A népmese napja

Mit lát az egyszeri halandó, ha elindul a Kosztolányi tér felől a Fővámtér irányába? Amennyiben a villamos a híd előtt elkanyarodik, és az illető az innenső parton marad, például mindjárt rájön, hogy rossz járműre szállt. Hazafelé tartottam volna épp (a "haza" pedig a piros metró vonalán van mostanság), és bizony rémülten vettem észre, hogy nem a 49-es, hanem a 19-es villamoson ülök. Az első adandó alkalommal gyorsan leszálltam, és soká-soká várakoztam a következőre. Bőven volt időm körülnézni, fel is fedeztem egy meglehetősen ismerős szikla alakzatot: az utcafront felől egy nagyobb, funkciótlan kődarabnak tűnik, de tényleg az van-e a túloldalán, ami rémlik nekem... 

Így találtam meg újra Elek Apó kútját. Egyszer valaki már mutatta nekem, de akkor még a mostaninál is rosszabbul tájékozódtam Budapesten, és fel nem tudtam volna idézni, hogy merre található. De ott van... És ha az ember megkerüli a szürke követ, feltárul a mese.

 

Akkor még nem tudtam, hogy Kovács Mariannától egy nagyon kedves meghívást kaptam A népmese napján rendezett mesekonferenciára és mesemondó találkozóra. Pedig hát Marianna, a százhalombattai horvát-magyar mesemondó hívott.  És hogy mi is a népmese napja?

2005 tavaszán a Magyar Olvasástársaság felhívással fordult mindazokhoz, akiknek fontos a népmesék fennmaradása és a mesékben élő bölcsesség továbbhagyományozása, hogy csatlakozzon ahhoz a kezdeményezéshez, amely szerint szeptember 30. – Benedek Elek születésnapja – legyen a népmese napja.

A népmese napját első ízben 2005. szeptember 30-án rendezték meg. A nap célja, hogy a könyvtárosok, az óvónők, a pedagógusok és a mesével foglalkozó szakemberek, valamint a meseszerető gyerekek és felnőttek ezen a napon megkülönböztetett tisztelettel forduljanak mind a magyar, mind más népek meséi felé. forrás: jeles napok

Ahogy pedig az a konferencia honlapján is szerepelt: "Jöttek királyok, hercegek, grófok, válogatott cigánylegények..." Mind-mind összegyűltünk Kaposváron. Mesemondók, mesehallgatók, mesemondó inasok, hagyománykedvelők és újítók. Ahányan, annyi félék. Egy biztos: meséltünk, és az jó volt. 

Hihetetlenül érdekes élmény volt számomra, hogy Mariann egy spontán érkezett, 50 fős gyerekközönség elé kiültetett ötünket- hatunkat (a legtöbbjüket életemben először láttam egyáltalán) és kezdenünk kellett ott valamit együtt. Hamar kialakult a műsor, én attól ijedtem meg, hogy ha csak frontális mese lesz benne, elunnak minket az óvodások, ezért csináltam egy kis esős játékot és mozgásos, kézjeles mesét meséltem, de két mese között Greguss Laci kavalon, meg orrfurulyán játszott, Bumberák Maja pedig énekelt. Gárembuckáék különben is örök kedvenceimmé lettek. Bár mindkettejükkel találkoztam már korábban, Maja Pucér lyányán jót mosolyogtam az idei Holnemvolt Fesztiválon is, közös produkciójukat még nem láttam. Bár voltak pillanatok, amikor attól féltem, hogy az állathangokat utánzó, felhangosodott gyerekközönséggel kicsúszik a kezemből az irányítás és borulni fog a dolog (mikrofon nélkül túlordítani ötven ugató gyereket hogy most már a cica következik, eléggé váratlan helyzet), végül megúsztuk és nem sültek el rosszul a rögtönzések.

A nagy, közös mesélés után valakinek fel kellett áldoznia magát, hogy amíg Berecz András szórakoztatja a felnőtt közönséget, addig ott marad az újabb gyerekcsoporttal. Utólag áldom az eszemet, hogy veszteg maradtam, és részint szolidaratani akartam Laciékkal, részint kíváncsi is voltam rájuk. A széttáncolt cipellőket játszották el egy kb középsős csoporttal. A mese maga már-már unásig ismert, frontális mesélésen mesemondó legyen a talpán, aki bevállalja, de Laciék nagyon remekül megoldották: a gyerekeket tényleg tevékenyen belevonták a mesébe: nem csak beszéltek hozzájuk, hanem a lányok eljátszották a bálba készülődő királylányokat.  (Maja: "- Arany szoknya? Gyémánt blúz? Jó lesz?" ... Az ovis lánykák lelkesedését érdemes volt látni... Maja különben is nagyon bájos jelenség, eléggé meggyőzően alakította a ravasz királykisasszonyt meg jótanáccsal szolgáló boszorkát is.) De eljátszották még a lányok szökését, az ördögök vetélkedését, a fiúk vándorútját a föld alatt, a bált, a lakodalmat... És bár sok Széttáncolt cipellők variációt olvastam már, de azt hiszem, az övéknek a befejezése tetszik legjobban. Nem mondom meg, mi az, hallgassátok meg őket! 

A délutáni előadásokon viszont előjött a régi egyetemi rossz szokás: előadóterem, padok, előadás, na akkor alszunk! És ilyen szempontból mindegy, hogy növényrendszertanról folyik a szó, vagy meseelemzésről. Viszont legalább megtapasztaltam, mekkora különbség van mese és tudományos előadás között: amint Mariann a színpadra lépett, és belekezdett egy nagyon vidám eredetmondába, rögtön kiment az álom a szememből. Az ő előadói stílusát is nagyon szeretem, a megjelenését,sötét hajú, nagy szemű boszorka, kicsit reszelős hanggal. Van ez a Pratchett óta is ismert "három", az anya, a szűz és a banya. No Mariannom az engem megszégyenítően remek, legjobb értelemben vett banya. Addig-addig kerülgette a falu boszorkányát gyerekkorában, hogy alighanem az neki adta át a tudományát a seprűnyéllel. A bölcs, jó humorú nő, de benne van a nőiség legelemibb kedvessége, finomsága is, ahogy nem csak a mesében, a valóságban is észrevétlenül próbálja közelíteni egymáshoz a nagyon különböző embereket, mesemondókat.  

A mesélés után kerekasztal beszélgetés következett, ami szintén nagyon érdekesnek és aktívabb dolognak bizonyult, de az azt követő dokumentumfilm alatt megint menthetetlenül előjött a rosszabbik, egykori egyetemista énem. Nekem nem kellett volna kétszer mondania Greguss Lacinak, hogy "horkoljatok legények" mint a kisfiúknak a mesében az álomboros jelenetnél.

Másnap végre megérkezett a saját csapatom is, mert ennyi másféle embert megismerve igencsak sikerült megérezni, hogy bár még közöttünk is bőven vannak különbségek, a "tarkabarka iskola" követőivel határozottan egy csónakban evezünk. Együtt képviseltük hát Bekó Timivel, Fekete Gy. Viktorral meg Bartha Katával, minden fesztiválos önkéntesek anyjával a Holnemvolt Fesztivált, az újítást, meg a sötét oldalt. Sajnos amikor éppen érdekessé kezdett válni a beszélgetés, Timivel pont akkor kellett mesélni indulnunk egy párhuzamos rendezvényre, de Viktorék kiálltak a dolgainkért. Azért Timivel sebtiben mi is elmondtuk a véleményünket arról, hogy érdemes-e fesztivált létrehozni a meséknek ahelyett, hogy egy-egy mesét vagy egy-egy mesemondót hallgatnánk. Életem egyik legintenzívebb intellektuális élménye volt az elmúlt két Holnemvolt Fesztivál. Valóban, a dolog meglehetősen fárasztó: hiszen egy mesébe egyetlen ember élete is belefér akár születéstől haláláig, a mesehallgató akár minden mesével, minden mesemondó előadásával meghal és újraszületik: hol mint tragikus sorsú Lamia, hol mint egyszerű cigánylegény, hol Berecz András valamelyik vidám figurája, hol Angela valamelyik harsány hőse... Nem csak mesemondóként tanultam sokat a fellépőktől, de hallgatóságként is. Nekem rengeteget adott, szerintem nem csak jó, hogy van ez a fesztivál, de nagy szüksége is van rá az embereknek.

De térjünk vissza még a mesemondó találkozóra: a második napon megint sokat-sokat beszéltünk, de végül meséltünk is. Utóbb belegondolva bemutatkozókör helyett jövőre talán rögtön bemutatkozó meséléskörrel lenne jó kezdeni. Azért voltak ennek is pozitívumai, kaptam például Jánostól egy kis hazai kolbászos kenyeret, ami egyrészt csípett,  mint a veszedelem, másrészt viszont jó szívvel adták és finom is volt. Jánosról például kiderült, hogy vadőr volt valaha, nem mellesleg pedig madárkedvelő és a "Madártani Intézet" (jelenleg Madártani Egyesület) szimpatizánsa. 

Sikerült összeismerkedni egy igazán vidám és gyermeklelkű Karou-hasonmással is, a magyar, tetovált tenyerű, kék hajú lányt (! Kossuth Kiadósok figyelmébe!)  Kabának hívják, és Harisnyás Pippi erejével rendelkezik: nem hogy egy lovat, de Viktort, Mesemanót és engem is képes felemelni és megpörgetni.

a "tarkabarka iskola" követői, meg a sunyi tekintetem

Az egyszeri mesemondó viszont mégis azt várja legjobban, hogy vééégre ő maga kapjon egy színpadot, ami egészen az övé. Alig értem haza ugyanis Kaposvárról, indulhattam Szolnokra népmese napjázni 45 harmadikossal. Jutalomjáték volt az ünnep végére, szuper korosztály, hangosítás, érdeklődő gyerekek, kedves könyvtárosok. Jól sikerült.

Szeretettel gondolunk Elek apóra mindannyian.

Készült rólunk videó és még sok-sok fotó is. :)