2019. július 3., szerda

Merj ökológusnak lenni! - Szupra klub



Vannak napok, amikor az ember lánya legszívesebben az egész világot magához ölelné széles jókedvében. Pedig kivettem miatta egy rendkívül ritka és értékes szabadnapot a munkahelyemről, csak azért, hogy felkelhessek hajnali 4:50-kor, és gázolhassak a szúnyogosban egy csomó, hozzám hasonló őrülttel. És én pont ettől vagyok boldog!



sóvirág


Hosszú évek óta keserít el, hogy milyen sokan próbálják leszerelni azokat a fiatalokat, akik természetvédelemmel, ökológiával szeretnének foglalkozni. Óvodában még mindenki teljesen normális dolognak tartja, ha egy gyerek a dinoszauruszok, a madarak, a lovak vagy bármi más, lelkesítő téma iránt érdeklődik. Sőt, még az egyetemre is sok fiatal úgy érkezik biológus szakra, hogy aktív madarász, érdekli a természetvédelem, valami széppel, izgalmassal szeretne foglalkozni, kutatni szeretné a lepkéket vagy tenni egy-egy állatfaj vagy élőhely sorsának jobbra fordulásáért.

És aztán jön valaki, aki a gyerekkori álmokat kinőhetőnek, a világmegváltó törekvéseket naivnak, értéktelennek titulálja, mondván, az ökológusok mind éhen halnak. Menjél te fiam-lányom biotechnológusnak, gyógyszerésznek, jobb lesz úgy mindenkinek. És amikor egy egész család vagy egy egész egyetem próbál lebeszélni arról, hogy azzal foglalkozz, amivel legjobban szeretnél, akkor ott kevesek mernek kiállni magukért.

tavaszi héricsek között
tavaszi hérics


Ezért is tartom rettentő fontosnak az ELTE-s biológus hallgatók kezdeményezését: mert a Szupraindividuális Biológia Klubban (barátainak csak Szupra Klub) maguk mellé veszik azokat az alsóbb éves hallgatókat, középiskolásokat, akik a természet iránt érdeklődnek, és bepillantást engednek nekik a munkájukba. A PHD hallgatók, természetvédelmi őrök rengeteg türelemmel, szeretettel, lelkesedéssel mutatják meg a fiatalabb generációnak a kutatási módszereiket, és az egyszeri hallgató kitalálhatja, hogy rovarász, békász, botanikus vagy éppen madarász szeretne lenni. Szerveznek kirándulásokat, előadásokat és múzeumlátogatásokat is. És az érdeklődő fiatal bekerül egy igazán vidám, támogató közösségbe, ami nem hagyja elkeseredni, és feladni az álmait.

egy aranyos (szemű) varangyos :)

És nem csak a biosz iránt érdeklődő gimisek, lelkes hallgatók motivációját erősítik: az egyik kiránduláson egy idősebb biológia tanárnővel találkoztam, és engem, a múzeumpedagógust is szívesen fogadtak. Ez a másik dolog, amit rettentő fontosnak tartok, hiszen amikor gyerekekkel foglalkozom, akkor ott példát mutatok. Ott a kutatókat képviselem, az ő majdani kollégáikat, a munkájuk folytatóit indítom útnak.  És akkor tudok hitelesen példát mutatni, ha nem csak a tantermet meg a preparált állatokat látom hónapszámra. Ha nem szakadok el az igazi természettől, hanem valódi, saját terepi tapasztalataim is vannak, így van, amiről mesélni tudok a gyerekeknek és a laikusoknak. Mert az emberek nélkül nem lehet természetvédelmet csinálni! És ehhez kellenek azok az emberek, akik közvetítenek az adathalmazok zsonglőrei és a négyéves között. Ez éppolyan fontos tudás, mint a statisztika.


