Samu és az éjféli bájital (Mese Tóth Eszternek)

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon Samu. És Samu szörnyen utálta a magasságot. A mélységet. Vagy lenézni egy barlang plafonjáról.

Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha Samu embergyerek. Vagy kisoroszlán. Esetleg zebra vagy farkaskölyök. Nagyjából bármi más, mint… kis patkósdenevér a Szemlő-hegyi-barlangban.

Denevérnek a tériszony nem a leghasznosabb tulajdonság. Ráadásul fejjel lefelé lógva még szédült is. Úgyhogy nem lógott. Gyalog közlekedett, méghozzá fejjel felfelé.

Pedig eleinte olyan jól indult minden…

 Samu első emléke az volt, hogy a mamája suttogott a fülébe:

− Na, kié a világ leggyönyörűbb orrlebenykéje? Na, kié? Kié a legszépségesebb farokvitorlácska? Na, kié? És a legédesebb pici pracli? Naná, hogy a Samukáé!

Valószínűleg minden denevérmama és embermama hasonló dolgokat suttog a kicsinye fülébe a kezdet kezdetén. És Samu úgy gondolta, ő a legszebb, a legtökéletesebb denevérgyerek a világon.

Hanem azután Mama elrúgta magát a barlang tetejéről, és a rémülten kapaszkodó Samukával együtt elindult vadászni. 

− Jííííííííííííííííííííí! − visított rémülten Samu.

− Pici fiam, ne sikíts, nem hallom tőled rendesen, hogy merre vannak az éjjeli lepkék! – kérlelte a mamája. De minden hiába volt. Samu visított, sivított, és könyörgött, hogy azonnal szálljanak le valahova, mert nem bírja elviselni a rettenetes mélységet, magasságot, gyorsaságot.

− Na, mi az, Klementina, nem denevérkölyköd született, hanem kisegered, aki utálja a repülést? – gúnyolódott egy arra szálló ismerős denevérmama.

− Samu igazán rendes kisdenevér, csak még szokatlan neki a repülés, hiszen épp most jött világra! – vágott vissza Klementina. – Csukd be a szemed, kisfiam, hátha úgy jobban megy! – súgta oda Samunak, aki szorosan behunyta a szemét.

Ez valamennyire segített. Attól kezdve, ha Klementina vadászni indult, Samu szorosan behunyta a szemét.

Hanem eljött az az idő is, amikor a nyolchetes kisdenevérek már nagy, „óvodás” denevérgyerekek lesznek és önállóan kéne tudniuk repülni. A barlangi denevér oviban már sorra lógtak egymás mellett fejjel lefelé a jól nevelt, nagyra nőtt denevér csemeték, azután egymás után lendültek ki könnyed suhanással a barlang nyílásán. Csak egy maradt: Samu. Aki nem lendült. Nem suhant. Hanem lefelé vette az irányt, és lemászott a barlang aljára, elindult kifelé – gyalog.

Hanem mégsem ő volt az egyetlen denevérgyerek, aki a barlangban maradt. Hirtelen szárnysuhogást hallott, és megjelent felette egy denevérlány: olyasmi korú lehetett, mint ő maga.

Samu szomorúan pillantott fel rá: azt hitte, már senki nincs a barlangban rajta kívül, így nem fogja látni a többi denevér a csúfos pillanatot, amikor ő repülés helyett mászni kezd.

− Te is csak azért jössz utánam, hogy gúnyolódj rajtam? – kérdezte mérgesen.

− Dehogy akarlak bántani! – mondta meglepetten a másik. – Igazából segíteni szeretnék rajtad. Mi baj, miért nem repülsz? Eltört valamid?

− Nem, sokkal rosszabb – vallotta be pironkodva Samu. – Félek. Amíg a mamám repült, mindig becsukta a szemem és próbáltam nem figyelni az ultrahangokra, amik a messzi sziklákról verődtek vissza. De önállóan repülni így nem lehet. Úgyhogy most nem tudom, mi lesz velem. Arra gondoltam, ha mindenki kirepült a barlangból, én is kisurranok és elmegyek az egerek közé, hátha azok majd befogadnak.

− Nagyon rossz érzés félni. Főleg olyan dologtól félni, ami fontos lenne neked – mondta együttérzően a denevérlány, és esze ágában sem volt gúnyolódni. – De nem vagy te egér. Nagyon kedves, csinos denevér vagy. Közöttünk van a helyed! Kell lennie valami megoldásnak.

− Rajtam csak a varázslat segíthet! – legyintett lemondóan Samu.

− Varázslat? – gondolkodott a denevérlány. – Nem is rossz ötlet! Viszont sajnos csak egy valakit ismerek, aki tud varázsolni. Az pedig senki más, mint a Barlangi Banya!

− Hű, te, ennél még az is jobb, ha beállok egérnek! – szörnyülködött Samu. – Hiszen ő egy igazi gonosz boszorkány!

− Biztos vagy te ebben? Ha mérgében egérré változtat, vagy békává, legalább nem lesz többé gondod a tériszonnyal. De még az is lehet, hogy jó kedvében találod!

− Végülis… Ennél rosszabb már aligha lehet! Egy próbát megér – állt rá a dologra Samu. – Köszönöm a jó tanácsot, akkor megyek is a boszorkányhoz!

− Várj, vár, jövök veled én is! Ha már ilyen tanácsokat osztogatok neked, minimum, hogy elkísérlek az úton! – mondta gyorsan a denevérlány, talán azért is, mert kezdte megkedvelni Samut.−Egyébként Fruzsinának hívnak – nyújtott szárnyat Samunak. És szolidaritásból leszállt mellé a földre.

Így indultak ketten a boszorkány barlangmélyi kunyhója felé – gyalogosan.

 

Igen messze lakott a boszorkány a denevérek lakhelyétől. Három nap, három éjszakát gyalogolt a két kis denevér, mire megérkezett a boszorkához, aki épp a konyhájában volt. Nagy üstökben főzte a macskafarkat, békacombot, vagy talán csak gulyáslevest pudingos galuskával.

− Az a legenda járja, hogy ha a boszorkát jó kedvében találod, mire hazaérsz, megfőzi a kedvenc ételed! – súgta Samu Fruzsinának és nagyot kordúlt a gyomra.

− De ha tiszteletlen vagy, boróka bokorrá, békává vagy kisegérré változtat! – súgta vissza Fruzsina.

Samu pedig hangosan, bátran így szólt:

− Szerencsés jó estét kívánunk, kedves Öreganyánk!

