).

Ahogy az északon élő madarak, úgy az északon élő emberek életében is van valami zordság, szépség, tisztaság. Az írónő ezt is nagyon szépen ábrázolja, gyermekek küzdelmét a felnőttek világában, magányos anyókáét az ottani mindennapokban, és az egész történetet belengi a vidék hangulata, a meséké, trollok, hegyek, gyönyörű tájak világáé. 

Mégis igazi gyerek- és ifjúsági regény, az egyre jobbá váló, kedves, leleményes gyermek főszereplővel, akivel könnyű azonosulni, érdekes kalandokkal, szerethető barátok figuráival. 

Külön jót mosolyogtam rajta, hogy egy helyütt a szerző saját magát is beleírja a történetbe. Igazán csak két dolog zavart, hogy helyenként elég nyomasztó meg szomorú, egy-két szereplő halálát igazán el lehetett volna hagyni. A másik pedig az eredeti szándék, amiért végül is a könyv született: kicsi olyan, mint a mesebeli kőleves, hogy szerencsére a svéd gyerekek számára írt hosszú-unalmas-oktatós részek mellett igazán jó regényt sikerült írni, de ennyi erővel a „követ” nyugodtan el lehetett volna hagyni belőle: mert én még felnőtt fejjel is átugrottam, átlapoztam ezeket a részeket a sose látott, ismeretlen nevű helyekről. Túl sok mindent akart átadni, és így csak zavaró lett. 




Itt bele lehet nézni a rajzfilmbe is, pár dolgot megváltoztattak benne a könyvhöz képest: apró, és vicces dolgok, hogy Nils sapkája piros a könyvbeli fehérhez képest, Pocok a könyvben egyáltalán nem szerepel, Akka pedig nem fiú, hanem lány. A nevét különben egy termékenység istennőről kapta, a könyvben a vadludak nevei pedig a finn számok.

Különben a könyv után újranézve a rajzfilm már nem tetszett nekem igazán, Pocok történetbe írásával elveszett a lényeg, Márton lúd és Nils barátságának alakulása, az egész könyv értékrendjét nagyon átformálták, sokkal szegényesebb, felszínesebb lett. De arra mindenképpen jó, hogy kedvet csináljon a könyvhöz.

A szerzőről:

Selma Lagerlöf 1858. november 20-án született a värmlandi Mårbackában (ejtsd: mórbakka), Nyugat-Svédországban. Édesapja, Erik Gustaf Lagerlöf nyugalmazott hadnagy és földbirtokos volt, édesanyja, Louise Elisabeth Wallroth vagyonos filipstadi kereskedőcsaládból származott. Szülei mély evangélikus vallásossága Selma egész életére és író munkásságára kihatott.

Apai nagyszülei, Daniel Lagerlöf katonai írnok és uradalmi intéző, és felesége Lisa Maja Wennerwik, szintén lelkészcsaládból származtak. A nagymama előtt Mårbackát három generáción át a család női tagjai örökölték, és mindegyikük lelkészhez ment feleségül. Apai nagyszüleinek történetét Selma Lagerlöf a Liljecronas Heimat című regényében örökítette meg.

A kis Selmát otthon tanították, így a többi gyerektől elszigetelten nőtt fel a családi birtokon. Nagyanyjától hallotta azokat ameséket és legendákat, amelyek később műveiben felbukkannak.

1885-től 1895-ig egy lányiskolában tanított. Ekkor fogott bele első regényébe, a Gösta Berling történetei (1891) című terjedelmes munkába (eredeti címe Gösta Berlings saga). A könyv először nem aratott nagy sikert, csak a dán fordítás 1893-as megjelenése után, Georg Brandes pozitív kritikájának hatására vált a svéd romantikus megújulás részévé.

1894-ben ismerkedett meg Sophie Elkan írónővel, akiben barátra és társra lelt. A fennmaradt levelezésük alapján kapcsolatuk szerelmi jellegű volt.

Miután 1895-ben felhagyott a tanítással, a Svéd Akadémia pénzügyi támogatása mellett minden idejét az írásnak szentelte. Sophie Elkannal közös szicíliai utazásai ihletésére született az Antikrisztus csodái (1897) című regénye.

1906-1907-ben megjelent a legnagyobb nemzetközi népszerűségnek örvendő ifjúsági könyve, a Nils Holgersson csodálatos utazása, melyben egy parányira összement kisfiú utazza be Svédországot vadludak hátán. A meseregény az író eredeti szándéka szerint – földrajz-tankönyv. Ebből a művéből később népszerű rajzfilmsorozat készült, melyet Magyarországon is vetítettek.