Tápiószentmárton
Ádám vízirovarokat keres

És ezt tisztelem végtelenül Laciban, Balázsban, Ilóban, Erikában, Zsuzsiban, Annában, Ádámban és a többiekben, hogy ezeket a dolgokat nagyon is tudják. Ők maguk, kutatóként, szabadidejükben is szeretettel fordulnak a négy éves, a tíz éves, a huszonéves felé, és segítik a biológiatanárok, környezeti nevelők és társaik munkáját. Emellett kézen fogják a természetre épp rácsodálkozó hallgatótársakat, és nem engedik őket elveszni. Merj ökológus lenni! Merj természetismerettel, természetvédelemmel foglalkozni! Most is. Bármilyen korban és időszakban. Soha nem elvetélt ötlet, soha nem meddő kamaszálom. Irtózatosan kemény lesz. Küzdelmes lesz és nagyon-nagyon sokan nevetni fognak rajtad, de te ne add fel. Te higgy abban, hogy megtalálod a saját utad. Nem vagy egyedül!

az ifjú "padavan"


Szóval hajrá srácok, imádom a lelkesedéseteket, nagyon vigyázzatok rá, mert óriási kincs. Ha valami képes kifordítani a sarkaiból a világot, akkor ez az.



A Szupra Klub birtokba vette az erre a célra létrehozott "öko" ugrálóvárat 

És ajánlom szeretettel az érdeklődőknek, pályaválasztás előtt állóknak, útkeresőknek: https://www.facebook.com/groups/szupraklub/

szupraklub@gmail.com

2019. március 8., péntek

Állj melléjük! -Fridays for Future Magyarország



"Miért vagy te itt?" Kérdezte tőlem Levi ma délután a Kossuth téren. Egy pár perces videó üzenetbe pedig be kellett látnom, hogy nem fér bele mindaz, amit a miértről gondolok. Tényleg: mi a búbánatos fenéért ácsorgok én már második pénteke a parlament előtt egy kartondarabbal a kezemben, néhány helyes, de többnyire idegen fiatal mellett Budapest koszoska "főterén"?



Ahogy azt már a blogon említettem, a lelkem mélyén egy zöldruhás természetvédelmi őr lakik, és a természetvédelem halmaza a környezetvédelmen belül található, amolyan matrjoska módjára. Így ami környezetvédelem, az tagadhatatlanul az én ügyem is. A természetvédő pedig a körülöttünk lévő növényekért, az állatokért élővilágért tesz, azokért akik nem tudnak kiállni magunkért.
Hát egyrészt értük megyek ki a Kossuth térre: mert ha az emberi faj tönkre teszi a környezetét és elpusztul, vele pusztul egy csomó más, ártatlan és csodaszép lény is, ami tökre nem tehet az egészről és ez szerintem igazságtalan.



Ezen felül pedig most már sokadik éve dolgozom környezeti nevelőként, és hol máshol lenne egy felelősen gondolkozó környezeti nevelő és író helye, ha nem a diákok mellett, akik a jövőjüket féltik? Ha napi rendszerességgel arról tépem a számat a gyerekeknek, hogy miért fontos a tölgyfa meg a katicabogár, akkor ne húzzam ki magam az alól sem, amikor talán ugyanezek a gyerekek már nem csak beszélnek róla. Hiszen éppen az én olvasóim, tanítványaim jövőjéről van szó a sajátom mellett. Mert a környezetvédelem az meg rólunk szól, emberekről. Magunkat is védjük, hogy élhető környezetünk legyen.



A klímaváltozás kérdése, a környezetvédelem kérdése, benne a természetvédelemmel fontos. És nem csak a komposztálható fogkefe meg a textil zacsi a bevásárlásnál: kell, hogy a törvényhozók is hallgassanak a Fridays fo Futurere és a kutatókra, ahogy azt Greta Thunberg mondta.


Mert az emberiség jövője ugye... ki az emberiség? Hát például a 16 éves Greta. Meg a barátaim most született fiai és lányai. Én már nem a szervezők és nem Greta korosztálya vagyok, az "enyéim" már nem iskolába járnak, többnyire dolgoznak, idős szüleiket látogatják, gyereket nevelnek. A tüntetők között kissé túlkorosnak érzem magam 32 évesen, de értünk, harmincasokért is teszik, a mi élhető idős korunkért és a mi fiainkért és lányainkért. És fontos, hogy segítsünk nekik: híradással, biztatással, vagy akár azzal ha egy pár órára el tudunk szabadulni a munkahelyünkről fogni a tábláikat. Mert bár nem az én harcom, nem az én, már sok kötöttséggel rendelkező harmincas generációmé, de fontos, hogy melléjük álljunk. Egy tanulmányban olvastam, hogy az Y örül a Z-nek, hozzá hasonlónak érzi magát. Álljunk melléjük, és még fontosabb lenne, hogy a saját generációjuk, a Z is teljes mellszélességgel kiálljon a Fridays for Future mozgalom mellett, a bloggerek, a vloggerek, az instások... mert a biztatás, a híradás kell. Ha a világ legidősebb természetvédői, Attenborough meg Jane Goodall komolyan veszik a bajt, ha Greta Thunberg es a világ fiataljai megmozdultak, akkor abban csak lehet valami.





És ki tudja, hátha még sikerül is változtatni a világ alakulásán? A 16 éves Greta egyes egyedül kezdte a tüntetést a svéd parlament előtt. Nem adta fel. Próbaljuk meg, álljatok melléjük. Akkor is gyere, ha kedvelsz engem és akkor is, ha tökre utálsz. Nem baj, gyere csak, ez most személyes ellentéteken túlmutató ügy!


Találkozunk a következő eseményen, addig dúdolgatom a  Kaukázussal, hogy "ha nem baj, én is megpróbálom, van célom és van irányom, van más, van alternatíva mi előtt bekrakkol a klíma"...

2019. február 13., szerda

Fátia kisasszony és a csillagok - a kistermelői irodalomról




Van abban valami rettentő felszabadító érzés, ha az ember egy szál tustollal rajzol: nem lehet javítani, így aztán nem izgulod túl a hibákat. Ajánlom szeretettel mindenkinek ezt a gyakorlatot: fogj egy üveg fekete tust, egy mártogatós tollat, esetleg kapcsolhatsz valami szép zenét, és tied a szabadság a papíron! Az óvatos radírozgatás és a pontosság kárára teret kap a spontaneitás és a játék. 



Így született az első képem Fátia kisaszonyról, előbb a rajz, utána a történet. A többi szereplő pedig sorra csatlakozott hozzá. A Múzeum körúton talált régi fotók ihlették őket. Igen, ennyi kis csalás van a dologban, hogy amíg a többi mesehős az 1910-es években készült, elárvult portrék alapján született, a Mályva utca furcsa tündére némi tusnak köszönheti az életét. Berecz Krisztina grafikus vizsgamunkájának választotta a történeteimet, és úgy megszerettük a kész könyvtervet, hogy úgy döntöttünk, Kriszta profi rajzaival igazából is kiadjuk. 

@Kriszta fotója


 (Még) nem írtam éves összefoglalót, de a 2018-as év azért is izgalmas volt számomra, mert elkészült életem első magánkiadásos könyve, a Macskakő és el is fogyott mind a száz, első nyomtatásból kikerült példány. Mert a felnőtteknek is szüksége van a mesékre és a szép képekre, nem csak a  gyerekeknek. Valamiért mintha kevesebbet törődnénk a felnőttekkel: pedig még igenis ők is elég nyitottak, érdeklődőek, kíváncsiak. Megérdemlik a mesét. 

Volt egy nagyon baráti hangulatú könybemutatóJulicsenge és theodora írtak a könyvről szépséges blogbejegyzéseket, krlany pedig beszélgetett velünk arról, hogy hogyan készült el. A moly.hu Merítés című, belső on line folyóiratában, a Kortárs magyar irodalom  rovatban pedig @meseanyu kedvenc, 2018-as olvasmányai közé választotta a könyvünket, amit ez úton is köszönünk!

Most pedig jó hírem van azoknak, akik kimaradtak az előző rendelésből! A mai napon a nyomda megkapta a második százas rendelését! Ne maradj le, foglalj magadnak egy példányt! A nyomdából kikerülő könyvek többsége egyenesen a gazdájához utazik, de lesznek szabad példányok is, itt tudsz lecsapni rájuk!

Vigyázz, a kistermelői joghurt és a kistermelői irodalom is gyorsan fogy! :)


@atalant szerint pedig:



"A Mályva utca pont olyan, mint a neve: andalítóan pasztell és mágikusan békebeli. A Lila akác közzel ellentétben itt nem különféle afférok és gonosz pletykák, hanem egészen másfajta titkok rejtőznek a felszín alatt: a kisasszonyok csillagokat vasalnak, szép álmokat szőnek vagy permakultúrában gondolkodnak. Na, ez az a hely, ahol megkóstolnám a rózsaszín fagylaltot! Amúgy is az a kedvencem."





2019. január 15., kedd

Jelek a hóban






Végtelen hómezők és Kelet-Pest Megye második legnagyobb fája. Aki kidugta az orrát a nagy havazások után, ilyesmiket láthatott mostanság. És nyomokat a hóban... A várostól kicsit távolabb, ahol nem jár az ember és a kutyasétáltatók, nem nagyítóval kell keresni a vadnyomot, hanem ott vannak mindenfelé. A Normafán egy egész napos kiránduláson hosszasan kellett keresgélnem, mire a rengeteg kutyanyom között végre vaddisznó nyomára leltem. Nem úgy Zsámbok és Tura környékén, ahol gyöngysorokat rajzoltak a hóra az egészen apró emlősök, hosszabb csíkokat a kissé testesebb pockok, és vidám hármas jeleket a nyulak. 


Ezt a nyomsort talán egy cickány hagyta hátra:


Ezek a girbegurba vonalak pockok nyomai lehetnek, kissé jobban belesüllyedtek a hóba: 



A pockokat egy róka követte, lompos farkával csíkot húzott: 


Hopp! Itt egy angyal szárny! Valójában madáré:  a fácán reppent fel, a szárnya hagyta ezeket a csíkokat. 


Ez pedig a nyúl ugrása, két párhuzamos csík és egy pötty az elején:



Most pedig egy kicsit irány a télből a nyárba: az alábbi képet 2007-ben készítettem, és azt a címet adtam neki, hogy Az ideális munkahely: 



Valahogy így képzeltem a jövőmet 18-19 évesen. Sőt mi több, 16 évesen még természetvédelmi őr szerettem volna lenni, a magam 45 kilójával és 159 centijével, és rettentően bőgtem, amikor alaposan körbe röhögtek vele.

Ilyesmi szerettem volna lenni:


A képen szereplő Németh Andrásnak ez a dolog jobban összejött, mint nekem. Szerencsémre András lehetőséget ad arra is, hogy a magam fajta, mások által inkább hasznavehetetlen ballasztnak tekintett, kisdarab nők is részesülhessenek a máskülönben nehezen megközelíthető, természeti értékek csodálatából. Sőt, hisz benne, hogy a természetet nem mufurc zöldruhások fogják megvédeni, hanem közösségek. Laikusok, és profi "természetvédészek" együtt. Nem elzárni kell a védendő értékeket a nagyközönségtől, hanem meg kell ismerni az érdeklődő embereket, és segíteni őket abban, hogy ismerhessék, szeressék és okosan segítsék a természetvédelmi őrök munkáját. Hiszen ebben a világban, amikor a természetvédelem olyannyira szorongattatott helyzetben van, mindenkire szükségünk van, aki segíteni akar. 

András éppen ezért egy "nyitott terepjáró" programot hirdetett: ragadozó madarak szinkronszámlálására magával vitt önként jelentkező érdeklődőket, akik egy kicsit bele láthattak a munkájába és megismerhették a problémákat, amikkel ő nap mint nap szembesül: 


A csodás, havas tájban a tájidegen, inváziós fafajokkal benőtt domboldalakat, védett pannon gyík élőhelyét, ami a legeltetés hiányában becserjésedik és offroadosok rombolják tovább. Hogy Kelet-Pest Megye második legnagyobb fájának beszántják a gyökerét, hogy sok ember akkor sem veszi észre a természet értékeit, ha forgalmas közterületen, közvetlenül a feje felett csücsül például egy nagy csapat telelő erdei fülesbagoly:





És ezek ellen csak együtt tehetünk. Mert mindenkinek van még egy ismerőse, aki tud önkénteseket toborozni az inváziós fajok kiirtására, bicikli túrát szervezni az elfelejtett kiránduló helyre, hogy megvédjük az offroadosoktól, vagy ő maga is környezeti nevelő, óvónő vagy tanítónő, aki mesélhet a gyerekeknek a baglyokról, az öreg fáról, és a hóban látott állatnyomokról. Hogy ne csak az emlékek maradjanak a következő generációknak. 

Aki szeretné aktívan segíteni a természetvédelem munkáját, az itt tud feliratkozni András levelező listájára: 


Remélem, sokakkal találkozom majd a következő túrán! És ne felejtsétek el magatokkal vinni a kisdarab, elhivatott lányokat:  hátha az egyik író és tovább meséli... 






2018. június 11., hétfő

Rettenthetetlen olvasók, vízözön, tündérek - Könyvhét 2018



Aligha én vagyok az egyetlen, akit a könyvheti monszun első blikkre elkedvetlenített. A reggeli nagy zuhé után lézengő emberek, hullámosra vizesedett könyvek, kitartóan csepegő eső. Nem volt biztató látvány na. Pedig napok óta készültem a Könyvhétre: arra gondoltam, mi lenne, ha nem csak úgy üldögélnék ott, mint az egyszeri írónéni, hanem vinnék néhány játékot mindenféle korosztálynak. És ha már a legújabb mesekönyvem tündéres témájúra sikeredett, akkor legyen igazi "tündérpróba": tündéres, kincskereső ügyességi játékok gyerekeknek, és napi szerencsetündér kereső felnőtteknek. 



A tündérkapu titka maga is számos, a néphagyományban élő tündéres hiedelmet tartalmaz, amiket főleg az ír hiedelemvilágból vettem. Így a játékokban is néhány kelta tündért mutattam be. Shellycoat-ot, akinek kagylós kabátja van, Lunantishee-t, akik a kökényt őrzik, az alakváltó Phookat, a segítőkész Browniekat, a leprikónt, akiről kevesen tudják, hogy a tündérek cipésze: eredetileg kalapáccsal a kezében szokás ábrázolni, mert ha elvásik a tündérek cipője a világban, ő javítja meg. Kis kártyácskákra nyomtattam a tündérek képeit, és az olvasók találomra rábökhettek egy-egy lefordított kártyára: arra a napra az lett a szerencse tündérük, és meséltem nekik pár szót róla. 


Mert az olvasókat nem tartotta vissza az ömlő eső: @adricca moly és egy kedves volt egyetemi évfolyamtársam még játszani is megálltak nálam a cudar idő ellenére. Sőt, idő közben befutott az utánam dedikáló @Parlandorka és megörökítette a vlogja számára, amint szerencsetündért leltünk neki. Dorka a Selkie-t húzta: a Selkiek a fókatündérek, a nőnemű Selkiek át tudnak változni csodaszép emberasszonnyá, de sajnos az ember férfiak általában durván közelednek hozzájuk. Ellopják a fókabőrt, hogy feleségükké tehessék őket. Ennek persze mindig tragikus vége van: a fókalány valahogy csak visszalopja az eredeti bőrét és visszaszökik a saját világába, hátrahagyva férjet, gyerekeket, amibe a férj nem ritkán bele is hal. Ez a szomorú mese az alapja annak a kedves rajzfilmnek is, A tenger dalának, ami nemrég ment a mozikban. Azt hiszem én is valami ilyesmit csinálok a regényeimben, hogy még a szomorú népmesei elemeket is igyekszem gyerekeknek befogadhatóvá, kedvessé tenni. 

Összesen egy igazán fair ilyen állatbőrös történetet ismerek, Angus Og és Caer történetét, ott Angus maga is hattyúvá változik egy időre és megígéri választottjának, hogy nem kell örökre elhagynia a madárruháját, sőt, a kedvéért ő is hattyú lesz néha.  



A gyerekeknek egy üveg rizsbe rejtettem mindenféle tündérekkel kapcsolatos apróságot, csengettyűt, kis játék tejes dobozt és sütifigurát is: mert a Browniek és a nagyiforma Bean tighe kedvencei ezek. A Brownie alakja ihlette Rowlingnál egyébként Dobby manót és társaikat. A ház körül segítő manó, aki maximum rongyokat hord, de megsértődik, ha ruhát kap. 
A kincskeresős üvegbe tettem még eredeti, hárfa mintás ír pénzérmét is, szárnyas Pixie figurát.. ezeket kellett meglelni benne. Ha forgatod az üveget, előbb-utóbb megleled benne az eldugott kincseket. 


