Már régen írtam ide idézetet, verset vagy mesét. Nem mintha velem épp nem történne semmi, de az alábbi idézet annyira kedves, hogy mindenképpen szeretném megosztani. Talán azért is aktuális, mert a szerzőjét, Schmidt Egont a hétvégén a Madártani Egyesület tiszteletbeli elnökévé választották. :)
(fotó: Orbán Zoltán)
"Egy kislány állt mellém, olyan háromévesforma, akár a legnagyobb unokám. Nem szólt egy szót sem, csak nézett nagy, sötét szemeivel. Figyelte, amint belenyúlok a papírzacskóba, és követte a tekintetével a kenyérdarabot is a levegőben. Amikor a sirály elkapta és tovább repült vele, mindig elmosolyodott, de amikor rám pillantott, nyomban komoly arcot vágott megint. Csak a szemei csillogtak huncutul, azokon nem tudott változtatni. Kivettem egy kenyérdarabot a zacskóból, és feléje nyújtottam. Először önkéntelen mozdulattal a kezét nyújtotta ő is, de gyorsan vissza is kapta és az oldalt álló apukára nézett. Csak amikor ő mosolyogva bólintott, akkor fordult felém újra. Kicsit félénk, bizonytalan mozdulattal vette át a kenyeret, de láttam, hogy utána erősen kis markába szorította. Aztán odament a korláthoz, és nézte a sirályokat. Azt hittem, nyomban odadobja közéjük a kenyeret, de tévedtem. A kislány várt és válogatott. Figyeltem a kezét és a tekintetét és láttam, hogy hogy folyton az egyik sirályt célozgatja. Nem volt nehéz megismerni, mert a bal szárnyán az egyik evező törött volt és a foghíj messziről látszott. Lehet, hogy a kislány is erről ismert rá, mert makacsul ezt a madarat nézte. Többször is dobni akart, de az utolsó pillanatban mindig meggondolta. Szorítottam neki, hogy sikerüljön, de készenlétben tartottam néhány falatot arra az esetre, ha másik sirály kapná el a kenyérdarabkát. Erre azonban nem volt szükség. A piros kabátos kislány éppen a legjobbkor lendítette meg a karját, a sérült tollú sirály nagy lendülettel alulról érkezett, egy pillanatra megállt a levegőben, aztán ügyesen a csőrébe fogta a jókora kenyérdarabot. A kislány tapsolt örömében, egy pillanatra minden másról megfeledkezett. Aztán gyors pillantást vetett felém, megpördült, de a mosoly még ott volt az arcán, amikor apukájához futott. "
/Schmidt Egon: Itt az Oxigén!/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése