Tökhintó meseest a tévében

Az 54. perctől mesélünk. :) a Tökhintó meseesten ott járt a Kispest tv.

http://www.kispesttv.hu/

Földből növekvő, égen járó

Jéjé, holá, jéjé
fent az Isten, lent az ember
jéjé, holá, jéjé
az Isten: Isten,
az ember: ember,
egyik is, másik is úr a maga honában
egyik is, másik is ura otthonának."
(afrikai mítosz)

Egy szép és komoly játék. Ez jut eszembe, ha Sándor Anna foglalkozásaira gondolok amit Boldizsár Ildikó Metamorphoses Meseterápiás Módszerét alkalmazva tart. 

Legendákat, teremtéstörténeteket hallgatunk, utazásokat teszünk messzi földre és saját magunkba. Annának nagyon szép hangja van, szépen is mesél: Kalevalát, vagy éppen afrikai mítoszokat. Vele együtt teremtjük a világot, az embert. A saját világunkat is: megkeressük, hogy melyik jelenet fog meg a mesében, van ránk hatással, milyen érzelmek, illatok vannak jelen a mese számunkra fontos részében. Elgondolkozhatunk rajta, hogy milyen teremtő erőt használunk az életünkben, a tüzet, a földet, a vizet vagy éppen valami egészen mást, ami a munkánkból adódik. 

Azt hiszem, az ember bármit olvas, hallgat, hajlamos benne választ keresni az őt foglalkoztató kérdésekre. Volt egyszer egy jóbarátom, akivel mindig előre megbeszéltük, hogy milyen könyvet olvassunk el (két különböző városban, de egyszerre), majd hajnalokig vitatkoztunk interneten a szereplőkről meg a cselekményről. Magunk sem gondoltunk bele, hogy milyen önismerethez segítettük hozzá egymást vagy árultunk el magunkból dolgokat. Ilyesmi ez a "meseterápia" is, és nincs is ezzel semmi baj. Persze sem a barátok meglétét, sem a pszichológushoz járást nem pótolja, ha az ember egy ilyen nyilvános körbe jár el. Ez inkább egy magányos belső utazás, mert ha ki is mondjuk, hogy ki hol látja magát a mesében, nem firtatjuk, hogy mi az a valós életben meglévő problémája, amiért ezt a képet választotta. (Sőt, még ennyit sem kell kimondani, ha valaki ezt sem szeretné a többiek tudomására hozni). De már ezzel is izgalmas élményekben lehet részünk, hasznos megállapításokra juthatunk saját magunkkal kapcsolatban. 

A gyógynövénytáborok is eszembe jutnak, ahol azt tanultuk, hogy semmiképpen ne hagyja el az ember a fontos gyógyszereit, de ha csak egy picit meg van fázva, akkor nyugodtan teázgathat azért. Na ilyen gyógynövénytea is ez a foglalkozás, hogy aki nem komolyan depressziós, csak picit elveszett a világban, esetleg ki akar szakadni a hétköznapokból és segítséget szeretne kapni, hogy tudjon önmagára is figyelni, az miért ne járhatna mesekörbe. (Úgy is tűnik nekem, hogy egyre több mesekör, "női kör" jelenik meg. Alighanem sok a magányos, útkereső ember, ezért is kellenek a mesék). 

De elmesélem a tegnapi találkozásomat egy különös lánnyal: azt a feladatot kaptuk Annától, hogy az asztalon lévő kupacból válasszunk egy képet. Hevert ott mindenféle ember fotója, öreg, fiatal, gyereké is. Olyat kellett keresni, aki szimpatikus és megfog valamiért. Ahogy ránéztem az asztalra, azonnal megláttam egy, az internetről már számomra régtől ismerős képet, egy zöld szemű, űzött tekintetű, de gyönyörű, sötét bőrű lányét. A ruhája kicsit hasonlított az indiai táncosok ruháihoz, bár utóbb kiderült, hogy a lány eredetileg burmai. Meghallgattunk egy afrikai mesét az ember majd a lélek születéséről, majd mi is lelket leheltünk a fotón lévő alakba. Elgondolkoztunk rajta, ki ő, mi ő, milyen anyagból teremtenénk meg és milyen kérdést tennénk fel neki, ha lehetne. 