Selma Lagerlöf Nils Holgersson ifjúsági könyve legalább akkora siker volt a művelt világban, mint Rudyard Kipling 1894-ben írtDzsungel könyve c. regénye. Több mint negyven nyelvre lefordították Lagerlöf művét, Magyarországon is húsznál több kiadást ért meg.

1909-ben kapta a Nobel-díjat „magasrendű idealizmusa, élénk képzelete és szellemi érzékenysége elismeréséül”. A díjjal a Svéd Akadémia elismerte a Nils Holgersson meseregényben kifejezett mélyen morális gondolatot is: "inkább maradjak örökké törpe, mint hogy eláruljam a barátomat". A Nobel-díjjal járó jutalomból visszavásárolta a családi birtokot, a szeretett Mårbackát, ahol született, s amely alkoholista apja adósságai miatt úszott el annak halála után.

Lagerlöf műveire jellemző a misztikum keveredése a valósággal, a meseszerű elemek megjelenése a realista környezetben. Lagerlöf világa a démonok és tündérek lakta Svédország.

A II. világháború közeledtével Lagerlöf segített német értelmiségieket kimenekíteni Németországból a náci rémuralom elől. Amikor a Szovjetunió 1939-ben megtámadtaFinnországot, Selma Lagerlöf a Nobel-díjjal járó aranyérmét elküldte a finn kormánynak azzal a szándékkal, hogy segítse őket a Szovjetunió elleni harcban. Bár a finn kormányt a gesztus mélyen meghatotta, az érmet visszaküldte az írónőnek.

Per Olov Enquist Képcsinálók című drámájában azt dolgozta fel, miképp hatott Lagerlöf életére és munkájára apja alkoholizmusa. A dráma színpadi- (1998) és tévéfilmváltozatát (2000) is Ingmar Bergman rendezte.

Élete utolsó évtizedeiben megírta dokumentumértékű három vaskos könyvet kitevő memoár köteteit. 81. évesen otthonában érte a halál.

forrás: wikipedia

A könyv értékelése: 

Nagyon jó! :) Kedvencet avatok. Hamarosan anyukámnak is kölcsön adom, hogy ő is olvassa el, szerintem tetszeni fog neki. És akkor már ejtsek szót a fordítóról is: G. Beke Margit nevére már több könyvnél felfigyeltem, számomra az ő neve egy biztos minőséget jelez, eddig még sose csalódtam se mesegyűjteményben, regényben vagy mondákban, aminél a neve szerepelt.

Tony Wolf - Mesél az erdő...

"Kedves Gyerekek! 

Nekünk, csodatündéreknek is elkél néha egy kis vakáció. Ezért küldöm el az én hat legkiválóbb csodatündéremet egy időre a törpék falujába. 

Remélem, hogy Írisz, Tulipán, Csalánka, Orchideácska, Vanília és Zörgőfű jól mulat majd ott, és nem követ el semmi illetlenséget. Ha bármelyikük mégis így-úgy rosszalkodna, kérlek, azonnal adjátok hírül nekem. 

Csodatündércsókol benneteket:

A Ti Nagy Csodatündéretek"

 (Tony Wolf: Mesél az erdő az állatokról, 

törpékről, óriásokról, csodatündérekről…

fordította: Tandori Dezső)

A blogom első, már tényleg könyves bejegyzését egy nosztalgikus témával kezdeném: azokkal a könyvekkel, amiket gyerekkoromban én olvastam, vagy nekem olvastak fel. Ebből lesz egy bejegyzés sorozat, mivel úgy tervezem, hogy néhány régi kedvencemet újraolvasom, hogy friss legyen az élmény, és ezekről bejegyzéseket írok majd "nosztalgia" címkével. Eredetileg Marék Veronikával szerettem volna kezdeni, amit anyukám 3 éves korom előtt elkezdett nekem felolvasni, de ebből sajnos csak egyetlen könyvecskét sikerült meglelnem a polcon, a Boribon születésnapját. Ráadásul a Pagony Kiadó könyvheti kiadványában azt olvastam, hogy gyerekkorom óta megjelent még néhány folytatás, összesen 11 füzetet számlál a sorozat: így inkább majd megszerzem könyvtárból és csak ez után írok erről bővebben.