Erre hatalmas csendülés-kondulás támadt, és a boszorkányok konyhájából kiperdült egy hosszú-hosszú, bibircsókos orrú, csúf banya!

− Szerencsétek, hogy öreganyátoknak szólítottatok! Különben varangyos békává változtattalak volna mindkettőtöket most ízibe! Vagy belefőzlek a babgulyásba! Ezer éve nem ettem ilyen zsenge denevért! De mi szél hozott ide benneteket a barlang mélyére, ahol a madár se jár?!

− Kedves Öreganyám, − folytatta Samu, még a hangja sem remegett meg – én talán még annak is jobban örülnék, ha a bablevesben végezném levesbetét gyanánt. Egy fabatkát sem ér az életem. Hát élet ez?

− No, no, no! – lépett közelebb a banya, csúnyának csúnya volt, de egyáltalán nem látszott már barátságtalannak és tőle telhető kedvességgel lapogatta rücskös-gacsos kezével a kis denevér háta tájékát. – Mitől vagy így nekikeseredve, édes gyerekem, hogy már a boszorkány levesében is szívesen végeznéd?

− Denevér vagyok édes Öreganyám, de milyen?! Nekem tériszonyom van! Amíg a többi denevér boldogan száll az ég felé, én lenn a földön kuporgok, mert félek a magasságtól, a mélységtől, a repüléstől!

− Az nagy baj… − gondolkodott el a boszorka.–Denevérnek a repülés a lételeme. Talán egy megfelelő bájital segíthetne… − vakargatta a fejét a boszorkány. – Én ugyan egy gonosz, vén szipirtyó vagyok, de nekem is lehet jó napom. És mert ilyen bátrak voltatok, hogy bár tudtátok, hogy nem jó a hírem, mégis eljöttetek hozzám segítséget kérni, és olyan kedvesen köszöntöttetek, megpróbálom megtenni, ami tőlem telhető. Valamelyik dédnagynénikém jótét boszorkány volt, valahol a konyhaszekrény legfelső polcán meg kell lennie a bájital gyűjteményének… 

A boszorka beinvitálta őket a konyhába, azután keresett, kutatott. A két kisdenevér is segített neki felforgatni a konyha minden rejtett zegét - zugát, majd a boszorka egy diadalmas rikkantással előhúzott egy vaskos, porlepte szakácskönyvet:

− Ha! Ez az! Bibircsókos Begónia dédnagynénikém legfájintosabb bájital receptjei! Nézzük csak… Szerelmi bájital, Bájital visszér ellen, Bájital főfájásra és hascsikarásra, Bájital békává vált királyfiak számára… Bájital tériszony ellen! Ez kell nekünk! Itt azt írja, pontosan éjfélkor kell meginni… Éjfélig még van fél óránk, gyorsan összerittyentem nektek gyerekek, addig is egyetek egy kis fülbemászó pogácsát, biztosan megéheztetek az úton.

 

− Fülbemászó pogácsa! – mondta boldogan Fruzsina – Édes Nagyanyó, hát honnan tudta, hogy épp az a kedvencem?!

− Ugyan-ugyan, egy kis csekélység! – pironkodott a boszorkány. Azután nekilátott megfőzni a tériszony ellen való bűbájos orvosságot.

Éjfél fele a boszorkányüstben már bőszen fortyogott valami élénk narancssárga színű lé. A boszorka Samut odaállította a kondér mellé és egy jókora merőkanállal töltött számára egy hatalmas bögrébe. Samu bizalmatlanul szemlélte a bögre tartalmát. Mi van, ha boszorka csak színlelte, hogy jó napja van és mégis be akarja csapni őket? Esetleg átváltoztatja valamivé, mint szegény Szép Borókát abban a másik mesében? De nem volt veszítenivalója: annál bármi jobb, mint gyalogdenevérnek lenni. Óvatosan belekortyolt az italba:

− Fujj, ennek sütőtök íze van! – súgta oda Fruzsinának – Legalább egy kicsit lenne bőrfutrinka vagy pláne cserebogár íze!

De azután hősiesen fenékig ürítette a bögrét.

A boszorka még egy varázsigét is elmormolt, hogy jobban hasson az ital:

„Macska füle, kajla fürj,

Denevérszárny most repülj!”

 

− Érzel-e valamit? – kérdezte Fruzsina kíváncsian méregetve Samut.

− Mintha lenne valamiféle bizsergés a szárnyaim hegyében… − mondta elgondolkodva Samu.

− Esetleg megpróbálhatnál repülni! – javasolta Fruzsina.

− De hát te is tudod, hogy nem tudok! – méltatlankodott Samu.

− Honnan tudod, ha meg se próbáltad? – kérdezte a barlangi banya ravasz tekintettel. – Csak onnan a könyvespolc tetejéről!

 

Végülis, a könyvespolc teteje még nem olyan magas, mint a barlang plafonja. Samu óvatosan felkapaszkodott, azután… elrúgta magát, pont úgy, mint az anyukája annak idején.

− Juhú, Samu röpül! – ujjongott Fruzsina és utánaszállt.

Boldogan csapongtak a boszorka konyhájában.

 

− Na, most próbáld meg odakint! – bíztatta Samut a boszorkány és szélesre tárta a konyha ajtaját.

 

Fruzsina aggódva figyelte, mi lesz: de Samu egy elegáns surranással már kint is termett és szép nagy tiszteletkört írt le a barlang mennyezetéig emelkedve.

 

− Köszönjük édes Öreganyánk! – kiáltotta vidáman Fruzsina, cuppanós puszit nyomott a boszorka bal orcájára és Samu után repült.

 

− Köszönöm, köszönöm drága Öreganyám! – kiáltott Samu is.

− Nincs mit, igazán nincs mit, drága gyerekeim! Csekélység egy ilyen vén csoroszlyától, de mostmár repüljetek kifele a barlang száján, vár titeket a szép, tavaszi este és a sok zaftos bagolylepke!

− Egész szakajtónyi bagolylepkét hozunk hálából! Egész szakajtónyit! – kiáltott vissza Samu és a két vidám kisdenevér eliramodott a barlang kijárata felé.

A barlangi banya még sokáig, mosolyogva integetett utánuk. Mind a három fogát kivillantotta örömében.

Így volt, mese volt, ha nem hiszitek, látogassátok meg ti is a Szemlő-hegyibarlang banyáját, hátha süt nektek is fülbemászópogácsát. Vagy amit szeretnétek. 

