2020. augusztus 23., vasárnap

Klaus Störtebeker - az Északi-tenger kalóza, német monda

 

 Klaus Störtebeker és az általa vezetett „szabad csapat” a svéd-dán háborúban a körülzárt Stochkolmot élelmiszerrel látták el, I. Margit dán királynő élelmiszerszállító hajóit fosztogatva.

Ám a békekötés után sem hagytak fel korábbi életmódjukkal, úgy megtetszett nekik a rablás és a harc, hogy tovább kalózkodtak, rettegésben tartva a partvidéket. Városokat és hajókat támadtak meg és raboltak ki.

Merész, erős férfiak voltak, mindannyian csatában edzettek és a tengert jól ismerték. Szövetkeztek a közös zsákmányszerzére, és a rablott holmit is maguk akarták szétosztani.

Olyan erősek voltak, hogy képesek voltak elfoglalni a norvégiai Bergen városát, és egy lovag vezette négyezer fős sereg tudta elűzni őket Gotland-szigetéről.

Rügen szigetén, nem messze Stubbenkammertől építették fel a búvóhelyüket és rejtették el a rablott kincseiket.

Nemsokára olyan veszélyessé váltak, hogy a Hanza-városok összefogtak, hogy elkergessék őket a Keleti-tengerről.

Csakhogy Kelet-Fríziában a kalózok barátokra is szert tettek, ott a rablott holmijukat el is rejthették, el is adhatták. Az egyik fríz vezető, Keno ten Brooke Störtebeker apósa lett, mert az ő szépséges lánya beleszeretett a merész kalózba és követte Störtebekert a hajójára.

Fríziából indult Störtebeker Godecke Michaellel és a többi cimborájával rablóhadjáratokra és eljutottak egészen a spanyol tengerig, közben egyre gyakrabban keresztezték a Hanza-szövetség útjait.

A kalózok viselt dolgai leginkább a hamburgiakat és természetesen a kereskedőket is bosszantották, mert az Angliával és Flandriával való kereskedelmet zavarták.

Ha Störtebeker olyan foglyot ejtett, aki váltságdíjat ígért magáért, akkor azt életben hagyta. Ám ha szegény ördög került a markába, akkor a vízbe hajították a hajó fedélzetéről, kivéve, ha ügyes és rátermett fickónak bizonyult, aki alkalmas volt arra, hogy beálljon közéjük kalóznak. Állítólag ehhez egy próbát kellett kiállnia: egy hatalmas kancsó bort kellett egy húzásra meginnia.

Störtebeker saját maga is innen kapta a nevét, hogy képes volt naponta akár többször kiüríteni egy húzásra a kancsót. Ezért nevezték el „Becherstürzer”- nek, vagyis „Kancsóborítónak”, vagyis az északnémet tájszólással Störtebekernek.

Azt beszélik, Störtebeker és Godeke Michael néha elkeseredtek a sorsukon, bűnbánatot éreztek az életmódjuk miatt. A verdeni dóm minden hetedik üvegablakára a hét halálos áldozatuk kiengeszteléseképpen Störtebeker címerét festtették: a két felborult kancsót. (Sajnos ez ma már nem látható, a második világháború alatt az ablakok összetörtek).

A Weser folyótól a kalózok a partok mentén Hamburg irányába indultak. Az Elba torkolatánál rajta ütöttek egy hamburgi hajón, ami bort szállított, a szállítmányt mindenestül benyakalták.

A kalózok Helgolandnál horgonyoztak, amikor egy blankensei halász, aki korábban jó barátságban volt velük, kis csónakjával arra járt. Meghívták, hogy igyon velük a lopott borból.

De a halász csak színleg mulatott velük, titokban pedig olvadt ólmot töltött a kormánylapátba, így az mozdíthatatlanná vált.

A halász még aznap este Hamburg polgármesteréhez sietett, aki azonnal összehívta a Hanza-szövetség seregét. Az utrechti Simon vezénylete alatt, a „Tarka Tehén” zászlóshajó fedélzetéről néztek szembe a hamburgiak a tengeri rablókkal.

Három nap, három éjjel tartott a harc. Störtebeker és bandája kétségbe esetten védte magát. Nem akarták olcsón adni a bőrüket, mert tudták, kegyelemben nem reménykedhetnek.

A „Tarka Tehén” olyan erősen döfködte „erős szarvaival” az első kalózhajót, hogy a hajóorr eltörött. A csata végére rengeteg kalóz meghalt a küzdelem során vagy veszett a tengerbe. A hamburgiak megszerezték a kalózhajók gazdag rakományát: textilt, gyapotot és viaszt, de az tette teljessé a győzelmüket, hogy még Klaus Störtebeker is kézre került, hetven emberével együtt.

Hamburgban az ügyüket gyorsan megtárgyalták. Amikor kihirdették Störtebeker halálos ítéletét, a kalóz a város tanácsának egy aranyláncot ajánlott, olyan hosszút, amivel az egész várost körbe lehetne keríteni, ha elkerülheti végzetét. De a tanács felháborodva elutasította az ajánlatát.

