Lények és manók

Ukkné

Ukk a vízimanó

Kökörcsin manó

A bús öreg

Kökörcsin erre jár

Székesfehérvári könyvbemutatóm

Igen boldoggá tett, hogy tegnap Székesfehérváron is megtartottuk a könyvbemutatómat, az egykori gimnáziumom épületében. Én vagyok az első olyan egykori lánczos diák, akinek könyve jelent meg. Erre mindig emlékezni fogok. 

Sokan eljöttek velem ünnepelni, többek között a szüleim barátai és a tágabb családom, de eljött minden valamikori magyartanárom is: a gimis magyartanárom és egyben íróként mesterem, az alsós és a felsőtagozatos osztályfőnököm. Abban az általános iskolában, ahová felsőtagozatba jártam, vissza fognak hívni bölcsésznapokra mint vendéget, illetve a gyerekeknek olvasópályázatot írnak ki a regényemből. Ennek külön örültem, hiszen a regény nem egy pillanatát ihlette a két általános iskola, ahová jártam. 

Nagyon kedves barátnőm, Várnai-Polányi Viktória pszichológus is eljött a könyvbemutatómra, a  boszorkánykollázs felett találjátok a linket az ő írásához, fotós élménybeszámolójához.

Viki beszámolója itt

Két boszorka levelezése - a valóság a meseregény mögött - 2 :)

Meglepetés a Lea és a viharbanyák - olvasd újra velem! kihívás játékosainak. A bizonyíték, hogy én alsó tagozatban írtam már boszorkány iskoláról, csak Rowling beelőzött a könyvkiadással, mert ő már akkor is felnőtt volt. :( :D Két boszorkány levelezése, és egy riport az alsótagozatos fogalmazásfüzetemből.

Az első boszorkányaimat Békavérnek és Bibircsókának hívták. 

Melyik lesz az év mesekönyve? - Magyar Könyvek Viadala

A Magyar Könyvek Viadalán az év mesekönyve kategóriában jelölték az én meseregényemet is. :) A jelölteket itt tudjátok megnézni és itt tudtok szavazni: 

http://magyar-konyvek-viadala.blog.hu/2014/01/13/szavazas_az_ev_mesekonyve_2013-ban#

Tolkien művészeti pályázat, második helyezés :))

Ma ünnepelte a Magyar Tolkien Társaság a szerző születésnapját az Uránia moziban. A rendezvényen felléptem mint mesemondó és ott volt a Madártani Egyesület standja is... ezekről később bővebben. De a leg szívvidítóbb hír, hogy második helyezést értem el az irodalmi pályázaton felnőtt kategóriában. Nyertem egy Ted Nasmith által illusztrált Szilmarilokat, (mi után ma egy workshopon együtt rajzolhattam vele) meg egy kis üveg emlékbilétát.

És van nekem oklevelem is:

(Az meg már csak hab a tortán, hogy utólag tudtam meg, a mesemondásomat Kleinheicz Csilla is meghallgatta. Igen, az Ólomerdő szerzője! :))


A nyertes történet pedig ez volt:

Manótündérek középföldén

„Nyüzsgő bogárkanép szárnyától zúg a lég. ”
J. R. R. Tolkien: Manólábak

– Bennünket meg sem említett az öregúr?

Gandalf szomorúan ingatta a fejét. Közben persze vigyázott, hogy a két manótündér, Turbolya meg Kökény, akik a pipa szárán üldögéltek, le ne potyogjanak onnét.

– Csak azokról a nyavalyás hosszúfülűekről* írt! – jegyezte meg lemondóan Turbolya – Pedig a nagyapám ott utazott Aragorn csuklyájának a szegélyén.

– De ti ezt nem hagyjátok annyiban, ugye? – nevetett Gandalf

– De nem ám! – vigyorgott rá Kökény, azzal a két tündér serényen tovarebbent, csak Gandalf eregette tovább a füstkarikákat a kerek ajtajú ház előtt.

