Tolkien művészeti pályázat, második helyezés :))

Ma ünnepelte a Magyar Tolkien Társaság a szerző születésnapját az Uránia moziban. A rendezvényen felléptem mint mesemondó és ott volt a Madártani Egyesület standja is... ezekről később bővebben. De a leg szívvidítóbb hír, hogy második helyezést értem el az irodalmi pályázaton felnőtt kategóriában. Nyertem egy Ted Nasmith által illusztrált Szilmarilokat, (mi után ma egy workshopon együtt rajzolhattam vele) meg egy kis üveg emlékbilétát.

És van nekem oklevelem is:

(Az meg már csak hab a tortán, hogy utólag tudtam meg, a mesemondásomat Kleinheicz Csilla is meghallgatta. Igen, az Ólomerdő szerzője! :))


A nyertes történet pedig ez volt:

Manótündérek középföldén

„Nyüzsgő bogárkanép szárnyától zúg a lég. ”
J. R. R. Tolkien: Manólábak

– Bennünket meg sem említett az öregúr?

Gandalf szomorúan ingatta a fejét. Közben persze vigyázott, hogy a két manótündér, Turbolya meg Kökény, akik a pipa szárán üldögéltek, le ne potyogjanak onnét.

– Csak azokról a nyavalyás hosszúfülűekről* írt! – jegyezte meg lemondóan Turbolya – Pedig a nagyapám ott utazott Aragorn csuklyájának a szegélyén.

– De ti ezt nem hagyjátok annyiban, ugye? – nevetett Gandalf

– De nem ám! – vigyorgott rá Kökény, azzal a két tündér serényen tovarebbent, csak Gandalf eregette tovább a füstkarikákat a kerek ajtajú ház előtt.

*a manótündérek hosszúfülűeknek nevezik a tündéket, az ő fülük hegyes, és sokkal kisebb mint a tündéké

„A legapróbbak is képesek változtatni a világ alakulásán.”

Galadriel

Valahol nagyon máshol, Budapesten, a 13. kerületben.

Biztosan te is jártál már úgy, hogy egyedül voltál egy sötét, üres lakásban. Az ilyen késő őszi  esték minden gyerekkori félelmét előhozzák az embernek, pláne, ha nem ismeri még a lakás zajait és elszokott tőle, hogy egyedül legyen. Olyankor az ember valahol a lelke mélyén biztosra veszi, hogy egész falka kobold jár a fürdőszoba meg a konyha sötét sarkaiban. Persze igyekszik magát felnőttesen megnyugtatni, hogy a zörgő, csipogó izék azonosak valamelyik szomszéd motoszkálásával, hűtőcsöpögéssel, csupa reális dologgal… de mégse hiszi el igazán.

Mennyivel egyszerűbb lenne pedig feladni a felnőttséget és egyszerűen odakiáltani, hogy:

„– Mindenkit szeretettel várok egy teára! – No nem, vajaskását azt nem adok, mert főzni most semmi kedvem, meg amúgy is tejallergiám van, de teám bezzeg bőven van, zöld meg vaníliás fekete, meg saját szedésű mezei tea, gyertek csak, gyertek, van itt még hely a szőnyegen, hogy leülhessetek!”

Ezen az estén megelégelem a konyhai, fürdőszobai szöszmötölések hangjait és tényleg kiáltok. Szinte azonnal érkezik válasz, rémült szaladgálás, csörömpölés, kiabálás formájában:

– Turbolya, az istenért, ne csináld ezt velem! HALLOD?! Inkább húzzál ki innen! Turbolya! Turbolya!!!!

Kiszaladok a konyhába, feloltom a villanyt, és ez a látvány tárul a szemem elé: a félig már kiürült teáslábasban egy agyonázott, dühös manótündér üldögél, előttem a konyhakövön pedig egy labdává gömbölyödött sündisznó kuksol.

– Igazán sajnáljuk, mi se így terveztük a belépőt – mondja savanyúan Kökény. – Én Kökény vagyok, ő pedig az öcsém, Turbolya. Ilyenkor aztán könyöröghetek neki, - legyint a sün felé- minden hiába. Ha valamitől megijed, rögtön sündisznóvá változik. Mintha ez bármire is megoldás lenne. Tulajdonképpen a segítségedet szeretnénk kérni…

Hát így ismerkedtem össze a két manótündérrel. Miután sikerült kihalásznom Kökényt a teáslábasból, szárazra töröltük az elázott szárnyait, majd együttes erővel visszaimádkoztuk eredeti alakjába Turbolyát is, végre leülhettek elém törökülésbe a szőnyegre. Valóban kaptak némi teát a makk kupacsokba (kész szerencse, hogy ilyet is tartok otthon!).

– Az öregúr tulajdonképpen sose tudta megtanulni a nyelvünket*, - kezdte Kökény- valószínűleg ez volt a baja velünk. Meg aztán picikék is vagyunk, nem foglalkozott velünk annyit, mint más, nagyobb termetű népekkel és a hangos háborúikkal. A drága Edith bezzeg minden idejét velünk töltötte, amikor az öregúrral Középföldére jöttek. Egész csapat manótündér kísérte, ha az erdőben táncolt. Csak a prof járkált folyton a hórihorgas rokonaink nyomában. 

- Szikla apó tanácsolta, hogy keressünk fel téged! Róla az a hír járja, hogy valaha egy manótündér formájú sziklából kelt életre, amikor egy csapat részeg ork legördítette a szakadékba. Ámde mielőtt földet ért volna, puff! Szárnya nőtt és igazi manótündér lett. Nos, Szikla apó álmodta meg, hogy te leszel az, aki megírod a középföldei manótündérek történetét. Ő látta meg álmában a varázsvirágot is, aminek a segítségével most beszélgetni tudunk. – vette át a szót Turbolya.

- Alapvetően a manótündéreknek vannak szárnyaik, elég jól is repülnek, viszont rém lusták. Szívesebben utaznak a denevérek hátán, vagy valamelyik kósza köpenyének a zsebében, vagy a csuklyába kapaszkodva. Tündék zsebében nem utaznak. Legolasért se rajongtak valami nagyon. Nos, Arwenhez van némi közünk, de az teljesen más történet.

 De hagyjuk is a hosszúfülűeket és az ő hangos, véres háborúikat, azokról már hallhattatok eleget. Mi most valami mást mesélünk el neked: mégpedig azt, hogy hogyan házasodott meg Turbolya.

* a manótündérek nyelve nagyon halk és pisszegésszerű, Tolkien tévesen egyszerűen nem tulajdonított túl nagy jelentőséget nekik. :( Turbolya és Kökény a varázsvirág segítségével hibátlan magyarsággal beszéltek hozzám.  A szerző

"Kételkedjék akármiben is az ember, a tündérekben sohasem fog"

 Yeats

Mielőtt belefognék Turbolya és Petrezselyem regényes szerelmi történetébe, ejtenék pár szót általánosságban a manótündérekről.

Többségük olyan kilenc, tíz centiméter magas, nem nyomnak többet egy ökörszemnél. Kis, hegyes fülük van, hosszú, vékony arcuk, a férfiak nem hordanak hosszú szakállat, rövid kecskeszakálluk lehet. A legtöbben szedett-vedett rongyokba, falevelekbe öltöznek, de ezek mégis igen jól állnak nekik. Fejfedőjük nincs. A lányok, asszonyok haja hosszú, szőke, vörös, de kék és zöld színű is lehet. A férfiaknak, nőknek és a gyermekeknek is áttetsző, a szitakötőkére emlékeztető szárnyuk van. Igen jól repülnek, de ahogy egyik vendégem is említette, rettentően lusták és szívesebben utaznak szelídített állatok hátán.

Élnek manótündérek Völgyzugolyban, sőt, még Beorn háza körül is akad néhány család. Furcsa módon a néha igencsak medvemód mogorva természetű Beornnal igen jól kijönnek. Annak ellenére, hogy ilyen szétszórt módon élnek, mégis valamennyiüknek közös királyuk, királynőjük van, igazi (bár csepp) palotával, előkelőkkel, fényes ruhákkal és bálokkal, de a dolog ennyiben nagyjából ki is merül. Törvénykezés nemigen van, a királyt meg a királynét bár rajongásig szeretik, de nem szólnak bele különösebben a manótündérek életébe, elég távoli és zárt világuk van. De azért bárhol élnek is, mégis minden manótündér kapcsolatot tart a többi családdal, faluval, városokkal: a madarak hátán utazva gyakran látogatják egymást.

A két kis vézna fickó, akik nálam megjelentek, az eriadori manótündérek közül származnak. Nem éppen jól öltözött palotalakók, a gúnyájuk rongyos, vigyoruk ferde, a szemük se állt jól. Nadrágjukat jó pár helyen, jobb híján falevél darabocskákkal foltozták. Ahonnan ők jönnek, hasonlóan foltos, rongyos ruhájú, de igen vidám manótündérek laknak.

Eriador sűrű erdőkkel borított részein a manótündérek – nem élnek. Sokkal jobban szeretik ugyanis a tövises bozótokat, galagonyást, kökényest a lankás domboldalakat. Arrafelé él néhány göcsörtös, nem túl magas tölgy is, maguk is vénséges bokor formájúak. Itt, a szövevényes szeder, és vadszőlő indák között bújnak meg azok a szűk, zöld és ánizsillatú turbolyaösvények, amik elvezetnek a manótündérek titkos ligeteibe. Annyira szeretik ezeket a növényeket, hogy a gyerekeiket főleg róluk nevezik el. Galagonyának, Turbolyának, Kökénynek, Galajnak… Ki melyiknek a tövében születik, vagy melyik az anyja kedvenc virága. Nagy tavaszi, őszi mulatságok és vidám téli hógolyózások helyszínei ezek a rejtett, rigó és vörösbegy járta tisztások.
De nem egyszer beköltöznek a hobbitházak körüli sövénykerítésbe is, vörösbegy fészkébe társbérlőnek, vagy a veréb mellé az eresz alá. Van, aki szerencséjének tartja, ha egy-egy manótündér család nála ver tanyát. Zsákos Bilbó portáján négy család is lakott! Az öreg Bilbó egyáltalán nem bánta. Lobélia bezzeg annál többet bosszankodott rajtuk. No nem, az ezüstre a manótündérek nem járnak rá. De a krumplira, répára, mindenféle kerti gyümölcsre meg a tejszínhabra annál inkább.

