Klaus Störtebeker - az Északi-tenger kalóza, német monda

 

 Klaus Störtebeker és az általa vezetett „szabad csapat” a svéd-dán háborúban a körülzárt Stochkolmot élelmiszerrel látták el, I. Margit dán királynő élelmiszerszállító hajóit fosztogatva.

Ám a békekötés után sem hagytak fel korábbi életmódjukkal, úgy megtetszett nekik a rablás és a harc, hogy tovább kalózkodtak, rettegésben tartva a partvidéket. Városokat és hajókat támadtak meg és raboltak ki.

Merész, erős férfiak voltak, mindannyian csatában edzettek és a tengert jól ismerték. Szövetkeztek a közös zsákmányszerzére, és a rablott holmit is maguk akarták szétosztani.

Olyan erősek voltak, hogy képesek voltak elfoglalni a norvégiai Bergen városát, és egy lovag vezette négyezer fős sereg tudta elűzni őket Gotland-szigetéről.

Rügen szigetén, nem messze Stubbenkammertől építették fel a búvóhelyüket és rejtették el a rablott kincseiket.

Nemsokára olyan veszélyessé váltak, hogy a Hanza-városok összefogtak, hogy elkergessék őket a Keleti-tengerről.

Csakhogy Kelet-Fríziában a kalózok barátokra is szert tettek, ott a rablott holmijukat el is rejthették, el is adhatták. Az egyik fríz vezető, Keno ten Brooke Störtebeker apósa lett, mert az ő szépséges lánya beleszeretett a merész kalózba és követte Störtebekert a hajójára.

Fríziából indult Störtebeker Godecke Michaellel és a többi cimborájával rablóhadjáratokra és eljutottak egészen a spanyol tengerig, közben egyre gyakrabban keresztezték a Hanza-szövetség útjait.

A kalózok viselt dolgai leginkább a hamburgiakat és természetesen a kereskedőket is bosszantották, mert az Angliával és Flandriával való kereskedelmet zavarták.

Ha Störtebeker olyan foglyot ejtett, aki váltságdíjat ígért magáért, akkor azt életben hagyta. Ám ha szegény ördög került a markába, akkor a vízbe hajították a hajó fedélzetéről, kivéve, ha ügyes és rátermett fickónak bizonyult, aki alkalmas volt arra, hogy beálljon közéjük kalóznak. Állítólag ehhez egy próbát kellett kiállnia: egy hatalmas kancsó bort kellett egy húzásra meginnia.

Störtebeker saját maga is innen kapta a nevét, hogy képes volt naponta akár többször kiüríteni egy húzásra a kancsót. Ezért nevezték el „Becherstürzer”- nek, vagyis „Kancsóborítónak”, vagyis az északnémet tájszólással Störtebekernek.

Azt beszélik, Störtebeker és Godeke Michael néha elkeseredtek a sorsukon, bűnbánatot éreztek az életmódjuk miatt. A verdeni dóm minden hetedik üvegablakára a hét halálos áldozatuk kiengeszteléseképpen Störtebeker címerét festtették: a két felborult kancsót. (Sajnos ez ma már nem látható, a második világháború alatt az ablakok összetörtek).

A Weser folyótól a kalózok a partok mentén Hamburg irányába indultak. Az Elba torkolatánál rajta ütöttek egy hamburgi hajón, ami bort szállított, a szállítmányt mindenestül benyakalták.

A kalózok Helgolandnál horgonyoztak, amikor egy blankensei halász, aki korábban jó barátságban volt velük, kis csónakjával arra járt. Meghívták, hogy igyon velük a lopott borból.

De a halász csak színleg mulatott velük, titokban pedig olvadt ólmot töltött a kormánylapátba, így az mozdíthatatlanná vált.

A halász még aznap este Hamburg polgármesteréhez sietett, aki azonnal összehívta a Hanza-szövetség seregét. Az utrechti Simon vezénylete alatt, a „Tarka Tehén” zászlóshajó fedélzetéről néztek szembe a hamburgiak a tengeri rablókkal.

Három nap, három éjjel tartott a harc. Störtebeker és bandája kétségbe esetten védte magát. Nem akarták olcsón adni a bőrüket, mert tudták, kegyelemben nem reménykedhetnek.

A „Tarka Tehén” olyan erősen döfködte „erős szarvaival” az első kalózhajót, hogy a hajóorr eltörött. A csata végére rengeteg kalóz meghalt a küzdelem során vagy veszett a tengerbe. A hamburgiak megszerezték a kalózhajók gazdag rakományát: textilt, gyapotot és viaszt, de az tette teljessé a győzelmüket, hogy még Klaus Störtebeker is kézre került, hetven emberével együtt.

Hamburgban az ügyüket gyorsan megtárgyalták. Amikor kihirdették Störtebeker halálos ítéletét, a kalóz a város tanácsának egy aranyláncot ajánlott, olyan hosszút, amivel az egész várost körbe lehetne keríteni, ha elkerülheti végzetét. De a tanács felháborodva elutasította az ajánlatát.

Úgy tervezték, hogy már másnap végre hajtják az ítéletet. A vad és vakmerő legények utolsó kérésük szerint a legjobb ruhájukban vonultak a vesztőhely felé. Dobosok, furulyások kísérték őket a kivégző helyre.

Ekkor Störtebeker előre lépett és így szólt:

„Teljesítsétek egy utolsó kérésem! Elsőnek engem fejezzetek le, méghozzá állva. És adjátok vissza minden emberem szabadságát, akik előtt fej nélkül képes leszek elsétálni!”

A hamburgiak nagyon furcsának találták a kérést, de megígérték neki, hogy teljesítik.

Mi után a hóhér egyetlen suhintással levágta Störtebeker fejét, a kalóz hét embere előtt képes volt elsétálni. De a hóhérsegéd, aki aggódott a béréért, a lába elé hajított egy husángot, a fej nélküli test így elesett és nem kelt fel többé.

A hamburgiak a kincseket keresve átkutatták Störtebeker hajóját. Néhány serlegen kívül soká nem találtak semmit, ám amikor egy ács a fejszéjével belevágott a főárbocba, kiderült, hogy az tele volt arannyal. A hamburgiak ebből az aranyból egy szép díszítést készíttettek a Szent Miklós templom tornyára, a maradékból a megrabolt hamburgi polgárokat kártalanították és kifizették a kalózok elleni hadjáratköltségeit.

 (saját fordítás több forrás alapján)

Kalózok, sellők és egy magyar újságíró nyomában - tengerparti körbeblog

"Különös, érdekes táj a Keleti-tenger partvidéke: rideg, hideg tenger, megkapóan szép táj. Más, mint a Földközi-tenger, kevesebb itt a napsütés, később jön a tavasz, korán a tél. Ritka a sima, csendes tenger; szél járja örökké, néha csak szelíd fehér tarajokat fodroz a vízen, néha meg félelmetes vízhegyeket görget a partoknak. A szél és a víz megtépte az egész partvonulatot: öblök, belső tavak, csatornák, szorosok, víz alatt lapuló homokpadok és zátonyok, keskeny földnyelvek, félszigetek és kisebb-nagyobb szigetek egész sora csipkézi a homokos partot, amely hol simán, laposan fut a tengerbe, hol meg homokdűnékké, dombokká nő a szeszélyesen görbülő partvonulaton. A dűnék tetején itt-ott erdők, néhol magányos fenyők, nyírfák, borókák, tüskés bokrok küzdenek a csípős, sós ízű széllel, a vándorló homokkal."

23. oldal

Koncsek László: Az Oderától a Genfi-tóig

 

Rügen szigete forrás: wikipedia

 A Mozgó Könyvek munkatársa, Benedek Patrik azzal kereste meg a mesemondókat, hogy egy egész hetet szeretne a mesék világának szentelni. Mi, mesemondók, összeálltunk néhányan, és másnaponta megajándékozunk Benneteket  mindenféle mesés tartalmakkal az augusztus 10-ki héten. Irány a tengerpart!

Szeretettel köszöntök mindenkit az utazásunk második állomásán, nem máshová hozott bennünket Hamupipőke varázslatos hintaja, vagy a mesebeli dióhéj, hanem Németországba, a Keleti-tengerhez. Vannak itt hófehér sziklák, gyönyörű, kék tenger, csípős, sós tengeri szél, a parton pedig vénséges bükkerdő... 