*a manótündérek hosszúfülűeknek nevezik a tündéket, az ő fülük hegyes, és sokkal kisebb mint a tündéké

„A legapróbbak is képesek változtatni a világ alakulásán.”

Galadriel

Valahol nagyon máshol, Budapesten, a 13. kerületben.

Biztosan te is jártál már úgy, hogy egyedül voltál egy sötét, üres lakásban. Az ilyen késő őszi  esték minden gyerekkori félelmét előhozzák az embernek, pláne, ha nem ismeri még a lakás zajait és elszokott tőle, hogy egyedül legyen. Olyankor az ember valahol a lelke mélyén biztosra veszi, hogy egész falka kobold jár a fürdőszoba meg a konyha sötét sarkaiban. Persze igyekszik magát felnőttesen megnyugtatni, hogy a zörgő, csipogó izék azonosak valamelyik szomszéd motoszkálásával, hűtőcsöpögéssel, csupa reális dologgal… de mégse hiszi el igazán.

Mennyivel egyszerűbb lenne pedig feladni a felnőttséget és egyszerűen odakiáltani, hogy:

„– Mindenkit szeretettel várok egy teára! – No nem, vajaskását azt nem adok, mert főzni most semmi kedvem, meg amúgy is tejallergiám van, de teám bezzeg bőven van, zöld meg vaníliás fekete, meg saját szedésű mezei tea, gyertek csak, gyertek, van itt még hely a szőnyegen, hogy leülhessetek!”

Ezen az estén megelégelem a konyhai, fürdőszobai szöszmötölések hangjait és tényleg kiáltok. Szinte azonnal érkezik válasz, rémült szaladgálás, csörömpölés, kiabálás formájában:

– Turbolya, az istenért, ne csináld ezt velem! HALLOD?! Inkább húzzál ki innen! Turbolya! Turbolya!!!!

Kiszaladok a konyhába, feloltom a villanyt, és ez a látvány tárul a szemem elé: a félig már kiürült teáslábasban egy agyonázott, dühös manótündér üldögél, előttem a konyhakövön pedig egy labdává gömbölyödött sündisznó kuksol.

– Igazán sajnáljuk, mi se így terveztük a belépőt – mondja savanyúan Kökény. – Én Kökény vagyok, ő pedig az öcsém, Turbolya. Ilyenkor aztán könyöröghetek neki, - legyint a sün felé- minden hiába. Ha valamitől megijed, rögtön sündisznóvá változik. Mintha ez bármire is megoldás lenne. Tulajdonképpen a segítségedet szeretnénk kérni…

Hát így ismerkedtem össze a két manótündérrel. Miután sikerült kihalásznom Kökényt a teáslábasból, szárazra töröltük az elázott szárnyait, majd együttes erővel visszaimádkoztuk eredeti alakjába Turbolyát is, végre leülhettek elém törökülésbe a szőnyegre. Valóban kaptak némi teát a makk kupacsokba (kész szerencse, hogy ilyet is tartok otthon!).

– Az öregúr tulajdonképpen sose tudta megtanulni a nyelvünket*, - kezdte Kökény- valószínűleg ez volt a baja velünk. Meg aztán picikék is vagyunk, nem foglalkozott velünk annyit, mint más, nagyobb termetű népekkel és a hangos háborúikkal. A drága Edith bezzeg minden idejét velünk töltötte, amikor az öregúrral Középföldére jöttek. Egész csapat manótündér kísérte, ha az erdőben táncolt. Csak a prof járkált folyton a hórihorgas rokonaink nyomában. 

- Szikla apó tanácsolta, hogy keressünk fel téged! Róla az a hír járja, hogy valaha egy manótündér formájú sziklából kelt életre, amikor egy csapat részeg ork legördítette a szakadékba. Ámde mielőtt földet ért volna, puff! Szárnya nőtt és igazi manótündér lett. Nos, Szikla apó álmodta meg, hogy te leszel az, aki megírod a középföldei manótündérek történetét. Ő látta meg álmában a varázsvirágot is, aminek a segítségével most beszélgetni tudunk. – vette át a szót Turbolya.

