http://www.fehervar.tv/index.php?pg=video&cid=4&vid=4595&autoplay=true
könyves vasárnap 1:34
A riportban megemlített, néhány évvel ez előtti fehérvári Ötletpályázat képei. (akkor még nem volt ilyen remek blogom). Egy, a városról szóló novellámmal nyertem meg a pályázat felnőtt kategóriáját, jófejség a tv-s hölgytől hogy még emlékezett rám. A pontosítás kedvéért: a regényem még csak készülő regény, nem adták még ki, egész pontosan meseregény.
Akkori zsűrim, azóta nagyon kedves ismerősöm Sohonyai Edit,
aki azóta is gyakran felkeres és írásra biztat.
itt pedig a szóban forgó novellám, ami meg is jelent a Kötődés című városi kiadványban:
Útikalauz Székesfehérvár történelmi belvárosáról
(Ez az írás most egy nipp. Vázácska, porcelánlány városcímerrel, vagy tudomisén. Rajta fölirat cifra betűkkel: fehérvári emlék. Mint a babamúzeumi bilin: „Végállomás, Szabadka(kálni)”…)
Barátnőimmel szoktam sétálni, vásárolgatni a városban, most légy Te, kedves olvasó az a jóbarát, aki velem tart. Közben majd nézelődünk, beszélgetünk. Veszünk cappuchinot, süteményt, és elmeséljük egymásnak, mi bánt, mi a szép a világban, meg jól kipletykáljuk a többieket.
A buszmegállótól indulunk, mert az ember mindig egy buszmegállóból indul. Én például a 24-essel járok, és a „Hunyadi megállójánál”, vagy a „régi mozinál” szállok le. A „Hunyadi”, az egy iskola, bár már nem az eredeti épületében van, a „régi mozi”, meg már nincs is, de azért még úgy mondjuk, „találkozzunk mondjuk fél tízkor, a régi mozinál”.
Szóval a Hunyaditól sétálunk a Petőfi utcán föl a belvárosba. (Megj. a Petőfi utcán, a Hunyadi oldalában remek fagyikat lehet kapni nyaranta, de sajnos most november vége van, ilyenkor a fagyis büfét nyit az iskolában, a fagyizót pedig becsukja. Tényleg kár!)
A Petőfi utca végén Nagy Lajos király szobra áll szemben velünk, vállán, kezén verebek, galambok, háta mögött templom, és az idős papok otthona. Az otthon kertjében is szobor van, de ez kisebb, mint Nagy Lajosé. Csöpp Máriácska rózsalugasban, bár inkább pogány szenthez, pásztorlányhoz hasonlít, szeretnivalóan szép. (Azt hiszem, a lengyel költő is hozzá hasonló alaknak köszönt oda: „Szevasz, Madonna!” )
Egyszer voltam itt misén, halottak napján. Hatalmas templom, belekáprázik a szem, ha végignéz a padsoroktól a mennyezetig, csupa aranyozás, szobrok, bal kéz felől a vérző Krisztus a rács mögött, szenteltvíztartó, jobbról beszélgetések, rendezvények időpontjai (fuvolakoncert, hívő fiatalok összejövetele, ilyesmi).
Három ősz, madárka külsejű öregúr vezette a szertartást, bele-belesültek a szövegbe, kedvesen igyekeztek méltóságteljesek maradni, bár kiszóltak a Biblia mögül: bocsánat! És szebb, emberibb volt így. Énekeltek, imádkoztak a holtakért, az előttük itt lakott és elhunyt paptestvéreikért, a sorstársaikért.
Ki másért tudtak volna? Családjuk talán egészen régen meghalt, testvéreik, ha voltak, meg a szüleik. De egy pap nem gondol, nem gondolhat első sorban a családjára, mert atyja az Isten, testvére az egész gyülekezet, felel mindenkiért, mégsincs senkije, akiért imádkozhatna. S ha van, bűn az is. (Családi históriák jutnak eszembe katolikus papokról, akik „borért” jártak egy vígözvegy nagynénémhez… Utána talán szorgalmasan hányták a keresztet).
Közben néhány megkésett hívő érkezett, alacsony kis emberek, bizalmatlan vagy réveteg tekintetű nénikék, mellükön valószínűtlenül lila műrózsával. Egy papnövendék ismerősöm egyszer azt mondta: „akik templomba járnak, azok közül sokan betegek”. Bizonytalanok, magányosak, segítségre van szükségük. És megerősödnek, magabiztosabbá válnak tőle, nem vesznek el, mert azt mondják: senki ember nem szeret, de szeret az Isten. És elmehetnek az Isten házába. Jó ez? Rossz ez? Nem tudom. Csak elindultam egy úton, keresek. Talán az Istent találom a végén én is, talán mást. Minden ember így vándorol: betér ide és oda, „templomokba”. Néha semmit nem talál, mint szegény Szilágyi Domokos, az „elmúlás szerelmese”.
Egy házról még mesélnem kell, csak azért veszem ide, mert bár arra nem megyünk, de nekem mégis fontos, sokáig laktam ott. Régen Vörös hadsereg útja 2. volt, most Budai út 2. Átjáróház, az István tér mellett, két emeletes, körfolyosókkal. Nagy, zöld kapuja van, ronda, betonozott udvara, meg fagerendái, (amitől imbolyog az egész épület, ha autó megy el mellette).
Nyolcéves önmagamnak elvarázsolt kastély, tele kedves, öreg tündérekkel, akik sóskát adnak nyersen, meg snidliget cserépből, kiflivel. Megmutatják a babájukat, és cicát horgolnak az enyémnek, meg gonosz boszorkákkal, akik rikácsolnak, ha berúgjuk az ablakukon a focilabdát.
