Lívió, Allegra és a karácsonyi kutyarablás
Békés délután volt, épp szenteste előtt egy nappal. Lívió és Allegra örültek, hogy végre elkezdődött a téli szünet: Lívió x-boxozott, Allegra karkötőket készített ajándékba a rokonoknak, Anyuci Simonnal nézett valami kedves, karácsonyi filmet, amibe a gyerekek is bele-belepillantottak.
És akkor hirtelen megcsörrent a telefon:
Mama volt, de milyen furcsa volt a hangja! Még a telefonon át is hallatszott, hogy sír: remegett a hangja a kétségbe eséstől!
- Eltűnt a Franky! Már az egész lakást háromszor körbejártuk Jejével, de egyszerűen elveszett!
A család nem is késlekedett tovább, azonnal autóba pattantak, és átszáguldottak Mamáékhoz kutyát keresni. Lívió meg Allegra út közben is az utcákat lesték a kocsiablakokból, hátha meglátják valahol a törpetacskót.
- Te nézd a jobb oldalt, én a balt fogom! – mondta Lívió.
- De én szeretném a bal oldalt nézni! – vitatkozott Allegra.
- Nem, a balt én nézem! – mondta Lívió, de azután mégis cseréltek.
- Mégis a jobbot szeretném! Ne nézz ki itt, ez az én oldalam! – kezdte újra a húga.
- Na, jó, cseréljünk megint. Ha civakodunk, sose találjuk meg a kutyát! – egyezett bele újra Lívió, de sajnos ezúttal sem látták meg a kutyust.
Amikor megérkeztek Mamáékhoz, Jeje tanácstalan arccal várta őket:
- Nem nyitottunk sem ajtót, sem ablakot! Mégis eltűnt reggelre a kutya! Pedig nem szökős, mi lesz így?!
- Franky nélkül nincs karácsony! – sírta Mama.
És akkor a család nekiveselkedett a keresésnek: Simon a kertben kereste, Anyuci a konyhában, Lívió és Allegra az erkélyen. Jeje Mamát próbálta vigasztalni, azután felhívta az összes menhelyet és állatkórházat, de még a rendőrséget és a postát is, de senki nem látott egy elcsavargott kiskutyát. Simon átcsengetett a szomszédokhoz, de azok sem láttak semmit.
Az egész család el volt keseredve.
- Biztos meglesz holnapig! – tette Mama kezére a karját bíztatóan Anyuci.
- Ha szentestéig nem találjuk meg, nagyon-nagyon szomorú karácsonyunk lesz, főleg Mamának és Jejének! – szipogta Allegra.
Eljött a lefekvés ideje. Lívió valahogy mégsem bírt aznap éjszaka elaludni, egyre csak szegény kis Franky kutya járt a fejében, aki ki tudja, hol sírdogál a családja után.
Azután egyszer csak valami kaparászást hallott az ajtajánál:
- Jojó, én vagyok! Szeretnék bejönni! – hallotta meg a húga suttogását.
- Munci, hányszor megmondtam hogy ide be ne gyere, ez az én szobá… - kezdte volna Lívió, de azután legyintett. – Bánom is én ezen a szomorú estén, gyere be Allegra!
A kislány a sírástól maszatos arcocskával osont be a bátyja szobájába.
− Jojó, tennünk kell valamit! Nekem nagyon fog hiányozni Franky, és Mamának és Jejének és Simonnak..
− Igen, mindenkinek, nekem is nagyon hiányzik! – mondta szomorúan Lívió.
− De talán mi tudunk segítséget kérni! – állt elő a kislány az ötletével.
− Te is arra gondolsz, hogy… − kezdte bátortalanul Lívió.
− Igen, hívjuk ide őket! – mosolygott máris Allegra.
− De én már tizenegy éves vagyok, az már majdnem felnőtt, gondolod, hogy még mindig képes leszek sárkányvarázslatra?
− Legalább próbáljuk meg! – unszolta a húga. – Én még csak egyszer láttam a sárkányomat, talán nem is emlékszik rám, de azért meg fogom próbálni idehívni!
A két testvér kézen fogva odaállt az ablak elé, megkeresték szemükkel a Hold kellős közepét (ahol a sárkányok laknak) és belekezdtek:
− Gyere, Gilice, most gyere, szükségem van rád! – suttogta Lívió.
− Gyere, Diana, most gyere, szükségem van rád! – suttogta Allegra.
Csend volt a szobában, semmi sem mozdult, csak a radiátor pattogott, talán Anyuci baktatott ki egy pohát vízért és Simon hortyogott félhangosan…
De azután a gyerekek megláttak valamit: két pár szárny bukkant fel a Hold előtt. Lassú, megfontolt csapásokkal közeledett a nagyobb, bolondul verdesett a kicsi. És akkor már hallották is őket:
− Hahó, Lívió! Hahó, Allegra!
