2021. december 25., szombat
Sárkányfény
2021. május 15., szombat
Orchideák, napsütés, múlt és jelen - Ócsán
Vitézkosbor |
Pókbangó |
Mezei zsálya |
Lila ökörfarkkóró |
kócsagok egymásközt |
egy kis szerelem :) |
2020. december 24., csütörtök
Karácsonyi meglepetés
Hatalmas csend volt a Somolyai utcában. Az egész család békésen aludt a nappaliban, a karácsonyfa alatt. Aludt Anyi, Simonhoz bújva, aludt Allegra, Anyihoz bújva, békésen szendergett Taco, a kaméleon, aludtak a babák és bizony mélyen aludt Lívió is! Pedig igen csak fogadkozott az este, hogy ezúttal igazán, de igazán soká ébren marad, mégis elnyomta az álom. Álmodott a fenyőfa is: messzi hegyekről, jéghideg, szikrázó zúzmaráról, erdei csendekről.
Minden karácsonyi mese elhangzott, az adventi mesekönyv becsukva hevert a fa alatt. Kifogytak a csokik és a gumicukrok a naptárból, az ajándékokat mind kibontották. De egy csöpp karácsonyi varázslat mégis maradt az éjszakában. Vagy talán nem is olyan csöpp…
Lívió arra ébredt, hogy egy jókora, kerek és hűvös orr nyomódik az arcához. Taco lenne? Kimászott a terráriumból? Lehetetlen! Taco nem ilyen… nagy!
− Ébredj, kedves barátom! Ébredj!- unszolta egy suttogónak szánt, mennydörgő hang.
− Gilice! – ébredt fel végképp Lívió. – Jövök már, jövök, nem kell mindjárt az egész házat felverni! Na, told odébb azt az aprócska nózid, hadd keljek fel!
A fehér sárkány próbált vigyázva kióvakodni az alvó családtagok között, de véletlenül eltaposott két üres ajándékdobozt és hosszú, pikkelyes farkával a karácsonyfa fehér-rózsaszín díszeibe is minduntalan belegabalyodott. Legalább a díszek felét magára rántotta, kész csoda, hogy a fa állva maradt!
− Halkabban! Felébred a húgom! – suttogta elgyötörten Lívió.
Valahogy mégis kijutottak a ház elé. Odakint két óriási puttony várakozott, egy sárkányra való hám két oldalára erősítve.
− Csak azért ébresztgettelek kicsi gazdám, − magyarázta Gilice a ráakadt, rózsaszín gömbök ütemes csengésétől kísérve – mert idén mi leszünk a karácsonyi ajándékbombázók! Te leszel a vadászpilóta, én a vadászgéped, és minden olyan gyerek szobájába ajándékot csempészünk, akinek olyan szegények a szülei, hogy nem tellett karácsonyi ajándékra. Berepüljük az egész világot egyetlen éjszaka alatt!
− Hurrá! – rikkantotta magáról megfeledkezve Lívió, de aztán hirtelen elkomorult az arca – De elbírsz te még engem is az ajándékok mellett? Hiszen már tíz éves vagyok! Utazhat egy tíz éves nagyfiú még mindig sárkányháton? Hat még rám a varázslat? – tudakolta Lívió, és komoly aggodalom csendült ki a hangjából.
− Még szép! – vigyorgott Gilice – Nem csak egy tíz, de egy tizenöt, sőt, egy negyvennégy éves fiú is bátran utazhat sárkányháton, vagy ne legyen a nevem Gilice! Veled növök évről évre, mindig el foglak bírni! Sőt, ma éjjel kell egy segédpilóta is, így út közben felszedjük Botit!
− Juhé! – örült meg Lívió, máris Gilice hátára segítette a hámot, feltette a II. világháborús repülős szemüvegét és a vezető ülésbe kászálódott. De azért tovább aggodalmaskodott, meg sajnálta is a barátját, hogy ezt a sok csomagot egyedül kell cipelnie.
Talán a második „Juhé” sikeredett túl hangosra, vagy Gilice nem távozott mégsem elég halkan a szobából, de egy álmos arcocska jelent meg az ajtónyílásban:
− Hova mész, Jojó? Veletek megyek! És a babák is! – mondta határozottan Allegra.
− Na, arról aztán szó sem lehet! – csapott le Lívió – Ez amolyan fiús dolog, tudod. Csak Gilicére, Botira és rám tartozik! Te nem is tudsz bombázó repülőgépet vezetni! Szegény Gilice amúgysem bírna már el még valakit.
− Már hogyne tudnék sárkányon repülni, meg repülőt vezetni! – tette csípőre a kezét Allegra – Egész csomó mesében repülnek lányok sárkányháton! Én csak tudom, én min-dent tudok a mesékről! Nem fiúsak vagy lányosak, hanem csak mesék és kész! És a mesében a lányoknak éppúgy helye van, mint a fiúknak! És ha Botiért megálltok, akkor megállunk Julcsiért is!
Parázs vita kerekedett, már úgy tűnt, mindenki otthon ragad ajándékostul, amikor Gilice hirtelen ijedten felkiáltott:
− Jaj, valami piros mozog a bokorban! Jaj! Védj meg kicsi gazdám! – azzal megkísérelt Lívió háta mögé bújni, ami igen csak körülményes volt, lévén éppen Lívió ült az ő hátán.
− Ez a mániád, hogy valami mozog a bokorban! – mondta elkeseredetten Lívió − Biztos csak megint egy karácsonyi angyal.
− Nem! Ez piros! És nagy! Juj! – tódította Gilice, és úgy kapaszkodott Lívióba, hogy a fiú mozdulni sem tudott.
− Majd én megnézem! – indult meg a bokor felé Allegra.
− Ne, Allegra, várj, majd én, veszélyes lehet egy lánynak…! – kezdte Lívió, de Allegra máris a bokornál volt.
− Itt egy sárkány! – kiáltotta vissza.
− Ja, hogy csak egy sárkány, az mindjárt más! – sóhajtott fel Gilice – Persze, persze. Csak egy sárkány. – de aztán eltöprengett a hallottakon− Hogy mi? Mégegy sárkány? Úgy érted, rajtam kívül?
− Igen, egy szép, piros sárkánylány! – mosolygott Allegra, és óvatosan cirógatva elővezette a bozótosból a másik sárkányt.
A jövevény lényegesen kisebb volt Gilicénél, éppen feleakkora. Nagyon-nagyon kedves tekintetű, smaragdzöld szemei voltak, és piros pikkelyei.
− Hogy hívnak? – kérdezte Lívió, de a sárkánylány csak megrázta a fejét.
− Nem tud beszélni! – mondta Allegra – De én azt hiszem, hallom, amire gondol. Dianának hívják, és szeretne beszállni a karácsonyi ajándékok kiszállításába. Természetesen Julcsival és velem együtt. Szerinte kiváló vadászajándékbombázó pilóták lennénk. Így Gilicének nem kéne annyi mindent egyedül cipelnie.
Diana kedvesen bólintott, hogy igen, Allegra tökéletesen érti őt.
− Mit gondolsz, Lívió, befogadjuk őket? Azért mégiscsak… csajok! – kérdezte Gilice.
− Na jól van, hugi, − egyezett bele nagy kegyesen a bátyja – gyertek a Julcsival meg a babákkal! Segíthettek ajándékbombázásban. Legalább hamarabb végzünk és lesz még egy kis időnk aludni, mi előtt Anyi és Simon felébrednek!
− Juhé! – kiáltotta most Allegra. Gyorsan felszerszámozta Dianát, azután a két sárkány elstartolt. Tyuhú, micsoda repülés volt! Beugrottak Julcsiért és Botiért, azután hajrá! Meg se álltak, amíg háromszor körbe nem repülték a Földet és meg nem találtak minden magányos, szegény embert, aki hiába vágyott volna ajándékra az idén.