A hatvanas években egy magyar újságíró, Koncsek László járt itt hosszú utazása során. Az útról könyvet írt, és magával hozott egy csokornyi népmesét, helyi legendát is, amit „Az éber bádogkakas” címen adtak ki. Az én számomra pedig hátrahagyott egy sor rejtélyt, és alig hogy kiderítek valamit, már újabbra bukkanok. 

Az első rejtély számomra a fordító személye: ki volt ő, aki a népmeséket fordította? Hogy kerültek hozzá a történetek? Hol találhatnám meg őket eredeti formájukban, esetleg más változatban? Könyv könyvet hoz magával, egy-egy kibomló rejtvény új rejtvényeket. Annyi már biztos, hogy "Az éber bádogkakas" meséi mellé meg kellett szereznem "Az Oderától a Genfi-tóig" című útikönyvet is, a kettő nagyon szorosan összetartozik. Koncsek László (aki egyébként József Attila szerelmének, Mártának későbbi férje volt), bizonyára nagyon szerette a jó sztorikat és a természetet. A kor kívánalmainak megfelelő szocialista propaganda szöveg mellé gyönyörű, érzékletes természetleírásokat csempészett a könyvébe, néha a népmesés kötet is át-átmegy útleírásba, illetve az útikönyvben is mókás adomák bukkannak fel. 

 

Sárga fonallal jelöltem Koncsek László útvonalát

"A vakítóan fehér hegyoldal meredeken esik le a tengerig, amelyben a felszín alatt, a zöldeskék vízen keresztül derengve, messzire húzódó krétapadok világítanak. A sűrű, nagy lombú bükkerdők félhomályába rejtőző Hertha-tó, a pogány áldozati kövek, mohos régi várak omladékai, a krétahegyek tekervényes barlangjai körül éppen úgy, mint az északi Wittow-félsziget töredezett s porladó szláv várfalain a Kap Arkona-iSvantevit-templom lassan tengerbe vesző romjain legendák születtek, amelyeket ma éppúgy mesélnek, mint évszázadokkal ezelőtt."

38. oldal

Koncsek László: Az Oderától a Genfi-tóig

 

Koncsek László az útikönyvében feljegyezte például, hogy a Keleti-tenger Robin Hoodjának, a Klaus Störtebeker nevű kalóznak emlékét mekkora szeretettel őrzik ma is a helyiek. A legenda szerint rablott kincseiből a szegényeket támogatta. Érdekes módon "Az éber bádogkakas"-ban nem szerepel róla történet, így a kalóz legendáját a "Das Wasser des Lebens" című népmesés kötetben és az interneten találtam meg. 

 A Störtebeker tulajdonképpen ragadványnév, olyasmit jelent, hogy "kancsóürítő", mivel nagy mennyiségű alkoholt tudott egy húzásra meginni. A svéd-dán háború után Störtebeker és cimborái nem akartak lemondani a háborúban megismert, vad, harcos életről, ezért felcsaptak kalóznak. Hajókat fosztogattak, foglyokat ejtettek, akikért váltságdíjat követeltek. Ha a váltságdíjat nem fizették ki, a foglyokat a hajóról a tengerbe dobták, ha csak ki nem állták a Störtebeker-próbát: ki kellett inniuk egy húzásra a bort a kalózkapitány hatalmas korsójából. 

     Kép az Északi tenger kalózai című filmből, forrás: http://est.hu/

Jó ideig támogatóik is akadtak, például a frízek, hiszen az egyik fríz vezető Keno ten Brooke leánya beleszeretett Störtebekerbe, a hajójára is követte és a felesége lett. Végül egy áruló halász mégis a hamburgiak kezére juttatta a bandát. A vesztőhelyen a kalózkapitány utolsó kívánsága az volt, hogy őt fejezzék le elsőnek, és azoknak az embereinek, akik előtt képes lesz fej nélkül elsétálni, kegyelmezzenek meg. Megtörtént a kivégzés, és mindenki legnagyobb ámulatára a lefejezett kalóz elindult a legénysége sorfala előtt. Már hét ember előtt elment, amikor a bakó orvul a lábai közé csúsztatott egy botot (más forrás szerint elgáncsolta), így a többieket nem tudta megmenteni. 

A hamburgiak soká hiába keresték a kalózok kincseit is, majd végre megtalálták: a hajó árboca volt tele arannyal. 