Történt egyszer, hogy Turbolya koma igencsak ráéhezett a finom újkrumplira. Beosont egy kertbe, majd rövid keresgélés után meglelte a krumpliágyást. Nem kis munkájába került, mire végre kiásott egy szemet. Hogyne, amikor egy krumpli kiásása őneki akkora munka, mint nekünk egy egész ágyás kiásása, vagy egy jókora kő elmozdítása. Akkor éppen Kökény sem tartott vele, pedig a manótündérek ritkán járnak egyedül, de Kökénynek biztosan valami más dolga akadt, Turbolya pedig nem tudta kivárni, amíg előkerül és inkább belevágott a veszélyes vállalkozásba egyedül. Amint ott munkálkodott a krumpliásásban, egyszercsak csengő hangon valaki nevetni kezdett felette: felnézett és odafent a fecskefészek peremén meglátta a legszebb tündérlányt, akit csak valaha látott: petrezselyem-zöld haja a háta közepéig ért, karcsú, mezítlábával vidáman kalimpált a fészek peremén. Ravasz tekintetű kék szeme csak úgy nevetett a fiúra.

Turbolya persze mindenről elfeledkezett, éhségről, krumpliról, még magáról Lobéliáról is, kis híján ez lett a veszte. Mert Lobélia jött… seprűvel hadonászva, rikácsolva, nem is hobbit, inkább boszorkány benyomását keltette. Turbolya meg csak állt ott, mint aki se lát, se hall. Szerencsére Petrezselyem lélekjelenléte megmentette a helyzetet, egyik kedves fecskéje hátán odareppent a még mindig álmodozva vigyorgó ifjúhoz, maga mellé rántotta a fecskére és még éppen időben szálltak tova a seprűcsapás elől.

Így történt, hogy a lány megmentette Turbolyát néhány csúnya fejbe kólintástól. De időbe telt, mire a környék összes manótündérének feladatot adó kökényszüreten újra találkoztak, majd Turbolya el merte hívni Petrezselymet sétálni azoknak a bizonyos vadszőlő indákkal benőtt, kacskaringós zöld ösvények valamelyikére.

Az esküvőjüket pedig Budapesten tartották, épp a tizenharmadik kerületben. Voltaképp ezért látogattak meg, hogy mennyire vagyok barátságos és mennyire biztonságos a terep, mert elhozták az egész rokonságukat is, hogy mint krónikás, bonyolult középföldei utazás nélkül is láthassak egy igazi manótündér esküvőt. Kint várakozott a gardróbban az egész banda.

Amikor aztán Kökénynek meg Turbolyának láthatóan nem esett bántódása, valamennyien bevonultak a szoba közepére, ünnepi menetben. Elöl jött a menyasszony, hosszú, pókfonál fátylát három feketerigó tartotta. (A fecskék sajnos már melegebb égtájakon telelnek). A hagyományok szerint mindenféle színes őszi levélből készült, barna-piros ruhát viselt, koszorúját illatos turbolyából, százszorszépből fonták. Karján ibolyacsokor virított, és maga olyan derűs volt, mint egy napfényes októberi délután. Vele nevetett az örömanya, az örömapa, nem volt itt semmi pityergés: hiszen jól ismerték mostanra Turbolyát. Nem féltették tőle egy percig sem a lányukat. Utánuk jöttek a rokonok, a barátok, az ismerősök, unokatestvérek, nagymamák, nénikék meg bácsikák. Talán két tucat vidám manótündér üldögélt végül a szőnyegemen. Már-már azon kezdtem aggódni, hogy nekem kell majd etetnem és itatnom ezt a tengersok násznépet, de nem: hoztak magukkal mindenféle ételt és italt, vad tücsök húsát kökénycsatnival, háromféle zöldséglevest, galagonyabort és persze sültkrumplit. Utóbbi alighanem valamelyik peches hobbit kertjéből származhatott. Csak zenét kértek és táncteret. Így aztán Loreena Mc Kennittre táncolt az egész sokadalom hajnalig, de mivel magam igen rossz táncos vagyok, erről kevés érdemi feljegyzést sikerült készítenem, de szép volt.

Hajnalra aztán elfogyott a tücsök, a bor, a táncosok pedig elaludtak a szőnyegen. Elaludtam én is, reggelre aztán a hazaérkező párom keltegetett: a manótündéreknek nyomuk sem volt. Ha nem lett volna ott a hervadozó varázsvirág a fülem mögött, talán el se hiszem az egészet.