Szakadó eső ide, lézengő emberek oda, remek beszélgetésbe sikerült merülni @adriccaval, Dorkával és Anikóval a tündérek kapcsán, úgyhogy ezt a jó szokást innentől bevezetem, hogy viszek ismeretterjesztő játékot felnőtteknek és gyerekeknek is. 

Gyertek velem játszani máskor is! :)


fotók: Rácz Tibor


2018. május 16., szerda

Madárszárnyon az ősök földjén - Sopronban meséltem


Régi álmom vált valóra a soproni meghívással. Hiszen régesrég a mesék földje nekem ez a város: a gyerekkori meséké, amiket apukámtól és nagymamámtól hallottam. 

Évek óta járok ide és a környékre családtörténetet kutatni. Minden kő, utcasarok ismeretlenül is ismerős, tudom, hol van az a pinceablak, ahová apukám gyerekkorában az indiántörzs nevét festette amit játékból alapítottak a barátaival, melyik utcában élt kicsi korában és hol fürdött tilosban. Sok régen, vagy sose látott rokonnal sikerült találkoznom itt, akiktől újabb és újabb kirakós darabokat, történeteket kaptam és mindig lelkendezve hívtam fel aput, hogy mire jöttem rá a családtörténetből. 


Kicsit boldog-szomorú fellépés volt ez a mostani gyerekelőadás, hiszen az első olyan soproni utam volt, amikor már nem volt kit felhívni telefonon az új hírekkel. 



De az elmúlt évek alatt történt valami: már nem csak távoli, mesebeli hely volt Sopron, minél többet jártunk ide nyaralás ürügyén kutatni, annál több barát, valódi kedves ismerőssé lett távoli (és közeli) rokon került az életembe. Így amikor a Széchenyi István Városi Könyvtár Madarak-fák napja alkalmából mesélni hívott, jócskán láttam ismerős arcokat a közönség soraiban. 

Rettentően szeretek ismerősöknek (is) mesélni. Mások talán lámpalázasok lesznek a helyzettől, hogy olyasvalaki előtt kell színpadon megszólalni aki egy másik közegből már ismer, nekem szárnyakat ad. Egészen különleges érzés volt pedig azoknak mesélni, akik egy kicsit részei annak a mesének, amit gyerekként hallottam. Mert dédanyám kedvenc öccsének ükunokái vagy apukám gyerekkori jóbarátai. 

épp dedikálok Gombóc tündér mögött :)


Játszottunk egy jó kis, kopogós esőt szivárvánnyal, meséltem hangyákról, baglyokról, sötétségről és világosságról. Egészen remek, lelkes közönségem volt, amit innen is köszönök nekik. Még az új könyvemet, A tündérkapu titkát is dedikáltam a könyvtárnak és egy lelkes olvasónak.

Hozzák a könyvem dedikálásra :)



Az előadás után a Fertő-tóhoz is kimentünk, ahol torkuk szakadtából karicsoltak a nádirigók (többüket láttuk is), a hajó körül csérek kapkodták a vízből a halat, a parton pedig a nyári ludak vezetgették a pelyhes fiókáikat. 

Igazi Madarak-fák napja volt a tóparton és a könyvtárban is, a szívemben pedig békés, tavaszi visszaemlékezés. Nekem, itt a Földön az a dolgom hogy a meséket tovább mondjam, madarakról, fákról és emberekről. 



2018. május 2., szerda

Lógós szerző lilában - Könyvfesztiváloztunk





Róbert Katalin fotója
A lógós szerző- vagyis én- aki idén nem maxolta ki igazán a Könyvfesztet. A saját dedikálásomon kívül a hotdogosig sikerült eljutni, bevallom őszintén, végül egyetlen könyvet sem vettem, még könyvnek látszó ékszert se, pedig feltett szándékom volt.

Van ugyanis egy szuper ékszerkészítő, Ediba aki elképesztően szépséges, könyvecske alakú gyűrűket, fülbevalókat és medálokat készít, amik rettentően alkalmasak arra is, hogy a gyerekolvasók figyelmét felkeltsék. Meg lehet bennük egészen picike meséket tartani. Hát ezért fáj a fogam egyre. Csakhogy Edibát majdnem olyan nehéz lefülelni mint a tündéreket, hiába lesem az oldalát, általában messze árul, vagy már pont elindultam máshová mire kiderül, hol lesz. Most is így jártam: mire föleszméltem mindenféle baráti találkozókból, már épp bezárt. Így kénytelen leszek Könyvhéten levadászni egy szép medált magamnak, ha ott kint lesz. 




Amit még nem vettem, de akartam: az egy Parti Nagy Lajos kötet, méghozzá a Szódalovaglás című. Valaha azt hiszem @encsy_eszter javasolta a moly.hu -n, és gondoltam hogy ha csak egy könyvet veszek a fesztiválon akkor ez lesz az. De erre se futotta végül az időből, így megrendeltem a legközelebbi könyvesboltban. Sebaj, támogatom vele a helyi kisvállalkozó könyvkereskedőt, aki ráaádsul aranyos volt, mert beengedett fagyival a boltjába (!) és teljesen képben volt, hogy éppen mivel foglalkozik Varró Dániel meg Parti Nagy Lajos. Nem mellesleg kaptam törzsvásárlói kártyát és ajánlott színházjegyet is. 


Róbert Katalin fotója



De akkor mi a fenét csináltam mégis a Könyfeszten? Hát, először is kis híján elkéstem. Mert a Farkaserdőből rohantam át dedikálni, Káposztásmegyerről. Ilyenkor tavasszal ugyanis folyton változnak a szerepeim. Lehet, hogy ugyanazon a napon délelőtt bakancsosan-nadrágosan teperek a szúnyogosban, délután pedig kiengedett hajjal, lilában és tündéresben várom az olvasókat. Másnap ugyanis gyerekcsoporttal kirándultam az erdőben, így fel kellett deríteni előre, merre szól a fülemüle, hol nő a turbolya, hol érdemes játszani és főleg mikor merre kell kanyarodni hogy ne tévedjek el. 

Hát így esett, hogy rohanvást, utolsó pillanatban érkeztem a Könyvfesztiválra, de amikor már épp frászt kaptam volna hogy lekésem a saját dedikálásom, ahogy a mesében is mindig felbukkan a csodálatos segítő, épp ott üldögélt @Zonyika és @atalant, akik készségesen útba igazítottak. Így aztán kissé lihegve de éppen időben lehuppantam Róbert Kata és Novák Vica mellé. 


És akkor nagyon-nagyon sokáig (de legalábbis hosszú percekig) nem történt semmi... és Vicával már komolyan kezdtünk nekikeseredni, hogy ez a pénteki időpont pocsék választás lehetett, amikor szépen elkezdtek sorjázni az olvasók. :)



Egészen meglepő olvasók is: egy középkorú, hivatalos külsejű úr is odajött hozzánk és az orrunk alá dugta a könyveinket egy titokzatos névvel, hogy ennek a valakinek dedikáljuk. Roppant furcsa volt a helyzet, így rákérdeztem, honnan is hallott rólunk? És akkor mesélte el, hogy ő tulajdonképpen egy könyvgyűjtő úr ügynöke, a megbízója pedig dedikált könyveket gyűjt. Úgyhogy most bekerülünk a gyűjteménybe egyenesen Petőfi Sándor dedikációja mellé. Azóta se tudom, valóban ez volt-e az igazság, vagy egy vicces kedvű apuka volt mégis, aki fapofával mondott nekünk egy jó nagy hülyeséget. Akár hogy is van, jó szöveg!


@Littlewood is befutott a kisfiával, és elláttak minket dedikálni valóval és oreo keksszel (amit innen is köszi, a férjem nevében is, aki végül elfogyasztotta). ;) És még jónéháány barát, ismerős  ugrott be, ha másért nem, tündérkavicsért és egy puszira.

És végül így telt el a Könyvfesztivál utolsó egy órája: beleszaladtam nagyon kedves, egyetemi jóbarátaimba, akikkel hotdogoztunk, ők helyettem is söröztek, és észre se vettük, amikor zárt a fesztivál. Szóval a lógós szerző talán nem is olyan lógós, hanem még a könyveknél is jobban szereti a barátait, akikkel beszélgetni lehet. :)