Ma szabadtéri játékokon játsszák újra a kapitány történetét, életéről film is készült, a Karib-tenger kalózai mintájára az Északi-tenger kalózai címet viseli. Megmaradt állítólagos koponyája is, amiről arcrekonstrukció készült, így akár szembe is nézhetünk vele. 

A helyiek pedig a kalózokkal ugratják a gyerekeket is:

 

" Klaus Störtebeker és Gödeke Michael, az urakat dézsmáló és a szegényeket segítő kalózok személye köré a szeretet szőtte évszázadokon át a legendákat, (…). Idestova fél évezrede,hogy a hamburgi patrícius kereskedők vesztőhelyén mindketten elpusztultak, de a dűnék hajlataiba bújt halászfalvak homokos utcáin a magányosan bandukoló apróságokat még ma is így szólítják meg:
– No, nézd csak, hová mentek, Störtebeker meg Gödeke Michael?"

39. oldal

Koncsek László: Az Oderától a Genfi-tóig

 

Störtebeker állítólagos arcrekostrukcoiója. forrás: 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Klaus_St%C3%B6rtebeker

Meglepett, hogy bár "Az éber bádogkakas" alcíme "A német tengerpart regéi", mégis kevés történetében játszik jelentős szerepet a tenger. De számos mese szól a halomsírok többnyire barátságos, harangvirág-méretű, ezüstcsengőket és hegyes sipkát viselő törpéiről, házimanókról, kék szemű, hosszú hajú germán istennőről. De azért akad vízimanó, sőt bosszúálló, vízbefúlt zombi asszonyszemély, s akadnak benne sellők és vízitündérek is. 

Érdekes a története a Buskam-sziklának, ami tulajdonképpen egy egészen apró, furcsa kis sziget. A valóságban ez egy úgynevezett vándorkő: a jégkorszakban, egy gleccserrel érkezett apróbb társaival együtt, amik viszont nem emelkednek a tengerszint fölé. Koncsek László könyvében három különböző legenda is szól róla. Az egyik szerint Walpurgis éjszakáján ide repülnek a boszorkányok, hogy levegyék öregasszony-bőrüket és szép, fiatal leányokká változva mulatozhassanak a főnökükkel, az ember arcú, bakkecske testű ördöggel. Itt avatják az új boszorkákat, itt tanulják a praktikákat, és még éjfél előtt újra felkapnak a kecskék, macskák hátára vagy a seprűnyélre, piszkavasra, mert akit a hajnal a levegőben talál, az lepotyog! De ugyanennél a sziklánál találkoznak egy másik legenda szerint Szent Ivánkor a hableányok. Tálcáikon finom ennivalót hoznak, és kiülnek a sziklára eddegélni. Játékosan körbeúszkálják a sziklát, és aki elfárad, az nagyobb halakba kapaszkodik, azokkal húzatja magát.

a Buskam-szikla. a kép forrása: https://de.wikipedia.org/wiki/Buskam

 A harmadik legenda pedig azt véli tudni, hogy Adebar, az a bizonyos varázslatos gólya jár ide, aki a gyermekeket hordja az embereknek. Kiveszi a tengerből a gyermekeket, és kicsinykét kiteszi őket száradni a Buskam-sziklára. Végülis, miért ne használhatnák mindannyian ugyanezt a sziklát?! Sőt, az internet tanúsága szerint házasulandó emberek is odajárnak, esküvő előtt ajánlatos a pároknak hűségük próbájaként a sziklához evezni és ott fent táncolni néhány lépést. Utána mehetnek a templomba!

 

De a németek nem csak az Adebar gólyát becsülik meg, szeretettel gondoskodnak a valóságos madarakról is. Koncsek László feljegyzi, hogy a Fähr-sziget madárvédelmi terület, ő maga pedig a Gólyanyár című, német ismeretterjesztő könyv fordítója is. 

Itt egyébként körbe is lehet úszkálni a sziklát virtuálisan: 

https://www.youtube.com/watch?v=WwpPThnvcRI

 

De még egy utolsó körre térjünk vissza a mesék világába, a közismert Loreley történetre emlékeztető történet él a Keleti-tenger partvidékén a borostyán boszorkájáról. Azt mondják, valaha a borostyán boszorkája szép tündérlány volt, egy magányos szirtfokon dalolta szomorú énekeit. Egy fiatal halászlegény egyszer a közelébe evezett, majd egyre több időt töltött a tündérrel. A lány barátságosan fogadta a közeledését, olyannyira, hogy egy idő múlva átszállt a bárkájába is, a halászatban is a segítségére volt. Csakhogy a lány a gonosz szellemek szolgája volt, akik a borostyánt őrizték. Kérve kérte a fiút, hogy szöktesse meg őt tőlük, vigye magával messzire, ahol örökre boldogok lehetnek. Úgy tervezték, hogy indulás előtt még megrabolják a gonosz szellemeket és nagy halom borostyánt is visznek magukkal. Egy sötét éjszakán elindultak a vénséges bükkerdőbe, de az egyik szellem elébük toppant és félelmes hangon rájuk dörrent:

"Hová mész te tolvaj, hová mész te áruló?!"

A halászlegény úgy megrémült, hogy visszarohant a bárkájához, és messze kievezett a tengerre – vesztére! Másnap találták meg a bárkát felborulva, ő maga a tengerbe veszett. A szellemek pedig megbüntették a tündérlányt, soha többé nem énekelhet szélcsendes időben a szirtfokon, hogy emberfia meg ne közelíthesse mégegyszer. Csak szörnyű, viharos időkben engedik a földfelszínre, ekkor kiáltja világgá boldogtalanságát, és bosszúból a tengerbe szórja a szellemek kincseit, a borostyánt... 

 

Itt egyelőre vége az Északi-tengeri kalandnak, de az utazás még folytatódik! Kövessétek nyomon a mesék útját a mesemondók blogjain, az Óperenciás- tengeren is túl...

 

Zalka Csenge

·         weboldal: http://tarkabarka.blogspot.com/

Stenszky Cecília

·         weboldal: http://naposholdasmesek.blogspot.com/

 

Varga-Fogarasi Szilvia

·         weboldal: https://www.ketfulu.hu/

 

Meseregény :)

Kedves Mindenki! :)

Decemberre (dec 15 körül) megjelenik a Könyvmolyképző Kiadónál a rég várt meseregényem! :) Pontos részletekkel később jelentkezem, egyelőre elkezdem ide kitenni a regény kimaradt részeit, illetve az írásomhoz készült saját rajzaimat.

A jelen részletet mesemondó mesteremnek, Zalka Csenge Virágnak ajánlom, hiszen az ő miniportréját tartalmazza. :)

Túl az Óperencián

Már öreg este volt, mire elértek a folyó torkolatához, és a lábuk előtt, a sötétben ott zúgott a tenger. A Hold arany hidat rajzolt a víz felszínére, a parton tűz égett, egy embercsalád táncolt a holdfényben a tűz körül. Lent a parton kisebb vitorlások, meg hajók horgonyoztak.

- Nahát, itt vannak emberek? – csodálkozott Lea.

- Vannak, - felelte Kökörcsin.- Ez amolyan határvidék, akad, aki ellátogathat az Óperenciára: főleg zenészek, mesemondók, de akad köztük néhány egészen hétköznapi apuka anyuka is, meg sok gyerek. De azért jobb lenne, ha nem látnának meg.

Frugilega meg Holdviola közben láthatóan terveltek valamit, azután a királyfi, és Holdviola átbucskáztak a fejükön, és arany csőrű, fehér madarakká változtak, máris felreppentek egy, a királyfi országába tartó hajó árbocára. Akkor Frugilega is elmormolt valami varázsigét, és sirállyá változtatta Leat meg saját magát, felkapta Kökörcsint, azután meglebbentette a szárnyát, és felszállt egy árbocra. Lea kissé meglepetten követte.

- Így ni! - csérogta a sirály - Frugilega- Nem vagyok oda ezekért a madarakért, de tengeren határozottan praktikusabb sirálynak lenni, mint varjúnak. Most pedig fejed a szárnyad alá, és próbálj meg kicsit aludni reggelig, holnap hosszú utunk lesz.

Másnap korán reggel, Lea kissé elgémberedett szárnyakkal ébredt, nyújtózkodott egyet, amúgy madármódra, és körberepült a homokos, kék és fekete kagylóhéjakkal borított part felett. (...)