- Alapvetően a manótündéreknek vannak szárnyaik, elég jól is repülnek, viszont rém lusták. Szívesebben utaznak a denevérek hátán, vagy valamelyik kósza köpenyének a zsebében, vagy a csuklyába kapaszkodva. Tündék zsebében nem utaznak. Legolasért se rajongtak valami nagyon. Nos, Arwenhez van némi közünk, de az teljesen más történet.

 De hagyjuk is a hosszúfülűeket és az ő hangos, véres háborúikat, azokról már hallhattatok eleget. Mi most valami mást mesélünk el neked: mégpedig azt, hogy hogyan házasodott meg Turbolya.

* a manótündérek nyelve nagyon halk és pisszegésszerű, Tolkien tévesen egyszerűen nem tulajdonított túl nagy jelentőséget nekik. :( Turbolya és Kökény a varázsvirág segítségével hibátlan magyarsággal beszéltek hozzám.  A szerző

"Kételkedjék akármiben is az ember, a tündérekben sohasem fog"

 Yeats

Mielőtt belefognék Turbolya és Petrezselyem regényes szerelmi történetébe, ejtenék pár szót általánosságban a manótündérekről.

Többségük olyan kilenc, tíz centiméter magas, nem nyomnak többet egy ökörszemnél. Kis, hegyes fülük van, hosszú, vékony arcuk, a férfiak nem hordanak hosszú szakállat, rövid kecskeszakálluk lehet. A legtöbben szedett-vedett rongyokba, falevelekbe öltöznek, de ezek mégis igen jól állnak nekik. Fejfedőjük nincs. A lányok, asszonyok haja hosszú, szőke, vörös, de kék és zöld színű is lehet. A férfiaknak, nőknek és a gyermekeknek is áttetsző, a szitakötőkére emlékeztető szárnyuk van. Igen jól repülnek, de ahogy egyik vendégem is említette, rettentően lusták és szívesebben utaznak szelídített állatok hátán.

Élnek manótündérek Völgyzugolyban, sőt, még Beorn háza körül is akad néhány család. Furcsa módon a néha igencsak medvemód mogorva természetű Beornnal igen jól kijönnek. Annak ellenére, hogy ilyen szétszórt módon élnek, mégis valamennyiüknek közös királyuk, királynőjük van, igazi (bár csepp) palotával, előkelőkkel, fényes ruhákkal és bálokkal, de a dolog ennyiben nagyjából ki is merül. Törvénykezés nemigen van, a királyt meg a királynét bár rajongásig szeretik, de nem szólnak bele különösebben a manótündérek életébe, elég távoli és zárt világuk van. De azért bárhol élnek is, mégis minden manótündér kapcsolatot tart a többi családdal, faluval, városokkal: a madarak hátán utazva gyakran látogatják egymást.

A két kis vézna fickó, akik nálam megjelentek, az eriadori manótündérek közül származnak. Nem éppen jól öltözött palotalakók, a gúnyájuk rongyos, vigyoruk ferde, a szemük se állt jól. Nadrágjukat jó pár helyen, jobb híján falevél darabocskákkal foltozták. Ahonnan ők jönnek, hasonlóan foltos, rongyos ruhájú, de igen vidám manótündérek laknak.