Allegra és Julcsi éppen olyan remek pilótáknak bizonyultak, mint Lívió, meg Boti. Lehet, hogy Diana nem beszélt, de csodálatosan szállt, és a sárkányvarázsból még arra is futotta, hogy a lányok haja hosszúra nőtt: gyönyörű, fonott copfjaik messzire lobogtak utánuk a szélben.
Mire Anyi résnyire nyitotta a szemét, és elgondolta, hogy el kéne kezdeni reggelit készíteni a családnak, Lívió és Allegra már rég ott szuszogtak újra a karácsonyfa alatt, új kalandjaikról álmodva.
2020. december 21., hétfő
The Tale of Little Hanna
2020. augusztus 23., vasárnap
Klaus Störtebeker - az Északi-tenger kalóza, német monda
Ám a békekötés után sem hagytak fel korábbi életmódjukkal, úgy megtetszett nekik a rablás és a harc, hogy tovább kalózkodtak, rettegésben tartva a partvidéket. Városokat és hajókat támadtak meg és raboltak ki.
Merész, erős férfiak voltak, mindannyian csatában edzettek és a tengert jól ismerték. Szövetkeztek a közös zsákmányszerzére, és a rablott holmit is maguk akarták szétosztani.
Olyan erősek voltak, hogy képesek voltak elfoglalni a norvégiai Bergen városát, és egy lovag vezette négyezer fős sereg tudta elűzni őket Gotland-szigetéről.
Rügen szigetén, nem messze Stubbenkammertől építették fel a búvóhelyüket és rejtették el a rablott kincseiket.
Nemsokára olyan veszélyessé váltak, hogy a Hanza-városok összefogtak, hogy elkergessék őket a Keleti-tengerről.
Csakhogy Kelet-Fríziában a kalózok barátokra is szert tettek, ott a rablott holmijukat el is rejthették, el is adhatták. Az egyik fríz vezető, Keno ten Brooke Störtebeker apósa lett, mert az ő szépséges lánya beleszeretett a merész kalózba és követte Störtebekert a hajójára.
Fríziából indult Störtebeker Godecke Michaellel és a többi cimborájával rablóhadjáratokra és eljutottak egészen a spanyol tengerig, közben egyre gyakrabban keresztezték a Hanza-szövetség útjait.
A kalózok viselt dolgai leginkább a hamburgiakat és természetesen a kereskedőket is bosszantották, mert az Angliával és Flandriával való kereskedelmet zavarták.
Ha Störtebeker olyan foglyot ejtett, aki váltságdíjat ígért magáért, akkor azt életben hagyta. Ám ha szegény ördög került a markába, akkor a vízbe hajították a hajó fedélzetéről, kivéve, ha ügyes és rátermett fickónak bizonyult, aki alkalmas volt arra, hogy beálljon közéjük kalóznak. Állítólag ehhez egy próbát kellett kiállnia: egy hatalmas kancsó bort kellett egy húzásra meginnia.
Störtebeker saját maga is innen kapta a nevét, hogy képes volt naponta akár többször kiüríteni egy húzásra a kancsót. Ezért nevezték el „Becherstürzer”- nek, vagyis „Kancsóborítónak”, vagyis az északnémet tájszólással Störtebekernek.
Azt beszélik, Störtebeker és Godeke Michael néha elkeseredtek a sorsukon, bűnbánatot éreztek az életmódjuk miatt. A verdeni dóm minden hetedik üvegablakára a hét halálos áldozatuk kiengeszteléseképpen Störtebeker címerét festtették: a két felborult kancsót. (Sajnos ez ma már nem látható, a második világháború alatt az ablakok összetörtek).
A Weser folyótól a kalózok a partok mentén Hamburg irányába indultak. Az Elba torkolatánál rajta ütöttek egy hamburgi hajón, ami bort szállított, a szállítmányt mindenestül benyakalták.
A kalózok Helgolandnál horgonyoztak, amikor egy blankensei halász, aki korábban jó barátságban volt velük, kis csónakjával arra járt. Meghívták, hogy igyon velük a lopott borból.
De a halász csak színleg mulatott velük, titokban pedig olvadt ólmot töltött a kormánylapátba, így az mozdíthatatlanná vált.
A halász még aznap este Hamburg polgármesteréhez sietett, aki azonnal összehívta a Hanza-szövetség seregét. Az utrechti Simon vezénylete alatt, a „Tarka Tehén” zászlóshajó fedélzetéről néztek szembe a hamburgiak a tengeri rablókkal.
Három nap, három éjjel tartott a harc. Störtebeker és bandája kétségbe esetten védte magát. Nem akarták olcsón adni a bőrüket, mert tudták, kegyelemben nem reménykedhetnek.
A „Tarka Tehén” olyan erősen döfködte „erős szarvaival” az első kalózhajót, hogy a hajóorr eltörött. A csata végére rengeteg kalóz meghalt a küzdelem során vagy veszett a tengerbe. A hamburgiak megszerezték a kalózhajók gazdag rakományát: textilt, gyapotot és viaszt, de az tette teljessé a győzelmüket, hogy még Klaus Störtebeker is kézre került, hetven emberével együtt.
Hamburgban az ügyüket gyorsan megtárgyalták. Amikor kihirdették Störtebeker halálos ítéletét, a kalóz a város tanácsának egy aranyláncot ajánlott, olyan hosszút, amivel az egész várost körbe lehetne keríteni, ha elkerülheti végzetét. De a tanács felháborodva elutasította az ajánlatát.
Úgy tervezték, hogy már másnap végre hajtják az ítéletet. A vad és vakmerő legények utolsó kérésük szerint a legjobb ruhájukban vonultak a vesztőhely felé. Dobosok, furulyások kísérték őket a kivégző helyre.
Ekkor Störtebeker előre lépett és így szólt:
„Teljesítsétek egy utolsó kérésem! Elsőnek engem fejezzetek le, méghozzá állva. És adjátok vissza minden emberem szabadságát, akik előtt fej nélkül képes leszek elsétálni!”
A hamburgiak nagyon furcsának találták a kérést, de megígérték neki, hogy teljesítik.
Mi után a hóhér egyetlen suhintással levágta Störtebeker fejét, a kalóz hét embere előtt képes volt elsétálni. De a hóhérsegéd, aki aggódott a béréért, a lába elé hajított egy husángot, a fej nélküli test így elesett és nem kelt fel többé.
A hamburgiak a kincseket keresve átkutatták Störtebeker hajóját. Néhány serlegen kívül soká nem találtak semmit, ám amikor egy ács a fejszéjével belevágott a főárbocba, kiderült, hogy az tele volt arannyal. A hamburgiak ebből az aranyból egy szép díszítést készíttettek a Szent Miklós templom tornyára, a maradékból a megrabolt hamburgi polgárokat kártalanították és kifizették a kalózok elleni hadjáratköltségeit.
(saját fordítás több forrás alapján)
2020. augusztus 11., kedd
Kalózok, sellők és egy magyar újságíró nyomában - tengerparti körbeblog
"Különös, érdekes táj a Keleti-tenger
partvidéke: rideg, hideg tenger, megkapóan szép táj. Más, mint a
Földközi-tenger, kevesebb itt a napsütés, később jön a tavasz, korán a tél.
Ritka a sima, csendes tenger; szél járja örökké, néha csak szelíd fehér tarajokat
fodroz a vízen, néha meg félelmetes vízhegyeket görget a partoknak. A szél és a
víz megtépte az egész partvonulatot: öblök, belső tavak, csatornák, szorosok,
víz alatt lapuló homokpadok és zátonyok, keskeny földnyelvek, félszigetek és
kisebb-nagyobb szigetek egész sora csipkézi a homokos partot, amely hol simán,
laposan fut a tengerbe, hol meg homokdűnékké, dombokká nő a szeszélyesen
görbülő partvonulaton. A dűnék tetején itt-ott erdők, néhol magányos fenyők,
nyírfák, borókák, tüskés bokrok küzdenek a csípős, sós ízű széllel, a vándorló
homokkal."
23. oldal
Koncsek László: Az
Oderától a Genfi-tóig
A Mozgó Könyvek munkatársa, Benedek Patrik
azzal kereste meg a mesemondókat, hogy egy egész hetet szeretne a mesék
világának szentelni. Mi, mesemondók, összeálltunk néhányan, és másnaponta
megajándékozunk Benneteket mindenféle mesés tartalmakkal az
augusztus 10-ki héten. Irány a tengerpart!
Szeretettel köszöntök
mindenkit az utazásunk második állomásán, nem máshová hozott bennünket
Hamupipőke varázslatos hintaja, vagy a mesebeli dióhéj, hanem Németországba, a
Keleti-tengerhez. Vannak itt hófehér sziklák, gyönyörű, kék tenger, csípős, sós
tengeri szél, a parton pedig vénséges bükkerdő...
A hatvanas években egy magyar
újságíró, Koncsek László járt itt hosszú utazása során. Az útról könyvet írt,
és magával hozott egy csokornyi népmesét, helyi legendát is, amit „Az éber
bádogkakas” címen adtak ki. Az én számomra pedig hátrahagyott egy sor rejtélyt,
és alig hogy kiderítek valamit, már újabbra bukkanok.
Az első rejtély számomra a
fordító személye: ki volt ő, aki a népmeséket fordította? Hogy kerültek hozzá a
történetek? Hol találhatnám meg őket eredeti formájukban, esetleg más változatban?
Könyv könyvet hoz magával, egy-egy kibomló rejtvény új rejtvényeket. Annyi már
biztos, hogy "Az éber bádogkakas" meséi mellé meg kellett szereznem
"Az Oderától a Genfi-tóig" című útikönyvet is, a kettő nagyon
szorosan összetartozik. Koncsek László (aki egyébként
József Attila szerelmének, Mártának későbbi férje volt), bizonyára nagyon
szerette a jó sztorikat és a természetet. A kor kívánalmainak megfelelő szocialista
propaganda szöveg mellé gyönyörű, érzékletes természetleírásokat csempészett a
könyvébe, néha a népmesés kötet is át-átmegy útleírásba, illetve az útikönyvben
is mókás adomák bukkannak fel.
Sárga fonallal jelöltem Koncsek László útvonalát
"A
vakítóan fehér hegyoldal meredeken esik le a tengerig, amelyben a felszín alatt,
a zöldeskék vízen keresztül derengve, messzire húzódó krétapadok világítanak. A
sűrű, nagy lombú bükkerdők félhomályába rejtőző Hertha-tó, a pogány áldozati
kövek, mohos régi várak omladékai, a krétahegyek tekervényes barlangjai körül
éppen úgy, mint az északi Wittow-félsziget töredezett s porladó szláv várfalain
a Kap Arkona-iSvantevit-templom lassan tengerbe vesző romjain legendák
születtek, amelyeket ma éppúgy mesélnek, mint évszázadokkal ezelőtt."
38. oldal
Koncsek László: Az
Oderától a Genfi-tóig
Koncsek László az
útikönyvében feljegyezte például, hogy a Keleti-tenger Robin Hoodjának, a Klaus
Störtebeker nevű kalóznak emlékét mekkora szeretettel őrzik ma is a helyiek. A
legenda szerint rablott kincseiből a szegényeket támogatta. Érdekes módon
"Az éber bádogkakas"-ban nem szerepel róla történet, így a kalóz
legendáját a "Das Wasser des Lebens" című népmesés kötetben és az
interneten találtam meg.
A Störtebeker
tulajdonképpen ragadványnév, olyasmit jelent, hogy "kancsóürítő",
mivel nagy mennyiségű alkoholt tudott egy húzásra meginni. A svéd-dán háború
után Störtebeker és cimborái nem akartak lemondani a háborúban megismert, vad,
harcos életről, ezért felcsaptak kalóznak. Hajókat fosztogattak, foglyokat
ejtettek, akikért váltságdíjat követeltek. Ha a váltságdíjat nem fizették ki, a
foglyokat a hajóról a tengerbe dobták, ha csak ki nem állták a
Störtebeker-próbát: ki kellett inniuk egy húzásra a bort a kalózkapitány
hatalmas korsójából.
Kép az Északi tenger kalózai című filmből, forrás: http://est.hu/
Jó ideig támogatóik is
akadtak, például a frízek, hiszen az egyik fríz vezető Keno ten Brooke leánya
beleszeretett Störtebekerbe, a hajójára is követte és a felesége lett. Végül
egy áruló halász mégis a hamburgiak kezére juttatta a bandát. A vesztőhelyen a
kalózkapitány utolsó kívánsága az volt, hogy őt fejezzék le elsőnek, és azoknak
az embereinek, akik előtt képes lesz fej nélkül elsétálni, kegyelmezzenek meg.
Megtörtént a kivégzés, és mindenki legnagyobb ámulatára a lefejezett kalóz
elindult a legénysége sorfala előtt. Már hét ember előtt elment, amikor a bakó
orvul a lábai közé csúsztatott egy botot (más forrás szerint elgáncsolta),
így a többieket nem tudta megmenteni.
A hamburgiak soká hiába
keresték a kalózok kincseit is, majd végre megtalálták: a hajó árboca volt tele
arannyal.
Ma szabadtéri játékokon játsszák
újra a kapitány történetét, életéről film is készült, a Karib-tenger kalózai
mintájára az Északi-tenger kalózai címet viseli. Megmaradt állítólagos
koponyája is, amiről arcrekonstrukció készült, így akár szembe is nézhetünk
vele.
A helyiek pedig a kalózokkal
ugratják a gyerekeket is:
" Klaus Störtebeker és Gödeke Michael, az
urakat dézsmáló és a szegényeket segítő kalózok személye köré a szeretet szőtte
évszázadokon át a legendákat, (…). Idestova fél évezrede,hogy a hamburgi
patrícius kereskedők vesztőhelyén mindketten elpusztultak, de a dűnék
hajlataiba bújt halászfalvak homokos utcáin a magányosan bandukoló apróságokat
még ma is így szólítják meg:
– No, nézd csak, hová mentek, Störtebeker meg Gödeke Michael?"
39. oldal
Koncsek László: Az
Oderától a Genfi-tóig
Meglepett, hogy bár "Az
éber bádogkakas" alcíme "A német tengerpart regéi", mégis kevés történetében játszik jelentős szerepet a tenger. De számos mese
szól a halomsírok többnyire barátságos, harangvirág-méretű, ezüstcsengőket és
hegyes sipkát viselő törpéiről, házimanókról, kék szemű, hosszú hajú germán
istennőről. De azért akad vízimanó, sőt bosszúálló, vízbefúlt zombi
asszonyszemély, s akadnak benne sellők és vízitündérek
is.
Érdekes a története a
Buskam-sziklának, ami tulajdonképpen egy egészen apró, furcsa kis sziget. A
valóságban ez egy úgynevezett vándorkő: a jégkorszakban, egy gleccserrel
érkezett apróbb társaival együtt, amik viszont nem emelkednek a tengerszint
fölé. Koncsek László könyvében három különböző legenda is szól róla. Az egyik
szerint Walpurgis éjszakáján ide repülnek a boszorkányok, hogy levegyék
öregasszony-bőrüket és szép, fiatal leányokká változva mulatozhassanak a
főnökükkel, az ember arcú, bakkecske testű ördöggel. Itt avatják az új
boszorkákat, itt tanulják a praktikákat, és még éjfél előtt újra felkapnak a
kecskék, macskák hátára vagy a seprűnyélre, piszkavasra, mert akit a hajnal a
levegőben talál, az lepotyog! De ugyanennél a sziklánál találkoznak egy másik
legenda szerint Szent Ivánkor a hableányok. Tálcáikon finom ennivalót hoznak,
és kiülnek a sziklára eddegélni. Játékosan körbeúszkálják a sziklát, és aki
elfárad, az nagyobb halakba kapaszkodik, azokkal húzatja magát.
![]() |
a Buskam-szikla. a kép forrása: https://de.wikipedia.org/wiki/Buskam |
A harmadik legenda
pedig azt véli tudni, hogy Adebar, az a bizonyos varázslatos gólya jár ide, aki
a gyermekeket hordja az embereknek. Kiveszi a tengerből a gyermekeket, és
kicsinykét kiteszi őket száradni a Buskam-sziklára. Végülis, miért ne
használhatnák mindannyian ugyanezt a sziklát?! Sőt, az internet tanúsága szerint
házasulandó emberek is odajárnak, esküvő előtt ajánlatos a pároknak hűségük
próbájaként a sziklához evezni és ott fent táncolni néhány lépést. Utána
mehetnek a templomba!
De a németek nem csak az
Adebar gólyát becsülik meg, szeretettel gondoskodnak a valóságos madarakról is.
Koncsek László feljegyzi, hogy a Fähr-sziget madárvédelmi terület, ő maga pedig
a Gólyanyár című, német ismeretterjesztő könyv fordítója is.
Itt egyébként körbe is lehet úszkálni a sziklát virtuálisan:
https://www.youtube.com/watch?v=WwpPThnvcRI
De még egy utolsó körre
térjünk vissza a mesék világába, a közismert Loreley történetre emlékeztető
történet él a Keleti-tenger partvidékén a borostyán boszorkájáról. Azt mondják,
valaha a borostyán boszorkája szép tündérlány volt, egy magányos szirtfokon
dalolta szomorú énekeit. Egy fiatal halászlegény egyszer a közelébe evezett,
majd egyre több időt töltött a tündérrel. A lány barátságosan fogadta a
közeledését, olyannyira, hogy egy idő múlva átszállt a bárkájába is, a
halászatban is a segítségére volt. Csakhogy a lány a gonosz szellemek szolgája
volt, akik a borostyánt őrizték. Kérve kérte a fiút, hogy szöktesse meg őt tőlük,
vigye magával messzire, ahol örökre boldogok lehetnek. Úgy tervezték, hogy
indulás előtt még megrabolják a gonosz szellemeket és nagy halom borostyánt is
visznek magukkal. Egy sötét éjszakán elindultak a vénséges bükkerdőbe, de az
egyik szellem elébük toppant és félelmes hangon rájuk dörrent:
"Hová mész te tolvaj,
hová mész te áruló?!"
A halászlegény úgy megrémült,
hogy visszarohant a bárkájához, és messze kievezett a tengerre – vesztére! Másnap
találták meg a bárkát felborulva, ő maga a tengerbe veszett. A szellemek pedig
megbüntették a tündérlányt, soha többé nem énekelhet szélcsendes időben a
szirtfokon, hogy emberfia meg ne közelíthesse mégegyszer. Csak szörnyű, viharos
időkben engedik a földfelszínre, ekkor kiáltja világgá boldogtalanságát, és bosszúból
a tengerbe szórja a szellemek kincseit, a borostyánt...
Itt egyelőre vége az Északi-tengeri
kalandnak, de az utazás még folytatódik! Kövessétek nyomon a mesék útját a
mesemondók blogjain, az Óperenciás- tengeren is túl...
Zalka Csenge
·
weboldal: http://tarkabarka.blogspot.com/
Stenszky Cecília
·
weboldal: http://naposholdasmesek.blogspot.com/
Varga-Fogarasi Szilvia
·
weboldal: https://www.ketfulu.hu/