Épp ideje volt, hogy visszatérjen a boszorkány mellé, mert a hajó már fel is húzta a horgonyt, és elindult a nyílt tenger felé.

Karcsú hajó volt, fekete kalózvitorlával, oldalán piros felirat hirdette a nevét: „Stefánia”. Legénysége néhány matrózból állt, a kormányosból, a kapitányból, meg egy mesemondóból, aki az utasokkal, vagy tucatnyi, tíz-tizenhárom év közötti gyerekkel foglalkozott. Nagyon korán volt reggel, a gyerekek is álmosak voltak még, csendben nézték a vizet, ami a parttól távolodva új meg új színeket öltött: zöld volt, majd kék lett, hol sötétebb, hol világosabb. A hullámokban labda nagyságú, áttetsző medúzák úsztak, ezek barnák voltak meg égszínkékek.

- Na kiről meséljek ma nektek? – kérdezte a Mesemondó. Olyan huszonnégy éves forma lány volt, eleven tekintetű, vidám mosolyú. Hosszú, fonott, vörös copfja a derekáig ért, a nyakában hatalmas, farkasos medál lógott, bokáján ezüstcsörgők csengtek. Odatérdelt a gyerekek közé, hosszú szoknyáját szétterítette: a szoknyán mindenféle figurák rajzai voltak, indián, farkas, nyúl… más effélék, meg volt egy kalózforma hajósember is, vörös kendővel a nyakában.

A gyerekek rögtön megélénkültek, és szinte egyszerre kezdték sorolni:

- Tündérekről!

- Manókról!

- Sárkányokról!

- Cowboyokról és katonákról!

Egy komoly arcú kislány a Mesemondó szoknyáját nézegette, aztán hosszas gondolkodás után rábökött a kalózkülsejű hajóslegényre:

- Róla mesélj! Meg a tengerről!

- Jó, de legyenek benne tündérek! Vízi tündérek! – egyezett bele a másik kislány

- Meg harc! – tette hozzá egy kisfiú

A gyerekek lassan elcsendesedtek, a Mesemondó kisimította a szoknyáját, szemügyre vette az arcképet, és azt mondta:

- Hát akkor gyere te, Hordivár.

Azzal a gyerekek felé fordult, és belefogott a mesébe.

- Ezt a történetet még a nagymamámtól hallottam, aki egyébként személyesen ismerte ezt a fickót, mert egyszer utazott a hajón, amin Hordivár szolgált. A dédnagymamám akkoriban olyan korú lehetett, mint most ti. És nagyon tetszettek neki a hajóslegények: ugyanis tudtak harmonikázni jó nótákat, amiket el is énekeltek mindjárt. De mesélni csak egy tudott. Ő volt Hordivár Gamez. Hajlott, görögös orrú, olajos barna bőrű, nagy, fekete szemű és hajú fickó volt. Rettentő jó pasi! – kacsintott ki a lányokra a Mesemondó- Neve után brazilnak gondolták, akik ismerték, de állította magáról, hogy Indiában született. Halászok voltak a szülei, kicsi bárkán laktak, ő is azon született, valahol a Gangesz partjainál, így mesélte. Hogy aztán elsüllyedt-e a bárka, vagy Hordivár szökött meg a családjától, ki tudja? Ki így, ki úgy tudta a történetet, maga Hordivár is gyakran változtatott rajta, egyszer elrabolták arab kereskedők, máskor viharból menekült egymaga. A családi tutaj mérete is folyton változott: hol kicsi lélekvesztő, hol kiszolgált csatahajó volt az otthona. Mindig máshogyan mesélte el az életét. Persze, senki nem mert ellenkezni vele, mert verekedni is nagyon jól tudott. Talán csak egyetlen története volt, amit mindig egyféleképpen mondott el, ez volt a nagymamám kedvenc meséje: Amikor Hordivár még kisfiú volt, és a szülei bárkáján utazgatott, egyszer az apja hálójába akadt egy sellő. Hajnal volt, a felnőttek még nem is voltak ébren, de Hordivár valamiért korán kelt, és meglátta a magatehetetlenül vergődő lányt a hálóban. Csodaszép sellő volt, gyönyörű, hullámos aranyhajjal, hatalmas, kékeszöld szemekkel. Nagyon belekeveredett a háló szemeibe, jó sokáig tartott, mire a fiúnak végre sikerült kiszabadítania és óvatosan visszacsúsztatnia a tengerbe.