De nem volt ez ilyen egyértelmű, hogy ki boszorkány, ki tündér: voltak mosolygós nénikék, akik kíváncsiak voltak mindenre, ami a családunkban történt, és akiknek boldogan meséltem is mindent, és nem értettem, anyu miért tilt tőlük, miért mérgelődtek annyit a szüleim…
És persze voltak még itt barátok, sok-sok jó barát. Sajnos csak fiúk, akikkel nem lehetett babázni, csak focizni, egy forintért árulni használt buszjegyeket a kapualjban, meg turkálni az udvarra kirakott szemétben, de az is majdnem olyan jó volt…
Az István szobor körül szoktunk futkározni hét-nyolc éves korunkban egy haverommal, akinek beasball sapkája volt. Egyszer megkérdezték, melyik a haverom: az a lentűrsapkás!- feleltem, és úgy szégyelltem utána, hogy hogy mondhattam ekkora sületlenséget: lentűrsapka!
De nagyon mozgott a ház, füstös, zajos volt a környék. Kiköltöztünk a belvárosból, hanem az már másik történet.
Később álmodtam még a régi házzal, hogy dolgom van még itt… Sose mertem visszamenni.
De induljunk tovább a macskaköveken, illatszer- és cipőboltok folyton változó sora mellett, balra fehér épület, itt tettem alapfokú német nyelvvizsgát ez előtt négy évvel (odabent talán most is hófehér arcok, ünneplős, ájulás szélén lévő vizsgázók), jobbra fényképész kirakata, nagyszemű babák és ifjú párok mosolygós képeivel, meg a Pelikán udvar. Itt volt bakfis leány nagyanyám a front alatt, öt testvérével (a hatodikat az előző lakásukban érte a bomba), meg a szüleikkel éltek ebben a házban, ide menekültek az oroszok elől. Itt állt a leander-karácsonyfa, amikor elfogyott a fenyő egyik évben („mert ha ajándék nem is, karácsonyfa mindig volt”), és itt ismerte meg nagyapámat, itt lett fiatalasszony, míg a sokat átkozott anyós el nem üldözte őket.
Nagy, sárga, bolthajtásos kapu, bent tágas udvar, körfolyosók odafent, oldalt kicsi lépcső vezet a színházhoz. Ez is csupa emlék, Acélmagnóliák, Hair, a Hoppárézimi, a bolondnak hitt, beszélni, mozdulni nem tudó, hatalmas akarattal mégis felépülő fiúról, aminek végén a szerző és valódi főszereplő Zemlényi feljött a színpadra, és kiderült; fantasztikus személyiség, dörgött a taps, azonnal megszerettük. S a barátok, akikkel idejártunk, osztálytársak, kedves ismerősök, sok már nagyon messze jár. Végig kéne nézni egyszer titokban a nézőteret, amikor elsötétül: az egymás kezét fogó, szomszédos széken ülő barátok, kedvesek jönnek-e még? Vagy szétszóródnak egy-egy est után, ha összemegy a függöny?
Vagy még elüldögélnek a táncosnő szobra mellett. Ez nem messze „áll” a színháztól, talán rokona a papotthon Madonnájának, éppoly kedves. Szinte kézen fognám, mellé lépve járnám vele én is. Zöld papírhajót találtam a tövében valamikor: „Vigyorogj s a világ veled vigyorog” felirattal. Meg a harangjáték, a fekvő katona, nagyjátékbolt, könyvkereskedések és antikváriumok, papírbolt, országalma, babamúzeum (ahol a nevezetes bili található), a Fehérvártévé stúdiója, ahol fél évet dolgoztam, könyvtár, és kapualjak, lépcsőfordulók, padok és udvarok, ahol jó üldögélni, kiabálva és gesztikulálva, vagy csendesen beszélgetni, vagy hallgatni soká, együtt.
Ha pedig kifáradtunk, irány a Pléhtehén! Cukrászdát ígértem, de ez olcsóbb és murisabb. Mert a süti mellett szendvics, és az állóhelyről a hotelre nyíló kilátás van. Még onnan is bámulhatjuk az utca forgatagát, folyton sürgés-forgást, folyton nyugalmat.
Kislány koromban sose hittem el a szüleimnek, hogy egyszer nem fogok többet babázni, sőt, elköltözöm tőlük egy fiúval, meg hogy aztán majd ők is, én is meghalhatunk (ezen sokat sírtam, kétségbe estem, ha eszembe jutott. De aztán azt gondoltam, csak lesz valahogy utána is?! És ha nem, akkor meg éppen mindegy). Beszéljetek, amit akartok, - mosolyogtam magamban- én azért csak örökké gyerek maradok, ti meg harmincvalahány éves szülők. Később, tizennyolcadik évemet elhagyva rájöttem, hogy talán mégsem egészen ez az igazság… De hogy esetleg a városból is elmegyek, az eszembe sem jutott. És most tessék, „csomagom kész van, a küszöbön áll…oly nehéz most jónak lenni…!” Talán másik városba, másik országba megyek tovább Egyetemre, s ha csak unokatestvéreim, szüleim, ismerőseim példáját nézem, közel nem biztos, hogy visszajövök. (Hétvégente hazajárnak még, néha megnézik az új fészket a fiatal madarak, aztán egyszercsak huss!)
Erre volt jó ez a novella, ez a kis nipp (együtt vettük, Olvasó), majd ott lesz a polcomon, amiről emlékezhetek a szülővárosomra, ha távol kerülök.
2004. november 28. Székesfehérvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése