Laini Taylor : Füst és csont leánya - beszámoló egy könyvről és egy könyvbemutatóról

Karou, Bori és Anne

Tagadhatatlanul a huszonegyedik század. Prága. Egy tizenhét éves, magányosságát, érzékenységét flegma modora mögé rejtő lány keresi a helyét, önmagát két párhuzamos világban. Félresikerült szerelmek, furcsa, de mégis szerető "család", félig sikerült baráti kapcsolatok jelzik a lány útját. Hova indult? Kit keres? És kiket fog megtalálni?

 1943, Magyarország. A vége felé közelít a második világháború. Egy tizenhat éves, szőke, kissé túlságosan jól nevelt, magányos, gátlásos, a külsejével, önmagával küzdő diáklány, Bori próbálja megtalálni önmagát és a szerelmet egy széthullani készülő világban. A lány zárdában nevelkedik, de még a zárdában is létezik humor, lehet rajongani kedves, fiatal énektanárnőkért, irigyelni a szerencsésebb külsejű barátnőket. És persze ott a szokásos dilemma is: hogy melyik fiút válassza, a vagány, városi srácot, vagy a különös, lázadó, politikába is belekeveredő Milánt? 


Az ezerkilencszázas évek eleje, Kanada. Egy vörös hajú árva lány utazik új befogadó családja, talán végre igazi otthona felé. Anne. E-vel. ;) Egy erős, a vidéki munkában segíteni tudó fiúgyereket vártak, de ő érkezik. De talán mégis ő az, aki az idős testvérpárnak meg a környékbelieknek hiányzik az életéből? Aki teremtő fantáziával legendákat, kísértet históriákat álmodik a mindenki által unásig ismert tájba, humorával, fantáziájával, életszeretetével még a legmogorvább emberek szívét is meghódítja? 






(bónusz: 


1999. Magyarország. Két copfos, barna hajú. felső tagozatos  gyereklány kuporog egy széken a meggyfa alatt. Nyár van. Olvas. Pöttyös/csíkos könyveket számolatlanul, Rejtőt, néha nagy mérgesen kötelezőket... Moldova Györgyöt és Rendőrkémeket is. Titkosrendőrnek vagy légionáriusnak készül. 


Hát egyik se lett belőlem.) 



A díszlet sokat változott, de a lényeg mégis ugyanaz. :)

Tehát a könyvről: Laini Taylor : Füst és csont leánya

Talán egy hónapja lehetett, hogy Kapitány rákérdezett, volna-e kedvem előolvasni könyveket, és amikor konkretizálódott a dolog, nagy lelkesen jelentkeztem is. Vesztemre. Legalábbis az első pár fejezet elolvasása után határozottan így éreztem. A történet valóságos szála nagyon nem nekem való volt, valahogy mesterkéltnek, túlzónak, egy bizonyos életkorú, érdeklődésű emberek  vágyait a giccs határáig beteljesítőnek éreztem. Karou túl tökéletes volt, túl irreálisan menő, minden sikerült neki és minden nagyon vagányul goth volt körülötte. Pedig én szeretem a goth stílust, de a koporsót mintázó asztalok, vámpír pasi, Prága, tetoválások, és a fejéből kéken növő haj még nekem is túl sok volt így együtt. Nem beszélve a humorosnak szánt, enyhén pornografikus részekről, amik inkább fájdalmasak voltak, mint viccesek. 

De amikor végre a helyszín a valóságból átváltott a kimérák, szeráfok világába, egy nagyon lendületes, sodró cselekményű fantasyba csöppentem bele. Talán Gaiman Soseholjára emlékeztetett, de dicséretére legyen mondva, hogy Gaiman állandó, indokolatlan kegyetlenkedése nélkül, mégis a rá jellemző érdekes, izgalmas világgal. Nekem az is tetszett, hogy nem egészen azt kapja az ember, amire a fülszöveg alapján számít, az "angyal" meg az "ördög" szerelmét, hogy nem teljesen húzható rá a dologra a kereszténységből ismert Menny és Pokol. Nem egy újabb Ember tragédiája, nem egy alternatívája a Bibliának, kicsit képen csapja az ilyesmire számító embert, és klisék helyett egy egészen eredeti világot teremt. A sztori már kevésbé eredeti, úgy látszik, Rómeó és Júlia még párszor eladható az embereknek, de ez igazán nem hibája, Shakespeare maga sem az első volt, aki leírta és az egyik kedvenc koboldos filmem alaptörténete is ez. Mire a két világ viszonyai kibontakoztak, már megszerettem Karout is,  talán érteni véltem a kezdeti dolgait, botladozásait. Bár még mindig úgy vélem, hogy egy kicsit szerethetőbb, életszerűbb lett volna, ha valamivel sutább, esetlenebb, de az utólag megismert "családi háttér" fényében valamennyire érthetőek az okai. Amikor megérkezett a történetbe a második férfi, már nem bosszankodtam az újra kicsit félresikerült szexualitáson, de abszolút hatott rám az érzelmi szál. (És más könyvekkel ellentétben örülök, hogy nem én vagyok a főszereplő, olvasás közben lopva megcirógattam a saját páromat, baromira örülve a ténynek, hogy nem egy angyal). 