Eriador sűrű erdőkkel borított részein a manótündérek – nem élnek. Sokkal jobban szeretik ugyanis a tövises bozótokat, galagonyást, kökényest a lankás domboldalakat. Arrafelé él néhány göcsörtös, nem túl magas tölgy is, maguk is vénséges bokor formájúak. Itt, a szövevényes szeder, és vadszőlő indák között bújnak meg azok a szűk, zöld és ánizsillatú turbolyaösvények, amik elvezetnek a manótündérek titkos ligeteibe. Annyira szeretik ezeket a növényeket, hogy a gyerekeiket főleg róluk nevezik el. Galagonyának, Turbolyának, Kökénynek, Galajnak… Ki melyiknek a tövében születik, vagy melyik az anyja kedvenc virága. Nagy tavaszi, őszi mulatságok és vidám téli hógolyózások helyszínei ezek a rejtett, rigó és vörösbegy járta tisztások.
De nem egyszer beköltöznek a hobbitházak körüli sövénykerítésbe is, vörösbegy fészkébe társbérlőnek, vagy a veréb mellé az eresz alá. Van, aki szerencséjének tartja, ha egy-egy manótündér család nála ver tanyát. Zsákos Bilbó portáján négy család is lakott! Az öreg Bilbó egyáltalán nem bánta. Lobélia bezzeg annál többet bosszankodott rajtuk. No nem, az ezüstre a manótündérek nem járnak rá. De a krumplira, répára, mindenféle kerti gyümölcsre meg a tejszínhabra annál inkább.

Történt egyszer, hogy Turbolya koma igencsak ráéhezett a finom újkrumplira. Beosont egy kertbe, majd rövid keresgélés után meglelte a krumpliágyást. Nem kis munkájába került, mire végre kiásott egy szemet. Hogyne, amikor egy krumpli kiásása őneki akkora munka, mint nekünk egy egész ágyás kiásása, vagy egy jókora kő elmozdítása. Akkor éppen Kökény sem tartott vele, pedig a manótündérek ritkán járnak egyedül, de Kökénynek biztosan valami más dolga akadt, Turbolya pedig nem tudta kivárni, amíg előkerül és inkább belevágott a veszélyes vállalkozásba egyedül. Amint ott munkálkodott a krumpliásásban, egyszercsak csengő hangon valaki nevetni kezdett felette: felnézett és odafent a fecskefészek peremén meglátta a legszebb tündérlányt, akit csak valaha látott: petrezselyem-zöld haja a háta közepéig ért, karcsú, mezítlábával vidáman kalimpált a fészek peremén. Ravasz tekintetű kék szeme csak úgy nevetett a fiúra.

Turbolya persze mindenről elfeledkezett, éhségről, krumpliról, még magáról Lobéliáról is, kis híján ez lett a veszte. Mert Lobélia jött… seprűvel hadonászva, rikácsolva, nem is hobbit, inkább boszorkány benyomását keltette. Turbolya meg csak állt ott, mint aki se lát, se hall. Szerencsére Petrezselyem lélekjelenléte megmentette a helyzetet, egyik kedves fecskéje hátán odareppent a még mindig álmodozva vigyorgó ifjúhoz, maga mellé rántotta a fecskére és még éppen időben szálltak tova a seprűcsapás elől.

Így történt, hogy a lány megmentette Turbolyát néhány csúnya fejbe kólintástól. De időbe telt, mire a környék összes manótündérének feladatot adó kökényszüreten újra találkoztak, majd Turbolya el merte hívni Petrezselymet sétálni azoknak a bizonyos vadszőlő indákkal benőtt, kacskaringós zöld ösvények valamelyikére.

Az esküvőjüket pedig Budapesten tartották, épp a tizenharmadik kerületben. Voltaképp ezért látogattak meg, hogy mennyire vagyok barátságos és mennyire biztonságos a terep, mert elhozták az egész rokonságukat is, hogy mint krónikás, bonyolult középföldei utazás nélkül is láthassak egy igazi manótündér esküvőt. Kint várakozott a gardróbban az egész banda.