Gilice, a hatalmas fehér sárkány suhant be az ablakon. Igazi, rettenthetetlen, óriási, felnőtt sárkány lett belőle, mégis befért az ablakon. Ez is a karácsonyi csodák egyike volt. Utána jött a kis piros sárkány, Diana. Ő vidám, bolondos kölyöksárkány volt még mindig, de tavaly óta megtanult beszélni is.
A két sárkány azonnal észrevette, hogy kis gazdáik szomorúak. Fejüket vigasztalóan hajtották a gyerekek ölébe, úgy hallgatták az elveszett kutya történetét.
− Megtennétek, hogy segítetek megkeresni? Repülve, fentről talán többet látunk – kérte Lívió.
− Hát persze! – mondta lelkesen Gilice. – Persze hogy többet látunk a magasból, főleg sárkányfénynél! Mivel én már majdnem felnőtt sárkány vagyok, tudok egy kicsit világítani! A sárkányfény nem akármilyen fény: a holdfény rokona, és látszik a fénynél az igazság, ahová világítok!
Hamarosan surrogva repült a két sárkány a Tordas utca felett, hátukon két kis utasukkal. És ahogy Mamáék háza fölé értek, Gilice fényénél megpillantottak valamit:
− Hmm. Zöld és fekete négyzetek. Hol láttam én ilyet?! – ráncolta a szemöldökét Lívió.
− Szaguk van! – szimatolta őket Diana. – Ezek bizony furcsa lábnyomok! Nézzétek, az erkélyre vezetnek! Itt feküdt a kutyus tegnap délelőtt… és itt, itt történt valami! Valaki egy zsákba rakta!
− Nézzétek, nézzétek, van valami a virágcserép alatt! – kiáltott fel izgatottan Gilice.
− Pedig mi néztük át az erkélyt Allegrával, mégse vettük észre! – mondta hitetlenkedve Lívió és kihúzott egy papírost a cserép alól. Valamiféle levélnek tűnt, de milyen levél!
„ AA!
EOU! EAUIA!
ÁÁIA ÖEEÜ! ÉÁOA AAU!
EEE É EEA”
− Ennek a világon semmi értelme! – mondta csalódottan Lívió.
− Dehogy nincs! – mondta izgatottan Allegra.− Pont ilyen titkos nyelven beszélgetek az óvónénikkel! Olvasd csak lassabban, mindjárt fordítom!
„ Haha!
Elloptuk! Nem adjuk vissza!
Váltságdíjat követelünk!
Gyámántokat akarunk!”
− Az EEE é EEA-t viszont én sem értem.
− Én már igen! – mondta elgondolkozva Lívió – De nagyon furcsa. Fekete-zöld kockák… és EEE EEA. Creeper és Endermann. De hiszen ezek a gonoszok a Minecraftból valók! Hogy kerülnének a mi világunkba?
− Sajnos a gonosz mesehősök is életre kelnek néhanapján – ingatta a fejét szomorúan Gilice. – De le tudjuk győzni őket, ha hiszünk benne és bátrak vagyunk! Gyerünk, én már látom is a sárkányfénynél, hová vitték a kuytust: a Laserzoneba mentek!
Sárkányháton gyorsan megérkeztek az épülethez. Minden csendes volt és kihalt, de azután… hirtelen fények villantak.
− Hű, ezek lőnek ránk! – rémült meg Diana.
− Nekem itt volt a szülinapom, én tudom, hogy kell ezt a játékot játszani! – mondta magabiztosan Lívió. – Gyere Allegriász, legyőzzük őket!
A két gyerek csendesen felvett egy-egy fejpántot és fénypuskát, és elindultak befelé a sötét épületbe.
Újabb fény villant:
− Vigyázz, eltaláltak! Még 3 életed maradt! – rántotta be a húgát egy kupac doboz mögé Lívió. – Egy pont nekik, semmi baj, gyerünk tovább!
− Na, nézd, ott van valami! – látta meg a fénylő fejpántot a kisfiú és puff, bevitt egy találatot Crepernek. – Hogy ezek élőben is ennyire rondák, nem csak a játékban! – húzta el az orrát a fiú.
Allegra is ügyesen eltalálta Creepert, de Endermann nagyon jól játszott. Az utolsó körben majdnem kilőtte Líviót, amikor Allegra megmentette a helyzetet és sikerült eltalálnia a fekete figura fejpántját.
− Vége a játéknak,galádok! – mennydörögte valahonnan Gilice – A mesebeli játékszabályok szerint le vagytok győzve, most menjetek vissza azonnal a Minecraftba! – majd egy jól irányzott holdsugárral telibe találta őket, és a két gonosz el is tűnt, csak a pántok maradtak a földön utánuk.
Allegra felfedezett a sarokban egy halkan nyüszögő csomagot, óvatosan kibontotta, és kiemelte belőle az elveszett kutyust:
− Ó, Franky, végre megtaláltalak!
A kiskutya boldogan bújt a lány karjába.
A győztesek vidáman repültek haza, nagy volt a csodálkozás, amikor másnap FrankyAllegra ágyából került elő!
A hős megmentőket Mamáéknál finom ebéddel ünnepelték meg, az egész család táncolt, Allegra még cigánykerekezett is örömében.