A sellő nagyon megörült a szabadságának, odajöttek hálálkodni a nővérei is, egyik szebb volt, mint a másik, de amelyik a hálóba akadt, az volt a legszebb. Egy dalt énekeltek köszönetül, majd a kékszemű visszaúszott, és arra kérte Hordivárt, hajoljon át a hajó korlátján, hogy búcsúzóul megcsókolhassa.

Ekkor jött fel a fedélzetre a fiú apja, rémülten rohant oda, és rántotta vissza a fedélzetre a fiát, hogy a lány nehogy magával ránthassa a mélybe, és cifra átkokat szórt a halfarkú nők után, akik rémülten menekültek előle.

Hordivár sohasem tudta meg, hogy igazán rossz lélek volt-e a sellő, és tényleg vízbe akarta-e őt ölni, vagy valóban csak csókkal akart elválni tőle. De egy dologban biztos volt: hogy beleszeretett azokba a kékeszöld szemekbe.

Aztán persze látott még sellőket, de csúnyák voltak és gonoszak. Azt az elsőt, az aranyhajút és kékszeműt hiába kereste a világ minden tengerében, vad folyamában, csendes tavában és földi lányok kékeszöld szemében.

- És aztán mi lett Hordivárral? – kérdezte az előbbi kislány.- Soha többé nem szeretett meg senkit?

- Dehogynem! – válaszolta mosolyogva a Mesemondó- Egy olasz kereskedő lányát, aki nem volt se szőke, se kékszemű, mert barna volt, és hatalmas, fekete szemei voltak. De az apja nem akarta hozzáadni a fiúhoz, egy magas toronyban őriztette a lányt.

- Sok fegyveres őrrel! – kiabált közbe egy kisfiú.

- Bizony, sok fegyveres őrrel, messze a világ végén. Hordivár soká-soká vándorolt, míg meglelte a tornyot, és hosszú hetekig kellett küzdenie az őrökkel, egyszer majdnem le is győzték, de a legjobb barátja a segítségére sietett, és megmenekült. Akkor kiszabadította a lányt, és megszöktette a toronyból. De a lány azt mondta, hogy csak akkor megy hozzá feleségül, ha otthagyja a tengert, odaköltözik mellé a szárazföldre és egyszerű kereskedő lesz. Mert nem akar olyan férfi felesége lenni, aki bármelyik nagyobb viharban meghalhat. (Akkoriban még jóval kevésbé biztonságos hajók, és szeszélyesebb tengerek voltak, mint manapság.) Nem akar napot nap után végigrettegni, hogy épségben hazatér-e hozzá. Akkor Hordivár elbújtatta a lányt az apja elől egy nagynénikéjénél, és visszament a tengerre.

- De mikor fog visszamenni a lányhoz? – kérdezősködött újra a kislány, aki a mesét kérte.

- Hát… majd ha elege lesz a tengerből. Meg ha elég pénzt gyűjtött, hogy kereskedő lehessen- válaszolt a Mesemondó.

- Nekem ugyan soha nem lenne elegem a tengerből! – mondta elszántan egy kisfiú.

- Én meg inkább tengerre szállnék Hordivárral a lány helyében! – tette hozzá nekitüzesedve egy szőke, copfos kislány.

- De bolond is az a Hordivár, ha igazán otthagyta ezt! – mondta az előbbi fiú, körbe tekintve a csillogó vízen.

- Még szép, hogy otthagyta! – csattant fel az egyik lány.- Mert fontos volt neki a fekete szemű lány!

- De biztosan otthagyta? Nem lehet, hogy ezt is csak kitalálta, mint a többi dolgot?

- Az is lehet! – mondta titokzatosan a Mesemondó.

Akkor egy kicsit mindenki elhallgatott, és azon töprengtek, mit csináltak volna Gamez helyében. Csak a tenger fodrozódott körülöttük a hajó mentén. A távolban delfinek karcsú alakja tűnt fel, épp csak megvillant a fényes testük, ahogy fölmerültek és visszabukfenceztek a vízbe. Vagy mégiscsak sellők voltak…?

- De most már igazán mesélj sárkányokról! – törte meg a csendet egy eleven tekintetű fiúcska.

- Meg cowboyokról!

- Mesélj mégegyet! Mesélj még!

Így ment ez nap mint nap, és a gyerekek el nem unták. Sőt, még Frugiilega sem: félrebillentett fejjel hallgatta a történeteket, ki nem hagyott volna egyet sem.

Az egyik lány meg is jegyezte egyszer:

- Mintha az a sirály is a mesét hallgatná!

- Könnyen lehet! – felelte a mesemondó.

Néha a Stefánia lehorgonyzott a tenger közepén, és a gyerekek sikongatva ugráltak a vízbe, némelyeknek búvármaszkjuk is volt, azzal kémlelték a vízi világot.

Különböző halak úsztak el mellettük: aprók és színesek hatalmas rajokban, meg magányosak, nagyok, kövérek és barátságosak. De volt köztük tarajos, sárkányforma, gömb- és egészen tüskés, spanyolos táncot járó tűzhal is. A korallszirteken és moszaterdőkben cafrangos-sallangos gúnyájú, pöttyös vízicsigák barangoltak, és tengeri csillagok, lapos kagylók hevertek.

Furcsán fordított világ volt ez: a csigáknak többnyire nem volt háza, mégis ezek voltak a legszebbek és legélénkebb színűek. Viszont a gyerekek által üresnek vélt csigaházakban meg rákok laktak.

Egy kislány, pont az a komoly arcú (talán Sárának hívták) egy napon messzire úszott a többiektől, és egy olyan állattal találkozott, amihez hasonlót még sose látott: hatalmas, zöld jószág volt, a teste gömbölyded volt, mint egy fókának, de hosszú, kígyószerű nyaka volt, és olyan feje, mint valami dinoszaurusznak. A kislány először vissza akart menekülni a többiekhez, amikor meglátta ezt a különös élőlényt, de aztán belenézett a szemébe, és úgy döntött, mégsem úszik el előle: az állatnak hatalmas, mély tekintetű fekete szemei voltak, inkább szomorkásak mint barátságtalanok. Óvatosan közeledett a lányhoz, azután megállt mellette, és hosszan nézték egymást. Különös lény volt ez, mint valami régi időkből itt felejtett ősállat. Rettenetesen öreg, és rettenetesen magányos. Talán utolsó élő képviselője valamilyen rég elfelejtett fajnak. Sára összeszedte minden bátorságát, és megsimogatta a furcsa lény fejét. Az állat barátságosat horkantott, és egészen közel hajolt a kislányhoz. Sára úgy érezte, mintha hangok nélkül beszélne hozzá, panaszkodtak azok a hatalmas szemek, halászokról, szigonyokról, sok elveszített, kedves lényről és magányról. Azután ahogy jött, úgy el is tűnt a hatalmas állat.

- Sára, Sára, merre jársz?! – hallotta meg akkor a kiabálást a lány a hajó felől. A nővére volt, majd’ a lelkét kikiabálta már, rettentően kétségbe volt esve, csupa könny volt a szeme is- Hát te meg hol jártál?! Már azt hittem, vízbe fúltál, vagy elkapott valami ronda dög és megevett! Hogy tehettél ilyet, soha de soha ne kóborolj el mellőlem ilyen nagyon!

- No, de most már ne szidd, hanem annak örülj, hogy megkerült! – kelt a lány védelmére a Mesemondó. – Nem kell aggódnod, errefelé csak barátságos lények laknak, nem bánthatja senki.

- Sára, hol voltál? Már mindenütt kerestünk!

- Én inkább arra lennék kíváncsi, kivel találkozott. – mondta a mesemondó.

De Sára csak nézett rájuk, kifürkészhetetlen tekintettel, és nem mondta meg nekik.

- Kalózok, fedélzetre fel! – vezényelt egy reggel a Mesemondó. Nagy nap a mai! Mert meghódítjuk a Lakatlan Szigetet!

Nem is sziget volt az igazán, hanem csak egy lakatlan partszakasz. De a sekély vízben gyönyörű kagylóhéjakat lehetett találni, és kedves, tenyérnyi szárazföldi teknősök mászkáltak a part menti bozótban.

-       Na, most aztán vége a potyautazásnak! – mondta akkor Frugilega. – Irány észak! Innen már nincs messze Nyanyó erdeje.