A kulisszák mögött:

A történet a Meseszőttes Csapat halloweeni játékában készült. A Meseszőttes Csapat meseírók baráti köre, akik időről időre történetekkel lepik meg egymást és az olvasókat. Mert nem csak írni, mesét kapni, olvasni is ugyanúgy szeretünk 

 ez volt Eszter három kívánsága, ami alapján a mesét írtam:

Szereplő: Samu, a tériszonyos denevér

Meseelem: boszorkány kunyhója

Cím: Éjféli bájital

rajzok és szöveg: Lovranits Júlia Villő

Itt találtok egy mókás videót arról, hogy hogy is megy ez a játék, kik is vagyunk:

https://www.youtube.com/watch?v=Tt5cuMFI1fA

Egy másik Meseszőttes tag, Palásthy Ági néhány halloweeni játékkal készült nektek:

https://tinyurl.hu/85yb

Amire pedig a mesém hősei utalnak, Boróka és Folyondár, no meg a Barlangi Banya  meséjét, amit Döbrentey Ildikó írt meghallgathatjátok a Szemlő-hegyi-barlang kiállításában Gryllus Vilmoskék előadásában vagy elolvashatjátok/kiszínezhetitek: 

https://www.dunaipoly.hu/hu/termek/boroka-es-folyondar-szinezo-a-szemlo-hegyi-barlang-meseje

A holnapi meséért pedig figyeljétek Tóth Eszter oldalát:

 https://www.facebook.com/teszteriroiblogja

Sárkányfény

Lívió, Allegra és a karácsonyi kutyarablás

Békés délután volt, épp szenteste előtt egy nappal. Lívió és Allegra örültek, hogy végre elkezdődött a téli szünet: Lívió x-boxozott, Allegra karkötőket készített ajándékba a rokonoknak, Anyuci Simonnal nézett valami kedves, karácsonyi filmet, amibe a gyerekek is bele-belepillantottak.

És akkor hirtelen megcsörrent a telefon:

Mama volt, de milyen furcsa volt a hangja! Még a telefonon át is hallatszott, hogy sír: remegett a hangja a kétségbe eséstől!

- Eltűnt a Franky! Már az egész lakást háromszor körbejártuk Jejével, de egyszerűen elveszett!

A család nem is késlekedett tovább, azonnal autóba pattantak, és átszáguldottak Mamáékhoz kutyát keresni. Lívió meg Allegra út közben is az utcákat lesték a kocsiablakokból, hátha meglátják valahol a törpetacskót.

- Te nézd a jobb oldalt, én a balt fogom! – mondta Lívió.

- De én szeretném a bal oldalt nézni! – vitatkozott Allegra.

- Nem, a balt én nézem! – mondta Lívió, de azután mégis cseréltek.

- Mégis a jobbot szeretném! Ne nézz ki itt, ez az én oldalam! – kezdte újra a húga.

- Na, jó, cseréljünk megint. Ha civakodunk, sose találjuk meg a kutyát! – egyezett bele újra Lívió, de sajnos ezúttal sem látták meg a kutyust.

Amikor megérkeztek Mamáékhoz, Jeje tanácstalan arccal várta őket:

- Nem nyitottunk sem ajtót, sem ablakot! Mégis eltűnt reggelre a kutya! Pedig nem szökős, mi lesz így?!

- Franky nélkül nincs karácsony! – sírta Mama.

És akkor a család nekiveselkedett a keresésnek: Simon a kertben kereste, Anyuci a konyhában, Lívió és Allegra az erkélyen. Jeje Mamát próbálta vigasztalni, azután felhívta az összes menhelyet és állatkórházat, de még a rendőrséget és a postát is, de senki nem látott egy elcsavargott kiskutyát. Simon átcsengetett a szomszédokhoz, de azok sem láttak semmit.

Az egész család el volt keseredve.

- Biztos meglesz holnapig! – tette Mama kezére a karját bíztatóan Anyuci.

- Ha szentestéig nem találjuk meg, nagyon-nagyon szomorú karácsonyunk lesz, főleg Mamának és Jejének! – szipogta Allegra.

Eljött a lefekvés ideje. Lívió valahogy mégsem bírt aznap éjszaka elaludni, egyre csak szegény kis Franky kutya járt a fejében, aki ki tudja, hol sírdogál a családja után.

Azután egyszer csak valami kaparászást hallott az ajtajánál:

- Jojó, én vagyok! Szeretnék bejönni! – hallotta meg a húga suttogását.

- Munci, hányszor megmondtam hogy ide be ne gyere, ez az én szobá… - kezdte volna Lívió, de azután legyintett. – Bánom is én ezen a szomorú estén, gyere be Allegra!

A kislány a sírástól maszatos arcocskával osont be a bátyja szobájába.

− Jojó, tennünk kell valamit! Nekem nagyon fog hiányozni Franky, és Mamának és Jejének és Simonnak..

− Igen, mindenkinek, nekem is nagyon hiányzik! – mondta szomorúan Lívió.

− De talán mi tudunk segítséget kérni! – állt elő a kislány az ötletével.

− Te is arra gondolsz, hogy… − kezdte bátortalanul Lívió.

− Igen, hívjuk ide őket! – mosolygott máris Allegra.

− De én már tizenegy éves vagyok, az már majdnem felnőtt, gondolod, hogy még mindig képes leszek sárkányvarázslatra?

− Legalább próbáljuk meg! – unszolta a húga. – Én még csak egyszer láttam a sárkányomat, talán nem is emlékszik rám, de azért meg fogom próbálni idehívni!

A két testvér kézen fogva odaállt az ablak elé, megkeresték szemükkel a Hold kellős közepét (ahol a sárkányok laknak) és belekezdtek:

− Gyere, Gilice, most gyere, szükségem van rád! – suttogta Lívió.

− Gyere, Diana, most gyere, szükségem van rád! – suttogta Allegra.

Csend volt a szobában, semmi sem mozdult, csak a radiátor pattogott, talán Anyuci baktatott ki egy pohát vízért és Simon hortyogott félhangosan…

De azután a gyerekek megláttak valamit: két pár szárny bukkant fel a Hold előtt. Lassú, megfontolt csapásokkal közeledett a nagyobb, bolondul verdesett a kicsi. És akkor már hallották is őket:

− Hahó, Lívió! Hahó, Allegra!

