Az a megtiszteltetés ért, hogy tegnap mesélhettem a Fehérvári Kézművesek Egyesületének kiállításmegnyitóján, Székesfehérvár egyik legszebb művelődési házában, a Szent István Művelődési Házban. A Fehérvári Kézművesek Egyesületébe sok népművész és iparművész tartozik, tojásfestők, szövők, ékszerészek stb. Nem egy közülük régi ismerőse a családomnak, anyukám volt kollégái, barátai, akiket kislány korom óta ismerek, és csodálom például Orsi ékszereit, Csilla néni festett bútorait. Ezért aztán külön örültem, hogy felkértek rá, hogy meséljek az eseményen. Így a jó hangulatot már megalapozta, hogy sok kedves, ismerős arc fordult felém a közönség soraiból, akik egészen kicsi korom óta ismertek. Egy kedves ismerősöm, F. Dőry Magdolna versmondó is eljött, ami szintén nagy meglepetés és megtiszteltetés volt, hiszen középiskolás korom óta járok Magdi előadásaira, most ő jött el az enyémre.
A kiállítást Dr. Gelencsér József néprajzkutató nyitotta meg, aki nagyon érdekes dolgokat mesélt Székesfehérvár múltjáról, a régi vásárokról például: hogy a debreceni vásárt volt, hogy elhalasztották a fehérvári miatt, mert féltek, hogy nem mennének oda az emberek, mindenki Fehérvárra jönne. Valaha pedig akkora vásárok voltak a városban, hogy az árusok bódéi elfoglalták a teret a belvárostól egészen a Király sorig. A szűrt, amit a pásztorok akkoriban egy életre megvásároltak, egész utcányi sátorban árulták.
Sajnáltam, hogy nem volt nálam ceruza és papír, szívesen végigjegyzeteltem volna az előadást.
Ez után a rendkívül színvonalas beszéd után következett a mesélésem. Egy Fülöp-szigeteki népmesét mondtam el, többek között indiai kézjelekkel, úgynevezett mudrákkal kísérve. Ezen talán néhányan meglepődtek, de ahogy a kézművesek között is van iparművész és népművész, ugyanígy több irányvonal van a mesemondóknál is. Amit én képviselek, azt talán épp az iparművészethez lehetne hasonlítani: mert nem szó szerint ismétlem el a történeteket, nem beszélek erdélyi tájszólásban és nem feltétlenül magyar meséket mondok. De ahogy a Nagy Judit készítette iparművészeti ruhám magán viseli a kultúra nyomát, amiben készült, éppígy az én előadásaim is, hiszen magyar nyelven mesélek, a szókincsem a magyar írók, költők, műfordítók és népmesegyűjtők munkáinak köszönhetően fejlődött.
(Egyébként például Berecz András is hajlamos megtéveszteni az embereket az öltözködésével, tájszólásával, de hallottam tőle már mongol népmesét is).
De úgy éreztem, hogy a komoly tudományos előadás után üdítően hatott a kézjelekkel kísért, humoros történet. Nem régen sikerült megtanulnom utánozni a balkáni gerle hangját, amit az ember a két tenyeréből formált síppal tud elérni, ezt is belevettem a műsoromba. Kedves pillanata volt az előadásnak, amikor valaki a közönségből visszahuhogott nekem, és olyan is volt, aki megpróbálkozott velem csinálni a kézjeleket. Jó közönségem volt, reagáltak a történet humoros részeire, komoly felnőttek voltak többségében, nem gyerekközönség, mégis velem játszottak.
A műsor zárása a művelődési ház igazgatónőjére és az egyesület egyik művészére hárult, majd újra megszólalt a tekerőlant, ami az elején össze is hívta az embereket.
Méltó, kerek dolog volt ez így, új és régi dolgokkal, és valami örök igénnyel a szépre. Szép tárgyakra, zenére, mesére, hagyományokra és modern művészetre.
Még pár fotó az igazán gyönyörű kiállítási tárgyakról. Nagyon színvonalas munkákat láthattunk, amik bátran felvehetik a versenyt a Művészetek Völgye, meg a Mesterségek Ünnepe vásárainak kínálatával, vagy a Néprajzi Múzeum állandó kiállításával. Aki erre jár, érdemes élőben is megnézni:
remek muzsika is szólt:
(fotók: Lovranits József)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése