Szegedi hó

Azt hiszem, 2009-ben született ez a novellám. Mivel már nem túl valószínű, hogy újra szegedi diákújságnál dolgozzak valaha is, ahol aktualitása lehetne, hát kiteszem ide. 

Fiatal szerzetes állt a villamosmegállóban, pont olyan, amilyeneket olyan gyakran szoktam látni akkoriban a városban. Az egyik karját kissé maga elé emelte, úgy nézte a ruhaujján megülő hópelyheket. Lassan olvadtak el, hosszú percekig fehérlettek a sötét szöveten.

 Különös hó hullott aznap Szegeden, szabályos csillagforma, de az emberek mintha nem látszottak volna ezt észrevenni. Sietősen lépkedtek tova az Irinyi épület, vagy a Dóm tér irányába, dolgos vegyészek és jövendő matematikusok. Elfoglalt családanyák, kisgyerekek, diákok tülekedtek az érkező szerelvényhez, és eszelős tekintetű, kancsal koldusok járkáltak közöttük. A barna csuhás alak csak állt az újságosbódé védelmében, vigyázva, nehogy  lesodródjanak a csillagai, és megbűvölten bámulta a hóesést.

Jó lett volna megállni mellette, és kérdezni tőle. Talán valamiféle bölcsességet vártam volna, de inkább azt hiszem, egészen vidám dolgot mondott volna, mert fiatal fiú volt, kedves, rajongó arcú. Olyan, aki teljes szívvel csodálja az Istene teremtette gyönyörű világot.

Zuhogott a hó, ez a rajzolni valóan csillagformájú, és én tovább utaztam egy másik, távoli cél felé.

De ez már régen volt, évekkel ezelőtt.

Azóta már ritkábban járok a Dóm tér környékén, és nem találkozom a szerzetesekkel. Úgy tűnt a semmibe ez a három és fél év, hogy észre sem vettük: hiszen tanóráról tanórára szaladtunk, néha negyed órával előbb lógtunk ki a teremből, hogy nehogy lekéssük a következőt. Különösebb lelkesedés nélkül hallgattuk a tanárok szavait, számoltuk a perceket, és haragudtunk azokra, akik közbekérdeztek, tovább nyújtva ezzel az előadást. Igyekeztük belezsúfolni a hathetes vizsgaidőszakba a tizenkét vizsgát, aztán koncerteken ordítottuk ki magunkból a feszültséget.

A bulik… „TTIK”s meg „felező” buli, koncertek, ahol az első sorokban álló fiúk kieresztik a gőzt, és „bikából” a tömegbe rohannak, vagdalják egymást, „pogóznak”, vagy csókolóznak, a random szembe kerülő lányokkal. Egyszer láttam egy hat-hétfős társaságot: azt hittem párok, de később láttam, hogy igazából minden lány táncolt és csókolózott minden fiúval. Így ismerkedünk, alkoholtól, vagy valami mástól üveges szemmel bámulunk egymásra. „Jó buli volt” mondjuk aztán.

Nincs időnk. Nincs időnk megismerni, elfogadni azt, akivel a „buli hevében” vagy épp az internetes oldalon összesodródtunk. Nem számít, ki van a mögött az on line szóáradat mögött, kivel váltunk üzeneteket, vagy ki az, akit két órát szorongatunk a koncert alatt. Éppcsak rápillantunk, aztán futunk is tovább, cipeljük a magányunkat, és nagyot álmodunk a sose látottról.

Lassan közhellyé válik, de összemosódik a valóság meg a képzelet, a filmjeink, virtuális valóságaink éppoly reálisak, mint a hétköznapi életünk, sőt, néha igazabbnak tűnnek. Blogolunk, chatelünk, álarcokat hordunk, „avatart”, „nicknevet”, és próbálunk elevenen is hasonlítani az általánosan elfogadottra. Ezt is várjuk el. Valami tökéleteset, filmszerűt.

Gyors kaja, gyors tanóra, gyors randi. Aztán gyorsan valami örömforrás. Egyre zaklatottabban, egyre türelmetlenebbül hajszoljuk az időt, a diplomát, a boldogságot…

És nemhogy a hóesésre, de a másik emberre sem figyelünk. Félre hajítjuk, ha nem tökéletes. Pedig még az élettan előadáson is elhangzik, hogy már csak a DNS-e miatt is mindenki egyedi kincs…

Zuhog a hó Szegeden. Reggel óta hullik, hol hatalmas pelyhekben, hol apró szemekben. Alig látok, olyan sűrűn szakad, egy-egy pihe a szemembe kerül, néha a szél a nyakamba hajít egy maroknyit, hiába burkolózom a sálba és két pulóverbe.

Egy barátnőm hógolyózni hív. Jó lenne otthon maradni a melegben, és haladni valamicskét a következő zéhá anyagával… de most le kell fagyasztani a kezem a kesztyű nélkül gyúrt hógolyókkal, és végig kell vágtatni a városon, Móni után, csizmasarkat próbáló bakugrásokkal utolérni a trolit, és fahéjas cappuccinot kortyolni a Palánkban. Élni, élni, élni, a fenébe is, rámosolyogni a széllel dacoló biciklisfiúra és megtalálni magamban azt a kislányt, aki még a szerzetes naivitásával csodálta a világot.