Amikor aztán Kökénynek meg Turbolyának láthatóan nem esett bántódása, valamennyien bevonultak a szoba közepére, ünnepi menetben. Elöl jött a menyasszony, hosszú, pókfonál fátylát három feketerigó tartotta. (A fecskék sajnos már melegebb égtájakon telelnek). A hagyományok szerint mindenféle színes őszi levélből készült, barna-piros ruhát viselt, koszorúját illatos turbolyából, százszorszépből fonták. Karján ibolyacsokor virított, és maga olyan derűs volt, mint egy napfényes októberi délután. Vele nevetett az örömanya, az örömapa, nem volt itt semmi pityergés: hiszen jól ismerték mostanra Turbolyát. Nem féltették tőle egy percig sem a lányukat. Utánuk jöttek a rokonok, a barátok, az ismerősök, unokatestvérek, nagymamák, nénikék meg bácsikák. Talán két tucat vidám manótündér üldögélt végül a szőnyegemen. Már-már azon kezdtem aggódni, hogy nekem kell majd etetnem és itatnom ezt a tengersok násznépet, de nem: hoztak magukkal mindenféle ételt és italt, vad tücsök húsát kökénycsatnival, háromféle zöldséglevest, galagonyabort és persze sültkrumplit. Utóbbi alighanem valamelyik peches hobbit kertjéből származhatott. Csak zenét kértek és táncteret. Így aztán Loreena Mc Kennittre táncolt az egész sokadalom hajnalig, de mivel magam igen rossz táncos vagyok, erről kevés érdemi feljegyzést sikerült készítenem, de szép volt.

Hajnalra aztán elfogyott a tücsök, a bor, a táncosok pedig elaludtak a szőnyegen. Elaludtam én is, reggelre aztán a hazaérkező párom keltegetett: a manótündéreknek nyomuk sem volt. Ha nem lett volna ott a hervadozó varázsvirág a fülem mögött, talán el se hiszem az egészet.

Ami a regényből kimaradt - a lányok az iskolában

A meseregényemből kimaradt a boszorkányok érkezése előtti időszak, amikor  a lányok még nem kalandoznak a mesevilágban, hanem az iskolai életüket élik. Bár ez sem hétköznapi és unalmas, mivel egy alternatív és mesebeli iskolában minden kicsit másképpen van. Néha sajnos bosszantó dolgok is megesnek: hiszen Angika nem egyszer bajba keveredik. A regény első változatában még Leát Teónak, azaz Teodórának hívták, és nem egy, hanem két barátnője is volt, Angika és Dalma. Most ebből mutatok egy részletet. :)

Török Sándor Alternatív Iskola

A Török Sándor Alternatív Iskola hatalmas, öreg téglaépület volt, zöld tetővel és jókora ablakokkal. Valaha laktanya volt, mára átalakították általános iskolának és gimnáziumnak. Fegyelmezett katonák helyett hangos gyereksereg járt oda, egyetlen, újonnan épített tornyába pedig a fizikaszertárt költöztették.

Teóék terme az emeleten volt, ablakaiból szépen rá lehetett látni néhány nagyobb fa koronájára. Az osztálytermek falait a gyerekek maguk festhették. Elsős korukban még csak a festékes  tenyerüket nyomkodták a falra, később azután, amikor előadták azt a bizonyos darabot, „A gyomorbajos sárkány esete a királylánnyal”-t (amit az osztály fogalmazásai alapján a magyartanáruk írt), ebből festettek jeleneteket a falakra.

Egy alacsony, gömbölyű magyartanár, „Magyaros Ági néni” volt Teóék osztályfőnöke. Harsány, vidám, pirospozsgás nő, kis, barna konttyal, ami mindig mókásan billegett a feje tetején, ha nevetett valamin vagy futott valahová. Angolt és magyart tanított, ő eszelte ki a színdarabokat, a reggeli két hosszabb tanóra végén ő tízóraiztatta az osztályt és mesélt is nekik. Angika szívből kedvelte, és titokban nagyon szeretett volna hozzá hasonlítani, de reménytelenül sovány volt, és a haját is mindig centis rövidségűre vágatta az anyukája. Gömbölyűség meg konty nélkül pedig lehetetlenségnek tartotta, hogy „Magyaros Ági nénire” hasonlíthasson.

A rajzot, az éneket és a testnevelést egy fiatal, magas, erősen szeplős, vörösesszőke nő, „Rajzos Ági néni” tartotta. Nagy, zöld szeme volt, és derékig érő vastag copfja, a gyerekek nagyon szépnek látták, főleg, ha nevetett valamin. Torna óra helyett sokszor inkább erdőjárásra vitte az osztályt, nagyon sokat tudott a növényekről, állatokról. (A gimnazistáknak biológiát, a felsősöknek környezetvédelmet is tanított. Teóék alig várták, hogy náluk is elkezdődjön ez a tantárgy.)

Az osztályban több, kisebb baráti társaság volt: a feketehajú, titokzatos Tilla, meg a barátnője, Dóra például egyáltalán nem álltak szóba senki mással. Egymás mellett ültek az osztályban vagy a kertben, valamelyik padon, esetleg karonfogva sétáltak, és egymás között pusmogtak valamiről.

Cintát, meg a barátnőit pedig egészen más dolgok érdekelték, mint Teóékat: naphosszat a felsősök osztályai előtt lógtak, és a nagyobb fiúkat lesték. Esetleg képes újságokat nézegettek, és különböző énekesnőket, színésznőket bírálgattak. Maga Cintia is énekesnek, színésznek vagy filmrendezőnek készült, színes, nagyhangú lány volt, és jóval idősebbnek nézett ki a többieknél.  A legtöbb lány vele akart jóban lenni, az egyfajta rang volt, ha valaki Cinti barátnője lehetett, pláne, ha a legjobb barátnője. Angika egyszer rosszmájúan megjegyezte, hogy úgy cserélgeti a legjobb barátnőit, mint más a zokniját, amiből aztán hatalmas veszekedés lett. Dalmának éppen csak sikerült megakadályozni, hogy ki ne közösítsék és ne szálljanak rá a nagyobb szájú lányok.

Érdeklődésük közös tárgyai egyedül a felsős fiúk voltak. Bár Angika és Dalma nem mert folyamatosan a felsősök terme előtt támaszkodni, azért ők is el-elábrándoztak egy-egy srácról. Mindig unszolták Teót is, hogy ugyan mondja már meg, neki ki a szerelme, amíg Teó végül ki nem fizette őket egy Javelin Alexander nevű kék szemű, fekete hajú, félig lengyel fiúval, aki persze csak Teó képzeletében létezett, és arra szolgált, hogy hagyják már békén. Titokban neki is egy szőke felsőbb éves tetszett, de bele halt volna, ha el kell mondania valakinek.

Angika igazi titkos szerelme pedig Lackó volt, egy nagyszájú, vidám fiú, aki még csak nem is felsőbb éves volt, hanem a tulajdon osztálytársuk. Egyszer Teó tett valami megjegyzést a srácra, hogy „micsoda kis éretlen tökfej”, (ami ráadásul még igaz is volt), mire Dalma alig tudta leszedni Angikát Teóról, mert rögtön meg akarta cibálni a haját, így aztán kisült a dolog.

Még korán reggel volt, amikor „Magyaros Ági néni” már kint állt az osztályajtóban, a maga gömbölyűségében, és várta, hogy érkezzenek a gyerekek. Sokakkal ellentétben már „hajnali” fél nyolckor is képes volt mosolyogni. Most is jókora mosoly terpeszkedett rózsás képén, még az apró krumpliorra is mosolygott.

Elsőnek a bejárósok érkeztek, akiket korábban hoztak a szüleik, utánuk sorra a többiek. Ági néninek mindenkihez volt néhány kedves, köszöntő szava, vidám megjegyzése, ami jobb kedvre derítette az álmos és durcás társaságot. Angika egyenesen meg is ölelgette érte, és rögtön lecövekelt mellé hosszú eszmecserét folytatni a felnőttkori meseíró tevékenységéről. Így már alig fértek be mellettük a többiek az ajtón.

Nyolcra végre összeverődött az egész osztály, egy újabb, hangos „Jó reggelt!” – tel köszöntötték egymást és az újnapot, azután félretolták a padokat. Minden reggel volt valamilyen játék, vagy ének, amit az első két óra előtt eljátszottak. Néha Ági néni férje jött be, és moldvai pásztorfurulyán zenélt nekik.

 Ma éppen Weöres Sándor Macskaindulója volt soron, amit már az egész osztály kívülről fújt, de újra és újra lelkesen mondták és játszották el. Teljes beleéléssel meneteltek és karmoltak, majd fújtak visszavonulót. Kivéve Teót, aki utált veszíteni, mint a vers végén a macskák, és ezért próbált valahol Dalma meg Angika háta mögött meghúzódni.

Angika, Dalma meg a többiek viszont boldogan lényegültek át harcias macskákká, és harsányan szavalták hozzá a verset.

„‎"Kurrogj, kurrogj, kormos macska,
cirregj, cirregj, cirmos macska,
büszkén lejt hat vak bak macska,
sok pettyes láb, száz karmocska.
Jobbra át, balra át,
agyon marjuk a kutyát,
Jobbra át, balra át,
agyon marjuk a kutyát,

Nyávogj, nyávogj, nyavalyás macska,
pisszegj, pisszegj, pikulás macska,
aki beteg, pikulálhat,
szedjen macska pilulákat.
Hátra arc, nagy kudarc,
nem marunk ha te se marsz,
Hátra arc, nagy kudarc,
nem marunk ha te se marsz,

nyauúu!"

Utána egészen átlagos, dupla irodalom óra következett, épp a Mary Poppins a Cseresznyefa utcában című regényt vették, ami nyári kötelező olvasmány volt. Ehhez kapcsolódva angol szokásokat, érdekességeket, szavakat tanultak, ugyanis Ági néni volt az angoltanáruk is. Az osztály békésen zümmögött, megoldották az önálló munkát egy feladatlapon, és kisebb csoportokban előadásokat tartottak egymásnak mókás, rövid szövegekről, amit az „önálló” alatt olvastak.

Az óra utolsó tíz percében Ági néni általában mesélt valamit, most éppen a regénysorozat folytatásából olvasott fel, kedvcsináló gyanánt. Ezalatt általában egy gyerek kiment, hogy teát főzzön a többieknek. Nem volt igazán hálás feladat, mert így lemaradt a meséről. Ezen a héten épp Angikára esett a választás, aki kissé zúgolódva vonult ki, de imádott Ági nénijének nem mondott ellent.

Az ajtó becsukódott mögötte, és ő boldogtalanul bandukolt az iskolai konyha felé. De aztán eszébe jutott valami, amitől mégis felvidult, és gyorsabban szedte a lábait.

Az jutott eszébe ugyanis, hogy az órán szó volt róla, hogy az angolok tejjel isszák a teát, gondolta, meglepi vele a többieket. Fogta a tejes dobozt, a tartalmát pedig a teafőzőbe öntötte. Mekkorát néznek majd a többiek!

5.

Balesetek napja

Ezalatt odabent a teremben békésen folyt a felolvasás. Dalma éppen elhatározta, hogy ha mégsem lesz esetleg dúsgazdag férje, aki mellett csak a gyerekekkel és a háztartással (süteménysütéssel, lekvárfőzéssel, meseolvasással, miegyébbel) kell törődnie, akkor alighanem Angliában akar majd élni és feltétlenül bébiszitter lesz. De egy papagájfejes esernyőt még idén kér a születésnapjára, ez már biztos. Mennyivel könnyebb lesz megtalálnia a húgait a nagy tömegben, ha elkóricálnak, mint tavaly nyáron! Anyukája rettenetesen ideges volt, majdnem sírt, amikor a turistatömegben elvesztek a kicsik. De ha már akkor lett volna egy szép, színes, papagájfejes ernyőjük, amilyen senkinek sincs, csak égnek kellett volna emelni, ahogy az idegenvezetők szokták, akkor Dórika meg Annamari biztos azonnal meglelték volna őket. Persze így is meglettek, de azért alaposan megizzasztották a családot.

Körülbelül idáig juthatott a gondolatsorban, amikor Ági néni abbahagyta a felolvasást, és csodálkozva vonta fel a szemöldökét:

- Ti is érzitek ezt a furcsa, fanyar szagot, gyerekek?