Néztem a lány szakadozott, kopott, piros ruháját, sötét bőrét, különös szemét és arra jutottam, hogy ő földből van. A föld számomra alaktalan, durva valami. Formátlan, súlyos és még sok szenvedést tartalmazó életet képzeltem a lánynak. 

Akkor a kérdést kellett feltenni az általunk választott, teremtett alaknak: engem leginkább az foglalkoztatott, hogy vajon kihez ment feleségül? De aligha választott jól, talán nem is választhatott ő maga, hanem a szülei tették helyette. Hanem azért késő öregkorában talán megtalálta a nyugalmat és a boldogságot, mondjuk valamilyen kézműves tevékenység vagy kerti munka által. Ahogy a föld is mindig képes megújulni, úgy ő is képes erre. 

Végül Anna arra kért bennünket, hogy behunyt szemmel képzeljük magunk elé ezt az embert, és gondoljuk el, hogy a kezében ajándékot nyújt felénk: egy maréknyit abból az anyagból, amiből teremtettük. Egy marék földet kaptam, felruházva a tulajdonsággal, amit gondoltam erről: a szenvedésekkel teli, de végül boldogságot és megnyugvást hozó élettel. Elfogadtam az ajándékot. 

Aki kedvet kapott hasonló játékhoz a fantáziával, mesékkel és önmagával, annak pedig:

ajánlom Annát :)

Sárkányok és boszorkányok

a Magyar Népmese Napja alkalmából meséltünk

Jelenleg is zajlik a Magyar Olvasás Társaság által a Magyar Népmese Napja alkalmából rendezett mesekonferencia Erdélyben. Felmerült bennem, hogy én is odautazzak a konferenciára, de az általam alapított Fairy Ring mesekör egyik tagja, Szilvi felvetette, hogy mi lenne, ha inkább itthonról csatlakoznánk hozzájuk, saját rendezvénnyel. 

Enikő

Egészen izgalmas előadás sült ki a dologból: az eredetileg tervezett történetrögtönzések helyett végül azt mutattuk meg az érdeklődőknek, hogy milyen sokféle stílusban lehet mesélni. A sors úgy hozta, hogy hárman három nagyon különböző módon meséltünk. Az általam vendégelőadónak meghívott Nagy Enikő a hagyományos népi mesemondás irányvonalát képviselte. Enikő az ELTE népmesemondó versenyének harmadik helyezettje, a paloznaki mesekonferencián hallottam először mesélni. Már akkor meggyőzött az előadói stílusával.

A felvidéki lány otthonról hozott és tanult, székely tájszólással adta elő a Rózsakirályfi című népmesét. Gyakorlott mesehallgatóként számomra nem voltak újak a történet elemei vagy a cselekmény menete. Annál többet hozzáadott viszont maga Enikő az előadásmódjával. Nem csak a tájszólásával teremtett sajátos hangulatot, neki magának is van egy kedves, mesebeli királylányos kisugárzása, amitől számomra igazán hiteles mesélő lesz. 

csoportkép a legkitartóbbakkal. :) lent, jobbról: Szilvi, én, Enikő

Az Attention Klub közönsége is szeretettel, kíváncsian fogadta a történetét, volt, akinek a gyerekkorában hallott szófordulatokat, meséket idézte vissza, másnak inkább merőben új volt egy-egy részlet, mint például a kígyóból lett leány. 

Enikő után következtem én, egy Fülöp-szigeteki, állatos népmese kézjeles feldolgozását vittem, melyben indiai mudrák és más kézjelek segítségével jelenítettem meg az állatokat. A mese után a sárkányos kézjelet mindenki igyekezett elsajátítani. 

Gábor sárkánya

Engem Varga-Fogarasi Szilvia követett, a rendezvény ötletgazdája és az este moderátora, aki egy saját mesével rukkolt elő. Szilvi igazi trickster, aki a gyanútlanul dohányzó-iszogató társaság közé behajított egy csomag színes filcet, és a következő pillanatban azon vettem észre magam, hogy ezzel remekül felvezetve a mesélést egy csomó remek sárkányt rajzoltatott a random arra kószáló emberekkel is. A története egy praktikus gondolkodású boszorkányról, egy kevéssé eszes sárkányról és az angol lovagról szólt, akinek greenwichi idő szerint jár az órája, de éppen ennek köszönheti, hogy sikerül megmentenie a királylányt. 

Utánunk a közönség is felbátorodott, két srác mondott még nekünk számukra sokat jelentő történeteket. Az egyik fiú élete  meghatározó, autósmoziban látott szerelmes filmjét mesélte el, (külön jó pont, hogy az egyik kedvenc Enya számomat játszotta be alá aláfestő zenének), a másikuk Nick Cave zenéje alatt a Harry Potter néhány felkavaró, különös hangulatú jelenetét elevenítette fel. Nagyon tetszett, hogy a srácok ennyire bátran belevágtak a történetmondásba, úgy, ahogy ők értelmezték: saját szavakkal, lámpaláz és könyvek szorongatása nélkül, a kedvenc zenéjükkel. Valami nagyon fontos dolgot tanultam ott az egyetemi éveimet idéző pinceklub cigifüstjében, tizenegy óra felé: hogy a felnőttek nagyonis szeretnek játszani. Szavakkal, zenékkel, színekkel, rajzzal, történetekkel. És ha ez igaz, akkor cseppet sem kell féltenünk a meséket, a mesemondást. 

Nagyon köszönöm! Enikőnek, Szilvinek, Gábornak és a többieknek!

(és ennél még sokkal több csokoládét sikerült elfogyasztani, de megérdemeltük) :)))

Démonvadászat és tündérkör

Idén nyáron hazalátogatott Amerikából a mesemondó mesterem, Zalka Csenge Virág. Ez már önnmagában is elég örömre adna okot, hiszen nagyon kedves barátnőmről van szó. De újra hallhattam mesélni is, sőt, Kulcs a mesemondáshoz címmel mesemondó workshopot is tartott. 

Az Aisha, a Démonvadász című mesemondó premierre a MagNet közösségi házban került sor, a múzeumok éjszakáján. Segítettem kiosztani a dalok szövegeit, kezdetben még az üres székekre is tettem néhányat, de aztán percek alatt telt ház lett a teremben: volt egy kis de ja vum az évekkel ez előtti Szabó Magda író-olvasótalálkozót illetően, ahol órákkal korábban be kellett vennem magam a könyvtárba, hogy a második sorban kaphassak helyet. No most is ilyesmi történt: mondjuk most fél órával korábban érkeztem, majd boldogan becsüccsentem az első sorba. És abszolút érdemes volt! 

Voltak kételyeim afelől, hogy akár felnőtt közönség is képes mindenféle mozgás nélkül, teljes órás mesét végigülni egy teremben, főleg, ha komoly történetről van szó és nem puffognak folyton bereczi poénok. Az aggodalmam alaptalannak bizonyult: a már-már fantasyt vagy Disney filmet idéző, vagány, különleges hangulatú történet maximálisan lekötötte a közönséget. Inkább úgy éreztem, mintha filmet néznék, holott nem volt hozzá kép. Körmendy Petrának és csapatának zenéje, dalai is ráerősítettek erre az érzésre, és egy-egy kaland végén bőségesen elegendőek voltak pihenésképpen. Külön örültem, hogy egy szintén meséléssel foglalkozni készülő barátném is ott ült a közönség soraiban és ő is részese lehetett ennek az élménynek. Mindketten kíváncsian vártuk Csenge két héttel későbbi workshopját.

Sőt, annyira vártam a workshopot, hogy folyton azzal rémálmodtam, hogy elkésem, eltévedek Budapesten vagy bármi más szörnyűség történik és mégse jutok el. Kis híján valóban ez történt (pedig ha az ember a rémálmokat elmeséli, állítólag nem fognak megtörténni :P) mert a MÁV úgy döntött, nem indítja el a vonatot, amire felültem. Végül a fél órával korábban érkezés helyett fél órás késéssel futottam be... Szerencsére a bemutatkozókörön kívül másról nem maradtam le (bár meg kell mondjam, erről sem szeretek lemaradni), azért a résztvevők jórészét ismertem: különböző irányvonalat képviselő, gyakorló mesemondók és más érdeklődők gyűltek össze. Jöttek olyanok, akiket a Hagyományok Háza indított el az útjukon, jöttek a Holnemvolt Fesztivál szervezői, meg sok kedves barátnőm is. Kaptunk jónéhány hasznos tippet a mesék tárolását, keresését, színpadi emlékeztetőfüzetke elegáns használatát illetően, majd a magunkkal hozott vagy a helyszínen kapott mesékkel is foglalkoztunk. Csináltunk egy csomó izgalmas gyakorlatot, melyek során egymással folyton cserélődő párokban a meséinkről beszélgettünk: együtt gondolkodva számos részlettel gazdagítva a későbbi előadásainkat. 

Csenge azóta visszarepült Amerikába és már az arizónai mesemondó konferencián van, nekünk hagyott egy csomó lelkesítő gondolatot és egy kis internetes meseműhelyt a workshop résztvevői számára. A párommal pedig úgy döntöttünk, hogy a kertünket is szeretnénk mesékkel életre kelteni. Néhány kedves barátunkkal azóta is havonta mesélünk egymásnak, immáron nevünk is van, Fairy Ring mesekör néven önképzőkörözünk, mesélünk. A nevet azért választottam, mert egy tündérkörben mindig történik valami különös: különleges tér, a kertünket is ilyennek szeretnénk. Tábortüzet gyújtunk, és azt meséljük körbe: ha a többiek hazamentek, és csak kilátogatunk a kertbe, a tűzrakónál meg-megállva érzem az ott elmondott mesék hangulatát. :)

A későbbiekben tervezünk nyilvános rendezvényeket is, például októberben a Madártani Egyesület számára tartott felnőtt mesemondó estemen már az egyik Fairy Ring mesekörös lány működik velem együtt, aki majd dalokkal egészíti ki a műsorom.

egy kis ír leprikón :)

a párom így ír a Fairy Ring mesekör első találkozójáról: kerti mesék

a démonvadászatról bővebben: Csenge beszámolója

A kertben nemcsak meséltünk, hanem ilyen szép kézműves munkák is készültek :) batikolás

az ihletet adó vers:

Mabon - ősz, mesék, tündérek és vándorok

"A tündérek most is eljönnek, és a falról, a gyertyák fénye mögül fognak bennünket lesni :))"

 Melian

Régi adósságom, hogy végre bemutassak nektek egy számomra nagyon kedves kezdeményezést és csapatot. Tavaly tél óta sokat járok a Magyar Tolkien Társaság (barátainak csak "MTT") rendezvényeire. Részt vettem Tolkien születésnapján, Tolkien Klubbon, a Hobbit felolvasásán és Bombadil Toma falsh mobon is... legjobban a Kósza Kommandó különböző akcióit szeretem. Aki kevésbé jártas Tolkien világában, annak elmondom, hogy Aragornról, a titokzatos a vándorról kapták a nevüket, akit származására utalva dúnadánként vagy kószaként is szokás emlegetni. (A "kommandó" szócskát az eredeti alapító, a Telcontar nevű MTT tag tette a névhez). 

Jelenleg Melian, vagyis Kaszab Zsuzsanna vezeti a csapatot, hirdeti az eseményeket és talál ki programokat vagy bátorít másokat programszervezésre, akiknek a társaság profiljába illő ötletei vannak. (Ha idáig elért a kedves olvasó, bizonyára felfigyelt az érdekes becenevekre, személy szerint én ezeket nagyon szeretem, hogy itt az emberek Meliannak, Sirgonnak, Éogilnak, vagy éppen Lórien Illének hívják egymást. Nem, nem bolondok teljesen, viszont annál jobban szeretnek játszani). 

A Kósza Kommandónak köszönhetem, hogy végre megismerhettem a Budapest környéki legszebb kirándulóhelyek egy jó részét. Vidékiként valahogy eddig elkerültem ezeket, pedig sokat túráztam gimnáziumban és egyetemen is, de inkább a Velencei-hegység, Bakony, meg az Alföld került sorra, a budai hegyek mindig kimaradtak. Így velük voltam például a Rám-szakadékban, a Holdvilág-árokban, Vác környékén a Látó-kőnél is. Kedves, befogadó csapat, akik ráadásul nem rohannak úgy, mint a teljesítménytúrázók, mindig van idő beszélgetésre, madarak, virágok nézegetésére (ami nekem különösen fontos), és kapaszkodjatok meg, még pihenni is! Csak úgy elheverni a napsütötte domboldalban és nem menet közben, hanem kényelmesen lecsüccsenve majszolni az ebédet. És mégis mindig sikerül teljesíteni az útvonalat, sose rekedtünk még az erdőben éjszakára. Sőt! A kirándulás általában közös sütizéssel zárul a környék legjobb cukrászdájában. 

Ugyancsak a "kószák" eseményei közé tartoznak a kelta ünnepek után elnevezett közös tábortűz gyújtások. Ez is régi vágyam volt, hogy egyszer legyenek olyan barátaim, akik semmilyen őrült szektához nem tartoznak, mégis hajlandóak velem felnőtt fejjel is tündéresdit játszani. Ők pedig már évek óta ünneplik minden évben a Mabont, a Líthast, a Beltainet. Ilyenkor van tábortűz, persze a parázson sült finomságokkal, hátul a Kecske-hegyi kőfejtő falán mindig az alkalomhoz illő színű gyertyák égnek. Amikor a társaságba cseppentem, épp Thereon prezentált egy hangulatos ceremóniát: cédulákat adott körbe az ünneppel kapcsolatos felirattal, ezeket mindenki magában elolvashatta, elgondolkozott rajta, majd amikor az utolsó ember is elolvasta, beledobtuk a tűzbe. 

Mesemondóként persze én is igyekeztem hozzájárulni ezekhez az ünnepekhez, egy alkalommal tündérekkel kapcsolatos idézeteket és verseket osztottam szét, ezeket olvastuk fel. Idén, Mabonon pedig különösen büszke voltam, mert a párom és az én ötletemre Melian tündérmese estként hirdette meg az ünnepet. Bárki hozhatott tündérekkel kapcsolatos történeteket, ezeket felolvastuk a tűznél. Még olyan bátor mesemondó is akadt, aki a mesemondás hagyományaihoz híven fejből mesélt egy francia népmesét. Én kivételesen olvastam, Lázár Ervin Manógyár című könyvéből a címadó történetet. Amíg olvastunk, a nagy fa manóm, amit mesélésekkor díszletnek szoktam használni, Utri járt körbe, mindig annak az ölében ült/kezében volt, aki épp a mesét olvasta. Egy nagy, mélyen zengő rézcsengettyűt is vittem (a párom szerint hasonlít a hangja a tibeti zenélő tálakéhoz). Volt cigány mesénk, fantasy regény részlete, műmese és klasszikus népmese Benedek Elektől. Nagyon jó volt látni, hogy mindenki ennyire élvezi a mesék hallgatását és azt is, ha ő kerül sorra és olvashat, mesélhet. 

És igen, a tündérek pedig bizonyosan figyeltek bennünket a lángok mögül. :)