Madárszárnyon az ősök földjén - Sopronban meséltem

Régi álmom vált valóra a soproni meghívással. Hiszen régesrég a mesék földje nekem ez a város: a gyerekkori meséké, amiket apukámtól és nagymamámtól hallottam. 

Évek óta járok ide és a környékre családtörténetet kutatni. Minden kő, utcasarok ismeretlenül is ismerős, tudom, hol van az a pinceablak, ahová apukám gyerekkorában az indiántörzs nevét festette amit játékból alapítottak a barátaival, melyik utcában élt kicsi korában és hol fürdött tilosban. Sok régen, vagy sose látott rokonnal sikerült találkoznom itt, akiktől újabb és újabb kirakós darabokat, történeteket kaptam és mindig lelkendezve hívtam fel aput, hogy mire jöttem rá a családtörténetből. 

Kicsit boldog-szomorú fellépés volt ez a mostani gyerekelőadás, hiszen az első olyan soproni utam volt, amikor már nem volt kit felhívni telefonon az új hírekkel. 

De az elmúlt évek alatt történt valami: már nem csak távoli, mesebeli hely volt Sopron, minél többet jártunk ide nyaralás ürügyén kutatni, annál több barát, valódi kedves ismerőssé lett távoli (és közeli) rokon került az életembe. Így amikor a Széchenyi István Városi Könyvtár Madarak-fák napja alkalmából mesélni hívott, jócskán láttam ismerős arcokat a közönség soraiban. 

Rettentően szeretek ismerősöknek (is) mesélni. Mások talán lámpalázasok lesznek a helyzettől, hogy olyasvalaki előtt kell színpadon megszólalni aki egy másik közegből már ismer, nekem szárnyakat ad. Egészen különleges érzés volt pedig azoknak mesélni, akik egy kicsit részei annak a mesének, amit gyerekként hallottam. Mert dédanyám kedvenc öccsének ükunokái vagy apukám gyerekkori jóbarátai. 

épp dedikálok Gombóc tündér mögött :)

Játszottunk egy jó kis, kopogós esőt szivárvánnyal, meséltem hangyákról, baglyokról, sötétségről és világosságról. Egészen remek, lelkes közönségem volt, amit innen is köszönök nekik. Még az új könyvemet, A tündérkapu titkát is dedikáltam a könyvtárnak és egy lelkes olvasónak.

Hozzák a könyvem dedikálásra :)

Az előadás után a Fertő-tóhoz is kimentünk, ahol torkuk szakadtából karicsoltak a nádirigók (többüket láttuk is), a hajó körül csérek kapkodták a vízből a halat, a parton pedig a nyári ludak vezetgették a pelyhes fiókáikat. 

Igazi Madarak-fák napja volt a tóparton és a könyvtárban is, a szívemben pedig békés, tavaszi visszaemlékezés. Nekem, itt a Földön az a dolgom hogy a meséket tovább mondjam, madarakról, fákról és emberekről.