Úgy tervezték, hogy már másnap végre hajtják az ítéletet. A vad és vakmerő legények utolsó kérésük szerint a legjobb ruhájukban vonultak a vesztőhely felé. Dobosok, furulyások kísérték őket a kivégző helyre.

Ekkor Störtebeker előre lépett és így szólt:

„Teljesítsétek egy utolsó kérésem! Elsőnek engem fejezzetek le, méghozzá állva. És adjátok vissza minden emberem szabadságát, akik előtt fej nélkül képes leszek elsétálni!”

A hamburgiak nagyon furcsának találták a kérést, de megígérték neki, hogy teljesítik.

Mi után a hóhér egyetlen suhintással levágta Störtebeker fejét, a kalóz hét embere előtt képes volt elsétálni. De a hóhérsegéd, aki aggódott a béréért, a lába elé hajított egy husángot, a fej nélküli test így elesett és nem kelt fel többé.

A hamburgiak a kincseket keresve átkutatták Störtebeker hajóját. Néhány serlegen kívül soká nem találtak semmit, ám amikor egy ács a fejszéjével belevágott a főárbocba, kiderült, hogy az tele volt arannyal. A hamburgiak ebből az aranyból egy szép díszítést készíttettek a Szent Miklós templom tornyára, a maradékból a megrabolt hamburgi polgárokat kártalanították és kifizették a kalózok elleni hadjáratköltségeit.


 (saját fordítás több forrás alapján)

2020. augusztus 11., kedd

Kalózok, sellők és egy magyar újságíró nyomában - tengerparti körbeblog


"Különös, érdekes táj a Keleti-tenger partvidéke: rideg, hideg tenger, megkapóan szép táj. Más, mint a Földközi-tenger, kevesebb itt a napsütés, később jön a tavasz, korán a tél. Ritka a sima, csendes tenger; szél járja örökké, néha csak szelíd fehér tarajokat fodroz a vízen, néha meg félelmetes vízhegyeket görget a partoknak. A szél és a víz megtépte az egész partvonulatot: öblök, belső tavak, csatornák, szorosok, víz alatt lapuló homokpadok és zátonyok, keskeny földnyelvek, félszigetek és kisebb-nagyobb szigetek egész sora csipkézi a homokos partot, amely hol simán, laposan fut a tengerbe, hol meg homokdűnékké, dombokká nő a szeszélyesen görbülő partvonulaton. A dűnék tetején itt-ott erdők, néhol magányos fenyők, nyírfák, borókák, tüskés bokrok küzdenek a csípős, sós ízű széllel, a vándorló homokkal."

23. oldal

Koncsek László: Az Oderától a Genfi-tóig

 


Rügen szigete forrás: wikipedia


 A Mozgó Könyvek munkatársa, Benedek Patrik azzal kereste meg a mesemondókat, hogy egy egész hetet szeretne a mesék világának szentelni. Mi, mesemondók, összeálltunk néhányan, és másnaponta megajándékozunk Benneteket  mindenféle mesés tartalmakkal az augusztus 10-ki héten. Irány a tengerpart!

Szeretettel köszöntök mindenkit az utazásunk második állomásán, nem máshová hozott bennünket Hamupipőke varázslatos hintaja, vagy a mesebeli dióhéj, hanem Németországba, a Keleti-tengerhez. Vannak itt hófehér sziklák, gyönyörű, kék tenger, csípős, sós tengeri szél, a parton pedig vénséges bükkerdő... 

A hatvanas években egy magyar újságíró, Koncsek László járt itt hosszú utazása során. Az útról könyvet írt, és magával hozott egy csokornyi népmesét, helyi legendát is, amit „Az éber bádogkakas” címen adtak ki. Az én számomra pedig hátrahagyott egy sor rejtélyt, és alig hogy kiderítek valamit, már újabbra bukkanok. 

Az első rejtély számomra a fordító személye: ki volt ő, aki a népmeséket fordította? Hogy kerültek hozzá a történetek? Hol találhatnám meg őket eredeti formájukban, esetleg más változatban? Könyv könyvet hoz magával, egy-egy kibomló rejtvény új rejtvényeket. Annyi már biztos, hogy "Az éber bádogkakas" meséi mellé meg kellett szereznem "Az Oderától a Genfi-tóig" című útikönyvet is, a kettő nagyon szorosan összetartozik. Koncsek László (aki egyébként József Attila szerelmének, Mártának későbbi férje volt), bizonyára nagyon szerette a jó sztorikat és a természetet. A kor kívánalmainak megfelelő szocialista propaganda szöveg mellé gyönyörű, érzékletes természetleírásokat csempészett a könyvébe, néha a népmesés kötet is át-átmegy útleírásba, illetve az útikönyvben is mókás adomák bukkannak fel. 

 

Sárga fonallal jelöltem Koncsek László útvonalát


"A vakítóan fehér hegyoldal meredeken esik le a tengerig, amelyben a felszín alatt, a zöldeskék vízen keresztül derengve, messzire húzódó krétapadok világítanak. A sűrű, nagy lombú bükkerdők félhomályába rejtőző Hertha-tó, a pogány áldozati kövek, mohos régi várak omladékai, a krétahegyek tekervényes barlangjai körül éppen úgy, mint az északi Wittow-félsziget töredezett s porladó szláv várfalain a Kap Arkona-iSvantevit-templom lassan tengerbe vesző romjain legendák születtek, amelyeket ma éppúgy mesélnek, mint évszázadokkal ezelőtt."

38. oldal

Koncsek László: Az Oderától a Genfi-tóig

 

Koncsek László az útikönyvében feljegyezte például, hogy a Keleti-tenger Robin Hoodjának, a Klaus Störtebeker nevű kalóznak emlékét mekkora szeretettel őrzik ma is a helyiek. A legenda szerint rablott kincseiből a szegényeket támogatta. Érdekes módon "Az éber bádogkakas"-ban nem szerepel róla történet, így a kalóz legendáját a "Das Wasser des Lebens" című népmesés kötetben és az interneten találtam meg. 

 A Störtebeker tulajdonképpen ragadványnév, olyasmit jelent, hogy "kancsóürítő", mivel nagy mennyiségű alkoholt tudott egy húzásra meginni. A svéd-dán háború után Störtebeker és cimborái nem akartak lemondani a háborúban megismert, vad, harcos életről, ezért felcsaptak kalóznak. Hajókat fosztogattak, foglyokat ejtettek, akikért váltságdíjat követeltek. Ha a váltságdíjat nem fizették ki, a foglyokat a hajóról a tengerbe dobták, ha csak ki nem állták a Störtebeker-próbát: ki kellett inniuk egy húzásra a bort a kalózkapitány hatalmas korsójából. 



     Kép az Északi tenger kalózai című filmből, forrás: http://est.hu/


Jó ideig támogatóik is akadtak, például a frízek, hiszen az egyik fríz vezető Keno ten Brooke leánya beleszeretett Störtebekerbe, a hajójára is követte és a felesége lett. Végül egy áruló halász mégis a hamburgiak kezére juttatta a bandát. A vesztőhelyen a kalózkapitány utolsó kívánsága az volt, hogy őt fejezzék le elsőnek, és azoknak az embereinek, akik előtt képes lesz fej nélkül elsétálni, kegyelmezzenek meg. Megtörtént a kivégzés, és mindenki legnagyobb ámulatára a lefejezett kalóz elindult a legénysége sorfala előtt. Már hét ember előtt elment, amikor a bakó orvul a lábai közé csúsztatott egy botot (más forrás szerint elgáncsolta), így a többieket nem tudta megmenteni. 

A hamburgiak soká hiába keresték a kalózok kincseit is, majd végre megtalálták: a hajó árboca volt tele arannyal. 

Ma szabadtéri játékokon játsszák újra a kapitány történetét, életéről film is készült, a Karib-tenger kalózai mintájára az Északi-tenger kalózai címet viseli. Megmaradt állítólagos koponyája is, amiről arcrekonstrukció készült, így akár szembe is nézhetünk vele. 

A helyiek pedig a kalózokkal ugratják a gyerekeket is:

 

" Klaus Störtebeker és Gödeke Michael, az urakat dézsmáló és a szegényeket segítő kalózok személye köré a szeretet szőtte évszázadokon át a legendákat, (…). Idestova fél évezrede,hogy a hamburgi patrícius kereskedők vesztőhelyén mindketten elpusztultak, de a dűnék hajlataiba bújt halászfalvak homokos utcáin a magányosan bandukoló apróságokat még ma is így szólítják meg:
– No, nézd csak, hová mentek, Störtebeker meg Gödeke Michael?"

39. oldal

Koncsek László: Az Oderától a Genfi-tóig

 

Störtebeker

Störtebeker állítólagos arcrekostrukcoiója. forrás: 

Meglepett, hogy bár "Az éber bádogkakas" alcíme "A német tengerpart regéi", mégis kevés történetében játszik jelentős szerepet a tenger. De számos mese szól a halomsírok többnyire barátságos, harangvirág-méretű, ezüstcsengőket és hegyes sipkát viselő törpéiről, házimanókról, kék szemű, hosszú hajú germán istennőről. De azért akad vízimanó, sőt bosszúálló, vízbefúlt zombi asszonyszemély, s akadnak benne sellők és vízitündérek is. 

Érdekes a története a Buskam-sziklának, ami tulajdonképpen egy egészen apró, furcsa kis sziget. A valóságban ez egy úgynevezett vándorkő: a jégkorszakban, egy gleccserrel érkezett apróbb társaival együtt, amik viszont nem emelkednek a tengerszint fölé. Koncsek László könyvében három különböző legenda is szól róla. Az egyik szerint Walpurgis éjszakáján ide repülnek a boszorkányok, hogy levegyék öregasszony-bőrüket és szép, fiatal leányokká változva mulatozhassanak a főnökükkel, az ember arcú, bakkecske testű ördöggel. Itt avatják az új boszorkákat, itt tanulják a praktikákat, és még éjfél előtt újra felkapnak a kecskék, macskák hátára vagy a seprűnyélre, piszkavasra, mert akit a hajnal a levegőben talál, az lepotyog! De ugyanennél a sziklánál találkoznak egy másik legenda szerint Szent Ivánkor a hableányok. Tálcáikon finom ennivalót hoznak, és kiülnek a sziklára eddegélni. Játékosan körbeúszkálják a sziklát, és aki elfárad, az nagyobb halakba kapaszkodik, azokkal húzatja magát.


A Buskam szikla

a Buskam-szikla. a kép forrása: https://de.wikipedia.org/wiki/Buskam

 A harmadik legenda pedig azt véli tudni, hogy Adebar, az a bizonyos varázslatos gólya jár ide, aki a gyermekeket hordja az embereknek. Kiveszi a tengerből a gyermekeket, és kicsinykét kiteszi őket száradni a Buskam-sziklára. Végülis, miért ne használhatnák mindannyian ugyanezt a sziklát?! Sőt, az internet tanúsága szerint házasulandó emberek is odajárnak, esküvő előtt ajánlatos a pároknak hűségük próbájaként a sziklához evezni és ott fent táncolni néhány lépést. Utána mehetnek a templomba!

 

De a németek nem csak az Adebar gólyát becsülik meg, szeretettel gondoskodnak a valóságos madarakról is. Koncsek László feljegyzi, hogy a Fähr-sziget madárvédelmi terület, ő maga pedig a Gólyanyár című, német ismeretterjesztő könyv fordítója is. 


Itt egyébként körbe is lehet úszkálni a sziklát virtuálisan: 

https://www.youtube.com/watch?v=WwpPThnvcRI

 

De még egy utolsó körre térjünk vissza a mesék világába, a közismert Loreley történetre emlékeztető történet él a Keleti-tenger partvidékén a borostyán boszorkájáról. Azt mondják, valaha a borostyán boszorkája szép tündérlány volt, egy magányos szirtfokon dalolta szomorú énekeit. Egy fiatal halászlegény egyszer a közelébe evezett, majd egyre több időt töltött a tündérrel. A lány barátságosan fogadta a közeledését, olyannyira, hogy egy idő múlva átszállt a bárkájába is, a halászatban is a segítségére volt. Csakhogy a lány a gonosz szellemek szolgája volt, akik a borostyánt őrizték. Kérve kérte a fiút, hogy szöktesse meg őt tőlük, vigye magával messzire, ahol örökre boldogok lehetnek. Úgy tervezték, hogy indulás előtt még megrabolják a gonosz szellemeket és nagy halom borostyánt is visznek magukkal. Egy sötét éjszakán elindultak a vénséges bükkerdőbe, de az egyik szellem elébük toppant és félelmes hangon rájuk dörrent:

"Hová mész te tolvaj, hová mész te áruló?!"

A halászlegény úgy megrémült, hogy visszarohant a bárkájához, és messze kievezett a tengerre – vesztére! Másnap találták meg a bárkát felborulva, ő maga a tengerbe veszett. A szellemek pedig megbüntették a tündérlányt, soha többé nem énekelhet szélcsendes időben a szirtfokon, hogy emberfia meg ne közelíthesse mégegyszer. Csak szörnyű, viharos időkben engedik a földfelszínre, ekkor kiáltja világgá boldogtalanságát, és bosszúból a tengerbe szórja a szellemek kincseit, a borostyánt... 

 

Itt egyelőre vége az Északi-tengeri kalandnak, de az utazás még folytatódik! Kövessétek nyomon a mesék útját a mesemondók blogjain, az Óperenciás- tengeren is túl...

 

Zalka Csenge

·         weboldal: http://tarkabarka.blogspot.com/

Stenszky Cecília

·         weboldal: http://naposholdasmesek.blogspot.com/

 

Varga-Fogarasi Szilvia

·         weboldal: https://www.ketfulu.hu/

 

2020. május 26., kedd

Így festek! :)




Lassan a végére ér a karantén, és vele a home office. Így gondoltam írok a végére egy összegzőt. Azok táborát erősítem, akik szerint a "normális" volt a nemnormális, ugyanakkor sajnos nem hiszek benne, hogy ha tiltakozó levelet írnék bárkinek, olyan sokat változna tőle a világ. De leírni a gondolatokat azért van értelme, hátha mást megerősítek a hasonló meggyőződésében, illetve a saját életemet meg fogom próbálni apró lépésekben változtatni, megtartani dolgokat, amik új szokásaim lettek. Lássuk!




A járványhelyzet sok tekintetben szélsebesen a komfortzónámon belülre taszított, ahonnan egyébként mostanában divat menekülni, de néha mégis érdekes szembesülni vele, hogy hogyan élnék, ha engednék a lehetőségeim. A dolog nálam ott kezdődik, amikor beütött a home office, és én vettem a laptopom, és hazaköltöztem anyukámhoz vidékre. 19 éves korom óta nem éltem ilyen tartósan itthon, iszonyatosan élveztem, hogy újra az a vidéki lány lehetek, aki voltam valaha. Se bkv, se tömeg, se munkába rohanás. Egyáltalán: semmi rohanás. De szép békésen végignézhettem az udvarunkon a teljes tavaszt az ibolyától a cseresznyefák virágzásán át a bodzáig. Figyelhettem a madáritató körül a népes sereg jövését-menését nappal (és az éjjel látó kamera segítségével éjszaka is). Így, hogy nem maradtam le az ibolya- és pitypang szezonról, ibolyás ecet és savanyított pitypang bimbó készült, anyuval folyamatosan ültettünk és szüreteltünk. Már napi rutinná vált, hogy százszorszép és árvácska kerül a tányérra a vacsorára készülő szendvicskrémek tetejére, nő a borsó, sőt, a végén még a kerti tavat is felélesztettem és tavi rózsát is ültettem. 




A Néprajzi Múzeum egyik ötletes felhívása volt a közelmúltban, hogy gondoljuk végig, mik voltak a "karantén tárgyaink", mik segítettek túlélni. Nem vagyok egy nagy sportoló, futni meg aztán kifejezetten nem szeretek (unom). Az erőnléti sportok soha nem tudtak igazán motiválni, így valami olyan mozgást kerestem, amiben szerepet kap az ügyesség, így nem arra figyelek, hogy éppen elfáradok. Az ugrókötelezés erre tökéletes megoldásnak bizonyult, márciusban még napi tíz ugrás ment megszakítás nélkül, ma már eljutottam a napi negyvenig. Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy szülinapomra kaptam egy hosszabb ugrókötelet az itthon talált gyerekméret helyett. Akár hová vessen is a sors, azt hiszem, az ugrókötelezés lesz az egyik, amit mindenképpen meg szeretnék tartani az életemben. Vicces, nem kell hozzá nagy tér, és még mozgok is. 



A másik tökéletes eszköze a jó közérzetem megőrzésének pedig az akvarell készletem lett. Épp a járvány előtt jártam el Óbudán rajzszakkörre, ahol megtanultunk akvarell ceruzával, és kínai ecsetekkel  is bánni. Ezek az eszközök már évek óta szinte érintetlenül hevertek a fiókomban, nem igazán tudtam mihez kezdeni velük. Most a frissen szerzett tudással felfegyverezve sokkal bátrabban mertem rajzolni. Fix hétvégi programom lett, hogy némi kelta zenét hallgatva rajzolok és festek. Eszméletlen módon pihentet, semmiféle meditációs gyakorlat nem tud így hatni rám. Tökéletesen kipihenem magam tőle, mindenféle zaklatottságom elmúlik, és még a teljesítmény kényszerem is megkapja amitől jól érzi magát: hiszen a végén van egy kép, amit elégedetten eltehetek a mappámba, hozzáadtam valamit a világhoz. A festést mindenképpen megtartom szintén. Minden nap nem álltam neki rajzolni, nehogy elveszítse a varázsát, de heti kétszer, általában szombat és vasárnap délelőtt igen. A délelőtti alkotás, reggeli fényeknél a legboldogítóbb. 




Ami nem jött be: érdekes módon az olvasáshoz alig volt türelmem. Ebben közre játszott az is, hogy rettenetesen mellé nyúltam több alkalommal is, sehogyse volt szerencsém az olvasmányaim kiválasztásával. Még a szokásosnál is rosszabbul tűrtem a borús, depresszív könyveket, és rendre ilyenekbe futottam bele, vagy pedig a cselekmény hiánya bosszantott fel. Úgy tűnik, végképp megakadtam a derűs, de cselekményes mesék és a fantasy olvasásánál, szóval ebből a szempontból várom a vészhelyzet végét, alig várom, hogy bejussak az első utamba kerülő könyvtárba, és végre azt olvassak, ami csak eszembe jut, és ne azt, ami van itthon. Egyébként erről több ismerősöm is beszámolt, hogy sok a félbe hagyott könyvük, semmit sem olvastak végig ebben az időszakban.



Írni jobbára csak meglévő feladatokat írtam, pályázatra, újságba készülő meséket, javítgattam félkész mesekönyv kéziratát és befejeztem egy megkezdett keretmesét múzeumi foglalkozáshoz a Hetedhét Játékmúzeumnak. Ezt egyébként rettentően élveztem, mivel az íráshoz nem kell wifi, amikor nem volt rossz idő, simán kiültem a fenyőfa alá írni. Ezt nem hiszem, hogy rövid távon meg tudom tartani, de milyen jó lenne egy ilyen élet, amikor a vidéki írónő a fenyő alatt írja a történeteit! Viszont az írás, mint menekülés a valóság elől szintén nem került sorra, egyszerűen nem volt időm teljesen új, saját projketbe kezdeni és elmerülni egy új világ megteremtésében, így is éppen csak sikerült befejeznem mindent, ami a feladatom lett volna amúgy is. De legalább ezeket ráérősebben csinálhattam, és most majd a szürke hétköznapok alatt vehetem elő a dédelgetett, új kedvenceimet. Ezekről is írok majd hamarosan... :)




Ami még az állandó programom lett, az a Bozóki Balázs és csapata által szervezett Online Biológiai Konferencia. Így a szakmámmal is tudtam kapcsolatot tartani, nagy élvezettel hallgattam az előadásokat a medvékről, vaddisznókról, farkasokról, de békákról és Afrika vadvilágáról is. 

Összességében a karantén nekem lelassulást hozott, több, természetben töltött időt, odafigyelést a saját egészségemre, belső csendekre. Ez egy nagy tanulság azt hiszem, hogy mekkora igényem van az olyan elcsendesülős dolgokra, mint a zene mellett festés, a fák alatt üldögélés, és némi mozgás. Jó lenne abba az irányba elmozdítani az életemet, hogy ezekből sokkal de sokkal több legyen, mint annak előtte volt. Ezen leszek!





2020. április 4., szombat

Kert, mint karantén - ibolyás ecet



Mire jó, ha az ember otthon szorul? Például van ideje rendesen végignézni a tavaszt, a vérszilva fa virágba borulásától kezdve. 

Vérszilva és juharvirág

 Ültettünk virágokat a nyárra, a kedvencemet, csillagfürtöt is, és az ősszel ültetett hagymások virágzását is végignézhetem itthon. Már nyílik a tulipán!



egy másik kedvenc kerti virágom a sárga tulipán!





fürtös gyöngyike
piros ribizli

És arra is van idő, hogy végre megkóstolhatok egy sor növényt, amiről egyébként le szoktam maradni, mert mire hazajutok Budapestről, rég nyoma sincs. Szerencsére anyukám is kíváncsi természet, így aztán együtt kóstoljuk végig a dolgokat. A sort a medvehagymával kezdtük, ebből medvehagymás tojáskrém készült. Szemezek a juharvirággal is, mézes kenyéren ez is ehető egyébként.

De ami meglepő mennyiségben van a kertben, az az ibolya. Komolyan gondolkoztam, hogy a tihanyi levendula termesztés mintájára itthon ibolya-fesztiválokat kéne tartani, és ibolyából készíteni mindenfélét. 

Egyelőre maradtunk az ibolyás ecetnél, így:


Szedtem egy kis doboz ibolyát:




Szűrőkanálban megmostam, konyharuhával megtörölgettem:



Azután befőttes üvegbe tettem és ráöntöttem egy üveg fehérborecetet:



2-3 hétig most ebben marad, egy sötét szekrény mélyén. Ha már átvette az ibolya színét, aromáját, majd leszűröm, és széttöltöm kisebb, mutatós üvegekbe. Szép ajándék lesz belőle barátoknak, rokonoknak, és kóstoló nekünk is!


random erre járó macska

Recept:

Hozzávalók: 

egy marék ibolyavirág, 0,5 l fehérborecet

1. Öntsük le a virágokat ecettel és hagyjuk állni, árnyékos helyen 2-3 hétig

2. Szűrjük le, töltsük üvegekbe

Fél éven belül használjuk fel, mert hamar elveszti finom aromáját


forrása:

Eva-Maria Dreyer-Wilfgang Dreyer: 
Vadnövények, ​bogyók és gombák felismerése, gyűjtése és felhasználása








2020. március 14., szombat

Állatkerti séta - március 10.


sörényes galamb - Xantus János ház

A virtuális múzeumi séták, színházi élő közvetítések mellé itt egy kis napfényes, virtuális állatkerti séta tőlem. Így láttam a Budapesti Állatkertet 2020. március 10-én. Amiért most hatalmas mázlistának érzem magam. 

Ha az ember hétvégén dolgozik, akkor - jobb esetben - hétköznap délelőtt szabadnapja van, ami remek alkalom egyébként zsúfolt helyek meglátogatására. Kedden délelőtt pedig hatalmas béke volt az Állatkertben, mellé pedig gyönyörű, verőfényes tavaszi napsütés. Az állatok mellett hatalmas élmény volt a sok, gyönyörű tavaszi virág is, aminek a többsége egyébként őshonos, csak ritkán kerül a szemünk elé a természetben. 

csillagvirágok, hóvirág

Eszméletlenül szép volt a hóvirágok mellett az a tengernyi, égszínkék csillagvirág, amiről a rácalmási sziget virágai jutottak eszembe. Mint egy-egy darabka égbolt! Érkezésnél rögtön ezek fogadtak. Az állatkertben egyébként gondos kertészek is dolgoznak, így ez nem a véletlen, hanem tudatos munka, szerető hozzáértés eredménye.


tőzikék

Azután ott a Nagy-tó, amiről Schmidt Egon számos írása is megemlékezik, hiszen ő is itt figyelte a madarakat fiatal korában. Egyik kedves helye volt már annak idején is, hiszen valaha ő maga is dolgozott az Állatkertben, sőt, a feleségét is itt ismerte meg. A Nagy-tó madaraira azért is érdemes odafigyelni, mert vonulási időszakban megállnak pihenni Magyarországon ritkán látható madarak is. Most a kormoránok pózoltak látványosan a napon, szárítgatták a szárnyaikat, mások már befoglalták a jobbnál jobb fészkelőhelyeket. A kormorán szárnyán nincs olyan vízhatlanná tévő anyag, mint amivel a récék kenik be magukat. Ezért víz alá merülés után az ő tollazatuk átázik, kénytelenek szárítkozni. 





A halakra lesett egy szürke gém is:




És kedveskedve igazgatta egymás tollait egy gólyapár:



A Pálmaház előtt rengeteg krókusz nyílt:




Odabent a halpénz csillogott, és némi igazi is. Nem szép szokás ez, hogy pénzeket dobálnak a látogatók az élő állatok közé, ugyanakkor érdekes volt meglesni, hogy nem csak magyar, hanem érdekes, külföldi érmék is voltak a medencében. Ismét eszembe jutott Schmidt Egon, aki valaha épp a halakkal foglalkozott itt. Valamelyik írásában említ egy kis feketerigó párt, akik egy törött üvegen át szöktek be, és a trópusi növények között nevelték fel csemetéiket. 



nappapagáj

Az Állatkertben a személyes kedvencem viszont az a kis tó, ahol sok, itthon megpillantható vízimadár is él az egzotikus társaik mellett. Nálunk ritka vendég a bütykös ásólúd, a vörös ásólúd, ritkán kerül szem elé az üstökös réce, itt viszont a fekete hattyú mellett ezeket is könnyedén megnézhetjük közelről. Segíti a madarászást, könnyebb felismerni a "valódi terepen" messziről, vagy csak villanásnyira meglátott fajokat, ha alaposan megnézhetjük élőben, nem csak egy könyv lapjain:

bütykös ásólód


üstökös réce gácsér


Na de szépen bepózolt ez a vörös panda is:



Nagyon tetszett a steampunk cápasuli, és a Szentendre meg Wekerle Telep hangulata között félúton lévő Hetedhét Palota is, utóbbinál isteni a péklángos.



Mindeközben már elindult a cseresznyevirágzás a Japánkertben:



A Krokodilház belső tere és lakója a rombuszkrokodil:



A legizgalmasabb élményem viszont a Xantus János ház volt. Nem csak az alábbi videón szereplő, sztoikusan eddegélő majmocska, hanem a rengeteg különös madár miatt:


sörényes galamb - akár egy festmény!

koronás galamb

kontyos zacskómadár
A kontyos zacskómadár hangját sajnos nem sikerült felvennem, hiába ügyeskedtem, de ezét a zebragalambocskáéét igen:






A végére itthagyom nektek a zebrapintyek uzsonnáját is. Jólesett visszaidézni ezeket az emlékeket, remélem, sőt, mit remélem, bízom benne és hiszem, hogy hamarosan újra békésen sétálhatunk az Állatkertben! És ha ti is velem sétáltatok újra fejben egy kicsit, akkor most hátha jobban érzitek magatokat valamivel. :)




2020. március 2., hétfő

Mesebeli túra az erdőben - Erdőajándéka Erdei Iskola





Kik ismerik jobban az erdőt, az erdőmérnökök vagy a manók? Az óvodások jól tudják a választ: természetesen a manók! Éppen ezért hord magánál Szabó Miklós erdőmérnök az erdei gyermekfoglalkozásokra egy gyapjú manócskát, segítőnek. De ezt-azt már elleshetett a manótól, mert az épp csupa "fölnőttből" álló túrázó csapatot is magabiztosan kalauzolta az erdőben, sok izgalmas dolgot megosztva velünk annak titkairól. Többnyire természetvédelmi őrökkel, biológusokkal járom az erdőt, egészen új, másfajta tudást és szemléletet tanulhattam egy természetszerető erdőmérnöktől. Lássuk!

A túránk leírása, ami alapján kiválasztottam:

Tavaszváró séta a Pilisben - egy kicsit másképp!
Szabó Miklós erdőmérnök vezetésével különleges bakancsos túrára hívjuk a természetjárókat. A cél nem csak a távolság legyőzése, hanem a kapcsolódás, az erdő ajándékainak megismerése, relaxáció a természetben. A túra folyamán kapcsolódunk a szép fákhoz, a legendás helyekhez, a természet gyógyító energiáihoz. Megkeressük az első virágokat, és megkóstoljuk a rügyeket. Tartsatok velünk élményekben és érzésekben gazdag túránkon!

