Mesék és madarászok

Könyvtárban, osztályteremben mesélni jó. Kastélyban mesélni valóra vált álom. De tábortűznél mesélni... az az igazi. 

Leírva valószínűtlen és már-már giccses, megélve valami mindennél valóságosabb, és hátborzongatóan nagyszerű: a narancssárga, telő Hold a nádas felett, a szürke marhák bőgése valahol a sötétben, körben a tűz fényében pedig a várakozás teljes, kedves, régtől ismerős arcok. Hopp, az első mesénél leszalad az égen egy hullócsillag, de nincs mit kívánni, ennél többet lehetetlenség. 

A nyolc éves Csiga újra lelkes: "első sorban" ül a barátnőjével, előttem kuporognak a földön, és velem röptetik a madaras kézjelet. Csongor a madárhangon szóló sípomat is rögtön megismeri, hogy milyen madár szól belőle. Szívből velem nevetős, igazán remek közönségem van. 

A mesék után még hosszasan beszélgettünk, énekeltünk együtt, újra élve és újra énekelve sok régi, táborban született, vagy egyszerűen csak évek óta népszerű mókás vagy komoly dalt. Cseh Tamást, Hobot, népdalokat... de nem maradhatott ki Kaktusz Pedró meg a "Pogácsás" sem. Éjszaka aztán csontig hatoló hideg volt, és reggel hétkor csak erős táborvezetői noszogatásra sikerült kimásznom a hideg (!!!) hálózsákból a még hidegebb reggelbe, és ezzel a problémával nem voltam egyedül. Brr, elszoktam már az októberi sátrazástól. De aztán futótűzként terjedni kezdett a hír, hogy jégmadár van a hálóban, erre aztán a maradék ember is talpra kecmergett.

 Az újra fellobbanó tábortűz, a tea meg a melegedő időjárás mindenkit újra jó kedvre hangolt. A hálókba is nagyon szép, érdekes fajok kerültek: a jégmadár mellett csukot, nagy szemű vörösbegyet, szép, még nászruhás barkós cinegét, énekes rigót is fogtunk. Laci, a fő-fő gyűrűző elmondta, hogy a vörösbegynek azért van ilyen szép, nagy szeme, mert esti órákban is aktív madár, és jobban lát vele (és az sem teljesen mellékes, hogy ezektől a szép nagy szemektől igen helyes madár is, jelentős népszerűségnek örvendett a gyerekek körében).

 

Azután kiballagtam a rét túlsó felére, a másik madárgyűrűző helyszínre Zita barátnőmhöz, fényképeztem a sziki őszirózsa lila virágait, és nagyon rendjén valónak éreztem az egészet. A barna meg kék boglárka lepkéket a virágokon, az újra erőre kapó napsütést, a nádsusogásos elzai csendet. Hamarosan befutott egy középiskolás osztály, élükön a napsárga, "A természet szolgálatában" feliratú pólóban feszítő helyi csoport titkárunkkal, Zolival, Mili kutyával, és a tejfelszőke, nyolc éves Virággal, meg a bátyjával. 

Nem egy diák életében először foghatott a kezébe madarat, és csak nagy sokára mertek jelentkezni, hogy szabadon eresszék azt a két cinegét, amit aznap reggel fogott Zita. 

Pontosan ilyen az, amikor a mese meg a valóság nem elválasztható, mert veled történnek mesébe illő dolgok. Kalandok, próbatételek, és csodák is. Ezért vagyok én magam is leginkább a Dinnyési Fertőn, nádas szélén, vagy erdőkben, hegytetőn otthon, és itt vannak legjobban helyükön a mesék is. Hiszen ilyen helyeken születhettek valaha, állatokról, növényekről, és emberekről. 

ökörszem

Zsuzska

kékcinege