Gilice, a hatalmas fehér sárkány suhant be az ablakon. Igazi, rettenthetetlen, óriási, felnőtt sárkány lett belőle, mégis befért az ablakon. Ez is a karácsonyi csodák egyike volt. Utána jött a kis piros sárkány, Diana. Ő vidám, bolondos kölyöksárkány volt még mindig, de tavaly óta megtanult beszélni is.

A két sárkány azonnal észrevette, hogy kis gazdáik szomorúak. Fejüket vigasztalóan hajtották a gyerekek ölébe, úgy hallgatták az elveszett kutya történetét.

− Megtennétek, hogy segítetek megkeresni? Repülve, fentről talán többet látunk – kérte Lívió.

− Hát persze! – mondta lelkesen Gilice. – Persze hogy többet látunk a magasból, főleg sárkányfénynél! Mivel én már majdnem felnőtt sárkány vagyok, tudok egy kicsit világítani! A sárkányfény nem akármilyen fény: a holdfény rokona, és látszik a fénynél az igazság, ahová világítok!

Hamarosan surrogva repült a két sárkány a Tordas utca felett, hátukon két kis utasukkal. És ahogy Mamáék háza fölé értek, Gilice fényénél megpillantottak valamit:

− Hmm. Zöld és fekete négyzetek. Hol láttam én ilyet?! – ráncolta a szemöldökét Lívió.

− Szaguk van! – szimatolta őket Diana. – Ezek bizony furcsa lábnyomok! Nézzétek, az erkélyre vezetnek! Itt feküdt a kutyus tegnap délelőtt… és itt, itt történt valami! Valaki egy zsákba rakta!

− Nézzétek, nézzétek, van valami a virágcserép alatt! – kiáltott fel izgatottan Gilice.

− Pedig mi néztük át az erkélyt Allegrával, mégse vettük észre! – mondta hitetlenkedve Lívió és kihúzott egy papírost a cserép alól. Valamiféle levélnek tűnt, de milyen levél!

„ AA!

EOU! EAUIA!

ÁÁIA ÖEEÜ! ÉÁOA AAU!

EEE É EEA”

− Ennek a világon semmi értelme! – mondta csalódottan Lívió.

− Dehogy nincs! – mondta izgatottan Allegra.− Pont ilyen titkos nyelven beszélgetek az óvónénikkel! Olvasd csak lassabban, mindjárt fordítom!

„ Haha!

Elloptuk! Nem adjuk vissza!

Váltságdíjat követelünk!

Gyámántokat akarunk!”

− Az EEE é EEA-t viszont én sem értem.

− Én már igen! – mondta elgondolkozva Lívió – De nagyon furcsa. Fekete-zöld kockák… és EEE EEA. Creeper és Endermann. De hiszen ezek a gonoszok a Minecraftból valók! Hogy kerülnének a mi világunkba?

− Sajnos a gonosz mesehősök is életre kelnek néhanapján­ – ingatta a fejét szomorúan Gilice. – De le tudjuk győzni őket, ha hiszünk benne és bátrak vagyunk! Gyerünk, én már látom is a sárkányfénynél, hová vitték a kuytust: a Laserzoneba mentek!

Sárkányháton gyorsan megérkeztek az épülethez. Minden csendes volt és kihalt, de azután… hirtelen fények villantak.

− Hű, ezek lőnek ránk! – rémült meg Diana.

− Nekem itt volt a szülinapom, én tudom, hogy kell ezt a játékot játszani! – mondta magabiztosan Lívió. – Gyere Allegriász, legyőzzük őket!

A két gyerek csendesen felvett egy-egy fejpántot és fénypuskát, és elindultak befelé a sötét épületbe.

Újabb fény villant:

− Vigyázz, eltaláltak! Még 3 életed maradt! – rántotta be a húgát egy kupac doboz mögé Lívió. – Egy pont nekik, semmi baj, gyerünk tovább!

− Na, nézd, ott van valami! – látta meg a fénylő fejpántot a kisfiú és puff, bevitt egy találatot Crepernek. – Hogy ezek élőben is ennyire rondák, nem csak a játékban! – húzta el az orrát a fiú.

Allegra is ügyesen eltalálta Creepert, de Endermann nagyon jól játszott. Az utolsó körben majdnem kilőtte Líviót, amikor Allegra megmentette a helyzetet és sikerült eltalálnia a fekete figura fejpántját.

− Vége a játéknak,galádok! – mennydörögte valahonnan Gilice – A mesebeli játékszabályok szerint le vagytok győzve, most menjetek vissza azonnal a Minecraftba! – majd egy jól irányzott holdsugárral telibe találta őket, és a két gonosz el is tűnt, csak a pántok maradtak a földön utánuk.

Allegra felfedezett a sarokban egy halkan nyüszögő csomagot, óvatosan kibontotta, és kiemelte belőle az elveszett kutyust:

− Ó, Franky, végre megtaláltalak!

A kiskutya boldogan bújt a lány karjába.

A győztesek vidáman repültek haza, nagy volt a csodálkozás, amikor másnap FrankyAllegra ágyából került elő!

A hős megmentőket Mamáéknál finom ebéddel ünnepelték meg, az egész család táncolt, Allegra még cigánykerekezett is örömében.

Karácsonyi meglepetés

 

Hatalmas csend volt a Somolyai utcában. Az egész család békésen aludt a nappaliban, a karácsonyfa alatt. Aludt Anyi, Simonhoz bújva, aludt Allegra, Anyihoz bújva, békésen szendergett Taco, a kaméleon, aludtak a babák és bizony mélyen aludt Lívió is! Pedig igen csak fogadkozott az este, hogy ezúttal igazán, de igazán soká ébren marad, mégis elnyomta az álom. Álmodott a fenyőfa is: messzi hegyekről, jéghideg, szikrázó zúzmaráról, erdei csendekről.

Minden karácsonyi mese elhangzott, az adventi mesekönyv becsukva hevert a fa alatt. Kifogytak a csokik és a gumicukrok a naptárból, az ajándékokat mind kibontották. De egy csöpp karácsonyi varázslat mégis maradt az éjszakában. Vagy talán nem is olyan csöpp…

Lívió arra ébredt, hogy egy jókora, kerek és hűvös orr nyomódik az arcához. Taco lenne? Kimászott a terráriumból? Lehetetlen! Taco nem ilyen… nagy!

− Ébredj, kedves barátom! Ébredj!- unszolta egy suttogónak szánt, mennydörgő hang.

− Gilice! – ébredt fel végképp Lívió. – Jövök már, jövök, nem kell mindjárt az egész házat felverni! Na, told odébb azt az aprócska nózid, hadd keljek fel!

A fehér sárkány próbált vigyázva kióvakodni az alvó családtagok között, de véletlenül eltaposott két üres ajándékdobozt és hosszú, pikkelyes farkával a karácsonyfa fehér-rózsaszín díszeibe is minduntalan belegabalyodott. Legalább a díszek felét magára rántotta, kész csoda, hogy a fa állva maradt!

− Halkabban! Felébred a húgom! – suttogta elgyötörten Lívió. 

Valahogy mégis kijutottak a ház elé. Odakint két óriási puttony várakozott, egy sárkányra való hám két oldalára erősítve.

− Csak azért ébresztgettelek kicsi gazdám, − magyarázta Gilice a ráakadt, rózsaszín gömbök ütemes csengésétől kísérve – mert idén mi leszünk a karácsonyi ajándékbombázók! Te leszel a vadászpilóta, én a vadászgéped, és minden olyan gyerek szobájába ajándékot csempészünk, akinek olyan szegények a szülei, hogy nem tellett karácsonyi ajándékra. Berepüljük az egész világot egyetlen éjszaka alatt!

− Hurrá! – rikkantotta magáról megfeledkezve Lívió, de aztán hirtelen elkomorult az arca – De elbírsz te még engem is az ajándékok mellett? Hiszen már tíz éves vagyok! Utazhat egy tíz éves nagyfiú még mindig sárkányháton? Hat még rám a varázslat? – tudakolta Lívió, és komoly aggodalom csendült ki a hangjából.

− Még szép! – vigyorgott Gilice – Nem csak egy tíz, de egy tizenöt, sőt, egy negyvennégy éves fiú is bátran utazhat sárkányháton, vagy ne legyen a nevem Gilice! Veled növök évről évre, mindig el foglak bírni! Sőt, ma éjjel kell egy segédpilóta is, így út közben felszedjük Botit!

− Juhé! – örült meg Lívió, máris Gilice hátára segítette a hámot, feltette a II. világháborús repülős szemüvegét és a vezető ülésbe kászálódott. De azért tovább aggodalmaskodott, meg sajnálta is a barátját, hogy ezt a sok csomagot egyedül kell cipelnie.

Talán a második „Juhé” sikeredett túl hangosra, vagy Gilice nem távozott mégsem elég halkan a szobából, de egy álmos arcocska jelent meg az ajtónyílásban:

− Hova mész, Jojó? Veletek megyek! És a babák is! – mondta határozottan Allegra.

− Na, arról aztán szó sem lehet! – csapott le Lívió – Ez amolyan fiús dolog, tudod. Csak Gilicére, Botira és rám tartozik! Te nem is tudsz bombázó repülőgépet vezetni! Szegény Gilice amúgysem bírna már el még valakit.

− Már hogyne tudnék sárkányon repülni, meg repülőt vezetni! – tette csípőre a kezét Allegra – Egész csomó mesében repülnek lányok sárkányháton! Én csak tudom, én min-dent tudok a mesékről! Nem fiúsak vagy lányosak, hanem csak mesék és kész! És a mesében a lányoknak éppúgy helye van, mint a fiúknak! És ha Botiért megálltok, akkor megállunk Julcsiért is!

Parázs vita kerekedett, már úgy tűnt, mindenki otthon ragad ajándékostul, amikor Gilice hirtelen ijedten felkiáltott:

− Jaj, valami piros mozog a bokorban! Jaj! Védj meg kicsi gazdám! – azzal megkísérelt Lívió háta mögé bújni, ami igen csak körülményes volt, lévén éppen Lívió ült az ő hátán.

− Ez a mániád, hogy valami mozog a bokorban! – mondta elkeseredetten Lívió − Biztos csak megint egy karácsonyi angyal.

− Nem! Ez piros! És nagy! Juj! – tódította Gilice, és úgy kapaszkodott Lívióba, hogy a fiú mozdulni sem tudott.

− Majd én megnézem! – indult meg a bokor felé Allegra.

− Ne, Allegra, várj, majd én, veszélyes lehet egy lánynak…! – kezdte Lívió, de Allegra máris a bokornál volt.

− Itt egy sárkány! – kiáltotta vissza.

− Ja, hogy csak egy sárkány, az mindjárt más! – sóhajtott fel Gilice – Persze, persze. Csak egy sárkány. – de aztán eltöprengett a hallottakon− Hogy mi? Mégegy sárkány? Úgy érted, rajtam kívül?

− Igen, egy szép, piros sárkánylány! – mosolygott Allegra, és óvatosan cirógatva elővezette a bozótosból a másik sárkányt.

A jövevény lényegesen kisebb volt Gilicénél, éppen feleakkora. Nagyon-nagyon kedves tekintetű, smaragdzöld szemei voltak, és piros pikkelyei.

− Hogy hívnak? – kérdezte Lívió, de a sárkánylány csak megrázta a fejét.

− Nem tud beszélni! – mondta Allegra – De én azt hiszem, hallom, amire gondol. Dianának hívják, és szeretne beszállni a karácsonyi ajándékok kiszállításába. Természetesen Julcsival és velem együtt. Szerinte kiváló vadászajándékbombázó pilóták lennénk. Így Gilicének nem kéne annyi mindent egyedül cipelnie.

Diana kedvesen bólintott, hogy igen, Allegra tökéletesen érti őt.

− Mit gondolsz, Lívió, befogadjuk őket? Azért mégiscsak… csajok! – kérdezte Gilice.

− Na jól van, hugi, − egyezett bele nagy kegyesen a bátyja – gyertek a Julcsival meg a babákkal! Segíthettek ajándékbombázásban. Legalább hamarabb végzünk és lesz még egy kis időnk aludni, mi előtt Anyi és Simon felébrednek!

− Juhé! – kiáltotta most Allegra. Gyorsan felszerszámozta Dianát, azután a két sárkány elstartolt. Tyuhú, micsoda repülés volt! Beugrottak Julcsiért és Botiért, azután hajrá! Meg se álltak, amíg háromszor körbe nem repülték a Földet és meg nem találtak minden magányos, szegény embert, aki hiába vágyott volna ajándékra az idén.

Allegra és Julcsi éppen olyan remek pilótáknak bizonyultak, mint Lívió, meg Boti. Lehet, hogy Diana nem beszélt, de csodálatosan szállt, és a sárkányvarázsból még arra is futotta, hogy a lányok haja hosszúra nőtt: gyönyörű, fonott copfjaik messzire lobogtak utánuk a szélben.

Mire Anyi résnyire nyitotta a szemét, és elgondolta, hogy el kéne kezdeni reggelit készíteni a családnak, Lívió és Allegra már rég ott szuszogtak újra a karácsonyfa alatt, új kalandjaikról álmodva.

 

Fátia kisasszony és a csillagok - a kistermelői irodalomról

Van abban valami rettentő felszabadító érzés, ha az ember egy szál tustollal rajzol: nem lehet javítani, így aztán nem izgulod túl a hibákat. Ajánlom szeretettel mindenkinek ezt a gyakorlatot: fogj egy üveg fekete tust, egy mártogatós tollat, esetleg kapcsolhatsz valami szép zenét, és tied a szabadság a papíron! Az óvatos radírozgatás és a pontosság kárára teret kap a spontaneitás és a játék. 

Így született az első képem Fátia kisaszonyról, előbb a rajz, utána a történet. A többi szereplő pedig sorra csatlakozott hozzá. A Múzeum körúton talált régi fotók ihlették őket. Igen, ennyi kis csalás van a dologban, hogy amíg a többi mesehős az 1910-es években készült, elárvult portrék alapján született, a Mályva utca furcsa tündére némi tusnak köszönheti az életét. Berecz Krisztina grafikus vizsgamunkájának választotta a történeteimet, és úgy megszerettük a kész könyvtervet, hogy úgy döntöttünk, Kriszta profi rajzaival igazából is kiadjuk. 

@Kriszta fotója

 (Még) nem írtam éves összefoglalót, de a 2018-as év azért is izgalmas volt számomra, mert elkészült életem első magánkiadásos könyve, a Macskakő és el is fogyott mind a száz, első nyomtatásból kikerült példány. Mert a felnőtteknek is szüksége van a mesékre és a szép képekre, nem csak a  gyerekeknek. Valamiért mintha kevesebbet törődnénk a felnőttekkel: pedig még igenis ők is elég nyitottak, érdeklődőek, kíváncsiak. Megérdemlik a mesét. 

Volt egy nagyon baráti hangulatú könybemutató, Julicsenge és theodora írtak a könyvről szépséges blogbejegyzéseket, krlany pedig beszélgetett velünk arról, hogy hogyan készült el. A moly.hu Merítés című, belső on line folyóiratában, a Kortárs magyar irodalom  rovatban pedig @meseanyu kedvenc, 2018-as olvasmányai közé választotta a könyvünket, amit ez úton is köszönünk!

Most pedig jó hírem van azoknak, akik kimaradtak az előző rendelésből! A mai napon a nyomda megkapta a második százas rendelését! Ne maradj le, foglalj magadnak egy példányt! A nyomdából kikerülő könyvek többsége egyenesen a gazdájához utazik, de lesznek szabad példányok is, itt tudsz lecsapni rájuk!

Vigyázz, a kistermelői joghurt és a kistermelői irodalom is gyorsan fogy! :)

@atalant szerint pedig:

"A Mályva utca pont olyan, mint a neve: andalítóan pasztell és mágikusan békebeli. A Lila akác közzel ellentétben itt nem különféle afférok és gonosz pletykák, hanem egészen másfajta titkok rejtőznek a felszín alatt: a kisasszonyok csillagokat vasalnak, szép álmokat szőnek vagy permakultúrában gondolkodnak. Na, ez az a hely, ahol megkóstolnám a rózsaszín fagylaltot! Amúgy is az a kedvencem."

Tökhintó meseest a tévében

Az 54. perctől mesélünk. :) a Tökhintó meseesten ott járt a Kispest tv.

http://www.kispesttv.hu/

Rádióinterjú :)

Aki esetleg lemaradt az adásról, annak végre meg tudom mutatni a velem készült interjút. :) Természetesen a rádió munkatársainak engedélyével, mivel nincsen archívumuk, és már az ismétlések is lementek, megkaptam ezt a felvételt.

Nagy élmény volt, három érdeklődő, vidám középiskolás lánnyal beszélgettem írásról, mesemondásról, meseregényről, madarászoviról... meg az élet egyéb fontos dolgairól! :) Hallgassátok! :)

itt hangzott el: http://www.taskaradio.com/

Meseregény :)

Kedves Mindenki! :)

Decemberre (dec 15 körül) megjelenik a Könyvmolyképző Kiadónál a rég várt meseregényem! :) Pontos részletekkel később jelentkezem, egyelőre elkezdem ide kitenni a regény kimaradt részeit, illetve az írásomhoz készült saját rajzaimat.

A jelen részletet mesemondó mesteremnek, Zalka Csenge Virágnak ajánlom, hiszen az ő miniportréját tartalmazza. :)

Túl az Óperencián

Már öreg este volt, mire elértek a folyó torkolatához, és a lábuk előtt, a sötétben ott zúgott a tenger. A Hold arany hidat rajzolt a víz felszínére, a parton tűz égett, egy embercsalád táncolt a holdfényben a tűz körül. Lent a parton kisebb vitorlások, meg hajók horgonyoztak.

- Nahát, itt vannak emberek? – csodálkozott Lea.

- Vannak, - felelte Kökörcsin.- Ez amolyan határvidék, akad, aki ellátogathat az Óperenciára: főleg zenészek, mesemondók, de akad köztük néhány egészen hétköznapi apuka anyuka is, meg sok gyerek. De azért jobb lenne, ha nem látnának meg.

Frugilega meg Holdviola közben láthatóan terveltek valamit, azután a királyfi, és Holdviola átbucskáztak a fejükön, és arany csőrű, fehér madarakká változtak, máris felreppentek egy, a királyfi országába tartó hajó árbocára. Akkor Frugilega is elmormolt valami varázsigét, és sirállyá változtatta Leat meg saját magát, felkapta Kökörcsint, azután meglebbentette a szárnyát, és felszállt egy árbocra. Lea kissé meglepetten követte.

- Így ni! - csérogta a sirály - Frugilega- Nem vagyok oda ezekért a madarakért, de tengeren határozottan praktikusabb sirálynak lenni, mint varjúnak. Most pedig fejed a szárnyad alá, és próbálj meg kicsit aludni reggelig, holnap hosszú utunk lesz.

Másnap korán reggel, Lea kissé elgémberedett szárnyakkal ébredt, nyújtózkodott egyet, amúgy madármódra, és körberepült a homokos, kék és fekete kagylóhéjakkal borított part felett. (...)

Épp ideje volt, hogy visszatérjen a boszorkány mellé, mert a hajó már fel is húzta a horgonyt, és elindult a nyílt tenger felé.

Karcsú hajó volt, fekete kalózvitorlával, oldalán piros felirat hirdette a nevét: „Stefánia”. Legénysége néhány matrózból állt, a kormányosból, a kapitányból, meg egy mesemondóból, aki az utasokkal, vagy tucatnyi, tíz-tizenhárom év közötti gyerekkel foglalkozott. Nagyon korán volt reggel, a gyerekek is álmosak voltak még, csendben nézték a vizet, ami a parttól távolodva új meg új színeket öltött: zöld volt, majd kék lett, hol sötétebb, hol világosabb. A hullámokban labda nagyságú, áttetsző medúzák úsztak, ezek barnák voltak meg égszínkékek.

- Na kiről meséljek ma nektek? – kérdezte a Mesemondó. Olyan huszonnégy éves forma lány volt, eleven tekintetű, vidám mosolyú. Hosszú, fonott, vörös copfja a derekáig ért, a nyakában hatalmas, farkasos medál lógott, bokáján ezüstcsörgők csengtek. Odatérdelt a gyerekek közé, hosszú szoknyáját szétterítette: a szoknyán mindenféle figurák rajzai voltak, indián, farkas, nyúl… más effélék, meg volt egy kalózforma hajósember is, vörös kendővel a nyakában.

A gyerekek rögtön megélénkültek, és szinte egyszerre kezdték sorolni:

- Tündérekről!

- Manókról!

- Sárkányokról!

- Cowboyokról és katonákról!

Egy komoly arcú kislány a Mesemondó szoknyáját nézegette, aztán hosszas gondolkodás után rábökött a kalózkülsejű hajóslegényre:

- Róla mesélj! Meg a tengerről!

- Jó, de legyenek benne tündérek! Vízi tündérek! – egyezett bele a másik kislány

- Meg harc! – tette hozzá egy kisfiú

A gyerekek lassan elcsendesedtek, a Mesemondó kisimította a szoknyáját, szemügyre vette az arcképet, és azt mondta:

- Hát akkor gyere te, Hordivár.

Azzal a gyerekek felé fordult, és belefogott a mesébe.

- Ezt a történetet még a nagymamámtól hallottam, aki egyébként személyesen ismerte ezt a fickót, mert egyszer utazott a hajón, amin Hordivár szolgált. A dédnagymamám akkoriban olyan korú lehetett, mint most ti. És nagyon tetszettek neki a hajóslegények: ugyanis tudtak harmonikázni jó nótákat, amiket el is énekeltek mindjárt. De mesélni csak egy tudott. Ő volt Hordivár Gamez. Hajlott, görögös orrú, olajos barna bőrű, nagy, fekete szemű és hajú fickó volt. Rettentő jó pasi! – kacsintott ki a lányokra a Mesemondó- Neve után brazilnak gondolták, akik ismerték, de állította magáról, hogy Indiában született. Halászok voltak a szülei, kicsi bárkán laktak, ő is azon született, valahol a Gangesz partjainál, így mesélte. Hogy aztán elsüllyedt-e a bárka, vagy Hordivár szökött meg a családjától, ki tudja? Ki így, ki úgy tudta a történetet, maga Hordivár is gyakran változtatott rajta, egyszer elrabolták arab kereskedők, máskor viharból menekült egymaga. A családi tutaj mérete is folyton változott: hol kicsi lélekvesztő, hol kiszolgált csatahajó volt az otthona. Mindig máshogyan mesélte el az életét. Persze, senki nem mert ellenkezni vele, mert verekedni is nagyon jól tudott. Talán csak egyetlen története volt, amit mindig egyféleképpen mondott el, ez volt a nagymamám kedvenc meséje: Amikor Hordivár még kisfiú volt, és a szülei bárkáján utazgatott, egyszer az apja hálójába akadt egy sellő. Hajnal volt, a felnőttek még nem is voltak ébren, de Hordivár valamiért korán kelt, és meglátta a magatehetetlenül vergődő lányt a hálóban. Csodaszép sellő volt, gyönyörű, hullámos aranyhajjal, hatalmas, kékeszöld szemekkel. Nagyon belekeveredett a háló szemeibe, jó sokáig tartott, mire a fiúnak végre sikerült kiszabadítania és óvatosan visszacsúsztatnia a tengerbe.

A sellő nagyon megörült a szabadságának, odajöttek hálálkodni a nővérei is, egyik szebb volt, mint a másik, de amelyik a hálóba akadt, az volt a legszebb. Egy dalt énekeltek köszönetül, majd a kékszemű visszaúszott, és arra kérte Hordivárt, hajoljon át a hajó korlátján, hogy búcsúzóul megcsókolhassa.

Ekkor jött fel a fedélzetre a fiú apja, rémülten rohant oda, és rántotta vissza a fedélzetre a fiát, hogy a lány nehogy magával ránthassa a mélybe, és cifra átkokat szórt a halfarkú nők után, akik rémülten menekültek előle.

Hordivár sohasem tudta meg, hogy igazán rossz lélek volt-e a sellő, és tényleg vízbe akarta-e őt ölni, vagy valóban csak csókkal akart elválni tőle. De egy dologban biztos volt: hogy beleszeretett azokba a kékeszöld szemekbe.

Aztán persze látott még sellőket, de csúnyák voltak és gonoszak. Azt az elsőt, az aranyhajút és kékszeműt hiába kereste a világ minden tengerében, vad folyamában, csendes tavában és földi lányok kékeszöld szemében.

- És aztán mi lett Hordivárral? – kérdezte az előbbi kislány.- Soha többé nem szeretett meg senkit?

- Dehogynem! – válaszolta mosolyogva a Mesemondó- Egy olasz kereskedő lányát, aki nem volt se szőke, se kékszemű, mert barna volt, és hatalmas, fekete szemei voltak. De az apja nem akarta hozzáadni a fiúhoz, egy magas toronyban őriztette a lányt.

- Sok fegyveres őrrel! – kiabált közbe egy kisfiú.

- Bizony, sok fegyveres őrrel, messze a világ végén. Hordivár soká-soká vándorolt, míg meglelte a tornyot, és hosszú hetekig kellett küzdenie az őrökkel, egyszer majdnem le is győzték, de a legjobb barátja a segítségére sietett, és megmenekült. Akkor kiszabadította a lányt, és megszöktette a toronyból. De a lány azt mondta, hogy csak akkor megy hozzá feleségül, ha otthagyja a tengert, odaköltözik mellé a szárazföldre és egyszerű kereskedő lesz. Mert nem akar olyan férfi felesége lenni, aki bármelyik nagyobb viharban meghalhat. (Akkoriban még jóval kevésbé biztonságos hajók, és szeszélyesebb tengerek voltak, mint manapság.) Nem akar napot nap után végigrettegni, hogy épségben hazatér-e hozzá. Akkor Hordivár elbújtatta a lányt az apja elől egy nagynénikéjénél, és visszament a tengerre.

- De mikor fog visszamenni a lányhoz? – kérdezősködött újra a kislány, aki a mesét kérte.

- Hát… majd ha elege lesz a tengerből. Meg ha elég pénzt gyűjtött, hogy kereskedő lehessen- válaszolt a Mesemondó.

- Nekem ugyan soha nem lenne elegem a tengerből! – mondta elszántan egy kisfiú.

- Én meg inkább tengerre szállnék Hordivárral a lány helyében! – tette hozzá nekitüzesedve egy szőke, copfos kislány.

- De bolond is az a Hordivár, ha igazán otthagyta ezt! – mondta az előbbi fiú, körbe tekintve a csillogó vízen.

- Még szép, hogy otthagyta! – csattant fel az egyik lány.- Mert fontos volt neki a fekete szemű lány!

- De biztosan otthagyta? Nem lehet, hogy ezt is csak kitalálta, mint a többi dolgot?

- Az is lehet! – mondta titokzatosan a Mesemondó.

Akkor egy kicsit mindenki elhallgatott, és azon töprengtek, mit csináltak volna Gamez helyében. Csak a tenger fodrozódott körülöttük a hajó mentén. A távolban delfinek karcsú alakja tűnt fel, épp csak megvillant a fényes testük, ahogy fölmerültek és visszabukfenceztek a vízbe. Vagy mégiscsak sellők voltak…?

- De most már igazán mesélj sárkányokról! – törte meg a csendet egy eleven tekintetű fiúcska.

- Meg cowboyokról!

- Mesélj mégegyet! Mesélj még!

Így ment ez nap mint nap, és a gyerekek el nem unták. Sőt, még Frugiilega sem: félrebillentett fejjel hallgatta a történeteket, ki nem hagyott volna egyet sem.

Az egyik lány meg is jegyezte egyszer:

- Mintha az a sirály is a mesét hallgatná!

- Könnyen lehet! – felelte a mesemondó.

Néha a Stefánia lehorgonyzott a tenger közepén, és a gyerekek sikongatva ugráltak a vízbe, némelyeknek búvármaszkjuk is volt, azzal kémlelték a vízi világot.

Különböző halak úsztak el mellettük: aprók és színesek hatalmas rajokban, meg magányosak, nagyok, kövérek és barátságosak. De volt köztük tarajos, sárkányforma, gömb- és egészen tüskés, spanyolos táncot járó tűzhal is. A korallszirteken és moszaterdőkben cafrangos-sallangos gúnyájú, pöttyös vízicsigák barangoltak, és tengeri csillagok, lapos kagylók hevertek.

Furcsán fordított világ volt ez: a csigáknak többnyire nem volt háza, mégis ezek voltak a legszebbek és legélénkebb színűek. Viszont a gyerekek által üresnek vélt csigaházakban meg rákok laktak.

Egy kislány, pont az a komoly arcú (talán Sárának hívták) egy napon messzire úszott a többiektől, és egy olyan állattal találkozott, amihez hasonlót még sose látott: hatalmas, zöld jószág volt, a teste gömbölyded volt, mint egy fókának, de hosszú, kígyószerű nyaka volt, és olyan feje, mint valami dinoszaurusznak. A kislány először vissza akart menekülni a többiekhez, amikor meglátta ezt a különös élőlényt, de aztán belenézett a szemébe, és úgy döntött, mégsem úszik el előle: az állatnak hatalmas, mély tekintetű fekete szemei voltak, inkább szomorkásak mint barátságtalanok. Óvatosan közeledett a lányhoz, azután megállt mellette, és hosszan nézték egymást. Különös lény volt ez, mint valami régi időkből itt felejtett ősállat. Rettenetesen öreg, és rettenetesen magányos. Talán utolsó élő képviselője valamilyen rég elfelejtett fajnak. Sára összeszedte minden bátorságát, és megsimogatta a furcsa lény fejét. Az állat barátságosat horkantott, és egészen közel hajolt a kislányhoz. Sára úgy érezte, mintha hangok nélkül beszélne hozzá, panaszkodtak azok a hatalmas szemek, halászokról, szigonyokról, sok elveszített, kedves lényről és magányról. Azután ahogy jött, úgy el is tűnt a hatalmas állat.

- Sára, Sára, merre jársz?! – hallotta meg akkor a kiabálást a lány a hajó felől. A nővére volt, majd’ a lelkét kikiabálta már, rettentően kétségbe volt esve, csupa könny volt a szeme is- Hát te meg hol jártál?! Már azt hittem, vízbe fúltál, vagy elkapott valami ronda dög és megevett! Hogy tehettél ilyet, soha de soha ne kóborolj el mellőlem ilyen nagyon!

- No, de most már ne szidd, hanem annak örülj, hogy megkerült! – kelt a lány védelmére a Mesemondó. – Nem kell aggódnod, errefelé csak barátságos lények laknak, nem bánthatja senki.

- Sára, hol voltál? Már mindenütt kerestünk!

- Én inkább arra lennék kíváncsi, kivel találkozott. – mondta a mesemondó.

De Sára csak nézett rájuk, kifürkészhetetlen tekintettel, és nem mondta meg nekik.

- Kalózok, fedélzetre fel! – vezényelt egy reggel a Mesemondó. Nagy nap a mai! Mert meghódítjuk a Lakatlan Szigetet!

Nem is sziget volt az igazán, hanem csak egy lakatlan partszakasz. De a sekély vízben gyönyörű kagylóhéjakat lehetett találni, és kedves, tenyérnyi szárazföldi teknősök mászkáltak a part menti bozótban.

-       Na, most aztán vége a potyautazásnak! – mondta akkor Frugilega. – Irány észak! Innen már nincs messze Nyanyó erdeje.