Az egész osztály nekiállt szimatolni, (nem mintha amúgy nem érezték volna maguk is az égett szagot), és arra jutottak, hogy egyértelműen valahonnan az épületből jön.

- Ég az iskola! – visította Cintia, máris menekülésre készen

Ebben a pillanatban meg is szólalt a füstjelző szirénája, figyelmeztetve, hogy ideje elhagyni az épületet. Mindenki azonnal a kabátja, táskája után kapott, és menetkészen tódultak az oldalajtó felé, ami egyenesen a kertbe vezető lépcsősorra nyílt. A szomszéd osztályokból is özönlöttek kifelé a gyerekek.

- Ági néni, Ági néni! – tört át Dalma kétségbe esetten az általános zűrzavaron- Angika a konyhában maradt!

- Ne aggódj, rögtön indulok érte! – mondta Ági néni, és amint az első gyerekek szerencsésen elértek a lépcső aljára, és látta, hogy fegyelmezetten vonul le mindenki, indult is a másik ajtó felé, hogy Angikát mentse.

De még el sem érte a kilincset, amikor Angika viharzott be nagy zokogva:

- Ági néni! A teafőző! A tej meg a teafőző! Ági néni! – kiabálta összefüggéstelenül, és újra zokogni kezdett.

Ági néni mégis azonnal érteni vélte, hogy mi történt. A zokogó lányt Dalmára bízta, és azonnal a tett helyszínére csörtetett. A konyhában addigra már ott volt több más tanár is, és sikeresen meg is oldották a helyzetet: tűz sem volt, csak füst, a tej égett bele a teafőzőbe. Angika balszerencséjére épp az egyik tűzérzékelő alatt.

Az osztályok megnyugodva térhettek vissza a termeikbe tízóraizni, a konyhát meg igyekeztek alaposan kiszellőztetni.  De a teafőző, az bizony menthetetlen volt.

Angika vigasztalhatatlanul hüppögött az osztályterem végében, hiába cirógatták a vállát a barátnői. Nem akart látni senkit, leginkább Cintiáék kaján vigyorát.

Végül Magyaros Ági néni ment oda hozzá, hogy kicsalogassa a sarokból.

- Alapos ijedelmet okoztál, Művésznő, na de most már minden rendben! Nagyon jó, hogy neked nem esett bajod és nem égetted meg magad a tejjel!

- Dehogynem lett volna jó! – mondta Ágika morcosan.- Legalább kórházban lehetnék és nem itt…

-  Én minden esetre örülök, hogy nem így történt. Kórházban lenni eléggé rossz. És nem olyan nagy dolog ez, ezt-azt odaéget az ember élete során. Egyetemista koromban odaégettem egy egész zacskó rizst, mert épp belemerültem a regényolvasásba, teljesen megfeledkeztem a fazékról. És ott még tűzjelző sem volt, az egyik lakótársam találta meg a szénné égett edényt… Az egészben az volt a legrosszabb, hogy az volt otthon az utolsó zacskó rizs, és este tíz volt, vasárnap, nem volt a közelben egyetlen éjjelnappali sem. Úgyhogy odalett a vacsorám. – az utolsó mondatot Ági néni olyan átélve, és olyan mély tragikummal tette hozzá az eddigiekhez, hogy még Angika is elvigyorodott.

Helyre állt a béke, bár Angika szüleinek venniük kellett egy a teafőzőt az iskolának, de Ági néni azt mondta, ők is örülnek majd, hogy magának Angikának semmi baja sem lett, és amúgy is megígérte, hogy ő, Ági néni ott lesz a nap végén, amikor Angikának be kell vallania az esetet.

Énekórán ugyan még Cintiáék gonoszul vigyorogtak magukban, de Dalma, Teó meg Angika tüntetőleg tudomást sem vettek róluk.

 Rajzra pedig tökéletesen elfelejtették az egészet, amikor „Rajzos Ági néni” bejelentette, hogy kiviszi az osztályt a közeli erdei tornapályára rajzolni.