Útvonal: Pilisszentkereszt – Zsivány sziklák – Dobogókő – Szent kút – Dera szurdok – Pilisszentkereszt
A táv kb. 13 km

A pilisszentkereszti hársfától indultunk


Első állomásunk és gyülekezőhelyünk egy barátságos, pilisszentkereszti hárs volt. Vidám, családias létszámú csapat verődött össze, a borús idő okán mindössze hét fővel. 
"- Annál jobb, nem lesz nagy tömeg, talán még látunk vadakat is!" - biztatott túravezetőnk és a csapat elidnult. Kicsit eleredt az eső, de hamar el is állt, és mi ott találtuk magunkat három alacsony, öregecske és a levelei nélkül egyformának tűnő fa alatt. Az egyik galagonya volt, a másik vackor, a harmadik a barkóca berkenye! De jó is, amikor valakinek a kertje végében őshonos, vadon termő gyümölcsfák nőnek! Nem kell nekik annyi gondozás, permetezés, a gyümölcsük sem messziről jött, ízetlen és vegyszerekkel teli, félig érett valamik, mint a déligyümölcsök a boltban. Ilyenkor pedig, rügyfakadáskor, kóstolgatható a rügy, mint a csíra: a galagonyáé rózsaszín és finom. 

a galagonya rügye, amit kóstoltunk



barkóca berkenye

A barkóca berkenye régi ismerősöm, egy réges-régi túrán a Művészetek Völgyében mutatta valaki, hogy a levele ülő békát formáz. De a rügyéről bevallom, nem ismertem volna meg! Számos, nem vad rokona is van itthon, a városokban a madárberkenyét szeretik a fenyőrigók, a fekete rigók, már csak miattuk is érdemes ültetni. De Szabó Miklós szerint a jó, érett berkenyét Berecz András mesemondó sem veti meg! 

az ominózus "ülő béka", a barkócaberkenye levele
Azután végre kisütött a nap, olyan igazi Lázár Ervinesen: "Olyan, mintha álomban járna az ember. Az ég tündérszoknya-kék".




Választ kaptam egy régi kérdésemre is: hogy miért van az, hogy télen sokszor a falevelek fent maradnak a csertölgyön. Mint megtudtam, a csertölgy mediterrán fafaj, az elterjedési határa van nálunk. Szegény melegebb időhöz szokott, hosszabb (lenne) a vegetációs ideje, később hullik le a levele, mint a többieké. Néha csúful is jár, ha télen a sejtjeiben túl sok víz marad, megreped a hidegben, ez lesz az erdőben gyakran látható fagyléc. Beheged, de újra repedhet, ez pedig olyan hangot ad, mint a puskalövés. Hallani nem hallottuk, csak láttuk egy balszerencsés fa oldalán: 


fagyléc

a csertölgy levele



A nap másik peches fája egy hatalmas bükk volt: hatalmasra nőtt az erdő védelmében, de kivágták mellőle azokat a fákat, amik a viharoktól védték. A levelei az esőtől még nehezebbek voltak, szokatlan irányból támadt a szél, és a gyönyörű, hatalmas, eleven fa - ami pedig szokatlan- kidőlt. A története szomorú, de legalább nem értelmetlen a pusztulása: most megfáradt kirándulók pihenője, vidám gyerekcsapatok mászókája. Oldalán pedig júdásfül gomba nő: most a sok eső miatt egészen bőrszerű a gomba tapintása, mintha az ember egy koboldot csípne fülön! 


a bükk szerencsésebb testvére

A bükkfa szappanbuborék fújására és betűnyomtatásra is használatos, mint Miklóstól megtudtuk. Bükkfával lehet remek "varázslatot" kipróbálni a gyerekekkel. Ha van otthon feleslegessé vált bükkfa fakanál, össze kell darabolni, és egy kis darabját folyékony szappannal bekenve, erősen megfújva buborékokat "varázsolhatunk". Az erős nedvszívó képességét felhasználták a könyvnyomtatásban is, amikor kifaragták belőle a betűket, majd a tintapárnába mártva sokkal tartósabban, tovább lehetett vele nyomtatni, mint más fával. Erre utal a német név, a Buchstabe, ami a Buche, bükk szóból lett. 




A bükkhöz hasonló, világos törzsű, gyertyafolyás nyomokra emlékeztető kérgű fa a gyertyán. Levele jó talajjavító. De napsütötte, városi iskolaudvarra inkább a mezei juhart ajánlotta Miklós. Szó esett a mulcsozásról is, amit francia lovagok olyannyira tökélyre fejlesztettek, hogy télen a bomló növényi anyaggal fűtöttek. 


Utunk Dobogókőre, a Zsindelyesbe is elvezetett, ahol megvan még a cserépkályha, és talán ugyanaz a macska, mint hét éve - kissé ravaszabb tekintettel, szélesebb pofácskával feküdt a kályha tetején. Aligha nagy titkok tudója ő maga is! 





Végül a Dera-szurdok számtalan apró hóvirágtündérével fejeztük be a túrát, még utánunk integettek, ahogy a közeledő szürkületben elértük a végcélt. 


Köszönjük a tavaszindító sétát Szabó Miklós erdőmérnöknek és az Erdőajándéka csapatnak! Új kalandok indulnak ezen a tavaszon, erdőkön át...