Kicsit idősebb, hat-nyolc éves gyerekeknek szól Tony Wolf Mesél az erdő sorozata, amit viszont sikerült fellelnem itthon. Szívesen emlékeztem vissza ezekre a könyvekre is, egy-egy vicces, kedves részletet emlegetni is szoktunk anyukámmal. Szép, kemény táblás könyvek ezek, gyönyörű rajzokkal, amiket a szerző maga készített. Születésem környékén, 1989-ben kezdték el kiadni először, majd később újra kiadásra került. Erre akkor jöttem rá, amikor a moly.hu -n észre vettem az új borítókat, amik sokkal kevésbé szépek, mint az első kiadásé, sőt, a csodatündéres kifejezetten csúnya lett. Rejtélyes okból úgy gondolják emberek, hogy ami tündéres, azt feltétlenül rózsaszínre vagy ciklámenre kell pingálni, holott milyen gyönyörű volt ez kéknek:

Azt hiszem a legszebb könyvborító, amit valaha láttam. Igazán tündéres: finom, kedves és titokzatos. Felhívnám a figyelmet a fák közül előkandikáló, különböző korú tündérekre, amik a könyvről készült kisebb felbontású képeknél nem látszanak. Ehhez képest az új kiadás ilyen lett:

A rózsaszíneslilát tessék nézni a bal szélen. Brr. De egyébként is valahogy sokkal szebb, finomabb volt a sorozat a régi borítóval. Még egyet ideteszek belőle, az első kötetet, amit állítólag legtöbbször olvastak fel nekem és anyuval közös kedvencünk volt:

a történetről:

Ez az első kötet nagyon békés könyv. Igényes rajzok vannak benne, a történések kedvesek, sok, szerethető részlettel és szereplővel. Kicsit hasonlítanak azokhoz a játékokhoz, amiket gyerekként játszottam: mintha egy gyerek válla felett leselkednénk és hallgatnánk, hogy mit játszik. A történet szereplői állatok, és bár a többségét felöltözteti valamilyen ruhába, mégsem lesz tőle mesterkélt vagy negédes. Kicsit inkább egy régi falu emberi lakóihoz hasonlítanak, ahogy tesznek vesznek, gyümölcsöt szüretelnek, süteményt sütnek, készülnek a télre, vagy játszanak valamit. A három egérlány kifejezetten olyan is, mintha valamilyen romantikus kosztümös filmből vagy valamelyik Bronte regényből lépett volna elő. 

A második kötettől már komolyabb problémákkal is szembe kell nézniük az állatoknak: akár természeti katasztrófával, akár más, furcsánál furcsább szereplők érkezésével. Ezek az új alakok, törpék, manók, tündérek, óriások, sárkányok... nagyon mások, néha segítőkészek, szórakoztatóak, néha konfliktusa támad velük a már összeszokott közösségnek... de komoly baja senkinek sem esik, és a csatákat is egy-egy nagy, közös ünneplés követi. Az egyetlen, már-már anderseni történet a csodatündéres rész, de szerencsére mégsem hagyja sokáig szomorkodni a szerző az olvasót. 

problémásabb dolgok, avagy az egyszeri fordító esete az állatrendszertannal:

Ami a mai szemnek egy kicsit furcsa, hogy a második kötetben a törpék és az állatok egyesült erővel almabort, sőt, pálinkát is főznek. A pálinkára pedig a történet során sokszor visszautal, viccelődik vele a szerző. Ezt ma már biztosan nem nagyon írnák le, de szerintem a történetbe belesimul, nem zavaró, és reklámértéke sincs. 

A második kötettel, (Mesél az erdő az állatokról, törpékről) viszont sajnos nagyobb bajok is vannak: a szerző, aki egyben a történet illusztrátora is, valószínűleg igen jól ismerhette az állatokat. Bár némelyiket ahogy már említettem, emberi ruhákba öltözteti, mégis szép, pontos rajzok, amiken felismerhetőek az egyes állatfajok. A fordító vesztére nem csak a mókus, meg a róka, hanem például a szürke gém, a vízirigó meg sok egyéb állat is. 

Már az ürgének nevezett állatnál elkezdtem gyanakodni, hogy márpedig én egy darab ürgét nem látok sehol, de hogy hiba van a kréta körül, arról a "nádirigós" jelenetnél bizonyosodtam meg. A történet szerint egy víz alá merült aranykulcs keresésére indulnak a törpék, amiben egy madár is segít nekik: ő bukik le és akasztja a kulcsot a horog végére. Zátonyi Tibor ezt a madarat nádi rigónak fordította, ám a mellette szereplő illusztráción egyértelműen egy természettudományos igényességgel megrajzolt vízirigó szerepel. Ráadásul a nádirigó bár valóban a víz közelében él, soha nem bukik le a víz alá, ellentétben a Magyarországon ugyancsak honos, de sokkal ritkább vízirigóval. 

Balról jobbra: a rajz a könyvbeli madárról, fotó a vízirigóról illetve a nádi rigóról.

Ekkor már jobban odafigyeltem a történetben szereplő állatok kilétére, és hamarosan leltem még néhány tévesen elnevezett állatot:

Középen Tony Wolf rajza két madárról. Ezeket a fordító gyöngytyúknak és kócsagnak titulálta. A bal szélen gyöngytyúkok, mellettük hófajd fotója. Jobbra fent szürke gém, alatta (nagy) kócsag. Véleményem szerint a rajzon egy szürke gém és egy hófajd látható. (Legalábbis mindenképpen valamilyen fajd, és biztosan nem gyöngytyúk). 

Emlősökben kevésbé vagyok jó, mint a madártanban, úgyhogy amikor egy furcsa, fekete szemsávos emlőst ürge néven emlegetett a fordító (egy ürgét azért megismerek, és biztosan nincs nagy füle és fekete szemsávja), megkérdeztem a szaktársaimat. Hamarosan ki is derült az illető kiléte: a léghajós kirándulásban egyáltalán nem ürge, hanem egy pele, feltehetőleg az erdei pele szerepel. 

A kosár mellett, a földön támaszkodó, barna bundás állatot Zátonyi Tibor hódnak nevezi, ezzel szemben a következő kötet fordítója, Tandori Dezső nagyon helyesen vízi pocok néven szerepelteti, alighanem neki van igaza.  Ugyanakkor szerepel a történetben a nagy pele is, akit néha Pelének, néha Nagy Pelének neveznek a fordítók, egyedül Zátonyi hívja csak és kizárólag következetesen Hétalvónak, ami alighanem az eredeti név szó szerinti fordítása lehet. Ettől persze a gyerekek nem állnak meg a fejlődésben, de a szerzőnek biztosan nem esne jól, ha tudná, meg ha már ő fáradt vele, hogy nem negédes nyuszikat meg kiscicákat rajzolt, hanem történetesen szürke gémet meg vízirigót is, akkor megtisztelhettük volna azzal, hogy helyesen fordítjuk le. 

Érdekes különben, hogy a könyveket különböző emberek fordították, egyet Tandori Dezső, egyet Zátonyi Tibor, Szőcs Zsóka hármat, egyet pedig Pappné Varga Zsuzsa. Ezért a szereplők nevét sem sikerül mindig következetesen használniuk: az első kötetben Tüsi és Böki nevű sünök vannak, de egy későbbi könyvben felbukkan egy Sün is. A törpék mindenféle virágneveibe pedig végleg sikerült belezavarodni, mert nem nagyon jött elő kétszer egymás után ugyanaz a szereplő. A sok-sok fordító mellett ráadásul két különböző kiadótól is érkeztek a sorozat egyes részei. 

Összességében nagyon jó könyvsorozat, csak alighanem áldozatul esett a rendszerváltás utáni keszekusza állapotoknak, később az új kiadásnál pedig ismételten nem hangolták össze a fordításokat, ráadásul a korábbi nagy erényét, a szép borítókat is sikerült elrontani. Mindemellett a történet és Tony Wolf rajzai annyira kedvesek és szerethetőek, hogy mégis érdemesnek tartom a mai gyerekek számára is beszerezni a könyveket. De inkább antikváriumból a régi, szebb borítójú kiadást. A nem megfelelő néven nevezett szereplőket esetleg menet közben javíthatja a szülő, vagy meg is lehet beszélni a gyerekkel, esetleg akkor, ha már nagyobbacska lesz. Ez jó apropója lehet annak, hogy könyvekből vagy internetről megnézegessük ezeket az állatokat, hogy a valóságban milyenek és hogy élnek. 

Még egy érdekesség a szerzőről: a neve után németnek tippeltem volna, ám de kiderült, hogy olasz.  Ma is él, nyolcvan év körül járhat. Nem csak íróként, hanem illusztrátorként is számon tartják, a közismertnél jóval több könyvet díszítenek a rajzai. Tony Wolf, pseudonimo di Antonio Lupatelli (Busseto, 1930)

Kedvenc szereplőm: Rőtszakáll, az óriás. Írisz, Orchidea és Zörgőfű, a három tündér, illetve Ecetke, Borsocska és Gyömbérke, a három manó. :) Íriszt és Orchideát úgy emlékszem, gyerekként is nagyon szerettem, most is megörültem nekik, hogy újra olvastam róluk. Van is rá ötletem, hogy melyik két, kedves barátnőmre hasonlítanak. :))

Tony Wolf egyéb megjelent könyvei a molyon , ezekben pedig grafikusként vett részt. 

A szerző néhány rajza: 

(ezt a kártyát meg meg kéne csinálni rendes paklinak)

a sorozat értékelése, a Bozsána meséi című blogomon már megszokott módon:

jó

Törpetánc

Tegnap padlásrakodás közben bukkantam erre a versre, amit még alsótagozatban tanultam. :)