Ádám, Zsombor meg a többiek

Bizonytalan dolgokról hírt adni nem szeretek, inkább hallgatok. Nem mindenki van így ezzel, mások az első halvány sikereiket nagy dobra verik, hogy annál is nagyobbnak és erősebbnek látszanak. Én inkább arról szeretek beszámolni, ami már biztosan az enyém.

Jó néhány évvel ez előtt vonaton utaztam valahová, és odalent a peronon egy tábláját fontoskodva lóbáló vasutas nő állt, valaki oda is kiáltott neki, azt hiszem, Marikának hívták. Én akkor rettenetesen irigyeltem ezt a Marikát. Hogy azon az állomáson ő a forgalmi szolgálattevő. Vagyis hogy van neki helye a világban, egy szerep, ami tökéletesen rá méretezett, mindenki tudja, hogy az ott az ő helye, el tudja látni a feladatát stb. Mint az állatoknál a niche. Nem adtam volna sokért, ha nekem is lett volna egy olyan doboz valahol a világon, rám méretezett "niche fülke", amibe beleférek, egy feladat, amit el tudok látni. Ha nekem is helyem lett volna végre valahol a világban. De szerintem értitek, mire gondolok, még ha furcsán is sikerül elmagyarázni. 

Azt hiszem, megtaláltam végre a helyem. És semmihez nem fogható érzés, hogy olyan feladatokat kapok, amiket nem csak hogy el tudok látni, de még szívesen is csinálom (és nem egy laborban kell rostokolnom például, azon rettegve, hogy pontosan mérem-e ki a fránya oldatokat). Lassan két hónapja a Madártani Egyesület oktatási munkatársa vagyok. :))) Első sorban nagycsoportos óvodásokkal, és alsó tagozatosokkal foglalkozom, akiket egyre jobban megszeretek. Sajnos még nincsenek állandó csoportjaim, de már sok-sok óvodában jártam vetített képes foglalkozást tartani, vagy egy-egy parkban, udvaron meséltem a csoportoknak madáretetésről, a fiókák életéről, vagy figyeltük együtt a gyerekekkel a madarak hangjait. Nem csak én beszélek persze, sokat játszom, beszélgetek is a gyerekekkel, ez nekem még érdekesebb is, mint újra és újra elmondani egy-egy madár tulajdonságait. Alig van olyan csoport, amelyik ne ismerné fel a szén és a kékcinegét is, képről tudják, hogy melyik a jégmadár, legutóbb egy kisfiú még azt is tudta, hogy a 2013-as év madara a gyurgyalag lesz. :D Szóval nagyon okosak. És azokat a dolgokat is megjegyzik, amiket én mondtam, ha a foglalkozás elején még a többségnek a sas meg a papagáj volt is a kedvenc madara, a végére lesz egy csomó sárgarigó, csuszka, őszapó és egyéb madár is. Van ennek a foglalkozásnak egy nagyon kedves pillanata, amit a főnökömtől tanultam: amikor megérkezik a csoport, és bemegyünk a parkba, mindig nekem is kell egy párt választanom a gyerekek közül, akivel sétálok a csapat elején. Nem egyszer a csoport "rosszgyerekét" kapom páromul, fegyelmezési célzattal. :P De aztán ezekkel a kölykökkel tényleg nem szokott probléma lenni, sőt, velük sikerül a rövid negyvenöt, ötven perces foglalkozás alatt a legközelebbi kapcsolatba kerülni: van idő megkérdezni a nevüket, kedvenc madarukat, néha hagyom, hogy ők döntsék el, hogy milyen irányba induljunk. Rövid idő alatt is nagyon meg lehet kedvelni őket. És még csak el se fáradok bele, ha esetleg két vagy három foglalkozást tartok egymás után. Még ha reggel kedvetlenül is kelek fel, és reménykedem titokban, hogy szakadó eső lesz és elmarad az egész, mire kiérek a park bejáratához, már alig várom hogy jöjjenek, és ha megérkeznek, már csak mosolyogni tudok. És nem fáradt meg álmos vagyok foglalkozások után, hanem inkább olyan, mintha egy vödör kávét ittam volna meg. :P 

De érdekes módon nem volt ez sokkal másképpen a Fülemülék éjszakáján sem, ahol felnőtt csoportot vezettem, bár ott volt egy kezdeti lámpalázam az idősebb "közönségtől". 

Ahogy ezt már a szép (?) emlékű növényrendszertan vizsga kapcsán is emlegettem, én az embereket szeretem. Vagyis, hogy szeretem az embereket. :P Különös tekintettel a gyerekekre. 

(kissé homályos, de bizonyító erejű fotó. :P foglalkozást vezetek a Millenáris Parkban)