Másfél nap alatt sikerült elolvasni a történetet, és közben semmi értelmes cselekedetre nem voltam rávehető, ebédelésre is csak hosszas győzködés árán. Utána pedig még napokig töprengtem a végkifejleten, és a lehetséges folytatáson, mert hogy egy sorozat első részéről van szó. No meg azon, hogy ha mégis én lettem volna Karou, mihez kezdtem volna a helyzettel. 

Szeretem az erős női szereplőket, nemrégen az Északi Hősöket olvastam, amiben szintén azok a történetek ragadtak meg leginkább, amiben nő volt a kardforgató bajnok, de Szabó Magdától is szívesen olvasok a lélekben igen erős asszonyokról, lányokról. Karou is ilyesvalakivé érik, akire fel lehet nézni, aki példa, akiért szívből izgultam a történet során. A könyv másik nagy pozitívuma a nyelvezete: nekem mindig nagyon sokat számít, hogy a szerző vagy a fordító hogy használja a nyelvet. Nem egy, mások által kedvelt könyv vérzett el nálam azon, hogy bosszantott a stílusa, erőltetetten szleng és régies szavak használata, pongyola hétköznapiság ami néhány szerintem gyengébb fantasy jellemzője. Néha a könyv szerzője is magyar, mégis olyan, mintha önmaga rettenetes fordítása lenne. A Füst és csont leányánál viszont nem ez a helyzet. Nem hogy nem zavart, kifejezetten jó volt olvasni, és számomra az egyik legfontosabb dolog a könyvnél, hogy a szöveg nem pusztán a történet hordozója legyen, önmagában is szórakoztasson, foglaljon le. Különben a legjobb sztori se ér semmit. A könyvbemutatón arról is esett szó, hogy hogyan lehetne újra elismertté tenni az ifjúsági irodalmat. Szerintem ez például egy nagyon jó eszköz rá, hogy népszerű témájú regények mégis igényes szöveggel jelenjenek meg. 

A könyvbemutató sokat hozzáadott számomra a könyvélményhez, nagyon örültem, hogy a részese lehettem. Túl azon, amit már a korábbi írópályázat kapcsán is megállapítottam, hogy a Kossuth Kiadó munkatársai mernek emberek lenni, ismerik, kedvelik az olvasóikat, játékosaikat, mernek gesztusokat tenni feléjük, most annak is nagyon örültem, hogy a frissen olvasott könyvről hallhattam például a szerkesztő és a fordító, meg más munkatársak véleményét is. Sok mindenben abszolút egyet is értettem velük, például Földes Lászlóval abban, hogy a könyv világa, az események sodrása nem csak "női" olvasóknak élvezhető, és azzal is, amit a szerkesztőnő mondott, hogy a szerelmi szál komolyan vehető, átélhető, súlyosabb dolog és nem egy habkönnyű és jelentőség nélküli valami. Választ kaptam egy engem is foglalkoztató kérdésre, hogy miért is igényeljük, hogy a valós életben is ábrázolható történet, konfliktus, dráma egy nem mindennapi környezetbe, idegen világba kerüljön: talán azért, mert annyi inger ér bennünket manapság, annyi bajról, furcsa történetről hallunk, hogy talán fel se figyelnénk rá, ha nem lenne ott a fantázia világ körülötte. Ez is egy lehetséges válasz. 

Leginkább mégis annak örültem, hogy megismerhettem Gálvölgyi Juditot, aki ezt a könyvet is fordította, így rögtön magyarázatot is kaptam az igényes nyelvezetre. Korábban keveset tudtam a hölgyről, de rögtön megütötte a fülem, amikor beszélni kezdett, és az egyik kedvenc könyvemet, Gerald Durrell A hahagáj című művét említette, hogy azt is ő fordította, sőt, mint kiderült, A szilmarilokat is. Akkor már tudtam, hogy nem akárki áll előttem. Kicsi, barna, nagyszemű néni, olyan meggyőző humorral és intelligenciával, amit drága Szabó Magda óta nem nagyon tapasztaltam. Személyében Rodolfo lányát, és a "Rodolfo így csinálja" könyv szerzőjét is tisztelhetjük. Sok érdekes, vicces dolgot mesélt a munkájáról, nem csak az aktuális könyvről, rengeteg iróniával, keresetlen őszinteséggel. Például azt, hogy mennyire rémes Danielle Steelt fordítani. :D 

Ahogy egy kedves barátnőm szokta mondani, engem "megvett", kilóra. Dedikáltattam is vele a könyvet, ami így, ennek a délutánnak az emlékével csak még nagyobb értéket képvisel számomra. Érdekes ez, ahogy a könyvek a történet mellett még egy jelentést kapnak: a Vándorsólyom kisasszony nekem Kapitányt jelenti, a matrózokat, a különös fotókat és az írói játék remek kihívását, Karou története mellé pedig Gálvölgyi Judit hangja, humora társul nekem örökre.


Kapitány beszámolóját olvashatjátok itt , László Ági riportját Gálvölgyi Judittal pedig itt .

Ajánlom őket szeretettel. :)



plusz adalék: a könyvben szereplő "törőcsont" babonája már anyukám gyerekkorában is ismert volt Magyarországon. Kislány koromban én is szárítottam a vasárnapi ebédből maradt tyúk mellcsontot, de arra már nem emlékszem, hogy eltörtem-e, vagy mit kívántam. .